Állami főgimnázium, Nagyszeben, 1889
Mert valóban, az 1867-ik évi koronázás hazánk újjászületését jelenti. 1849-ben megrendítő szerencsétlenség érte a mibőn szeretett, drága közös anyánkat. Ellenségei letiporták; legjobb fiai, kik a hazát védő szent harcokban el nem hullottak, a boszunak estek áldozatul. Mely rémületes idők voltak ezek! Sehol sem volt kegyelem, sehol sem volt irgalom. Európa népei részvéttel bár, de segítségadás nélkül nézték Magyarország haldoklását; ellenségeink pedig mohó sietséggel ásták a sírt, mely a nagy haldoklót, a magyar nemzetet, örökre befogadja. Már-már megvalósulni látszott ama megrendítő kép, amit a Szózat költőileg fest, mondván: „S a sírt hol nemzet sülyed el, Népek veszik körül S az ember millióinak Szemében gyászkönyül.“ És mégis! „Megfogyva bár, de törve nem Él nemzet e hazán.“ El mert az Isten segítséget küldött, segítséget az utolsó pillanatban, a végső szükségben régi segítséget, mely megtörte ellenségeink gőgjét és őket a magyar nemzet ezeréves jogainak tiszteletben tartására kényszerítette. Ők békejobbot nyújtottak, mi elfogadtuk azt, és létrejött az 1867-iki kiegyezés és az ezt befejező koronázás, mely jelenti a letiport magyar nemzet felemelkedését és a legmélyebb megaláztatástól való megszabadulását ; jelenti befejezését a magyar nemzet végtelen szenvedésének és kezdetét egy jobb, örömteljesebb korszaknak ; jelenti a derült hajnali Magyarország politikai láthatárán, mely elosztja a borzalmas éj sötétségét és örömteljes világosságot terjeszt mindenfelé.