Állami főgimnázium, Nagyszeben, 1898

I. Erzsébet Királyné Ő Felsége emlékezete. Ferenczy István, kir. igazgató. A mily igaz érzéssel vett részt intézetünk a közelebbi évek örömnyilvánulásaiban, oly őszintén osztozott a nemzet nagy fájdal­mában a letelt tanév kezdetén; s ha előbb iskolánk értesítői sze­rényen bár, de visszatükrözték a nemzet életének hullámveréseit, úgy helyén van, hogy szíveink el nem múló fájdalma, nemzetünk maradandó gyásza évkönyveinkben feljegyezve legyen. Örömünnepre készültünk azon alkalomból, hogy intézetünk új, fényes palotája elkészült, de fájdalom gyász-zászló lengett annak ormain, midőn abba lehangoltan bevonultunk, mint a herdült ég villáma, úgy sújtott le a jelen század legnagyobb gonosz tettének híre. Hihetetlennek tartottuk az emberi elvetemültség azon fokát, mely gyilkos tőrt emel a legtiszteltebb nő ellen, ki életében csak jót tett, kihez népeinek milliói szeretetteljes hódolattal emelték tekintetüket, kérve a Mindenhatót, hogy a mérhetetlen csapással sújtottnak, ki annyi könnyet felszárított, nyújtson vigasztalást. A rém­hír valónak bizonyult, a c­áfolat helyett a hivatalos lap gyászkeretes tudósítása megerősítette azt: „Erzsébet Császárné és Királyné Ő Felsége, ki Centben kiránduláson időzött, folyó évi szeptember hó 10-én délután 1 óra 3 negyedkor a lleaurivage vendéglőből a hajóhoz menve, egy ember kezétől súlyosan megsebesült s az említett vendéglőbe visszavitetve, egy fél óra múltán elhalálozott.“ A nemzetünket ért csapás oly nagy volt, a fájdalom oly mély, hogy a szomorúságot enyhítő könnyek nem tudtak előtörni, a közös bánat testvérekké tette az ellenfeleket, megszűnt a pártharc­, elsímultak egy pillanatra a politikai ellentétek: mindenki csak azt kereste, miként fejezhetné ki méltóan a hódoló kegyelet sugalta gyászt,­ miként nyújthatna vigaszt jóságos királyunknak, ki a nagy sorscsapások közepett is csak boldogságot árasztott népeire.

Next