Nagybánya, 1913. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1913-07-03 / 27. szám
Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi út 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. A középiskolák reformja. Julius 2. Nemrégiben csak úgy eldugva a többi mindennapiságok között, egy érdekes hír jelent meg a székesfővárosi napisajtóban a középiskolák reformjáról. Nem is mindenik lap vett róla tudomást. Amelyek megemlékeztek róla, azok is minden kommentár nélkül tették. Hát hiszen nem csuda. Akkortájban tartotta Tisza István gróf híres külügyi beszédét s akkortájban rendezték tiszteletére a 600 terítékes lakomát a Hungáriában. Ezek mellett az események mellett egészen eltörpült a középiskolák reformjáról szárnyra kelt hír. Még annyi feltűnést sem keltett, mint az állami elemi iskolai tanítók kinevezési jogának a főispánokhoz való leszállításáról néhány nappal azelőtt nyilvánosságra jutott eszme. Ezzel legalább foglalkoztak a lapok. Persze tisztán politikai nézőpontból. Politikai tendenciákat olvastak bele a kultuszminiszter tervébe, pedig úgy lehet csak magát és minisztériumát szeretné megszabadítani a tanítói kinevezésekkel egybeforrott hihetetlen arányú protekciókeresésektől és protektorjárásoktól. A középiskolai reform kérdésében úgy látszik sehogy sem lehetett politikát felfedezni. Tehát politikai nagy napilapjaink hallgatással mentek el mellette. Pedig bizony ha valami, úgy ez a kérdés megérdemelné, hogy a közvélemény mennél szélesebb körökben vegyen tudomást róla és mennél hangosabban foglaljon mellette állást. Ekként is buzdítván a minisztert, hogy csak csinálja meg mennél előbb az általa tervbe vett reformot. Mert kár, örökre kár minden esztendőért, amennyivel késni fog A hír szerint Jankovich Béla kultuszminiszter, ez a sokak előtt még ma is ismeretlen nagy tudású, európai látókörű férfiú nagy reformokat tervez tárczája keretében, egyebek között a középiskolákban is. A miniszter, aki a művelt nyugati államok közoktatásügyeit ugyan alaposan ismeri, a mai magyar középiskolai oktatást teljességgel elhibázottnak tartja. Mert az, szerinte, nem felel meg többé a mai kor követelményeinek. A tanulókat túlterheli anélkül, hogy ellátná életrevaló ismeretekkel. Ez a miniszter kiindulási pontja, mellyel kénytelen tökéletesen egyetérteni mindenki, aki a középiskolai közoktatásügyet ismeri. Egyetértenek ebben az érdekelt szülők és sértenek a középiskolából az élet viszontagságai közé kikerülő növendékek. Különbség csak abban van, hogy a legtöbben a tanárokat okozzák azért, amiben pedig a rendszer a hibás, melyhez a tanárok alkalmazkodni kénytelenek. A miniszter ezen változtatandó, azt akarja, hogy a holt formák és szabályok helyett a szemléltető és érzékeltető tanítás honosodjék meg. A memória túlterhelése helyett a gondolkodást fejlesszék és a képességet arra, hogy föl tudja fogni a lényeget. Eddig azzal védelmezték középiskoláink jelenlegi tanítási módszerét, hogy azok nem is arra vannak hivatva, hogy az élet számára tanítsanak, hanem csak általános elméleti ismereteket nyújtanak olyan iskolák végezhetéséhez, amelyek aztán az életre készítik elő az ifjúságot. Ebből a felfogásból következett, hogy holt nyelvekkel, holt irodalmakkal, ezeknek holt szabályaival, az élő nyelveknek is nem az elsajátításával, hanem a legagyafúrtabb szabályainak gépies átültetésével hitték a középiskolák feladatát betöltődnek és betöltendőnek Az elmebeli tehetség fejlesztését az emlékezőképesség fejlesztésével elérhetőnek. Az emlékezőképesség fejlesztésének csaknem egyetlen eszközéül a holt szabályok élettelen betűi, a betűk és rideg szavak egyszerű elraktározása tekintetben. Mintha csak az emésztőképesség fejlesztése czéljából kavicsokat nyeletnének, hogy ekként legyen ez egész szervezet edzettebb és munkaképesebb. Állást foglaltak már ez ellen a rendszer ellen sokan és sokszor, éppen a középiskolai tanárok közül is azok, akik nem az ókor klasszikus világképzeletében élnek, hanem a mostani mindennapi életben. Most végre maga a miniszter foglalt állást. A köztudomásra jutott tervezet szerint az