Állami főgimnázium, Nagyszeben, 1880
a ráunt. Nem eléggé pogány és nem eléggé keresztény: ez az ő világnézete, immár költői fellépésében ily tekinteteket is szemügyre vehetünk. Mert éppen nem tartjuk lényegtelen kérdésnek azt, váljon önálló felfogást tüntet-e föl a „Dionysiaka“-ban vagy pedig csak alkalomra vár, hogy költői önállóság nélkül kapkodjon egy-egy mondatöredékhez, és aphorismákat, didaktikonokat stb. efféléket szőjön közbe? Mi itt sem találtunk arra, amit költői eredetiségnek, a mű lelkének neveznek, annál kevésbbé az általunk vitatott műben. János Evangéliumát metaphrasisként adja tehát, melyből sem a saját eredetiségét, sem világnézetét, sem compositioja újságát el nem leshetjük. Eszerint tehát mint Metabolé szolgál csak vizsgálódásunk tárgyául, de előre kijelentjük, hogy az eshetőleges érték jelentékeny része mindig az egyszerű evangélistáé marad. Nonnust a Megváltó felséges alakja ragadta el. Úgy volt, mint a gyermek, mikor kész házdarabokat rakosgat össze, hanem aztán csakhamar észreveszi, hogy ok nélkül fáradozott annyit, és gyorsabban összeüthet egy affélét holmi mesterkéletlen anyagrészekből is. Megtelt a sok istennel, kivált az alexandriai közromlottság és vallási össze-visszaság körében, s mikor János szép költeményét olvasta, a hős jelleme elragadta lelkét. Nem is szükség ehelyütt kutatni tovább, pogány volt-e Nonnus vagy keresztény. Krisztus alakja más embert is bámulatra ragadott volna, kivált oly ecset színezése mellett, mint az evangélistáé. János az érző szív egész hevével festé mestere alakját, elmondá, mily nagy volt a tömeg előtt, fenséges a templomban és imádandó a lealáztatásban; aztán következett halála és feltámadása, hogy önmaga által és önmagán vigye véghez a csodák legnagyobbikát, íme a motívumok, melyek Nonnus tollát elragadták, hogy az Olympos ködös világából szálljon le az emberek közé, s csodálja meg az embert, aki az Ige volt örök időktől fogva. Valóban ennyi költészet oly egyszerű burokban is, mint az Evangéliumé, figyelmet keltő lehetett, s így fordult Nonnus a játékistenektől a való istenség felé, a mythosok körétől a legmagasztosabb eseményhez. A költő nem ért rá többé a habozásra, s ami hideg fontolgatás után alig sikerült volna, megtörtént rajta hirtelen, sok harmóniával. „In ipsis quasi duanum — írja Passow (Ed. Metaph. 1834. V.) — religionum confiniis situm elementa natura sua insociabilia mirum in modum juncta et commixta habet, quod quamquam ex istius aetatis ratione facile explicatur, disertius tamen antiquae superstitionis cum nova doctrina coeuntis et in unum coalescentis documentum ad nostra tempora pervenisse haud videtur.“ Nem is szükséges, mert ki sem kételkedik többé abban, hogy a lelkesedés hatása alatt irta a költő művét, s az elragadtatás kizárt minden okoskodást és vele együtt az etnikai problémák fontolgatását Nonnus kedélye világából.