Nagybánya, 1910. január-május (8. évfolyam, 1-21. szám)

1910-01-06 / 1. szám

r­ vényjavaslatban kontemplált azzal az elvvel, hogy a városi tisztviselők a vármegyéhez ha­sonló fizetésekben részesíttessenek. Egészen másként áll a dolog, ha a r. t. városok polgármesterei a VII. osztályba kerül­nek. Ez esetben a tjf. városoknak a polgármes­terük után következő főtisztviselői is a VII. osz­­tályba soroztatnának, míg a r. t. városok tiszt­viselői az őket jogosan megillető helyre kerül­nének, vagyis csak egy fokozattal állanának le­­jebb, mint a törvényhatósági városok hasonló tisztviselői. Mi az oka tehát, hogy r. t. v. polgármes­tereket nem a VII. osztályba sorozták? Ennek okául azt hozzák fel illetékes helyen, hogy a polgármesteri állás megfelel a főszolgabírói ál­lásnak, ez pedig a VIII. osztályba tartozik. Először is itt meg kell jegyeznünk, hogy a főszolgabíró a VII. osztályba is beválasztható, igaz, hogy 15 esztendei szolgálat után, ha külö­nös érdemeket szerzett; a gyakorlat azonban oda fejlődött, hogy a megyék 15 esztendei szol­gálat után rendesen beválasztják őket a VII. fizetési osztályba, amit már azért is könnyen megtehetnek, mert nem az ő bőrükre megy a fizetés különbözet, hanem az államéra. H­a a r. t. v. polgármestert hasonlóan osztanák be a VII. osztályba, vagyis hogy 15 évi szolgálat után a város közönsége beválaszthatja ide, ezzel a czél nem éretnék el. Nem vezetne pedig eredményre ez a ren­delkezés azért, mert akárhány város nem lévén kötelezve az előléptetésre,­­ a magasabb fize­tési osztályba való beválasztástól tartózkodnék, mert hiszen az ezzel járó költségtöbblet, nem úgy, mint a megyénél az állam terhére, hanem a város terhére esnék, azt pedig igen jól tud­juk, hogy a fizetésemelések iránt a képviselő­­testületekben milyen ellenszenv mutatkozik.­­ De nem volna olyan bizonyos a beválasztás, mint azt a főszolgabíróknál látjuk, még a pol­gármesteri állás sajátságos természete miatt sem. A főszolgabíró, ha pártatlan, szigorú s ezért magára haragítja is a járás főbb kolomposait, ezek nem érvényesíthetik áskálódásukat a VII. fizetési osztályba való megválasztatásának meg­hiúsítására, mert ehhez az egész törvényható­sági bizottság közreműködése kell, azoknak a járáson kívül eső többi része pedig legalább­is indifferens lévén a főszolgabíróval szemben, több mint bizonyos, hogy inkább adja le a sza­vazatát a főszolgabíró mellett, mint ellene. — Nem így állana azonban a beválasztás a pol­gármesternél. A polgármester személye az, ahol a közérdek és az önző magánérdekek ellentétes hullámai összetalálkoznak. Ha igazságos, pártat­lan, akkor sok ellenséget szerez, akiktől nem várhatja, hogy szavazataikkal az ő anyagi hasz­nára , a magasabb fizetés megadására közre­munkálkodjanak. De nagy különbség is van a polgármesteri és a főszolgabirói állás között. Hiszen már az 1886. XXII. t.-cz. is úgy állí­totta fel a tételt, hogy nem ugyanannyi fizetésének kell lenni a polgármesternek, mint a főszolgabírónak, amely eset­ben arra következtethetnénk, hogy a törvényhozó egyenlő fizetéseket akart megállapí­tani a kétféle állásra, hanem minimumul a polgármester­nél azt szabta meg, ami a főbí­rónál a maximum, amikor azt mondja, hogy a polgármes­ternek kevesebb nem lehet, mint az azon megyebeli fő­szolgabírónak. Már pedig ak­kor, amikor az 1886. XXII. t.