Nagyítás, 2010. január-május (2. évfolyam, 1-18. szám)
2010-04-28 / 17. szám
II.évfolyam, 17.szám,2010.április 28._________________XX K/B-Sixitcrill________________________________ ____________www.nagyitas.hu Szent Mihály arkangyal vitéze t Folytatás az 5. oldalról Egy-egy ilyen nap után, amikor a bajtársakat kivégezték mellőled, mi történt, hogyan élted meg mindezt ? Az ima rengeteget segít. Az egyetlen lehetséges út egy ilyen nehéz helyzetben: Isten felé nyitni. Van egy olyan mondás, hogy megtanít a tenger imádkozni. A börtön ugyanígy tanít. Sokszor visszatért álmomban a nagyanyám. A börtönben rengeteg idő van, ebből a legtöbbet nagyanyám lelkére szántam. Ennek köszönhetően megszűntek ezek az álmok, kiimádkoztam a mamát a tisztítóhelyről. Azt viszont nem szeretem, ha valaki állandóan megvallja a hitét, mert az egyfajta feltűnési viszketegség. A börtönben az ujjaimmal vetettem a keresztet, nehogy az őr meglássa, annyira megszoktam, hogy ma is ezt teszem, senki nem veszi észre, amikor imádkozom. Sokszor mondtam azokat az imákat, amiket előtte lenéztem, mint például a rózsafüzért vagy az Úr angyalát. Csak az ún. titkokra más szöveget mondtunk, az első üdvözlégy után: aki szenvedéseinket enyhítse, második után: aki ellenállásunkat erősítse, harmadikra: aki szabadulásunkat meghozza. A börtönőrök részéről tapasztaltál némi emberséget is ? Természetesen, mert a gonoszsághoz külön tehetség kell. Ha következetesen viselkedtél, nem sírtál, nem nyavalyogtál, akkor előbb vagy utóbb elkezdtél az őröknek imponálni. A börtönidők alatt sokat éheztem, ezért is fontos egy kis történet. Az őr a zárka egyik falához rendelt, hogy álljak vigyázzba. Azt gondolták, kellemetlenséget tudnak okozni, de én addig állok vigyázzban, ameddig akarok. Három óra múlva kinyílt a zárkaajtón a kisablak, és megjelent egy cipő. Megbecsülték a kitartásomat. Németh László is ír Az értelmiség hivatása című munkájában arról, hogy az ellenállás először dühíti az embereket, de ha valaki következetes és nem kihívó, akkor előbb-utóbb tiszteletet tud kivívni. Az egyik versemben leírom, hogy: „Mert nem volt s nem lesz olyan hóhér, ki teljesen rossz, És a jóért ne lelkesedne egy kicsinyt. Maga fogja sújtó kezét le A korbácsot emelő ütésre. Jobb vágyaik közénk viszik...” Saját tapasztalatom az, hogy az ember sokkal többet képes kibírni, mint amit magáról gondol. Az isteni kegyelem óriási erő. Fluctuat nec mergitur, az egyház hajója is hánykolódik a tengeren, de nem süllyed el. Akadnak ugyan nehézségek, de a sátáni erők ellen a harc lefutott játszma, hiszen Isten ellen minden harc reménytelen. De ha csak magamban bízom, akkor kegyetlenül elveszítem a háborút. De facto hiszek abban, hogy van sátán, van Isten, vannak angyalok, és az embernek is van őrangyala. Szent Mihály a vezérkari főnök, hogy így mondjam, aki a földi erőket is mozgósítja. Életem folyamán tanultam meg hinni, nem kisgyermekkoromban. Mindig is volt bennem egyfajta ellenállás, amely egész fiatalon megmutatkozott. Nagyanyám tanította a Mi Atyánkat, és amikor ahhoz a sorhoz értünk, hogy szabadíts meg a gonosztól, akkor azt mondtam, nem kell engem félteni, van nekem kardom meg puskám, majd elintézem egyedül. Nos, konokságom nem változott, de a hitem, azt hiszem, igen. Akkor soha nem volt kenyered az alázat. Mondtam is a bencés tanítóimnak, hogy a tisztaságot könnyen meg lehet tartani, a szegénység pedig nem nagy próbatétel. Az engedelmesség, az viszont nem könnyű feladat. Ha az ember bajban van, akkor azért magával szemben is hajlandó némi engedményt tenni. Az alázat elutasítása nálam a börtönben fejlődött ki. Rengeteget nyomtak a víz alá. Néha úgy kellett tennem, mintha félnék. Volt a börtönben egy kis malacképű börtönőr, úgy is hívtam, hogy malacpofa, akinek az átlagosnál jóval kisebb tenyere volt. Adott egy-két pofont nekem, de állítom, hogy egy borotválkozás sokkal kellemetlenebb volt. Mégis azt kellett mutatnom, hogy fájdalmat okozott. A szabadulás után mihez tudtál kezdeni egy ilyen bélyeggel a homlokodon ? Minden munkát elvállaltam, voltam kocsikísérő is egy építőipari vállalatnál. Később egy nagyon kedves tanárom, Keresztury Dezső bevitt a Széchényi Könyvtárba, és huzamosabb ideig ott dolgoztam mint segédkönyvtáros, onnan is mentem később nyugdíjba. Emlékszel arra, mikor írtad le az első sorokat, melyek aztán igazi vers formáját öltötték? Jellegzetesen kétféle költő létezik, az egyik típus már gyermekkorában ír verseket, a másik típus inkább kamaszkorában kezdi, ahogyan jómagam is. 1946. május 17-én írtam az első versemet. A címe pedig Őszi szél volt, ez nagyon jellemző rám, hiszen májusban már javában dúl a