Nagyítás, 2010. január-május (2. évfolyam, 1-18. szám)

2010-04-28 / 17. szám

II.évfolyam, 17.szám,2010.április 28._________________XX K­/B-S­ixitcrill________________________________ ____________www.nagyitas.hu Szent Mihály arkangyal vitéze­ t Folytatás az 5. oldalról Egy-egy ilyen nap után, amikor a bajtársakat kivégezték mellőled, mi történt, hogyan élted meg mindezt ? Az ima rengeteget segít. Az egyetlen le­hetséges út egy ilyen nehéz helyzetben: Isten felé nyitni. Van egy olyan mondás, hogy meg­tanít a tenger imádkozni. A börtön ugyanígy tanít. Sokszor visszatért álmomban a nagy­anyám. A börtönben rengeteg idő­ van, ebből a legtöbbet nagyanyám lelkére szántam. Ennek köszönhető­en megszűntek ezek az álmok, ki­imádkoztam a mamát a tisztítóhelyről. Azt vi­szont nem szeretem, ha valaki állandóan megvallja a hitét, mert az egyfajta feltűnési viszketegség. A börtönben az ujjaimmal ve­tettem a keresztet, nehogy az őr meglássa, annyira megszoktam, hogy ma is ezt teszem, senki nem veszi észre, amikor imádkozom. Sokszor mondtam azokat az imákat, amiket előtte lenéztem, mint például a rózsafüzért vagy az Úr angyalát. Csak az ún. titkokra más szöveget mondtunk, az első üdvözlégy után: aki szenvedéseinket enyhítse, második után: aki ellenállásunkat erősítse, harmadikra: aki szabadulásunkat meghozza. A börtönőrök részéről tapasztaltál némi emberséget is ? Természetesen, mert a gonoszsághoz kü­lön tehetség kell. Ha következetesen visel­kedtél, nem sírtál, nem nyavalyogtál, akkor előbb vagy utóbb elkezdtél az őröknek impo­nálni. A börtönidők alatt sokat éheztem, ezért is fontos egy kis történet. Az őr a zárka egyik falához rendelt, hogy álljak vigyázzba. Azt gondolták, kellemetlenséget tudnak okoz­ni, de én addig állok vigyázzban, ameddig akarok. Három óra múlva kinyílt a zárkaaj­tón a kisablak, és megjelent egy cipő. Megbe­csülték a kitartásomat. Németh László is ír Az értelmiség hivatása című munkájában ar­ról, hogy az ellenállás először dühíti az embe­reket, de ha valaki következetes és nem kihí­vó, akkor előbb-utóbb tiszteletet tud kivívni. Az egyik versemben leírom, hogy: „Mert nem volt s nem lesz olyan hóhér, ki teljesen rossz, És a jóért ne lelkesedne egy kicsinyt. Maga fogja sújtó kezét le A korbácsot emelő ütésre. Jobb vágyaik közénk viszik...” Saját tapasztalatom az, hogy az ember sokkal többet képes kibírni, mint amit ma­gáról gondol. Az isteni kegyelem óriási erő. Fluctuat nec mergitur, az egyház hajója is hánykolódik a tengeren, de nem süllyed el. Akadnak ugyan nehézségek, de a sátáni erők ellen a harc lefutott játszma, hiszen Isten el­len minden harc reménytelen. De ha csak magamban bízom, akkor kegyetlenül elve­szítem a háborút. De facto hiszek abban, hogy van sátán, van Isten, vannak angyalok, és az embernek is van őrangyala. Szent Mi­hály a vezérkari főnök, hogy így mondjam, aki a földi erőket is mozgósítja. Életem fo­lyamán tanultam meg hinni, nem kisgyer­mekkoromban. Mindig is volt bennem egy­fajta ellenállás, amely egész fiatalon meg­mutatkozott. Nagyanyám tanította a Mi Atyánkat, és amikor ahhoz a sorhoz értünk, hogy szabadíts meg a