Nagyvilág, 1987 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Roth, Philip: Bázel

- Hát most mondja, kiáll a férje temetésén, és ilyeneket mond. Az én generációm még négyszemközt se beszélt ilyesmiről. Nem sok embernek lett volna rá igénye, hogy egy ilyen intim dologról ilyen nyíltan és őszintén szóljon. De hát Carol mindig is különös lány volt, hát ma sem okozott csalódást. Neki az igazság mindig igazság maradt. És hát nincs mit rejtegetnie. - Szerintem nagyon szépen beszélt. - Persze. Maga tanult ember. Sokat tud az életről. Tegyen meg nekem valamit. - A nagynéni suttogóra fogta a hangját. - Ha van egy perce, mondja meg ezt Carol apjának. - Miért? - Mert ha így folytatja, megint szívinfarktust kap. Zuckerman még egy órát várt, majdnem ötig, nem azért, hogy Goffot megnyugtassa - az ő feszengése Carolra tartozik -, hanem abban a hiú remény­ben, hátha még felbukkan Wendy. Rendes lány, gondolta, nem akarja ráerőltet­ni magát a feleségre meg a gyerekekre, noha sejtelmük sincs az ő fontos szerepé­ről az ügyben. Zuckerman először azt hitte, Wendy majd mindenáron beszélni akar az egyetlen emberrel, aki még tudja, miért történt mindez, s min megy most keresztül ő, de meglehet, hogy éppen azért marad távol, mert Henry mindent elmondott Nathannak, s Wendy nem tudja, súlyos szemrehányásokra számít­son-e tőle, vagy keresztkérdésekre egy irodalmi leleplezéshez, netán arra, hogy a perverz báty gájából elcsábítja, á la III. Richárd. Ahogy múltak a percek, Zuckerman rájött: ez a várakozás itt Wendyre már több, mint egyszerű kíváncsi­ság - hogyan viselkedik majd a lány Carollal és hogy fest közelről: van-e benne valami, amit tényleg nem árult el a fénykép. Nem, ez már olyan, mint mikor az ember egy filmcsillag érkezését lesi vagy azt, hogy megpillanthassa a pápát. Shuskin akkor csípte el Zuckermant, amikor a kabátjáért indult az immár özvegyi hálószobába. Együtt mentek föl az emeletre, s Zuckerman arra gondolt, furcsa, hogy Henry sosem említette a fantaszta kollégát, a fogbeültetési specia­listát, s még zilált lelkiállapotában se kísértette meg a Shuskin-féle gondolat. Ámbár az is lehet, hogy meg se hallotta. Henry ábrándjaiban nem szerepelt, hogy a fagyasztás segítségével még egy ezredfordulót megérjen. Számára még az is a tudományos fantasztikum világába tartozott, hogy Bázelben éljen Mariá­val. Ehhez képest oly keveset kért: boldogan beérte volna természetes élete hátralévő részében Carol, Wendy meg a gyerekek szerény csodájával. Vagy azzal, hogy újra tizenegy éves legyen, a jerseyi tengerparti nyaralóban, ahol a ház oldalán, a csapnál lemoshatja lábáról a homokot. Ha Shuskin azt mondja neki, a tudósok megpróbálják visszavarázsolni 1948 nyarát, arra talán Henry is vevő lett volna. - Van Los Angelesben egy társaság - mondta Shuskin -, majd elküldöm magának a kiadványukat. Nagyon jó fejek. Filozófusok. Tudósok. Mérnökök. Egy csomó író is. Nekik ott, a nyugati parton az a meggyőződésük, hogy nem a test a fontos, hogy az ember személyisége, az itt van ii, idefönt, úgyhogy ők leválasztják a fejet a testről. Tudják, hogy annak idején majd képesek lesznek összekapcsolni a fejet a testtel, hozzákötik az ereket, az agytörzset meg mindent az új testhez. Addigra megoldják az immunológiai problémákat, de az is lehet, hogy klónozással fognak új testeket létrehozni. Ezért ők csak a fejeket fagyaszt­

Next