Nagyvilág, 1982 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - ÉLŐ MÚLT - Cs. Szabó László: A Nagy Szűz gyermekei. A görögökről

életbe, tréfált, szivarozott, rendelkezett, esetleg meghallgatta egy-két kedvenc ver­sét, mert a legutolsó napokban elhagyták borzalmas fájdalmai. Aztán kivitték a házból s végighaladtak vele utcákon s tereken át a temetőbe, aki látta útközt a menetet, keresztvetéssel, kalapemeléssel, főhajtással tisztelgett az ismeretlennek, akadt, aki csak a koporsószövegből jött rá, hogy ismerőst visznek, „hát már sze­gény Feri is itt hagyott minket! tudod-e öregem, hogy ő volt a legjobb tarokkozó a megyében?” Még ma is temetnek így, de akkor a halottnak utaznia kell egy jó darabot a szertartásőrző faluba. Megéri. Ekként búcsúztatták némi forgalmi zökkenők árán a Helikon-alapító Kemény Jánost Marosvécsen, ahogy elénk vetíti Sütő András megrendítő írása, s én, ráadásul láthatom is az odavaló várakozók, talpig feketé­ben fiatal és öreg asszonyok, egy euripidészi kórus fényképeit, fiókomban őrzöm a nagyszerű skót-transsylvan özvegy jóvoltából. Görög temetés volt. Persze szé­kely is. Nyájas temető a kerameikoszi, áztatja az Éridanosz patak, olykor el is áz­tatja, tele van lapuval, lapuk alatt egyesével teknősök, tucatjával levelibékák, han­gosan szökdösnek lábam elől, brekekekex, koáx! koáx!* s gondolatomat Ariszto­­phanész darabjára, A békákra terelik. Noha közemberekből, „népségből, katona­ságból” összeverődő nagy tömeg volt a hallgatóság, ez a komédia viszont irodalmi csemegézőkre kacsintó csúfolódás, amolyan in-joke, két vetélkedő tragédiaköltő, Aiszkhülosz és Euripidész veséző karikatúrája, mégis ezrek mulattak rajta, mert átizzadva s fokhagymát rágcsálva a fapadokon sokkal szélesebb volt figyelmük skálája, mint a legsilányabb közös szórakoztatási szinten hahotázó, mai átlag­nézőké. Frissen kaszálták a temetőt, orrcsiklandó a sarjúillat, talán emlékeztetni akar, hogy kamaszkoromban szünidei napszámosként villán gyűjtöttem a szénát sírok közt a kerepesi temetőben. Pár évig édesapám bérelte a kaszálást; lovasnak kellett az ablak. Balga ember, aki nem hisz itt Szókratész derűs álmának halála küszöbén. Csendesen ébredt hajnali szendergéséből, meséli Platón, s azt mondta a heverő­­jénél szorongva virrasztó Kritonnak: fehér ruhában ragyogó nő jelent meg előtte s így szólt: ... és ha a nagyszerű Földráró is kedvez az úton, harmadnapra a kövér régi Püthiába elérek ... Kriton nem fogta fel rögtön, mire céloz. Szókratész az Iliászból idézte Akhil­­leuszt, úgy értve: ahogy Poszeidón kegyéből hazaérkezik thesszáliai szülőföldjére, Phthiába amaz, úgy ér haza harmadnapra az athéni bölcs is, s ragyogó fiatal nő az üzenethozó, ő a halál. Mint Cocteau megrázó filmkölteményében, az Orphe­uszban is. Különös, hogy míg a siratóasszonyoknak dramatizálniuk kellett a gyászt és hajukat tépték olyannyira, hogy Szolón államférfiúi mérséklettel már rendeletileg fékezte az önmarcangolást, az elesett hősök emlékoszlopán hűvös és tartózkodó a­ z Arany János fordítása.

Next