Állami főgimnázium, Nagyszeben, 1880
Jézust. A „szeretet apostolának“ nevezik őt azért, hogy annyi odaadással imádta mesterét, s hogy lelkesedésének oly szép kifejezést adott epikai művében. Tán szokatlanul hangzik e szó, de nem tehetünk róla, ha inkább költői alkotásnak vesszük a Sz.-írást, mint egyébnek. János a keresztény mythos egyik leggeniálisabb feldolgozója, mint Moises a zsidóénak, Homéros a görögének stb. Meséje, világnézete és compositioja sokat árul el a költőből, ki naivságát mégsem tagadja meg; mig technikája az ősnyomoktól el nem tér, s parallelismusokban érezteti nyelve zeneiségét azzal a különbséggel, hogy a gondolat párosságát ritkán alkalmazza, s ő inkább gyönyörködik ellentétekben vagy az elbeszélő részek arányos beosztásában. Tárgya művének ismeretei annyit mégsem mellőzünk, hogy a négy evangélista közül ő adja legigazabb képét mesterének, s ahol ajánlatos mozzanatot megragadhat, szeretettel karolja fel. A nazarethi Jézust lépteti föl hősül, mint az emberiség legnemesebb alakját, kinek eszméi az újkor etnikájává tömörültek, kiben a legszabadabb elvű hitújítót csodálja az utóvilág, s ki a legszebb világnézetnek vetette meg alapját a költészetben híres mondásával („Szeresd felebarátodat stb.“), a humorénak. Ennyi szépséget tükröznek vissza János sorai; méltó tehát, hogy érdemét kellő fokára helyezzük, ha Nonnus átdolgozását széptani szempontok alá vonni készülünk. II. A görög epos a sophistikus nézetek uralma alatt mindenesetre hivatva volt arra, hogy legalább formai haladást jelezzen. A panegyrisek és mondafölverselések bő terűi szolgáltak a megelőző kor költőinek, s a mythographikus iskola hívei már járt úton haladtak, honnét azután a phantaszikonhoz könnyen eljuthattak. Ezért a hanyatlás kora nevet sokat említ, de a termékeiből nagyon keveset élvezhetünk. Mintha csak vetekedve kutatnának homályos vagy kéteskörű események közt a költők: azt érezzük, hogy visszaerőszakolásai ez eposok a klassikus éghajlatnak, de a szerzők azt a sejtelmet mégsem fojthatják vissza magukba, hogy az újabb felfogáshoz nem ez az út szolgál biztos átjáróul. Sok tekintetben kivétel Musaeus, s egy Iléra szemérme, idylli magatartása és utóbb az ifjú pár szerelme való psychologiára vall, melyet a kortársak epikájában hasztalan keresnénk. Eléggé sajátságos alak Nonnus is: a legnyilvánvalóbb véglet akár inventióját tekintve, akár a technikai részeket. Mintha egy János-alak állna előttünk, aki ifjú éveiben tarka mythikus légkört látott és semmit egyebet, s aztán férfiú kora híján egyszerre öreggé lett, hogy megvezekeltesse olvasóit, és szent zsolozsmákat zengjen fülekbe a régi hangok helyett, mikre maga is