Nagyvilág, 1985 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - O´Brien, Edna: A zárda
A közelben volt a Megyei Otthon, az aggok menhelye; férfiak és nők különkülön szálláson, imádkoztak, üldögéltek a parkban, egy kicsit kertészkedtek, kapálgattak, varrogattak, betódultak az étkezésekre, némelyikük már egy picit agyalágyult, a későn jövőket megszidják az apácák, várják a pénteket, a nyugdíj napját; mentacukrot vesznek meg rágnivaló bagót. Nekem, a lobogómra írt hivatásommal, szabad volt meglátogatnom egy ottani apácát, távoli rokonomat. Kicsi volt és lelkes és csupa élet. Maga volt az üdvösség a kis társalgóban uzsonnázni, gesztenyemintás porcelán csészéből inni a teát, s nézni, amint a recés élű kés behatol a tökéletes piskótatortába; csudálatos volt részesülni nyájasságából, felelni minden kérdésre, habár ő már a következőt kérdezi: enni, amennyi belém fér. Egyszer azt mondta: nem, nem élte volna újra az életét, ha tudja, milyen hányattatás vár rá, nekem pedig, eperrel jóllakottan s a vakációval a látóhatáron fogalmam sem volt, miről beszél, csak azt tudtam, hogy imádom. Az iskolai színielőadás varázslatos napján önkormányzat lépett életbe. A tantermekből öltöző lett, a táblákból ruhafogas, kendőket, hímzett ruhadarabokat borítottunk rájuk, a táblatörlőket és a krétát meg a sarokba hajítottuk. Mindent áthatott az izgalomból, izzadságból, Pond-féle púderből elegyedő illat. Én hosszú tógát viseltem, és ezt szavaltam: „Barátaim, rómaiak, földjeim, / Figyeljetek rám.” Kedvenc apácám az oldalkulisszák mögött állt és imádkozott értem, miközben én Caesar halálát panaszoltam, s hallottam, amint hátul, a színfalak mögött a többi lány nevet és szitkozódik, ahogy belebújnak a szokatlan ruhadarabokba. „A rossz, mit ember tesz, túléli őt”, mondtam, azután elhallgattam, s elragadtatott közönségemre pillantottam. Soha még ilyen áhítatos némaságot nem tapasztaltam, s ekkor az oldalkulissza mögül megszólalt az én apácám: Bravó. - Később megajándékoztuk egymást, én egy negyedfontos doboz csokoládét adtam neki, a tetején két keringő jégmadárral, ő nekem egy csipkés szélű, kicirkalmazott kis kartonlapot, amelyen megjósolta, hogy Jézus menyasszonya leszek. Azután megcsiklandozta a lábam ujját, és nevettünk, azután elérkezett az ünnepélyes komolyság ideje, mert a karácsonyi szünidőre elváltunk. A kinti világ és a dimbes-dombos táj szépséget sugárzott, és még maguk a hegyek is lélegeztek. Minden nélkülözést megért ez a szabadulás, a visszatérés a természetes világba. Ott a bogyós magyalfa szakasztott mint a boldogságos karácsonyi mesékben; ott a téli ágak az élet ígéretétől virulón; s a kis vörösbegy galagonyáról kökénybokorra száll, suhányról vaskos téli törzsre, hol csiripel, hol nem; a mezőkön épp csak végigsimított a fagy, és nemsokára cukormáz lesz a tortán, a pocsolyán meg törékeny kicsi jégtükör, és mi öten, lányok, a bérkocsin kacagunk, sikítozunk a kocsis nikotintól barna ujjai láttán. Az ember valahogy tudta, hogy karácsonykor cigarettázni fog, elmegy az első, reggelig tartó bálra, és forog-forog, kering és siklik, és mire visszatér a zárdába, egy titkon osztozik Lydiával, a hattyúnyakú lánnyal, aki hosszú sörényét olykor befonja, és úgy suhint meg vele, mintha virgács volna. Hazamenni: a legmagasztosabb, semmihez sem fogható alkalom; a visszatérés, egy hónap múlva, magában hordozta a teljes büntetést, mert aznap minden csupa eső volt és siránkozás, mikor az ember előtt felrémlett még tizenkét heti zsíroskenyér, hideg folyosók, vádaskodás és elszakadás az élet melegétől. Még