Nagyítás, 2010. május-szeptember (2. évfolyam, 19-36. szám)
2010-09-01 / 35. szám
Júdás idő • Folytatás az 1. oldalról Gyakorló apaként szembesülök vele: nehéz a gyerekeknek érzékeltetni a létező kádárizmus közegét. Kétségbeesésemben korabeli irodalmat olvastatnék velük. De például az Utassy-versekben benne van-e a kor? Tartalmazható valamit a lényegéből, amikor minden sorával ezt a lényeget tagadta? A mi korosztályunk érezni vélte a finom elmozdulásokat: Ratkót vagy Utassyt találóbbnak gondoltuk már a korfestésben, mint például Nagy Lászlót. Holott mindhárman a pontosság költői voltak. Amikor - diplomázó egyetemistaként - belegabalyodtam a Kilencek munkásságába, már meg voltam fertőzve. Túl voltunk például egy sikeres debreceni irodalmi esten, ahol Joe ízelítőt adott abból az előadó-művészetből, aminek a nyolcvanas évek második felére már csak nyomelemei maradtak. Legalább annyira színészet volt ez a produkció, mint költészet. Egyfajta popikonként működött. Forradalmár egy olyan korban, aminek akkortájt már nem igazán volt huzata. Amikor húsz évvel később visszamentem interjúzni a Kilencekhez, szembetűnő volt a különbség. Utassy már átélt egy tüdőrákműtétet, rédicsi otthonában felesége szigorúan adagolta temérdek gyógyszerét. De azért sört is ihatott velem még. Utassy akkor a későn jött Kossuth-díjról beszélt. Úgy vélte, a Júdás időért kellett volna megkapnia 1984- ben, akkor előre is meg hátra is bukfencezett volna. Utoljára az Uránia moziban beszéltünk decemberben, a Kilencek-film bemutatóján. Jókedve volt: örült a Bethlen Gábor-díjnak, amelyet az Elérhetetlen föld antológia költői érdemeltek ki a legendás versgyűjtemény megjelenésének negyvenedik évfordulóján. Mondtam neki, hogy húsz év múlva megint felbukkanok. De hát a Júdás idő mindig keresztülhúzza a számításainkat. Csontos János ■ Emlékezés a 27. oldalon ► www.nagyitas.hu 2 II. évfolyam, 35. szám, 2010. szeptember agyítás gyújtópont Mi legyen a regénnyel? Története során a regényt mindig laza fogalomként ismertük. Mérete szerint igazán csak az oroszok tudják elkülöníteni; arra, amit mi nevezünk regénynek, ők két szót is használnak: poveszty és román. Mi az előbbit kisregénynek fordíthatnánk, ha az akár nem tehetne ki - mondjuk - húsz ívet is. Ám akkor sem járunk jobban, amennyiben tartalmilag közelítjük, és egy komplex jellemfejlődést várunk el tőle, egyébként pedig elbeszélésnek, novellának minősítjük. Ugyanis a modern regény - és ezt számítsuk úgy a tizenkilencedik század végétől, amikor a klasszikus romantikus/realista regény kezdett visszaszorulni - előbb markánsan pszichikai formát öltött (még egyre a karaktert firtatva), a regény „tere” ezáltal jobbára átkerült a benső szférába, majd pedig szinte egyenesen monologikussá vált (tudatfolyam, belső monológ), noha nem föltétlenül az írói énnel azonosulva. Lehet ugyan Barbey d’Aurevillyt „megkésett romantikusnak” minősíteni (VIL), inkább azonban a francia szimbolista regény előfutára, aki nem csak Blogra és Bernanosra hatott, de a magyar Justh Zsigmondra, Czóbel Minkára csakúgy. Föltehetőleg az orosz szimbolistákra szintén (Bijuszov, Belij, Szologub). Ami pedig a tudatfolyam regényét illeti, olyan nagyságok kerülnek egymás mellé, mint Joyce, Proust, Virginia Woolf, Italo Svevo (ámbár tudjuk, Dosztojevszkij nagy regényeiben - Karamazov testvérek, Ördögök - hosszú-hosszú belső monológokat találunk). A regény alapja a kaland, aminek jellege alaposan megváltozott a jelzett elképzelésekben: a külsődleges eseményességhez előbb társítva, majd azt is föladva előtérbe került a szellem, a lélek kalandja, amely az intellektualizálódás felé terelte ezt a hagyományosan mesélésre