-czikket alkották, a polgár­­mesternek nem volt meg az a rendes feladatköre, mint manapság. Ma már a polgár­­mester a hivatalos akta inté­zésétől elvonatik a város ál­talános irányítása, a város háztartásának az intézése, a város kereskedelmi vállala­tainak a vezetése miatt. Ezen munkakörének ellátása mind több és több szakértelmet és tapasztalatot tételez fel és egyre nagyobb felelősséget ró rá. A representationálással járó kiadásai növekednek, a megélhetése a városokban egyre nehezebb, sokkal job­ban ki van téve mindenféle társadalmi és jótékony adóz­tatásnak, mint a kö­zségek­­ben lakó főszolgabírói. A polgármesterv álást in­kább bőkezűen kell javadal­mazni, mint szakmár&van. Ez nem fölösleges parit­tás, ez nagyon is szükséges. A pol­gármesternek gondtalan meg­élhetést kell biztosítani, hogy minden erejét és idejét a város javára koncentrálja. De különben is a polgár­­mesteri állás a legzaklatottabb valamennyi létező köztisztvi­selői állás között. A polgár­­mesteri állással járó sok gond, zaklatás, a felelősség érzete, megtámadja hamar az egészséget. A közérdek vé­delme s az önző magánérdekek visszautasítása sok ellenséget szerez neki. A választás összes vis­szásága ez állásnál csúcsosodik ki leginkább I. Táblázat. Törvényhatósági joggal felruházott városok. no «3 o Ui­ ti No­­ ti OP Lakáspénz koronákban a t-16 03 II. ni. IV. V. VI. Állás N ^x> N £ c <V­ci _N ^2 polgári lakáspénzosztályba sorozott állomáshelyeken 18000 VI. “27200 Polgármester 3640018001600140012001000 VII.21 6000 5400 Tanácsnok, főjegyző Rendőrkapitány (főkapitány) Árvaszéki elnök Főszámvevő Főügyész, főorvos, főmérnök, ha a magángyakorlattól el vannak tiltva. (Tv. 11. §.) 34800144012801120 960 800 Vil­. 14400 / Árvaszéki ülnök I. és II. aljegyző (árvaszéki jegyző) Rendőrkapitány (kerületi kapi­tány, alkapitány) Főpénztárnok Adóhivatali főnök (Adóügyi fő­számvevő) Számvevő (Alszámvevő) Irodaigazgató (Irodavezető) Ügyész (Álügyész), Orvos (Ke-24000­rületi orvos), Mérnök, ha a magángyakorlattól el vannak tiltva (Tv. 11. §.) 3,3600­11701040910780650 IX. 13200 III. és IV. aljegyző Fogalmazó Közgyám Levéltárnok Számvizsgáló Adóhivatali főtiszt (Főköny­velő) Pénztárnok (Alpénztárnok) Ellenőr Iktató­ Kiadó. Irattárnok. Al­­levéltárnok 22900 Helyhatósági állatorvos, ha a a magángyakorlattól el van tiltva (Tv. 11. § )32600900800700600500 X. 1­2400 Számtiszt Könyvelő Számfejtő 22200 Adótiszt Pénztári tiszt Irodatiszt 32000 810720630540450 11800 Szállásmester XI.32­1600 1400720640560480400 Utbiztos Rendőrbiztos Végrehajtó (írnok) A „Nagybánya“ tárczája. Hétköznapi mese. Volt egy fehér rózsa, fehér volt az álma. A lelke is mintha fehér réten szállna. Mégis, mégis egyszer azt mesélték róla: Kipirult a fehér rózsa, mert a világ szólja Mondták, hogy egy lepke az ajkára vágyott, S megcsókolta lopva a fehér virágot. Mesélték a szellők, Őszszakállu törpék . . . Szegény fehér rózsa szivét összetörték . . . Gróf Wass György. NAGYBÁNYA 1910. január 6. Louan, Louan pogány volt. A Fülöp-szigetcsoport Luzon szigetének északi részén élt s nem ismert más istent, mint azt a durván faragott fabálványt, melyet édesatyja törzsének a főpapja a fűzfák erdejében fölállitott. A