tavasz, mégis az őszről írok. Szerencsés voltam, mert mindig volt formaérzékem, és viszonylag hamar megjelentek a verseim, akkor még a börtönben. Idekinn, a szabad levegőn jóval később, valamikor a hatvanas években jelentem meg, a Kortárs lapjain. Később egyre inkább előtérbe kerültek a nemzeti érzelmek, a kommunista hatalommal való szembenállás. Ez egy folyamat eredménye? Nem volt a költészetemben ilyen változás, egyszerűen csak írtam azt, ami jött belőlem. Természetesen hatott rám a Nyugat nemzedéke, Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, de a világirodalom is. Tóth Árpád műfordításaiból rengeteget tanultam. Szemben álltam az akkori hatalommal, mert soha nem szerettem a kommunistákat. Sohasem tartottam őket igazi ellenfélnek. Többnyire műveletlenek voltak, rengeteg dologhoz nem értettek, a költészethez meg legkevésbé. Bevallom neked, én lenéztem az egész rendszert, ami itt volt. Magyar litánia című versedben kifejted, hogy Jézust követni a megbocsátás útján nagyon nehéz, pláne akkor, ha a bűnösök tettüket nem bánják meg, nem kérnek bocsánatot. Azt javasolod, hogy a bűnösök nevét véssék fekete gránitba, és legyen ennyi elég. Ezzel a mai napig egyetértek, mást nem tehetek, hiszen nem vagyok állami ítélet-végrehajtó. Másrészt pedig lusta vagyok a gyűlölethez, mert ahhoz szorgalom kell. Gyűlölni is csak azt lehet, aki valamennyire egyenlő veled, vagy magasabban áll. De akit lenézel, azt nem tudod igazán gyűlölni. Az ember a hóhért nem gyűlöli, hanem megveti. Meg kell örökíteni, és ki kell mondani azoknak a nevét, akik bűnöket követtek el, akár ezzel a nemzettel szemben is. Bocsássunk meg nekik, de tetteiket, gonoszságaikat soha ne felejtsük el, hanem „véssük a nevüket gránitba”, hogy megmaradjon az utókor számára is. Az igazán tehetséges emberek amúgy sem kifejezetten rosszak. De egy Péter Gábor vagy egy Berija nem voltak alkotóképes emberek. Csakúgy, mint a besúgók vagy a titkos ügynökök sem, akik állandóan a másik problémáival voltak, vannak elfoglalva, miközben saját magukat képtelenek feltalálni. A versben le is írtam egyik élményemet. A televízióban beszéltek különböző egykorimai kommunista alakok. A mondandójukból látszott, hogy semmit nem éltek át, dadogtak, hadartak, mellébeszéltek. De tetteikért nem kértek bocsánatot, sőt, úgy állították be magukat, mintha nem lett volna más választásuk. Akkor megbocsáthatok? „...a cvikkeres Nagyért, a hórihorgas Pálinkás őrnagyért, Maléterért és Mansfeld Péterért, a Kossuth téren meggyilkoltakért...” Annyi sok fiatal ártatlant felakasztottak. Itt van ez a kis Mansfeld Péter, ne mondják, hogy az egy veszedelmes ember volt! A Maléter, az igen. Ő veszedelmes, komoly, Ludovikát végzett katonatiszt volt. A küzdelem, a harc nem áll tőled távol, mint ahogyan Balassi Bálint sem. Nem bizony. Elsőként kaptam meg a Balassi-emlékkardot 1997-ben. Utánam kapta meg Döbrentei Kornél. Megkapta Nagy Gáspár, Utassy József, sokan mások. Bevallom neked, nagyon büszke vagyok rá, ott lóg a falon, megbecsült helyen. Különben is apám annyi kitüntetést kapott életében, hogy már nekem is jár egy-kettő. Ott az asztalon van a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, mellette pedig az írószövetség Örökös Tagja oklevél, ha már henceghetek egy kicsit. Ha valaki nem gyilkol, vagy nem lop mozdonyt, előbb-utóbb kitüntetik. Úgysem ezért dolgozunk. A költészet nem nevel szorgalomra, mert nem tőlem függ. Valóban felülről jön. Az életet, a küzdelmeket úgy fogom fel, mint egy háborút. Istennel szemben áll a sátán, aki nem mindenható, de majdnem az. Nagyon sokan lenézik a gonosz erőket. Teljesen áll ma a versemnek az a sora, hogy „itt az ideje számon kérni, / ötszáz év óta mire ment / ez a fejetlen-csonka-ország / s vezérnélküli regiment?” Elképzelések, vezetés nélkül valóban nehéz megvívni egy háborút. Nincs olyan helyzet, amikor ne lehetne valamit tenni. Utálom a pici lépéseket, nagyban kell gondolkodni. Bevallom neked, a Lisieux-i Kis Szent Teréz-i elképzelések nekem nem túl szimpatikusak. Nem szeretem a túlzott alázatot. Tessék nekifutni, és berúgni a tizenegyest. Férfiasabb viselkedésnek érzem Dávid harcát Góliáttal. Az ember amúgy sem üdvözülhet a saját természetével ellenes cselekedetekkel, mert az képmutatás lenne. Van olyan célod, amit még szeretnél megvalósítani ? Mondjuk szeretnék üdvözülni. A feleségem meghalt, a nők már annyira nem érdekelnek, no nem azt mondom, hogy egyáltalán nem, de nyolcvan év felett már másképp látok mindent. Bár Goethe akkor hódította meg a 19 éves Friderikát. Viszont én a méltó befejezéssel is megelégszem. Az igazi férfihoz méltó halál a harc közbeni elesés. Lantos Tivadar ■