építkező elbeszélő formát. Innét csupán egyetlen lépés lesz az esszéizáló fordulat, az esszé-regény jellegzetes XX. századi jelentkezése (Thomas Mann, Musil, Broch), amelynek sajátos változatát - a regényesítésből regénytelenített regényt - alkotta meg Szentkuthy Miklós. Ebből a pozícióból majd kényelmesen tovább lehet lépni az irodalomban, a kultúrában kalandozó (író)regényhőshöz - a posztmodern alapálláshoz. Közben azonban akadtak a regénynek még izgalmas flörtjei, például az expresszionizmussal, és jeles eredmények születtek: Döblin, Kafka, Belij; nálunk mindenekelőtt Szabó Dezső, Kassák. (Megérintette persze Gorkijt, Remizovot is.) Mindenképpen jelentősebb találkozás a szürrealizmussal. Kafkát magáénak akarja tudni ez az irányzat, és hát Szentkuthy Prae-je akár iskolapéldája lehetne a szürrealizmusnak. De Bulgakovnál, Platonovnál, Pessoánál is beleakadunk, nem szólva a latin-amerikai próza hatalmas mestereiről: Amado, García Marquez, Vargas Llosa, Carpentier, Cortázar különleges, helyi népi színezékkel tarkázott szürrealizmusáról. Valamint a továbbéléséről - mondjuk - a finn Juhani Peltonennél, a portugál Saramagónál, vagy az újonnan divatba jött olasz Bariccónál, sőt, a török Orhan Pamuknál. Mert egy valamirevaló regény több annál, semhogy egyszerűen csak beskatulyázzuk valamelyik irodalmi divatba, mit kezdhetnénk Gorkij mélységesen intellektuális regényfolyamával, a Klim Szamgin életével, mit Veinö Linnával, Paszternakkal, Hraballal vagy éppen Gombrowiczcsal, Jean Rhysszal, Hannu Salaméval? Mit Krúdyval, mit Füst Milánnal, aki csak a legjobb oroszokhoz fogható? A tündökletes Tersánszkyval, aki képes volt megújítani a kópéregényt? Noha nem paradigmaváltást, de föltétlenül szemléletmódosulást hozott a műfajban az egzisztencializmus, akár Sartre, akár a nála íróként sokkal tehetségesebb Camus, a mi irodalmunkban pedig Mészöly munkáira gondolva. Általában ki szoktak mutatni egzisztencialista hatást Joyce Finnegans Wake című regényén, ebben az esetben azonban sokkalta lényegesebb a regénynek mint beszédmódnak az átalakítása, ami - úgy tetszik - Sámuel Beckettet is alaposan megérintette. (Nem pusztán a végletes létszemlélet, amit esetében szintén az egzisztencializmushoz köthetünk.) Nos, természetesen célkeresztben a regény addigi összes paradigmája (beleértve a futurista kísérletet), ugyanis ez már talán nem is regény, annak mindössze halvány „nyoma”, hogy kissé visszaéljek a címben szereplő wake szó egyik lehetséges értelmezésével. Ámbár ezúttal minden többértelmű, egyúttal minden értelem ellentettje, a szavak összetördelve, szétragozva - már-már megközelíthetetlen szöveget alkotnak. Esetleg csak regény-tetem, amelyet az intellektualizmus alig azonosítható mikrobái pusztítanak lassan a semmibe. De akár a kultúra teteme, az is látszólag történeti lebomlásában. Ennyi maradt az Ulysses egyetlen napjából. Ahhoz azonban mindenképpen elegendő, hogy radikálisan változtasson a modernizálódni vágyódó prózán, amely tovább kokettált a szürrealizmussal és világlátásában (nem regényformában, cselekményvezetésben) az egzisztencializmussal. Valami efféléből nőtt ki a nouveau roman, a francia új regény, jóllehet, nem túlságosan árnyalt ez a fogalom, ha meggondoljuk, mekkora eltérések mutatkoznak az egyes alkotók között. Közben ugyanis megindult az érdeklődés a nyelvi szerkezet (lange-parole kettősség) vizsgálata nyomán más jellegzetes kifejezőrendszerek (mítosz, divat stb.) iránt, és a strukturalizmus szinte filozófiai fogalommá lett. Úgy 1950 körül francia írók sora vált bizalmatlanná a regényhagyományban: megkérdőjelezte mind a cselekményességet, mind a hőst, a jellemeket, egyáltalán a kívülről