Gaddenese-törzsnek sötét­barna arczbőrével, rövid, göndör hajával birt, arczvonásainak azzal a magasztos és méltóság­­teljes jellegével, mely fajának különös sajátja volt. Melle tele volt aggatva a legkülönbözőbb csecsebecsékkel és függőkkel s a bambusz szálai­ból készített szalag, meg pirosra festett lenfona­dék csak arra szolgált, hogy a rajta elömlő kedves bájt még inkább kiemelje. Ezeket, mint valami övét úgy hordta a csípői körül keresztbe kötve. A lenyiszált fejbőrök után ítélve, miket vőlegénye az övén hordott, Louan volt az egész törzsnek legszebbik leánya, legbájosabb csillaga. De azért szíve nem ismerte még a szerelmet, míg csak az a kékszemü Cabila nem keresztezte élete útját. Percy Raymond volt a neve. Orvos volt, ki a tartomány megbízásából tudományos kutatásokat eszközölt az ország belsejében, míg csak le nem vette lábáról a láz éppen ott, Louan­­nak szülőföldjén, aki vad és zabolátlan termé­szetének egész odaadásával, gondosságával fogott ápolásához. Midőn Manillába visszatért, ami felgyógyu­lása után azonnal megtörtént, megígérte volt a lánynak, hogy kijön még búcsúzni hozzá, mielőtt Angliába véglegesen visszatér. Roppant hosszúnak találta ez időt Louan, kinek szíve folyton csak vele foglalkozott, kinek elméjét egyre csak az ő képe kötötte le. Ez alatt az idő alatt maga a természet is megváltozott az égalj alatt, hol a hő és a gazdag csapadék a növényzet buja tenyésztésére oly nagy befolyást gyakorol. Különös, idegen külsejű virágok, melyeknek lángoló színekkel ékeskedő kelyheiben élő lelkek látszottak himbálódzva remegni, azt a vágyat keltették az emberben, vajha ez a gyönyörű ta­vasz örökké tartana. A röpködő, zümmögő bo­garak, a pillangók és szitakötők szárnycsattogása által előidézett hang összhangzatos, zeneszerű, édes dallamnak rémlett. Valamelyik forró napnak alkonya felé volt. Louan kilopódzott a leveles pálmák s a sásnak árnya alól, hol az úgyis elég kíméletes napnak heve elől oltalomra talált s azon volt, hogy az illatos fűzfák nagy erdejében fölállitott mozdu­latlan fabálvány előtt valami mindennapos, val­lásának megfelelő áldozatot hozzon. Zokogott, kezében tartott egy kicsike képet, melyet szen­vedélyesen a kebeléhez szorított. Most ezt a ké­pet a nagy bálvány ölébe helyezte, majd oda­vetette magát eléje a földre, a legrajongóbb imádás jelei között. Lelkében fölkiáltott, fölsóhajtott, fo­hászkodott az istenekhez, hogy hallgassák meg — küldjék el hozzá a Cahilát. És íme — mintegy válasza gyanánt e lel­kes szózatának — Percy Raymond keze éppen e perczben tolta félre a bambusznádnak sűrűjét s Louan nevét kiáltotta. Louan egy pillanat alatt felugrott s szeme közé pillantott annak a férfiúnak, kinek emlékét, kinek a képét folyton a szivében hordozta ma­gánál. Raymond szívélyesen üdvözölte, majd egy csomagot vett elő, melynek tartalmát gyönyörű karmazsin piros kötő képezte, aranynyal díszítve, arany láncocska s aranynyal hímzett kicsi pa­pucs, miket mind Louannak adott. Ez boldog mosol­lyal fogadta s hálásan megcsókolta a kezet, mely azt neki nyujtotta. Raymond szeme önkénytelenül a bálványképen akadt meg és észrevevén azt a kis szobrocskát, meglepve kérdé: — Louan, mit jelentsen ez ? Te tetted oda ? A leányka bevallotta, de zavarodottan elpirult.

Next