Nagyítás, 2010. január-május (2. évfolyam, 1-18. szám)
2010-02-24 / 8. szám
www.nagyitas.hu lagyitas I irodalom . évfolyam, 8. szám, 2010. február 24. z időben nagy ringyó volt ugyan a basileus, de a sajátos „okmánypapíron” küldött levél szinte az őrjöngésig felháborította, a krepdesin álmokat a térképasztalon összeszaggatta (fogát se kímélte). A táncosnőt máris vitte a hóhér, jelképesen volt előre véres Heraclius díványa a virgo adójától. Másik változatom Mohamed postázási technikájáról. A bizánci Hagia Sophiában érseki nagymise volt (az érseket már régóta „konstantinápolyi pápának” nevezte mindenki), és Heraclius császár maga volt az első ministráns, kották, pásztorbotok, részeg ikonok, mezítlábas szerzetesek és odaliszkpárnákhoz hasonló csupabojt papok között - ő tartotta tehát két kezében függőlegesen és négyzetesen, hófehéren és ingmellre vasaltan a miséző főpapnak a kendőt, mellyel a miséző a kelyhet és kezeit meg fogja törülni. Mikor a főpap a kendő és Heraclius felé közeledett az oltár jobb oldalán, a főpap egyszerre csak megmerevedett: arab betűket látott a kendőn, persze nem hímezve vagy festve fehér volt a kendő is, fehér a betű is, csak az egyik sűrű szövésű, a másik (a betűk) ritka szövésű. Az érsek jól értett arabul voltak neki Szíriai politikai riválisai bőven -, a kendőt a pusztító düh és a temperáló rettegés keverékével elvette a császártól, és a tenger szolgálattevő pap közül az egyiknek odaadta, a sekrestyébe küldve őt, mintha csak a liturgikus cselekvések része volna - jó hosszan, futószőnyegként az oltár közepe felé göngyölítette magát az oltárterítőt, és azt használta Mohamed rejtélyesen (Veronika-kendőként) a sekrestyébe csempészett megalomániás levele helyett. Szokás szerint, az ilyen óriásmisék alkalmával, ha a kórus és a zenekar végtelen hosszú Sanctusokat, Credókat énekelt, a miséző főpap aranykalickás segédletével jobboldalt egy baldachin alá helyezett trónusra ült, így hallgatta végig (a horkolás örökös veszélyével) a zenei tételt. Ezt a szokást használta most ki az érsek: a nagy zenélés alatt nem a trónusra ült, hanem a császárral együtt a sekrestyébe vonult, bezárkóztak, elolvasták a hajmeresztően pökhendi levelet - átkozni ugyan nem átkozta el a Prófétát az érsek, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy Mohamedet és híveit igen-igen jelentéktelen (csak éppen pimasz), efemer zugszektának tartotta. De a levélkendőt azért rongyokká tépték; két ragadozó állat, vagy akik lepedővel a „húzd meg, ereszd meg” társasjátékot játsszák. Szomszédos variációm. Nyomorék törpe bohócról lesz szó. Arról most persze nem fogok erkölcstani értekezést írni, hogy miképpen intézhették a világ minden keresztényének történelmi sorsát olyan pápák és olyan királyok, akiknek abban telt kedvük, hogy udvari bohócként púposokban, törpékben, levágott karú és levágott lábú nyomorékokban, elefántfáziásos férfierővel rendelkező süketnémákban gyönyörködjenek, rajtuk részegen röhögjenek, rabolt zsidólányokat vagy szent hírében álló apácákat ezekkel összeházasítsanak... Viszont el kell mondanom, hogy Heraclius udvarában (a „Jézus Betegeket Gyógyít” faliszőnyeg tövében) egy bohóc-sorozás alkalmával, az egyik jelentkező törpe, félrelökve a krumpliként guruló többi jelentkezőt, azzal hozakodott elő Heracliusnak, hogy őt egy keresztény rabnő küldte ide, ez a keresztény rabnő Mohamed egyik vezérének háreméből szökött el, ő, a törpe, titokban a rabnő után szökött, ő, a törpe, szintén keresztény. A vezér persze üldöztette a keresztény rabnőt, meg is találták egy erdőben, de nem hurcolták vissza a pogány ágyasházba, hanem egy fatörzshöz láncolták (keresztre