gonosztól, akkor azt mondtam, nem kell engem félteni, van ne­kem kardom meg puskám, majd elintézem egyedül. Nos, konokságom nem változott, de a hitem, azt hiszem, igen. Akkor soha nem volt kenyered az alázat. Mondtam is a bencés tanítóimnak, hogy a tisztaságot könnyen meg lehet tartani, a szegénység pedig nem nagy próbatétel. Az engedelmesség, az viszont nem könnyű fel­adat. Ha az ember bajban van, akkor azért magával szemben is hajlandó némi enged­ményt tenni. Az alázat elutasítása nálam a börtönben fejlődött ki. Rengeteget nyomtak a víz alá. Néha úgy kellett tennem, mintha félnék. Volt a börtönben egy kis malacképű börtönőr, úgy is hívtam, hogy malacpofa, aki­nek az átlagosnál jóval kisebb tenyere volt. Adott egy-két pofont nekem, de állítom, hogy egy borotválkozás sokkal kellemetlenebb volt. Mégis azt kellett mutatnom, hogy fáj­dalmat okozott. A szabadulás után mihez tudtál kezdeni egy ilyen bélyeggel a homlokodon ? Minden munkát elvállaltam, voltam kocsi­kísérő is egy építőipari vállalatnál. Később egy nagyon kedves tanárom, Keresztury Dezső be­vitt a Széchényi Könyvtárba, és huzamosabb ideig ott dolgoztam mint segédkönyvtáros, on­nan is mentem később nyugdíjba. Emlékszel arra, mikor írtad le az első soro­kat, melyek aztán igazi vers formáját öltötték­? Jellegzetesen kétféle költő létezik, az egyik típus már gyermekkorában ír verseket, a másik típus inkább kamaszkorában kezdi, ahogyan jómagam is. 1946. május 17-én ír­tam az első versemet. A címe pedig Őszi szél volt, ez nagyon jellemző rám, hiszen május­ban már javában dúl a tavasz, mégis az ősz­ről írok. Szerencsés voltam, mert mindig volt formaérzékem, és viszonylag hamar megje­lentek a verseim, akkor még a börtönben. Idekinn, a szabad levegőn jóval később, vala­mikor a hatvanas években jelentem meg, a Kortárs lapjain. Később egyre inkább előtérbe kerültek a nemzeti érzelmek, a kommunista hatalom­mal való szembenállás. Ez egy folyamat ered­ménye? Nem volt a költészetemben ilyen válto­zás, egyszerűen csak írtam azt, ami jött be­lőlem. Természetesen hatott rám a Nyugat nemzedéke, Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, de a világirodalom is. Tóth Árpád műfordításaiból rengeteget tanultam. Szem­ben álltam az akkori hatalommal, mert soha nem szerettem a kommunistákat. Sohasem tartottam őket igazi ellenfélnek. Többnyire műveletlenek voltak, rengeteg dologhoz nem értettek, a költészethez meg legkevésbé. Be­vallom neked, én lenéztem az egész rend­szert, ami itt volt. Magyar litánia című versedben kifejted, hogy Jézust követni a megbocsátás útján na­gyon nehéz, pláne akkor, ha a bűnösök tettü­ket nem bánják meg, nem kérnek bocsánatot. Azt javasolod, hogy a bűnösök nevét véssék fe­kete gránitba, és legyen ennyi elég. Ezzel a mai napig egyetértek, mást nem te­hetek, hiszen nem vagyok állami ítélet-végre­hajtó. Másrészt pedig lusta vagyok a gyűlölet­hez, mert ahhoz szorgalom kell. Gyűlölni is csak azt lehet, aki valamennyire egyenlő veled, vagy magasabban áll. De akit lenézel, azt nem tudod igazán gyűlölni. Az ember a hóhért nem gyűlöli, hanem megveti. Meg kell örökíteni, és ki kell mondani azoknak