Nagyvilág, 2001 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 4. szám - SZEMLE - Eshel, Amir: Az egyén lelkiismeretéről - A Walser-Bubis-vita és a nemzeti-szocializmus helye a Német Szövetségi Köztársaság önképében
A. E.)29 Ez a poétikus takarítás vagy megtisztítás azonban nem csupán az irodalmi kontextushoz tartozik hozzá, hanem a nyilvánosság hamissá váló nyelvére is vonatkoztatható: „Walser poétikus alapokon áll... Művészi szükségszerűségből történt, hogy Walser rehabilitálni akarta a nemzetet, fel akarta tartóztatni a fasizmussal kapcsolatos szemrehányás inflálódását, és fel kívánta ébreszteni a történeti érzéket: ha nem ezt tette volna, akkor hazudnia kellett volna magáról.”30 Schirrmacher felszólalásában a walseri életmű mindkét aspektusa - az irodalmi-történeti és az esszéisztikus-politikai - egy és ugyanazon kutatás szolgáltában áll, amelynek célja, hogy megtalálja a valódi, szabad nyelvet: szerinte a szerző regényében a valódi emlékezés érdekében fáradozik, esszészerű írásaiban pedig az igaz beszédért küzd egy olyan nemzetről, amely nyilvánvalóan hamis szemrehányásokkal szembesül. Innen magyarázható, miért látja Schirrmacher az Ein springender Brunnenben egy „önmagára találási folyamat” megvalósulását. Walser nemzedéke nagy paradoxonával bajlódik. Regényében olyan fiatalemberekről beszél, akik egyik napról a másikra szembesülnek a tekintély, az apák világának elveszítésével. „Itt van egy generáció, amely - miután idősebb, sőt kifejezetten öreg lett - sokszor csak erőfeszítéssel képes megmenteni a maga számára a gyermekkorát. A gyermekkorra való emlékezés szinte sohasem hozható szinkronba a gyerekszoba falain kívül zajló bűntényekről alkotott mai ismeretünkkel.”31 Schirrmacher azon túlmenően, hogy Walsert és nemzedékét vitatható módon a gyerekszobában játszó gyermekekké stilizálja (ne felejtsük el, hogy Martin Walser és kortársai végül is önként jelentkeztek Wehrmacht-szolgálatra),32 azt is meg kívánja értetni hallgatóságával, hogy az ember a történelmi emlékezés rekonstruálásakor képes ellenőrzése alatt tartani szubjektív álláspontját. Mintha a szerző még mindig ott állna, ahol egykor állni hitte magát, mintha nem is folyna évtizedek óta - és ebben áll az elidegenítő hatás Schirrmacher interpretációjában - eleven vita a szubjektivitásról és a történetírásról, valamint a történelmi és irodalmi emplotment feltételeiről.33 Nem csoda hát, ha - Schirrmachert idézve — Walser „igaz beszéde” a pontosságra törekvő nyelvből merít erőt. Schirrmacher meg kívánja értetni a hallgatósággal, hogy Walser nyelve művészi szükségszerűségből és igazságra törekvésből fakad. Innen magyarázható, hogy Walserrel az olvasás újra örömmé válik. „Akárcsak a lélegzés.”34 Hogy kik és mikor akadályozták az immár újra örömmé váló lélegzést, s hogy miként is lehetett megzavarni, azt Walser méltatója nem árulja el a hallgatóságnak. Schirrmacher méltatása ezzel döntő retorikus fordulataiban programszerű jelleget ölt. A szerzőt nemcsak azért idézi, hogy művészetét dicsérje, hanem hogy ezzel a művészettel, amely maga is a fikció és politikai programszerűség határán ma- 29 Frank Schirrmacher (25. jegyzet), 26. 30 Frank Schirrmacher (25. jegyzet), 32. 31 Frank Schirrmacher (25. jegyzet), 26. 32 Lásd Walser nyilatkozatát a Rudolf Augsteinnal folytatott beszélgetésben (12. jegyzet). 33 Vö. Hayden White: The Content of the Form: Narrative Discourse and Historical Representation. Baltimore, London 1987 és Historical Emplotment and the Problem of Truth. In Saul Friedländer (szerk.): Probing the Limits of Representation: Nazism and the „Final Solution”. Cambridge/Massachusetts, London 1992, 37-53-34 Frank Schirrmacher (25. jegyzet), 36.