feszítették sátáni gúnyból?), ott haljon meg éhen, pokoli kínok között. Mindennek a görög orthodox vallású gnóm titokban, bokrok közé bújva tanúja volt - a Janicsárok” távozása után odament a nőhöz, láncait persze nem tudta leoldani, de (a nőhöz hajlított ágakra akasztva) ennivalót, innivalót halmozott össze, és azt mondta neki, hogy ő ismeri ezt a vidéket, közel vannak a görög légiók, közel van tán maga a császár is. Ó, a törpe, elmegy hozzá, és a görögök meg fogják menteni a nő életét - kígyóktól, vadaktól nem kell félnie, azok ebben az erdőben nincsenek. A császár - a „malformation show”-n vihogó nőivel egyetemben - persze egyetlen szót se hitt a törpe hülyének és idétlennek minősített maszlagolásaiban, de hát (man probiert) egy sereg katonával mégis elindult az erdőbe, minden lépésnél vigyázva, hol és honnan leshet rájuk valamilyen csapda, nyíl, gödör, parittya, armatúrás összeesküvő ellenség. A törpe vezetett, a császár volt leghátul. A törpe egyszer „az utat rövidítendő”, belefúrta magát egy fekete bozótba, és noha az égen ott lógott kiakasztva csámpás és rozsdás kampóján a borbélytányér telihold, többé nem találták sehol. Viszont nőt találtak, csak éppen nem keresztre feszítve, hanem csábító szirénként A. Morot: „Dryade” (1884). Mikor Héraclius lefeküdt vele (csak aggályos orvosi és ördögűző rutinvizsgálatok után, ez magától értetődik), pontosabban: mikor felkelt róla, a császár mellkasa és hasa tele volt gyönyörű arab írással. Az írás a nő bőrén láthatatlan volt, de az izzadság és veríték kemikáliái a császár keblére tetoválták. Az „írástudók” (ilyenek is jöttek a testőrséggel az erdőbe) okuláréval olvasták Héraclius bőréről a szöveget. Héraclius szétvetett lábakkal és karokkal állt a Próféta levelének egyik betűjét éppen a köldöke helyettesítette, pontosan a szóba illően, a köldök valami fekete habszájhoz és a „slukk” hangcsoporthoz hasonlított. Na most, ezt a levelet hogyan tépje szét a dühében és szégyenében tomboló császár? Talán lenyúzatni mégse fogja magát! Nem, sokkal egyszerűbb dolog történt. Kutyaharapást szőrivel kell gyógyítani, egy udvari orvos ismerte a hasonszőrű gyógymódot: a Koránból kitépett lapokkal smirglizte le Heraclius hasát. Utána a jó krémek, Nivea, Alsói, Fabulon („a bőre őre”). Tudjuk jól, hogy Mohamed próféta a legbizalmasabb viszonyban volt elsősorban Gábriel főangyallal - mondhatni, ő nyilatkoztatta ki neki egész „vallását”, ő diktálta, sugalmazta a Koránt, Rafael, Michaél, Ariél és Ariél segítségével -, így hát igen kézenfekvő trükk volt, hogy Héraclius egyik szeretőjének (aki vakbuzgó, misztikus látomásoktól körülfelhőzött volt) udvarhölgyei (a Próféta pénzéért) egy éjjel felöltöztek Gábriel, Ráfáel, Úriél és Ariél mennyei kosztümjeibe, körülvették a meglehetősen mámoros szerető ágyát, és átadták neki a Próféta levelét, továbbítsa azonnal ezt az égi üzenetet Héraclius császárnak. A metressz át is adta a levelet, a császár el is olvasta. Bömbölő felháborodásában természetesen első kérdése az volt, kitől kapta szeretője ezt az episztolát, a szerető őszinte hittel vallotta be, hogy a Mennyek Első Angyalaitól, mire a császár a legcifrább örmény-szír vegyes káromkodások kíséretében kijelentette, hogy majd ő elbánik ezekkel a mennyei angyalokkal, és máris berontott szeretője udvarhölgyeinek közös szobájába, azok (mint egy színházi öltözőben) épp most rámolták le magukról angyalmaskarájuk utolsó darabjait. Héraclius széttépte Mohamed gyalázatos levelét, széttépte az angyalszárnyakat és angyalingeket, és ostorral verte ki a nőket - részeg dühében akár a város kapujáig is üldözte volna őket, ha szolgái vissza nem