ábrázoló mindentudó írót, és a polifóniától mintegy „az írás zérus fokáig” (Roland Barthes fogalma) csupaszította a nagyepikát, bizonyos értelemben pedig szerkezetileg is átstrukturálta (időfelbontás, geometrizáló kompozíció stb.). Ma már hatalmas irodalma van ennek a fordulatnak, elemezték a-tól z-ig. Mégis ajánlanék megfontolásra egy újnak tetsző aspektust. Borges mondja egy helyen: minden regény némileg allegorikus. Azt gondolom, ezek a fenomenológián nevelkedett szerzők (Robbe-Grillet, Bútor, Claude Simon, Sarraute, Pinget) netán éppen az allegória túlhajszólásával - a leírás mániákusságával - igyekeztek az irodalmat a valóság „mozgalmas unalma” ellen fölvonultatni. Az az aprólékosság, kínos pontosság, amely az új regény legszembeötlőbb sajátja a tárgyi világ megközelítésében, a képzőművészet „új tárgyiasságára” (neue Sachlichkeit) emlékeztet, és markáns metafizikai attitűdöt képvisel. (Újabban allegóriákra épülő regényekkel vívott ki világsikert a portugál Saramago, egyúttal pedig bizonyította Borges igazát: az allegória... esztétikai tévedés.) Az új regény késői szakasza (nouveau nouveau roman) bizonyos értelemben már a modernizmus kritikája. A modernizmust valójában a posztmodern kísérelte meg lezárni (árulkodó, hogy az építészeti eredetű kifejezés első amerikai formája a latemodern volt) oly módon, hogy átjárhatóvá tette az utolsónak vélt művészeti irány számára a teljes kulturális örökséget klasszikus és modern, barbár és civilizációs mitologémáival, stilisztikai jegyeivel egyetemben. Magát a modernséget megtörténtnek vette, ám úgy ítélte: gondolkodási formái, a nagy elbeszélések mind filozófiai, mind formai értelemben kimerültek, csupán a szubjektivitás minidiskurzusai előtt maradtak lehetőségek. Az új regényben - oximoronnal szólva - hivalkodva rejtegetett intellektualizmus ezúttal tobzódó idézetekben tört föl, a mániákus leírás helyét a mániákus nyelvjáték vette át, amely a sztorit apró álsztorikra szórta szét, mivel az időnek is mindössze szubjektív aspektusát (az író idejét) forszírozza. Illik rá a nagy eklektika kifejezés csakúgy, hiszen fölfoghatjuk a szellemtörténet metaforájának. A magam posztmodernje - ha szabad ilyen nagyképűen fogalmaznom - 1976-ban (Hazatérő lovam körmén virágos rét illatát hozza, avagy furcsa görcs a torokban) elméletileg építészeti alapozású. Jencks nyomán az amerikai késő modern architektúra magyarországi bemutatásával ihletődött. Bennem azonban megmaradt az új regény (kiváltképpen Robbe-Grillet) döntő élménye, és - eklektikus alkatomnak megfelelően - eredendő vonzalmam az intellektualizmushoz, amelyet mindennél jobban táplált képzőművészeti érdeklődésem. Ebből adódóan kissé szabadabban fogtam föl és kezeltem a posztmodern éppen merevedő dogmáit - a (szubjektivizált) történetiséget sem föladva, hanem iróniába pácolva. Annál inkább szükségem volt erre az iróniára, mivel alapvetően lírai karakterű prózát írok, amelynek sajátságos ritmizáltsága - vélném - Ezra Pound nagyeposzával, a Cantókkal rokon, ami semmi esetre sem akarja azt jelenteni, hogy öntelt aránytévesztéssel hozzá mérném magam; pusztán karakterizálásról van szó. Ezek után talán érthető, hogy el kellett gondolkodnom, mi az a regényszervező alapeszme, amely engem legjobban izgat. Ezt pedig - az új regénnyel is szemben - az idő problematikájában találtam meg úgy, hogy lényegében jelenről, jövőről is megtörténtként, tehát múltképpen beszélek, és azt is gondolom, kizárólag a múlt realitás, noha az is csupán mint beszélhető. Valahogy úgy, ahogyan a modern fizika - mind a kozmológia, mind a kvantummechanika szintjén - relativizálja az eseményhorizont történéseit. Afelől nem vagyok