Nagybánya, 1913. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)

1913-07-03 / 27. szám

Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉG­L­Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi­ út 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. A középiskolák reformja. Julius 2. Nem­régiben csak úgy eldugva a többi mindennapiságok között, egy ér­dekes hír jelent meg a székesfővárosi napisajtóban a középiskolák reformjáról. Nem is mindenik lap vett róla tudomást. Amelyek megemlékeztek róla, azok is minden kommentár nélkül tették. Hát hiszen nem csuda. Akkortájban tartotta Tisza István gróf híres külügyi beszédét s akkortájban rendezték tisz­teletére a 600 terítékes lakomát a Hun­gáriában. Ezek mellett az események mellett egészen eltörpült a középiskolák reformjáról szárnyra kelt hír. Még annyi feltűnést sem keltett, mint az állami elemi iskolai tanítók kinevezési jogának a fő­ispánokhoz való leszállításáról néhány nappal azelőtt nyilvánosságra jutott eszme. Ezzel legalább foglalkoztak a lapok. Persze tisztán politikai nézőpontból. Po­litikai tendenciákat olvastak bele a kul­tuszminiszter tervébe, pedig úgy lehet csak magát és minisztériumát szeretné megszabadítani a tanítói kinevezésekkel egybeforrott hihetetlen arányú protekció­keresésektől és protektorjárásoktól. A középiskolai reform kérdésében úgy látszik sehogy sem lehetett politikát felfedezni. Tehát politikai nagy napilap­jaink hallgatással mentek el mellette. Pedig bizony ha valami, úgy ez a kérdés megérdemelné­, hogy a közvéle­mény mennél szélesebb körökben vegyen tudomást róla és mennél hangosabban foglaljon mellette állást. Ekként is buz­dítván a minisztert, hogy csak csinálja meg mennél előbb az általa tervbe vett reformot. Mert kár, örökre kár minden esztendőért, amennyivel késni fog A hír szerint Jankovich Béla kultusz­miniszter, ez a sokak előtt még ma is ismeretlen nagy tudású, európai látókörű férfiú nagy reformokat tervez tárczája keretében, egyebek között a középisko­lákban is. A miniszter, aki a művelt nyugati államok közoktatásügyeit ugyan alaposan ismeri, a mai magyar középiskolai ok­tatást teljességgel elhibázottnak tartja. Mert az, szerinte, nem felel meg többé a mai kor követelményeinek. A tanulókat túlterheli anélkül, hogy ellátná életrevaló ismeretekkel. Ez a miniszter kiindulási pontja, mel­lyel kénytelen tökéletesen egyetér­teni mindenki, aki a középiskolai köz­­oktatásügyet ismeri. Egyetértenek ebben az érdekelt szülők é­s sértenek a kö­zépiskolából az élet viszontagságai közé kikerülő növendékek. Különbség csak abban van, hogy a legtöbben a tanáro­kat okozzák azért, amiben pedig a rend­szer a hibás, melyhez a tanárok alkal­mazkodni kénytelenek. A miniszter ezen változtatandó, azt akarja, hogy a holt formák és szabályok helyett a szemléltető és érzékeltető ta­nítás honosodjék meg. A memória túl­terhelése helyett a gondolkodást fejles­­szék és a képességet arra, hogy föl tudja fogni a lényeget. Eddig azzal védelmezték középisko­láink jelenlegi tanítási módszerét, hogy azok nem is arra vannak hivatva, hogy az élet számára tanítsanak, hanem csak általános elméleti ismereteket nyújtanak olyan iskolák végezhetéséhez, amelyek aztán az életre készítik elő az ifjúságot. Ebből a felfogásból következett, hogy holt nyelvekkel, holt irodalmakkal, ezek­nek holt szabályaival, az élő nyelveknek is nem az elsajátításával, hanem a leg­­agyafúrtabb szabályainak gépies átülte­tésével hitték a középiskolák feladatát betöltődnek és betölt­endőnek Az elme­beli tehetség fejlesztését az emlékező­képesség fejlesztésével elérhetőnek. Az emlékezőképesség fejlesztésének csak­nem egyetlen eszközéül a holt szabályok élettelen betűi, a betűk és rideg szavak egyszerű elraktározása tekintetben. Mintha csak az emésztőképesség fejlesztése czél­­jából kavicsokat nyeletnének, hogy ek­ként legyen ez egész szervezet edzettebb és munkaképesebb. Állást foglaltak már ez ellen a rend­szer ellen sokan és sokszor, éppen a középiskolai tanárok közül is azok, akik nem az ókor klasszikus világképzeleté­ben élnek, hanem a mostani mindennapi életben. Most végre maga a miniszter foglalt állást. A köztudomásra