Nagyvilág, 2015 (60. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 1. szám - TÁJÉKOZÓDÁS - Éles Csaba: A műemlékváros mint menedék és múzeum - A köztéri Hellász és Itália muzeális arculatának világirodalmi tükröződései
A Nyugat, különösen az USA, még közelebbről a világváros New York („gyűlöletes város”, „maga az őrület”) civilizációjának kíméletlen, szarkasztikus stílusú kritikusa volt az amerikai Henry Miller. Megtette már ezt először csak Párizsban kiadható könyveiben (1934: Ráktérítő, 1939: Baktérítő), majd A légkondicionált lidércnyomás (1945) című amerikai „útirajzában”. Ezt előzte meg 1941-ben gyönyörű útikönyve - minden bizonnyal legmaradandóbb műve, amely stiláris szempontból sem kifogásolható! -, Az amarussziáni kolosszus. Visszafogottan, de határozottan ebben is bírálja az amerikai civilizációt, ahol „talán az a legjobb, hogy az ember bízik önmaga megújulásában”. Azonban itt természetesen az ellenpólus a „főszereplő”. Görögország klasszikus földje és kultúrája, hegyei és völgyei, városai és emlékhelyei, legjobb lakóinak humanizmusa és humora. Az a Görögország „emberszabású világ”, amely „szabaddá és teljes emberré tett”. Görögország „a lehető legfontosabb mindazok számára, akik igyekeznek megtalálni önmagukat”, és „még mindig a nemzetek anyja, a bölcsesség és az ihlet kútfője”. (A más munkáiban a szexualitás sötét mélységeibe alámerülő Henry Miller ott valóban olyan ihletett bölcsességekig emelkedett, amelyek a társadalmi igazságosság és a világbéke, a léleknemesítő egyéni és nembeli önmegismerés megoldásához közelítenek.) Hellász (és Itália) az a világ, amelyről Henry Miller könyve is azt sugallja, hogy múzeum az egész ország, mert - a múzeumi intézményein kívül - muzeális az egész atmoszférája, mert muzeális reminiszcenciákat keltenek levegőjének és vizeinek, ételeinek, gyümölcseinek, italainak ízei is. De azért akadnak ebben a nagy miller esszében olyan toposzok is, amelyek ennél konkrétabban közelítenek témánkhoz. Egyik peripatetikus sétája közben például, amelyet Katszimbólisszal - a könyvének címet adó „amarusszioni kolosszussal” - tett, Miller megértette, hogy „nincs is régi és új Görögország, egyszerűen csak Görögország van, egy, az örökkévalóságban fogant és megteremtett világ”. „Görögország az istenek hona - állapítja meg mintegy összegzésének részeként könyve végén s bár az istenek meghaltak, jelenlétük még mindig érezhető.” Katszimbálisz „túl gyakran beszélt a múltról, de nem úgy, mint amely halott és feledésre ítélt, hanem mint olyan valamiről, amit magunkban hordozunk, ami megtermékenyíti a jelent és vonzóvá teszi a jövendőt.” Ezzel a szerző nemhogy nem tér el igen eredeti szándékától, hanem éppenséggel beteljesíti, hiszen dokumentumértékű művének van egy alcíme is: Görögország szelleme. A görög származású Nikosz Kazantzakisz számára még elméletileg sem létezett az a dilemma, hogy - miként azt Heine esetében megkonstruáltuk - Genovából avagy Görögországból érkezzen Itália belsejébe. Azaz valamennyire mégis, mert a krétai születésű Kazantzakisznak (miután teljesítette a szülői feltételt, kitűnő eredménnyel elvégezte Athénban a jogi egyetemet) apja egy teljes esztendei utazási szabadságot engedélyezett. A friss diplomás jogász rövid hezitáció után kiadta önmagának a jelszót: „kezdjük tehát Hellásszal!” Szumiont, az attikai tájat és természetesen Athént - mindenekelőtt az Akropoliszt a Parthenon „rejtélyeivel” - természetesen ismerte Kazantzakisz; a szülőhaza mélyebb megismerését azonban