Nagyvilág, 2001 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 4. szám - SZEMLE - Eshel, Amir: Az egyén lelkiismeretéről - A Walser-Bubis-vita és a nemzeti-szocializmus helye a Német Szövetségi Köztársaság önképében
később megtudott igazság általi kiokosításnak. Nem az észlelő, emlékező, a reflexió képességével felruházott szemlélő határolja el magát attól, hogy az egykor történtek másik oldalát értelmezze, hanem „a képek” azok, amelyek tiltakoznak mindenfajta felvilágosítás ellen. Az Einspringender Brunnen ehhez az elképzeléshez híven nyúl hozzá az emlékképekhez, anélkül hogy a legkisebb utalást is tenné következményeikre és a másokkal kapcsolatos kihatásukra, tehát mellőzve minden korrekciót és utólagos reflexiót. Az eljárást az író magában a regényben is kifejti: az Ein springender Brunnen elbeszélője - a három résznek megfelelően - három rövid prológusban fordítja figyelmünket a múlt és a jelen viszonya felé. „A múlt mint jelen” hangzik e rövid fejezetek címe, melyekben Walser - Lev Tolsztoj Háború és békéjének és Thomas Mann Varázshegyének hagyományát követve - időreflexiókat illeszt a cselekmény elé. A jelenvaló még nem az, ami egykor majd múlttá lesz. Valami elmúlt, de mi már nem azok vagyunk, akikkel az megtörtént. Mindazonáltal közelebb vagyunk hozzá, mint bármi máshoz. Noha a múlt, amikor még jelen volt, nem létezett, most mégis úgy idéződik fel, mintha úgy lett volna, ahogy most felidéződik. Csakhogy a jelenvaló még nem az, ami egykor majd múlttá lesz... Most azt mondjuk, így meg így volt, noha akkor, amikor volt, mit sem sejtettünk arról, amit most mondunk. Abban a múltban, amely közös, körbejárhatunk, akár egy múzeumban. Saját múltunk nem bejárható." (Kiemelések tőlem. A. E.) Az elbeszéléselméleti fejtegetések első felének megállapítása egyértelmű: olyan történetfilozófusok, mint Hayden White vagy Reinhart Koselleck is hangsúlyozták, hogy a történelmi valóságról alkotott konstrukcióink perspektivikus rövidítéseknek vannak kitéve. Walser tömör mondatai még a müncheni előadás stílusát idézik, az érvelés azonban egy lépéssel tovább megy, minthogy semmit sem tudtunk arról, ami nem messze tőlünk végbemegy-végbement, mivel tehát az egyéni múlt határozottan különbözik a kollektívtől, ezért az elbeszélőnek, ha nem akar hazudni, radikálisan el kell tekintenie a közelmúlt német történelmének „múzeumától”, s itt - miként a müncheni előadás mutatja - Auschwitzról van szó. Továbbgondolva ezt, a múltnak létezik egy olyan igazsága, amely különbözik az események historikusan felfejthető totalitásától. Egy rejtett igazság, amely utólag valósághűen rekonstruálható egy hétéves gyermek szemszögéből. Mégis a Walser által irodalmi módon evokált múlt pontos szemlélete leleplezi e múlt konstruáltságát: a képek szelektáltak és meghatározott módon kombináltak. Amit az elbeszélő egyéniként, sajátként, azaz a kollektív történelem képeitől mentesen vél ábrázolni, át van itatva számos, jelenre utaló részlettel: legyen az az Anschlussra adott wasserburgi igen szavazatok pontos számaránya, vagy a családi vendégfogadóban elhangzott beszélgetések a restauráció jelentőségteljes emlegetésével. Minél előrébb jutunk 5 Martin Walser: Ein springender Brunnen, Frankfurt am Main 1998, 9. 6 Vö. Reinhart Koselleck: Vom Sinn und Unsinn der Geschichte. In Merkur 577 (1997 áprilisa), 319-344, itt: 324. 7 Vö. Martin Walser (5. jegyzet), 151.