jutott tervezet sze­rint az alsóbb négy osztályban napi há­rom, a felsőbb négy osztályban napi A „Nagybánya“ tárczája. Katicza fiam. — Katicza fiam, berregett a csengő, vevő van! — harsogta a közbelső szobából Bogdán bácsi, akit az idegen meg a czigány megténsuraz ; tőlünk, régi jó pajtásoktól, akik nádmézért az ő pudájába csúsztattuk a rézkrajczárjainkat, csak úgy fogadja el: kedves Bogdán bácsi. Katicza ugrik, mint a villamos szikra. Az állványnál terem s édes mosoly ráadásával méri le a kék és rózsaszín festőt. Meg is szokta, meg is szerette Katiczát a falu. Sőt a környék is. A piacz túlsó oldalán, a nagy kőházas boltban ásítoz a zsidó­. Bizony ez is a Katicza érdeme. Elcsalogatta tőle a vevőket. Édes szóval, aranyos mosolygás­sal, (az asszonyok azt mondták a kislányoknak: Hiába mosolyogsz úgy, mint a botos Katicza !) s egy-két szem málnaczukorral, amelyet rózsás, finom ujjacskáival gyömöszöl a kis szöszke apró­ságok csattanó, piros szájacskájába. Csoda-e, ha Ávéd Bogdán bácsi, amikor ó­bort ízlelt, azt mondta, hosszan és jóízűen cset­­tentvén a nyelvével: olyan finom, mint Katicza fiam! Ha baraczkot nyomott bütykös, vastag ujjá­­val a gyermekek feje búbjára, szeretettel, komoly, érdeklődő tekintettel fordult a szülők felé : csak jó lenne a szentem, mint az én Katicza fiam ! Az imádságban is többet foglalkozott Ka­ticza javával, boldogságával, mint az ő öreges, romlatag életével. — Már úgy a­hogy czipelem a jármot. Az­tán, Katicza fiam, becsukod a botot és elkísérsz ki szépen a temetőbe. A kis Katiczának érzékeny lelke volt. Sí­rásra görbült csinos, kicsi szája s peregtek a könnycseppjei, mint a virágról a harmat gyöngy­szemei. S mikor ilyen szomorú kedve támadt az öreg urnak, este Katicza, lefekvés előtt letérde­pelt az ágya mellé és hosszasan könyörgött, mi­közben édes, sóvárgó tekintete beleveszett az éj rejtelmes homályába: Édes, jó Istenkém, csakhogy sokáig megtartsd Bogdán apókát . . . Az érzékeny jelenetektől eltekintve, kitünően teltek-múltak a napok az »Aranykulcsánál. Ez a czimzés abból az időből maradt hátra Ávéd Bogdánra, amikor ön még söntésből méregette az iccze pálinkát. A vásárhelyi fások, a köröndi cse­repesek, a makkfalvi zsindelyesek gyakran etettek a korcsma előtt. Olyankor meg nemcsak a lovu­kat rabálják az emberek, de jómagukat is. És Bogdán bácsi pudliján csengett az ezüst­tallér, sokkal ezüstösebben, mint az összekoc­­­czan­ó poharak. Az »Aranykulcs«: a réz­sűstákokban is be­hozza a hasznot, hát a ragyogó, finom kaczagásU ezüstökben! Mig egyszerre, miután megverő­­dött két telek a faluban s néhány kövér hol­­dacska a Nyárád mentén, beadta Bogdán bácsi a kulcsot és fentebb somfordált az üzleti élet létrafokán. Lett belőle olyan mindenféle krajzle­ros, aki tavaly jégveréskor nagy summát kölcsön­zött a falu érdemes elöljáróságának. Katicza fiam, a büszkesége és viruló élet­reménye nem is régen került be az égszínkék stelázsik alá. Pár évvel ezelőtt költözött el tőle örök bu­­csuzással hű hitvestársa, Rebeka asszony. Az ő keresztleánya, dédelgetett árvácskája volt Ka­ticza, aki valahol lent élt a faluban, ahol kecs­kéket eregetnek ki reggelenként a dudaszóra s ha löntja a júliusi forróság a reggeli harmatot, aratni járnak az asszonyok, emberek másnak. Sorjába, egymás gyapjas fedelébe kapaszkodva következnek a kis fehér házak, amelyek akkorák madártávlatból, mint a madárkalitkák. Egy szürke, lármás kalitkában csak úgy szo­rongtak a csipegő fiókák. Az elbusult Bogdán bácsi belenyúlt és húzott egyet találomra. Egy bájos, Ienhajú bábu ragadt a kezére. Olyan piskótatestű volt, mint a kirakatok­ban a porczellánbábu. — Ejnye, parasztok közé hogyan is szüle­tik ilyen formás angyal? De azért borzasztóan örvendett az apróság­nak Bogdán bácsi. Hazavitte s majd­hogy nem a tenyeréből etette, mint a galambot. Nem is csoda hát, ha ilyen gondos plántálás mellett ilyen gyö­nyörű rózsabokorrá fejlődött. Nem lehet ránézni, hogy az ember szivében ki ne virágozzék az öröm. A hosszú ábrándos téli estéken, miután már az asszony hűlt helyét hagyta a házban, a kerek diófaasztal mellől megszólalt Bogdán bácsi: — Katicza fiam, te vagy az én mindensé­­gem a világon !

Next