Napi Magyarország, 1997. december (1. évfolyam, 2-12. szám)

1997-12-27 / 9. szám

1997. december 27., szombat* Iratosi kertek alatt i­gen, dorobánci államhatár, mert jóval a népdal születése után Krisztus 1926. évében a kisiratosiak önként dalolva kérték falujuk nevének románosítását. A kelet-csanádi színmagyar faluból Dorobanti lett, a kertlábnál meg a Galíciából idezsuppolt gyepű. Kovács Ferenc uram (1907-1959), ki anya­országi életében regényt is írt („Kondor Ta­más karrierje című művének Aradon az özve­gye, Budapesten az Országos Széchényi Könyvtár őrzi egy-egy példányát), a háború után Aradon ragadva jogászkodás helyett kisiratosi tanárként kereste kenyerét, s Csaná­di évei alatt gyűjtötte csodálatos „Iratosi ker­tek alatt című népöltési összeállítását. Majd hogy állástalanul maradt, úri passzióból - az aradi magyar tanárok és diákok közreműkö­désével - a máig kiadatlan „Aradvégi magyar népköltészet című gyűjtemény értő kutatóra váró kincshalmazát szedte össze. S kedvet ab­ban a faluban kapott az aradi-csanádi magyar világ értékeinek a fölmutatására, amelyben Hodács Ágoston (1879-1951) műfordító, író, egyházi szakíró katolius pap oly tragikus sors­ra jutott. C­sanádi­ak még tudták, hova tartozik a két ország peremére került, koncnak odavetett Kisiratos. Az egyiktől a má­sikhoz csapták, miközben emennek a székbre vetve amannak a határán maradt. A Varga Dá­vid könyvében leírt csonkabihari, körösnagy­­harsányi peremvidék ehhez képest az ígéret földje. S lám, mindkettő annak tartja magát, ami! A harsányi bihari, az iratosi Csanádi. Mert a határ­szélre jutott, a határt bármely oldalról érintő falvak népe - úgy tapasztalom - őrzi a más me­gyéhez tartozás tudatát. Pontosabban emlékét. Még inkább: tudja, hol lenne az ő igazi helye. Ezer év alatt valahogy megszokta­­ Harsány: Iratos száz év után. A minap fölmérték Csongrádban, mi a véle­ményük az embereknek Csanád megyéről, s kiderült: Makó és közvetlen, Szegeddel szom­szédos környéke nem kívánkozik el Csong­­rádtól, míg a mai békési-csongrádi megyeha­tár két oldalán vergődő, az egykori Csanád megye kellős közepén lévő települések népe hajlana a régi önállóság visszaállítására. Csanád vezér és Szent Gellért Csanád vár­­megyéje a szélre szorítottakban él? Ki tudja, miért tartok velük, s alapozom két évtizede kisiratosi b írói falurajzom. C­sonkának nevezik azt a történelmi me­gyerészt, amelyet Trianonban ne­künk hagytak. Csonka az a Csanád, melynek négy járásából három maradt a mi­énk, s csonka az a Bereg is, amelyből járásnyi maradt meg a Párizs környéki urak jóvoltából. Avagy csonka az a marék ugocsai föld, mi vé­letlenül itthon aragadt? Csonka a megrövidített test, s nem az, ami­vel megkevesbedett. Tehát Csonka-Csanád va­lóban csonka Csanád, hisz maga a megkurtí­tott Csanádvármegye. Ám már Csonka-Bihar nem csonka Bihar, mert hogy Biharország ja­va odaát került, s a mi, utóbb két megyéhez szorított bihari fertályunk csak ennek az ide­gen uralom alá jutott Biharnak a Magyaror­szágnál hagyott darabja. Szóval ha a levágott végtag, kinyomott szem, a kerítésen túlra helyezett bél, a leka­nyarított fül, a fűrésszel kettészelt test kisebbik fele ide­át maradt s mi ezt Csonka Jánosnak, Csonka Balázsnak, Csonka Ábrahámnak hívjuk, akkor minek nevezzük a végtagjától, avagy bármely más testrészétől megfosztott Jánost, Balázst, Ábrahámot? Ha Csonka-Csanád nem más, mint a Csanádból megmaradt megyerész, micsodás Csanád a lekanyarított s Arad megyébe tagolt pár falu? Mert ha Csonka-Szatmár a kisebbik, a testéről letépett, ide át került Mátészalka-tája, nem Csonka-Csanád-é, nem csonkacsanádi-é mondjuk az én falum, Kisiratos? Attól függ, honnan nézvést. Bár az úgynevezett Csonka-Bihar, amely eszerint csak a testcsonk-közeli testrész-ma­radvány, már-már teljes életre képes (lenne), a törzsétől eltávolított aradi Csanád erre kép­telen. Ráadásul Csonka-Csanádban a Csanádi öntudat kimúlt, a lenyisszantott aradi része­ken még eleven, ellenben a Csonka-Biharnak mondott maradvány református népe büsz­kén vallja magát: biharinak. No persze: Bihar népe törzsökös, Csanádé jószerivel telepes. De attól még a csonka csonka... Csonka-bonka, ki nemrég jött, könnyebben megy? S különösebb erőlködés nélkül rávehe­tő a szülőföld nevének is