bizonyos, hogy - mondjuk - Cantor végtelenje, Gödel nem-teljességi tétele vagy a fekete lyukak problémája regénytéma lehet, abban viszont annál inkább, hogy a posztmodern posztjában alkotó művész (így a regényíró) tudatában - ha fölszínesen, hát fölszínesen - ott kell sejlenie ezeknek a lényegi ismereteknek, amelyek eleddig nyugton lehettek Isten bugyraiban, mára azonban világképi aktualitást nyertek. Fölteszem, igaza lehet annak az argentin teoretikusnak (Ricardo Piglia), aki szerint minden elbeszélés két történet szövedéke: az egyik a felszínen fut, a másik pedig a föld alatt, titokban, és az író... lassanként hozza csak felszínre, mígnem a végén teljesen felfedi. Ezt a kettősséget nem lehet, nem is érdemes föladni, szerencsésebb a regényben egyféle oszcillációs játékká szervezni - netán az idő marasztalását pedzegetve általa... Fábián László ■ (Elhangzott augusztus 27-én Ouluban [Finnország], a finnugor találkozón) PAOLO (30) olasz, Rimini, fényképész és régiségekkel foglalkozik, folyamatosan utazik, Magyarországon is van lakása Sült kolbász, fehér kenyér, mustár, csípős cseresznyepaprika. Zseniális összeállítás. Nem étteremben, hanem a talponálló hentesnél. Ennyi savanyúságot én még nem láttam. Ötféle paprika, zöld paradicsom, zöld dinnye, káposzták, piros vagy fehér, cékla, uborka. Ez nagyon jó. Viszont rossz, hogy ennyi kigyúrt izomagyú állat együtt sincs Európában, mint itt. Féltek valamitől? Vagy ennyire hülye a negyven alatti magyar férfilakosság? Nem sajnálják az időt? Állandóan gyúrni hasonló hímek és kanok közt ahelyett, hogy olvasnának, fotóznának vagy bármit, jókat kajálnának és dumcsiznának a haverokkal? Minek kőagyúnak és kőizmának lenni? Mire szolgál? Conan, a barbár itt észrevétlenül elbújhatna. Azt hinnétek, hogy BKV-ellenőr. Állati jó Budapesten a zene. A dzsessz, a cigány-magyar zene. Nincs olyan este, hogy ne lehetne valami névtelen bandát meghallgatni, akár klubban, akár vendéglőben vagy színpadon. Soha nem hallott, nőném zenészek, olyanok, mint a világ legjobbjai. És még valamiben egyedülálló Budapest. A földkerekség legmocskosabb fürdői és uszodái itt vannak. Csodálatos tájban, csodálatos régi, kopott épületekben, olykor egyik-másik tisztára rom, csodálatos vizekkel. Még Romániában és Bulgáriában sem láttam hasonlókat. Viszont szívdöglesztőek a piacok meg a vásárcsarnokok. A zöldség és a gyümölcs Magyarországon a legjobb. Soha, sehol nem ettem ilyen paprikát meg paradicsomot. Annyira erős az íze - ilyet máshol nem is éreztem még -, hogy olyan érzésem van, mintha virágcsokrot legelnék, miközben rágom. Hogy a magyar nők szépek, azt tudjátok, mert állandóan ezt hallom tőletek is, viszont minél fiatalabbak, annál több az elképesztően bunkó, olvasatlan, fennhéjázó, csilivili cuccokban pompázó, csiricsáré ékszerekkel páváskodó, túlzottan kikentkifent, pacsulifelhőt árasztó nő. Állati büszkék a semmire. Valójában inkább ijesztőek, természetellenesek, humorosnak lenni is félnek, mert az nem divatos. Jó, hogy nyugalom van. Ha nem kötözködsz, nem jársz kimondottan veszélyes helyekre, nem rúgsz be, mint a ló vagy a disznó, akkor igazából nem érhet baj. Budapest legnagyobb részén éjjel is lehet sétálgatni. Budapesten annyi kutya van, ahány ember. Vagy több. És nem barátságosak. Lehet, azért, mert a többségük kövérebb a gazdáinál is. Budapest augusztus hetedike és tizennegyedike közt, este nyolc óra tizenöt perckor a Petőfi híd közepéről, a Margit híd közepéről és a budai vár egyik bástyájáról a világ legszebb városa. Hihetetlen! Szebb, mint Párizs, szebb, mint Rio! Ez is rólatok beszél. Hogy ti csináltátok! (Gyűjtötte: Száraz Miklós György) TÜKÖR ilyennek látnak minket