Nagyvilág, 2001 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11. szám - MŰHELY - Lackfi János: Luxemburg - bennem
lő, ezért a gazdák megbecsülik, és maximális gondoskodással veszik körül, óvakodnak felcukrozni a mustot, mint például a németek teszik sokszor. Olvasom egy brosúrában, hogy a moseli lankák nemcsak az államilag ellenőrzött fehérborok alapanyagául szolgálnak, de egyszersmind „kitűnő hashajtó hatású” szőlőlé is készül belőlük. Ezek a luxemburgiak mindenre gondolnak... Nemrég csöppet megemelték a sör árát (ez az ár a nagyon puccos helyek kivételével szimpatikus módon mindenütt ugyanannyi, s a borravalót is tartalmazza, akárcsak a belgáknál), épp csak annyira, hogy az itt szokásos egység, a pohár éppen egy euróba kerüljön, merthogy közeleg az átállás időpontja. Rend a lelke mindennek. Április 23. A Nemzeti Könyvtár igazgatóhelyettese, Émile Thoma, maga is a bányavidékről jött, akárcsak Marco. Két öles termetű, testes, dohányszagú fickó, jó kedélyűek, szemmel láthatólag nagyevők. Úgy ugratják egymást, mint az iskolás gyerekek. Mintha azért nőttek volna ilyen szálmagasra, hogy felegyenesedhessen bennük a sok tárnában meghajlott hátú nemzedék. Thomát kérdezem, nem rokona-e véletlenül a hasonnevű írónő. Azt mondja, csodálkozna, ha nem lenne az, mert itt mindenki rokon. Akárkivel elegyedjen is szóba, általában két keresztkérdés után kiderül, hogy ez és ez a nagynéni vagy unokatestvér közös. Mi több, még külföldön is állandóan luxemburgiakba lehet botolni. Akárcsak mi, felszabadultan használják nyelvüket a határon túl, mondván, úgysem érti senki. Aztán persze mindig kiderül, hogy az idegen úr, akinek az orrán vagy a tokáján gúnyolódnak, éppen luxemburgi... Kis beszélgetés Anne Schmittel az egyik hotel bécsies hangulatú kávéházában. Gipszangyalok, fújtüveg burájú rézlámpák, tapéta, félköríves támlájú, apró mintás bársonnyal bevont székek, kanapék. Utólag látom, hogy a hely a „Le Trianon” névre hallgat. Az írónő panaszkodik a tanárlobbira. Ő maga nem tanár, így aztán nem tartozik az egymást menedzselő, gimnáziumaikba egymást meghívogató, fontos posztokon csücsülő „rendes” emberek, a tanerők közé. Amúgy is megvan a véleménye a „luxukról”, ahogy csúfolják őket: pénz pénz hátán, gyerek nem kell, mert csak zajt csap, és hasznot nem hajt, továbbá minden olyan tevékenység, amelyben a fantáziának némi szerep jut, felesleges a helyiek szemében. Április 24. Tegnap este könnyesre röhögtem magam Claude Frisoni humorista könyvén. A pasas francia, s bár erősen beledorongolja a földbe „Luxusországot” és lakóit, mégis itt telepedett le. Itt például nem akarja senki tengerbe dobálni az idegeneket, először is mert nincs tenger, másrészt pedig mert nem sok mindenki maradna a parton... Csúfolódik a Républicain Lorrain, a helyi francia nyelvű napilap (valójában egy francia napilap helyi kiadása) címén, hiszen Lorraine Franciaország egyik megyéje, s a köztársaságot is hasonló sikerrel kereshetné