Katolikus gimnázium, Nagybecskerek, 1875
I. KÖLTÉSZETÜNK TÖRTÉNETE. *) A költészetnek két főneme van: nép- és müköltészet; a költészetben általában véve három főcsoportot külömböztetünk meg: lyrát, eposz és drámát; a két első mind a nép mind a müköltészetben feltalálható s tulajdonképen amannak szülötte, — míg a dráma, noha csirái a népköltészetben rejlenek, kizárólag a műköltészeté. A tárgy és előadásmód szempontjából ama három főcsoportot az idő három főmozzanatával tehetni párhuzamba: a lyrát a jelennel, az eposz a múlttal, a drámát a jövővel. — A népköltészet őseredetű, — ha tehát azon kérdéssel foglalkozunk, melyik jött a főcsoportok közül legelőbb létre, úgy a drámát, mint a sokkal későbbi műköltészet termékét, mellőznünk kell, és egyedül az epost és lyrát vehetjük figyelembe. — A hagyományok szerint legelső volt volna az epos, de psychológiai érvek késztetnek az ellenkező elfogadására, hogy ugyanis legrégibb a lyrai költészet, mely a legegyszerűbb s legbensőbb, — mert „az egyéni érzés őskütforrása minden költészetnek“ ')• — Hihető azonban, hogy midőn az eposi költészet is megszülemlett, ez sokkal rohamosabban fejlődött a lyrainál, s emezt magába vegyítette, de magába nem olvasztotta; így jöhettek létre azon ősi eposi énekek, melyekben „fejletlen epico-lyrai csirát“) találhatni. — A lyrai költészet a zenével áll összeköttetésben (értem a népköltészetet), kérdés, melyik jött hamarább létre, a dallam-e vagy a szó, a szöveg? E kérdésre sem adhatni tökéletesen határozott feleletet; itten is meg van mindenik elméletnek a maga védője. — Bartalus,3) a derék zenetudós, a szó, a szöveg hamarabb létrejötte mellett van, bár — úgymond — „ez ellen is meg annyi kivételre találunk“; Aigner,4) népköltészetünk jeles búvára, ellenkezőt állít, és pedig határozottan. Szerinte „valamint a dallam és rhythmus iránti érzék a nyelvet (ez, közbevetőleg mondva, Darwin állítása), maga a dallam a szöveget, úgy egyáltalán a lyrai költészet megelőzte az epicait.“ Ez röviden a költészet fejlődésének rajza.5) Az ősidőktől fogva egészen a mohácsi vészig költészetünk alig-alig mutat fel valami kis emléket, s ezek is minők! Minő silányságok! Irodalmunk minden kedvelője csodálkozva kérdezheti Lévayval: „hova lettek nemzetünk régi dalnokvilágának alkotásai, hogy még töredékben is csak léha foszlányok juthattak korunkig?! Nincs okunk föltenni, hogy ama korban kevesebb fogékonysággal bírtunk volna a költészethez, mint bármely más nemzettársunk. — Népünk mai nap is erős hajlamot, sőt szenvedélyt táplál zene és dal iránt.“ 6) — Csakugyan képtelenség volna ilyesmit föltenni, ha népünk költői lelkületét megfigyeljük. — Minálunk meglehetős későn kezdték kiaknázni népköltészetünk kincseit, mennyi veszhetett el e kincsekből! S mégis minő tömeget és mily értékest vagyunk képesek eddig is felmutatni! Nálunk is a nép egyszerű gyermeke oly naiv idealizmussal fejezi ki búsongó szerelmét, boldogságában oly játszi módon enyeleg, hazaszeretetét oly bensőséggel énekli, de mindezt oly költőien egyszersmind, hogy őskora korántsem tűnhetik fel előttünk kevésbé szebb színben, mint bármely más népé. — Valóban azon nép, mely a falujában véghezmenő eseményeket oly hamar tudja ma is egy-egy balladává alakítani, nem tudta volna őskorában hőseinek dicső tetteit megénekelni? — De hol vannak tehát emlékeink? Megfelelhetünk Arany Jánosnak szavaival. — „Mi magyarok, úgymond, nem vagyunk azon szerencsés helyzetben, hogy egy népileg naiv, de önálló irodalomnak a hajdankorból fenmaradt gyöngyeire büszkén mutathassunk. — Mi őseinkhez számítjuk Etelét, de az Edda és Nibelunge-Not, a Hildebrand és Detreének, melyek a nagy hódító nevét ma is emlegetik, idegen népek tulajdonai. — Mi akárhány Rodrigót szemelhetünk ki az ozmán harczok idejéből, de Cidünk nincsen, sőt Hunyadi magasztos neve is *) E czikk megírásánál egyedüli szélom volt rövidismertetést adni hazánk költészetéről; felolvastatott a helybeli társas körnek, mely a magyar elem terjesztését tűzte ki magának dicséretes czélúl, ápril 22-iki estélyén; ez ismertetés összeállításához legjelesebb irodalom történészeinket iparkodtam használni, kiket az illető helyeken mindenütt megemlítek.) Gottschall költészettana II. 3. 1. — 2) U. az u. ott. — 3) Kisfaludy-társ. évlapjai. VII. 199—2001. — 4) Figyelő. II. 63 1. (6-ik sz.) — 5) Legkiválóbb aestheticusunk: Greguss, más felosztást követ. — Négy főcsoportot külömböztet meg; ezek következők: I. Oktató v. tanköltészet. II. Leiró költészet. III. Lyrai és IV. Eseményes költészet. — Ez utóbbi osztályba sorozza a drámával együtt az eposz. a) — De az oktató és leiró költészetet az „újabb német aestheticusokkal“ egyetértve, bátran mellőzhetjük, mint jogosulatlan korcsfajokat, melyek úgyis csak kivételesen fordulnak elő önállóan. — 6) Szépirod. figyelő 1862. II. „Régi skót balladák és a vándordalnokság.“ új Kisf. társ. évf. VIII. 168, 169, 170 l. 1*