Nagyvilág, 1981 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - ÉLŐ MÚLT - Cs. Szabó László: Az énekes. A görögökről
majdani vízhordó rabnőről, olyan, hogy Euripidész, az aranykori tragédiaköltő óriás se tudja majd felülmúlni. Ebből a jelenetből, ebből az egyetlenből is kiderül, hogy a görögök, csak ők a lelki őseink az ókorban, a többi nép ember és Isten, az egy Isten vagy istenek viszonyát feszegette eposzban, himnuszban, mondákban, szent könyvekben. A görögök Homérosztól számítva eléjük ugrottak, feltárták bensőséges viszonyunkat egymáshoz, s olyan méltósággal ruháztak fel, fenevad oldalunkat se takargatva, ami hiányzik a megelőző nagy kultúrákból, a zsidókét kivéve, mert ők már - különösen ha Dávid király életére gondolunk - átestek a beavatáson, tudták, hogy szenvedéseink és örömeink fő forrása a másik ember. Csak az Ószövetségben vannak elszórva afféle torokszorító jelenetek, mint a megadó, halk párbeszéd a várfalon, vallomás a halálnál erősebb kötésről férfi s nő között. Ami persze éppolyan sorsszerű lehet férfi és férfi, nő és nő között is. All mein Sehnen will ich, all mein Denken, In des Lethe stillen Strom versenken, Aber meine Liebe nicht. Horch! der Wilde tobt schon an den Mauern, Gürte mir das Schwert um, lass das Trauern! Hektors Liebe stirbt im Lethe nicht... Schiller többször elárulta verseiben, hogy eszményi Homérosz-olvasó volt. Csanakkale vidám kis kikötő a Dardanellák szélén, Trójából innen lehet vizen tovább jutni akár a mediterrán medence, akár Konstantinápoly felé. Rendszerint késő este indul el a hajó, s ha befelé tart, Konstantinápolynak, hajnaltájt elúszik a pislákoló parti lámpák előtt Tekirdagnál; a kisváros olasz neve Rodostó. Reggelre kiköt az Aranyszarv-öbölben. Vacsora után fölmentem a legfelső fedélzetre. Teljesen elhagyatott volt. Pohárcsengés hangzott fel a hajó gyomrából, a bár felől, s tompán átszűrődött egy öttagú házi zenekar játéka, népdalokká álcázott műdalok és szelídített dzsessz, ondolált, mint a kisestélyibe öltözött turistanők haja. Újhold volt. Gyémántokkal szegezték ki az eget, úgy szikráztak a csillagok, ilyen ékszeres boltozatot eddig csak sivatagok felett csodáltam, víz felett soha. Időnként átsuhant a hegy mögötti, láthatatlan világítótorony forgó fénycsóvája, szemközt, kilométerekre parti lámpák bogárszeme pislogott s valami zöld színű jelző villant egyet-egyet a szélükön. Megfordultam s lenéztem, üres volt a rakpart is. A fedélzetről egyik emlékmű se látszott, sem a török, sem az angol, a francia katonatemető sem. Halottakról beszélek. 1915 április 25-én folyt le a vérpazarló partraszállás Gallipolinál. A nyugatiak hátba támadták a központi hatalmakat, sebezhetőnek kínálkozó ponton, legyengült szövetségesük, Törökország hátsó ajtaján akartak benyomulni Közép-Európába. Akié a Dardanellák, azé a Márvány-tenger, s ki tudja, végül Konstantinápoly is, de a Balkán bizonyosan. Sziklafedezékekből szóródó török géppuskatűzön át, e kaszálásnak kitakarva angolok és franciák a partra gázoltak hajójukról s kiépítették a hídfőt. Hulltak, mint a legyek. Június 5-én jutottak előre legmesszebb a földcsúcson, lépésnyi volt a térnyerés. A törökök elkeseredetten védték hazájukat, bajtársaik hulláiból raktak védősáncot lövészárkuk elé, s párszor rövid tűzszünetet kértek, hogy eltakarítsák a holtak tömegét. Akkor tűnt fel köztük egy tiszt.