Nagyvilág, 2001 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 4. szám - SZEMLE - Eshel, Amir: Az egyén lelkiismeretéről - A Walser-Bubis-vita és a nemzeti-szocializmus helye a Német Szövetségi Köztársaság önképében

A. E.)29 Ez a poétikus takarítás vagy megtisztítás azonban nem csupán az irodalmi kontextushoz tartozik hozzá, hanem a nyilvánosság hamissá váló nyelvére is vo­natkoztatható: „Walser poétikus alapokon áll... Művészi szükségszerűségből tör­tént, hogy Walser rehabilitálni akarta a nemzetet, fel akarta tartóztatni a fasizmus­sal kapcsolatos szemrehányás inflálódását, és fel kívánta ébreszteni a történeti érzéket: ha nem ezt tette volna, akkor hazudnia kellett volna magáról.”30 Schirr­­macher felszólalásában a walseri életmű mindkét aspektusa - az irodalmi-történe­ti és az esszéisztikus-politikai - egy és ugyanazon kutatás szolgáltában áll, amely­nek célja, hogy megtalálja a valódi, szabad nyelvet: szerinte a szerző regényében a valódi emlékezés érdekében fáradozik, esszészerű írásaiban pedig az igaz be­szédért küzd egy olyan nemzetről, amely nyilvánvalóan hamis szemrehányások­kal szembesül. Innen magyarázható, miért látja Schirrmacher az Ein springender Brunnenben egy „önmagára találási folyamat” megvalósulását. Walser nemzedéke nagy paradoxonával bajlódik. Regényében olyan fiatalemberekről beszél, akik egyik napról a másikra szembesülnek a tekintély, az apák világának elveszítésé­vel. „Itt van egy generáció, amely - miután idősebb, sőt kifejezetten öreg lett - sokszor csak erőfeszítéssel képes megmenteni a maga számára a gyermekkorát. A gyermekkorra való emlékezés szinte sohasem hozható szinkronba a gyerekszo­ba falain kívül zajló bűntényekről alkotott mai ismeretünkkel.”31 Schirrmacher azon túlmenően, hogy Walsert és nemzedékét­­ vitatható módon a gyerekszobá­ban játszó gyermekekké stilizálja (ne felejtsük el, hogy Martin Walser és kortársai végül is önként jelentkeztek Wehrmacht-szolgálatra),32 azt is meg kívánja értetni hallgatóságával, hogy az ember a történelmi emlékezés re­konstruálásakor képes ellenőrzése alatt tartani szubjektív álláspontját. Mintha a szerző még mindig ott áll­na, ahol egykor állni hitte magát, mintha nem is folyna évtizedek óta - és ebben áll az elidegenítő hatás Schirrmacher interpretációjában - eleven vita a szubjek­tivitásról és a történetírásról, valamint a történelmi és irodalmi emplotment felté­teleiről.33 Nem csoda hát, ha - Schirrmachert idézve — Walser „igaz beszéde” a pontosságra törekvő nyelvből merít erőt. Schirrmacher meg kívánja értetni a hall­gatósággal, hogy Walser nyelve művészi szükségszerűségből és igazságra törek­vésből fakad. Innen magyarázható, hogy Walserrel az olvasás újra örömmé válik. „Akárcsak a lélegzés.”34 Hogy kik és mikor akadályozták az immár újra örömmé váló lélegzést, s hogy miként is lehetett megzavarni, azt Walser méltatója nem árulja el a hallgatóságnak. Schirrmacher méltatása ezzel döntő retorikus fordulataiban programszerű jelleget ölt. A szerzőt nemcsak azért idézi, hogy művészetét dicsérje, hanem hogy ezzel a művészettel, amely maga is a fikció és politikai programszerűség határán ma- 29 Frank Schirrmacher (25. jegyzet), 26. 30 Frank Schirrmacher (25. jegyzet), 32. 31 Frank Schirrmacher (25. jegyzet), 26. 32 Lásd Walser nyilatkozatát a Rudolf Augsteinnal folytatott beszélgetésben (12. jegyzet). 33 Vö. Hayden White: The Content of the Form: Narrative Discourse and Historical Repre­sentation. Baltimore, London 1987 és Historical Emplotment and the Problem of Truth. In Saul Friedländer (szerk.): Probing the Limits of Representation: Nazism and the „Final Solu­tion”. Cambridge/Massachusetts, London 1992, 37-53-34 Frank Schirrmacher (25. jegyzet), 36.

Next