tartják. Mindezeket a változatokat meglehetősen prózaiaknak találom a következőhöz viszonyítva. Te döntöd majd el, Orfeum, hogy valójában oly pikáns-e (történelmileg és hittanilag), mint e pillanatban jómagam. Heraclius császár álmáról volna szó. Hosszan kitartott hangként tovanyúló, tovasikló gondolában hevert a császár, körülötte a mohamedán paradicsom huri-hölgyei, akik valóban oly túlvilági gyönyörűségekben részesítik, mint amilyeneket a Földön sosem érzett. Az evezők is dalolnak, a csónakorr pálmadísze is tán omlatagabb és nőiesebb a nőknél, az egyiptomi legyezők ópiumot lehelnek magukból, lírák és citerák, lantok és mandolinok húrjai, a császár legérzékenyebb idegei... Léthé-languidák, ion, anatómiai ipszilonok, mixolíd mákonymellek, dór-Dior derekak, neoleféboszok, fríg fluor-femorok, lokriszi lótusz-ouverture-ök. És a sok dal és hullám és húr és aranykígyó mind arról beszél Heracliusnak, hogyha Mohammed hitére tér, akkor mindezeknél százezerszer nagyobb gyönyörűségeket fog élvezni a Paradicsomban, fáradhatatlanul, mindörökké. A pikantéria ez után jön: a császár boldogan dadogja, sírja, vinnyogja, retorizálja, imádkozza etc., hogy igen! igen! igen! - azonnal, itt tengeren, csónakon, in sinu feminae satus, áttér a Próféta hitére. Akkor? - suttogják szerelmetesen összeesküvő tekintettel egymásra nézve a hurik - akkor? Akkor: Heraclius felébredése után (lehet, hogy ezt az „ébredést” is csak álmodta, ahogy ez mindnyájunkkal elő szokott fordulni) tartsa kezében jó magasra a Koránnak azt a luxuskiadását, melyet a hurik most neki átadnak: induljon el hálószobájából hálóingben mindig arra, mindig azokon a folyosókon, amerre a Szent Könyv vonzani fogja. És Heraclius el is indult, ment-ment, mint az alvajáró vagy holdkóros, ragyogó galériákon, sötét pincéken, tüzes terasztetőkön, katakombákon és kriptákon át, míg végre egy Aranykapuhoz ért. Huri hipnózisában nem ismerte föl a kaput, melyet Joákim és Anna (Szűz Mária szent szülei) találkozásának emlékére építettek, a kapu megnyílt előtte, a konstantinápolyi érsek lépett ki rajta, szemben a császárral szinte szoborrá változott Missa Solemnis - az érsek kitépte a könyvet Heraclius kezéből, majdhogynem halálos csapást mért vele Heraclius fejére (vagy a pásztorbottal terítette le a hitehagyót?). Igen, bizonyára álom volt még ez is. A császár ugyanis nyugtalanul aludt, kamaszfantáziák karjaiban hánykolódva, és ennek következtében leverte a mázsás Evangéliáriumot a párnája fölötti polcról, az vágta ily hittérítő, visszatérítő alapossággal fejbe. Nem mintha eddigi megjegyzéseim adatgyűjtésemmel kapcsolatban túlságosan mentesek lettek volna a szubjektivitástól, de amelyeket most szeretnék „meggyónni” neked, Orpheus, talán egy fokkal lírikusabbak, még leplezetlenebbül vallomás-jellegűek. A legutolsó Heraclius-változatokat július 6-odikán, Szent Elek napján gyűjtöttem, álmodtam össze neked, és a sok rohadt erotika, aljas történelem, eredetétől fogva elferdülésekre hajló természet, a gonoszlelkű emberek pokoli tolongása mély utálatot és émelyt ébresztett bennem - nagy szomjúságot éreztem az után, amit (akár szerelmi, akár históriai értelemben) az emberek: „tisztaságnak” neveznek. Szent Elek (megh. 417) apja a római patríciusok között is a Legelső volt, az akkori római Divus Augustus Caetornak nem volt bizalmasabb barátja - édesanyja királyi családból származott. Eleket (Alexiust) maga a római pápa keresztelte meg. Alexius a császári és pápai udvarban nevelkedett, megismerve mindazon típusú szépséges dolgokat, amilyenekről Kozroésszel és Héracliusszal kapcsolatban beszélgettünk. A világ legszebb szűzét, Sabinát, a császár