alsóbb négy osztályban napi három, a felsőbb négy osztályban napi A „Nagybánya“ tárczája. Katicza fiam. — Katicza fiam, berregett a csengő, vevő van! — harsogta a közbelső szobából Bogdán bácsi, akit az idegen meg a czigány megténsuraz ; tőlünk, régi jó pajtásoktól, akik nádmézért az ő pudájába csúsztattuk a rézkrajczárjainkat, csak úgy fogadja el: kedves Bogdán bácsi. Katicza ugrik, mint a villamos szikra. Az állványnál terem s édes mosoly ráadásával méri le a kék és rózsaszín festőt. Meg is szokta, meg is szerette Katiczát a falu. Sőt a környék is. A piacz túlsó oldalán, a nagy kőházas boltban ásítoz a zsidó. Bizony ez is a Katicza érdeme. Elcsalogatta tőle a vevőket. Édes szóval, aranyos mosolygással, (az asszonyok azt mondták a kislányoknak: Hiába mosolyogsz úgy, mint a botos Katicza !) s egy-két szem málnaczukorral, amelyet rózsás, finom ujjacskáival gyömöszöl a kis szöszke apróságok csattanó, piros szájacskájába. Csoda-e, ha Ávéd Bogdán bácsi, amikor óbort ízlelt, azt mondta, hosszan és jóízűen csettentvén a nyelvével: olyan finom, mint Katicza fiam! Ha baraczkot nyomott bütykös, vastag ujjával a gyermekek feje búbjára, szeretettel, komoly, érdeklődő tekintettel fordult a szülők felé : csak jó lenne a szentem, mint az én Katicza fiam ! Az imádságban is többet foglalkozott Katicza javával, boldogságával, mint az ő öreges, romlatag életével. — Már úgy ahogy czipelem a jármot. Aztán, Katicza fiam, becsukod a botot és elkísérsz ki szépen a temetőbe. A kis Katiczának érzékeny lelke volt. Sírásra görbült csinos, kicsi szája s peregtek a könnycseppjei, mint a virágról a harmat gyöngyszemei. S mikor ilyen szomorú kedve támadt az öreg urnak, este Katicza, lefekvés előtt letérdepelt az ágya mellé és hosszasan könyörgött, miközben édes, sóvárgó tekintete beleveszett az éj rejtelmes homályába: Édes, jó Istenkém, csakhogy sokáig megtartsd Bogdán apókát . . . Az érzékeny jelenetektől eltekintve, kitünően teltek-múltak a napok az »Aranykulcsánál. Ez a czimzés abból az időből maradt hátra Ávéd Bogdánra, amikor ön még söntésből méregette az iccze pálinkát. A vásárhelyi fások, a köröndi cserepesek, a makkfalvi zsindelyesek gyakran etettek a korcsma előtt. Olyankor meg nemcsak a lovukat rabálják az emberek, de jómagukat is. És Bogdán bácsi pudliján csengett az ezüsttallér, sokkal ezüstösebben, mint az összekocczanó poharak. Az »Aranykulcs«: a rézsűstákokban is behozza a hasznot, hát a ragyogó, finom kaczagásU ezüstökben! Mig egyszerre, miután megverődött két telek a faluban s néhány kövér holdacska a Nyárád mentén, beadta Bogdán bácsi a kulcsot és fentebb somfordált az üzleti élet létrafokán. Lett belőle olyan mindenféle krajzleros, aki tavaly jégveréskor nagy summát kölcsönzött a falu érdemes elöljáróságának. Katicza fiam, a büszkesége és viruló életreménye nem is régen került be az égszínkék stelázsik alá. Pár évvel ezelőtt költözött el tőle örök bucsuzással hű hitvestársa, Rebeka asszony. Az ő keresztleánya, dédelgetett árvácskája volt Katicza, aki valahol lent élt a faluban, ahol kecskéket eregetnek ki reggelenként a dudaszóra s ha löntja a júliusi forróság a reggeli harmatot, aratni járnak az asszonyok, emberek másnak. Sorjába, egymás gyapjas fedelébe kapaszkodva következnek a kis fehér házak, amelyek akkorák madártávlatból, mint a madárkalitkák. Egy szürke, lármás kalitkában csak úgy szorongtak a csipegő fiókák. Az elbusult Bogdán bácsi belenyúlt és húzott egyet találomra. Egy bájos, Ienhajú bábu ragadt a kezére. Olyan piskótatestű volt, mint a kirakatokban a porczellánbábu. — Ejnye, parasztok közé hogyan is születik ilyen formás angyal? De azért borzasztóan örvendett az apróságnak Bogdán bácsi. Hazavitte s majdhogy nem a tenyeréből etette, mint a galambot. Nem is csoda hát, ha ilyen gondos plántálás mellett ilyen gyönyörű rózsabokorrá fejlődött. Nem lehet ránézni, hogy az ember szivében ki ne virágozzék az öröm. A hosszú ábrándos téli estéken, miután már az asszony hűlt helyét hagyta a házban, a kerek diófaasztal mellől megszólalt Bogdán bácsi: — Katicza fiam, te vagy az én mindenségem a világon !