Nagyvilág, 2001 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 4. szám - SZEMLE - Eshel, Amir: Az egyén lelkiismeretéről - A Walser-Bubis-vita és a nemzeti-szocializmus helye a Német Szövetségi Köztársaság önképében

később megtudott igazság általi­­ kiokosításnak. Nem az észlelő, emlékező, a ref­lexió képességével felruházott szemlélő határolja el magát attól, hogy az egykor történtek másik oldalát értelmezze, hanem „a képek” azok, amelyek tiltakoznak mindenfajta felvilágosítás ellen. Az Ein­springender Brunnen ehhez az elképze­léshez híven nyúl hozzá az emlékképekhez, anélkül hogy a legkisebb utalást is tenné következményeikre és a másokkal kapcsolatos kihatásukra, tehát mellőzve minden korrekciót és utólagos reflexiót. Az eljárást az író magában a regényben is kifejti: az Ein springender Brunnen elbeszélője - a három résznek megfelelően - három rövid prológusban fordítja figyelmünket a múlt és a jelen viszonya felé. „A múlt mint jelen” hangzik e rövid fe­jezetek címe, melyekben Walser - Lev Tolsztoj Háború és békéjének és Thomas Mann Varázshegyé­nek hagyományát követve - időreflexiókat illeszt a cselekmény elé. A jelenvaló még nem az, ami egykor majd múlttá lesz. Valami elmúlt, de mi már nem azok vagyunk, akikkel az megtörtént. Mindazonáltal közelebb va­gyunk hozzá, mint bármi máshoz. Noha a múlt, amikor még jelen volt, nem lé­tezett, most mégis úgy idéződik fel, mintha úgy lett volna, ahogy most felidéződik. Csakhogy a jelenvaló még nem az, ami egykor majd múlttá lesz... Most azt mondjuk, így meg így volt, noha akkor, amikor volt, mit sem sejtet­tünk arról, amit most mondunk. Abban a múltban, amely közös, körbejárhatunk, akár egy múzeumban. Sa­ját múltunk nem bejárható." (Kiemelések tőlem. A. E.) Az elbeszéléselméleti fejtegetések első felének megállapítása egyértelmű: olyan történetfilozófusok, mint Hayden White vagy Reinhart Koselleck is hangsúlyozták, hogy a történelmi valóságról alkotott konstrukcióink perspektivikus rövidítések­nek vannak kitéve.­ Walser tömör mondatai még a müncheni előadás stílusát idé­zik, az érvelés azonban egy lépéssel tovább megy, minthogy semmit sem tudtunk arról, ami nem messze tőlünk végbemegy-végbement, mivel tehát az egyéni múlt határozottan különbözik a kollektívtől, ezért az elbeszélőnek, ha nem akar hazud­ni, radikálisan el kell tekintenie a közelmúlt német történelmének „múzeumától”, s itt - miként a müncheni előadás mutatja - Auschwitzról van szó. Továbbgondol­va ezt, a múltnak létezik egy olyan igazsága, amely különbözik az események his­torikusan felfejthető totalitásától. Egy rejtett igazság, amely utólag valósághűen re­konstruálható egy hétéves gyermek szemszögéből. Mégis a Walser által irodalmi módon evokált múlt pontos szemlélete leleplezi e múlt konstruáltságát: a képek szelektáltak és meghatározott módon kombináltak. Amit az elbeszélő egyéniként, sajátként, azaz a kollektív történelem képeitől mentesen vél ábrázolni, át van itat­va számos, jelenre utaló részlettel: legyen az az Anschlussra adott wasserburgi igen szavazatok pontos számaránya,­ vagy a családi vendégfogadóban elhangzott beszélgetések a restauráció jelentőségteljes emlegetésével. Minél előrébb jutunk 5 Martin Walser: Ein springender Brunnen, Frankfurt am Main 1998, 9. 6 Vö. Reinhart Koselleck: Vom Sinn und Unsinn der Geschichte. In Merkur 577 (1997 áp­rilisa), 319-344, itt: 324. 7 Vö. Martin Walser (5. jegyzet), 151.

Next