a nevét, akik bűnö­ket követtek el, akár ezzel a nemzettel szem­ben is. Bocsássunk meg nekik, de tetteiket, go­noszságaikat soha ne felejtsük el, hanem „vés­sük a nevüket gránitba”, hogy megmaradjon az utókor számára is. Az igazán tehetséges emberek amúgy sem kifejezetten rosszak. De egy Péter Gábor vagy egy Berija nem voltak al­kotóképes emberek. Csakúgy, mint a besúgók vagy a titkos ügynökök sem, akik állandóan a másik problémáival voltak, vannak elfoglalva, miközben saját magukat képtelenek feltalál­ni. A versben le is írtam egyik élményemet. A televízióban beszéltek különböző egykori­mai kommunista alakok. A mondandójukból látszott, hogy semmit nem éltek át, dadogtak, hadartak, mellébeszéltek. De tetteikért nem kértek bocsánatot, sőt, úgy állították be ma­gukat, mintha nem lett volna más választá­suk. Akkor megbocsáthatok? „...a cvikkeres Nagyért, a hórihorgas Pálinkás őrnagyért, Maléterért és Mansfeld Péterért, a Kossuth téren meggyilkoltakért...” Annyi sok fiatal ártatlant felakasztottak. Itt van ez a kis Mansfeld Péter, ne mondják, hogy az egy veszedelmes ember volt! A Malé­ter, az igen. Ő veszedelmes, komoly, Ludovi­­kát végzett katonatiszt volt. A küzdelem, a harc nem áll tőled távol, mint ahogyan Balassi Bálint sem. Nem bizony. Elsőként kaptam meg a Ba­­lassi-emlékkardot 1997-ben. Utánam kapta meg Döbrentei Kornél. Megkapta Nagy Gás­pár, Utassy József, sokan mások. Bevallom ne­ked, nagyon büszke vagyok rá, ott lóg a falon, megbecsült helyen. Különben is apám annyi kitüntetést kapott életében, hogy már nekem is jár egy-kettő. Ott az asztalon van a Köztár­sasági Érdemrend Lovagkeresztje, mellette pedig az írószövetség Örökös Tagja oklevél, ha már henceghetek egy kicsit. Ha valaki nem gyilkol, vagy nem lop mozdonyt, előbb-utóbb kitüntetik. Úgysem ezért dolgozunk. A költé­szet nem nevel szorgalomra, mert nem tőlem függ. Valóban felülről jön. Az életet, a küzdel­meket úgy fogom fel, mint egy háborút. Isten­nel szemben áll a sátán, aki nem mindenható, de majdnem az. Nagyon sokan lenézik a go­nosz erőket. Teljesen áll ma a versemnek az a sora, hogy „itt az ideje számon kérni, / ötszáz év óta mire ment / ez a fejetlen-csonka-ország / s vezérnélküli regiment?” Elképzelések, ve­zetés nélkül valóban nehéz megvívni egy há­borút. Nincs olyan helyzet, amikor ne lehetne valamit tenni. Utálom a pici lépéseket, nagy­ban kell gondolkodni. Bevallom neked, a Li­­sieux-i Kis Szent Teréz-i elképzelések nekem nem túl szimpatikusak. Nem szeretem a túl­zott alázatot. Tessék nekifutni, és berúgni a ti­zenegyest. Férfiasabb viselkedésnek érzem Dávid harcát Góliáttal. Az ember amúgy sem üdvözülhet a saját természetével ellenes cse­lekedetekkel, mert az képmutatás lenne. Van olyan célod, amit még szeretnél meg­valósítani ? Mondjuk szeretnék üdvözülni. A felesé­gem meghalt, a nők már annyira nem érde­kelnek, no nem azt mondom, hogy egyálta­lán nem, de nyolcvan év felett már másképp látok mindent. Bár Goethe akkor hódította meg a 19 éves Friderikát. Viszont én a méltó befejezéssel is megelégszem. Az igazi férfihoz méltó halál a harc közbeni elesés. Lantos Tivadar ■

Next