vérrokonát szerezték meg neki menyasszonyul, de Isten csodájából ez a hiperarisztokratikus konvencióházasság egybeesett a legnagyobb testi és lelki szerelemmel. Alexius szíriai eredetű legendáját mindenki jól ismeri: az ifjú férj a nászágy szélén szűzen ülve a lobogó, fogyva fogyatkozó gyertyákat nézte. A test örömeinek és az egész természet minden egyedének múlandóságáról beszélt Sabinának és elvonult a messzi-messzi Edessa egyik kolostorába, névtelenül. Jósága fényességét a kolostor falai nem tudták magukba zárni - Alexius második napként árasztotta el sugaraival egész Kis-Ázsiát, örmények, szírek, perzsák, kazárok, júdeaiak zarándokseregei özönlöttek hozzá az edessai kolostorba. Ezt a proceszsziós élve szenttéavatást az alázatos, engedelmes és magánosságra vágyódó Elek természetesen nem tudta elviselni, a Földközivagy Égei-tenger valamelyik szigetére akart szökni, de a tengeren a szűnni nem akaró viharok hajóját vagy hajóit végül is Ostiába, Róma kikötőjébe sodorták. És? Éppen Rómában, királyi anya, első szenátorok, legmágikusabb és magnetikusabb hitves, cézári és pápai áldások és lehetséges állások városában találta meg végre a legigazibb magányt: névtelen koldusként élt apja palotájának egy lebegő lépcsője alatt tizenhét esztendeig. Sejthető, hogy július 6-odikán nemcsak Szent Elek magányos visszavonulása foglalkoztatta képzeletemet, hanem mindenkié, akik hozzá hasonlóak, foglalkoztatott (mai durva szóval) a „remeteség problémája” általában. Kolostoromban a Boldogságos Szűz anyjának és apjának, Joákimnak és Annának különleges kultusza virágzik. Joákim is, ha nem is hosszú ideig, de elvonult pásztorként távoli hegyekbe, mezőkre, miután a barbár, dogmadög, sintér ritualista Ruben kirúgta a templomból, mert magtalan. Az ő pásztorvilága is (bandzsa idealizálásra nem vagyok képes, ettől ne félj, atyám) ellenállhatatlan erővel vonzott - csak el fel! a Kozrpészek és Héracliusok világából! - Képzelheted, milyen üdítő, nyíló rózsa, aranyház, fehér váza (vas insigne devotionis), hajnali csillag (stella matutina) volt számomra a Héraclius-bordély után a két nővér kolostoromban, szoror Magedyn és szoror Mandolin, akik szentírásszerűleg szerették egymást, decensen, evangeliter és egy legegyszerűbb, legolcsóbb, zugkegytárgy-kereskedésben vásárolt porcelán, kék Madonna-szobrot úgy „használtak”, hogy mikor az egyik nővér aludt, akkor az épp ébren lévő a szobrot áldó mosolyával, tárt karjaival, védő palástjával - titokban és halkan - a házi oltáron a lehető legközelebb csúsztatta az alvó felé, hogy a szűz izgalmas arca szinte érintse az alvót - aztán, ha mondjuk Mandolin felébredt és Magedyn épp nem volt a szobában vagy ágyában (közös cellájuk volt). Mandolin szinte ugrott az oltárhoz, és a Madonnát úgy tolta az oltár másik végére, hogy arcával Magedyn kuckója felé forduljon. Isten, íme, megadta nekem a vágyott tisztaság élő színjátékát. Az Alexius-féle embereknek kétségtelenül nagy, igen nagy ütőkártya van kezükben, a múlandóság ténye és tudata, a kések valóban csontvázközelsége, betegségközelsége, perverziók és kábítószerek öngyilkosság-közelsége. Ehhez járulhat az emberi észben való csalódottság, mintha az értelem felmondaná a szolgálatot az ún. végső kérdések megoldása előtt, vakoknak érezzük magunkat. Ilyenkor érthető, hogy erdők mélyére, mezők virágos tágasságára, tengerek tajték-tájszólására vágyódunk. Igaz, hogy a természet egyike a legmegfejthetetlenebb titkoknak, de fák, pillangók, tavak, hűséges pulikutyák és szép évszakok át- meg átöltözködései között mégis megnyugtató, megbékéltető. FOLYTATJUK • SZENTKUTHY MIKLÓS Egyiptomi Mária (regény - 9. rész)