Református gimnázium - Bethlen kollégium, Nagyenyed, 1879
I. Tanévet bezáró beszéd. Az örömnek és a fájdalomnak egymást váltogató érzelmeivel állottam föl — mélyen tisztelt közönség! nemes ifjúság! — e helyre, honnan szólani, csekély erőmnek immár másodikszor jutott osztályrészéül a kötelesség; e helyre, honnan hivatalos tisztemnél fogva egy ismét elszállott tanodai esztendőnek végső órájában kell szavamat búcsúra fölemelnem. Visszatekinteni az elmúlt időre és ennek soha vissza nem térő napjaira, fölidézni lelkünk emlékezetének világában ennek vidám óráit, melyekben a jól végezett munkának nyugodt elégültsége édes örömmel tölté be szivünket, vagy borús napjait, melyekben a hanyagságtól legyőzetve, a meg nem fékezett indulatok hevétől elragadtatva, mulasztásaink és hibáink megérdemlett büntetéséül a keserű megbánásnak hangján kiáltottunk föl, vajha soha se láttuk volna ezeket; a tökéletesedés útján előre haladni törekvőknek vajmi tanulságos és üdvös foglalkozás! . . . Tanévünk ez utolsó órájában előttünk áll az a kérdés: vájjon ama nagy czélt, mely felé évről évre mind fokozottabban kell haladnia e főtanodának, mennyiben közelítette meg ? vájjon azt a nemes és nagyszerű föladatot, mely nemzeti fejlődésünk szent érdekében elébe tűzve van, napról napra mind teljesebben oldja-e meg—, vájjon ügyeinek intézői nem csak névleg, de a szónak valódi értelmében méltó hivei-e ma annak a történelem itélőszéke előtt nagggyá lett protestantismusnak, mely főelvének a szabad vizsgálódást ismeri, mely a szabadság, alkotmányosság s általán a közmivelődés szent ügyének a múltban oly sok jó szolgálatot tett és magyar nemzetiségünk fönnmaradhatásának egyik legna