Állami polgári gimnázium, Nagyszalonta, 1916
MRÁZ REZSŐ (1886—1917) A haza áldozatot követelt a mi intézetünktől is. Elvesztettünk egy kiváló tanárt és kedves munkatársat, aki tanítványainak atyai jóságú nevelője, széles tudásu oktatója, kartársainak valódi jó barátja és városunk társadalmának közszeretetben álló tagja volt. Amíg intézetünkben működött, mindnyájan szerettük és most, hogy ő is belekerült a magyar hazáért éltüket áldozó hősök fenséges és — fájdalom — szinte már végtelennek tetsző seregébe, még forróbb, megilletődöttebb szeretetet csatolunk ahhoz a mélységes tisztelethez, mellyel emlékének adózni hazafias kötelességünk. Mint a gyakorló főgimnázium tagja, majd a pancsovai, a budapesti VII. ker. s végül a nagyszalontai főgimnáziumok tanára ötödik esztendejét élte idegölő pályánknak, mikor 1915. őszén őt is a haza védelmére szólította az állampolgári kötelesség. A népfelkelő gyalogezreddel huszonhét hónapon át küzdött a volhyniai harctéren, mikor súlyos betegséget kapott s május 21-én, több hónapi szenvezés után a budapesti Mária Terézia téri hadikórházban elhunyt. Emberfeletti fáradalmakkal, nélkülözésekkel és szenvedésekkel teljes fronti életében, örökösen szemben állva a világháború pusztító orkánjával, leveleiben sohasem szűnt meg meleg érdeklődéssel tudakozódni tanártársainak életfolyása s elhagyott tanítványainak haladása iránt. Pedig milyen nagy fájdalom, mily kínos gond gyötörte szerető szivét fiatal feleségének s alig gügyögő kis leánykájának sorsa miatt! De Mráz Rezső második családjának tekintette az iskolát, családja tagjainak társait, gyermekeinek tanítványait. Az atya gyöngéd szeretetével közeledett tanítványaihoz s a kedvvel és szívesen dolgozás volt az, amit tanítványaival megkedveltetmi igyekezett. Alig ismertem tanárt, aki a tanítványaival való elbeszélgetést annyira szerette volna.