az elfelejté­sére? Csanádban csak elvétve hallani a megye ősi nevét, sem a Békéshez, sem a Csongádhoz csapott rész lakossága nem vergődik azzal, milyen megyében élt az a nép, melynek a csontjaira települt - leginkább az Úr 1800-as éveiben. Mert a török után megmaradt né­hány földkunyhónyi Csanádi magyar igazában csak a XVIII. század végétől, s légióként a do­hánykertész zsellérfalvak kincstári, bérlői s földesúri telepítéseitől kapott segítséget, hogy újra belakja a megyét. Jött a szegedi nemzet, a palócság, meg a környező magyar­ság, hogy újból az ország legjobb termőföldjé­vé tegye a törökjárta, elvadult tájat. -w- -u­radalmak népe, bérlők zsellérsége a­­ Csanádi, nem kisbirtokos, nem kisne­m■ i mesi származék vagy éppen magát a hétszilvafások rendjébe soroló hajdúivadék, mint a szintén alaposan helybenhagyott - többszörösen szétdarabolt és a peremre szorí­tott­­ (Békés és Hajdú-)Bihar vármegyei nép. Ezért gyújtotta föl a legutóbbi századfordulón a „parasztszocializmus” a Csanádiakat, a biha­riakat alig, s lett a Vihar-sarok kellős közepe Csanád (meg a hasonló sorsú - szintén tele­pes - szomszédos Békés). A biharival együtt törzsökös népességű, Biharral szomszédos, Körös-közi északi Békés sem mutogatta magát az aratózendülésekben, zsidóverő megmoz­dulásokban (mely utóbbiakat a közelmúltig oly jól el lehetett hallgatni; el kellett, hogy a szegényparasztság lázadását eszményíthessék s szocialistának mondhassák). A Csanádi: nemrég jött, nem törzsökös? Azért nem követeli vissza ma sem az ősi me­gyenevet? Mert mi köze hozzá? Vagy éppen mert: sosem volt gazda, a maga ura? S ami - ameddig emlékezik - igazán sose volt az övé, könnyedén másnak nevezhető? Például: Bé­késnek, Csongrádnak - Csanád, avagy Békés- Csanád és Csongrád-Csanád helyett. Avagy akár Aradnak. Ahogy elnézi az ember, a legújabb földosz­tás sem ígér sokkal több önálló paraszt­gazda­ságot sem csongrádi, sem békési (sem aradi!) Csanádban. S bizonyára nem véletlen, hogy újabban Zsíros Géza (békés)csabai kisgazda pal­itikusból lett kunágotai (csanádi!) nagy­gazda emlegeti Csanádot, mert hogy szerinte föl kellene költeni Csipkerózsika-álmából. Persze, aki a sajátjában élhet...! Sarusi Mihály . Állati dolgok A lónak is társ kell a viharban Miközben amputált testű hazánkban feszí­tő hétköznapi gondokkal serénykedünk, oly­kor megérint bennünket érzelmeink fagyha­lála. Az áhított nyugat-európai élet felé ka­csingatunk, miközben emberi kapcsolataink­ban egyre kiszolgáltatottabban kell élnünk. Mert némelyek egyre agresszívabb, önérvé­nyesítő, hódító életet akarnak élni a szabad­ság új rendjében és sajnos úgy tűnik, a nép­­szabadságból könnyedén népszakadás lehet. Holott csakis megalapozott érzelemvilágunk segítségével lehetünk képesek emberhez méltóan megélni ezt az átmeneti kort is. Az érzelemhiányos élet növeli a raagányér­­zetet és társadalmi viharok idején fokozottan szorongatottnak érzi magát a magára maradt ember. A ló ragaszkodó és főként érzelemgazdag állat. Régi parasztgazdák a megmondhatói, hog­y némely ló igen nehezen tűri a magányt az istállóban. Mellé kell kötni egy kecskét, birkát, de elegendő az is, ha csak egy tyúk ka­­pirgál a lábai között. Amikor vihar támad és az ilyen ló egyedül van, akkor kötőféket rán­gatva, deszkát rugdosva, akár önmagát is megsebesítve vergődik félelmében. A közöttünk élő magányérzettől szenvedő főemlős embertársaink talán nem félnek, de alkalmasint erősen szoronganak „viharos” időkben. Mostanában pedig hazai tájainkon ugyancsak társadalmi viharok közepette élünk. Ha ez a vihar, hála a Fennvalónak, nem is életeket pusztítóan látványos, ezért még jogos a kérdés: kit, hova sodornak en­nek a viharnak a széllökései? Miként hagyják magukra falusi házaik ma­gányában az öreg szülőket, nagyszülőket azok a fiatalok, akik érzelmi életükben eldur­vulva egyre fokozottabban a haszonelvűség, az önérvényesítés, a meggazdagodás, az anyagi gondjaiktól való menekülés legkülön­bözőbb formáiba kapaszkodnak, és veszni hagyják az ősi házat, segítség nélkül azokat, akiknek az életüket köszönhetik? Tudjuk az ország lakossága elöregedett, több mint egyharmada nyugdíjas. Vajon a mai áldatlan mezőgazdasági viszonyok köze­pette nem lenne szükség az öregek sok min­dent átélt tapasztalataira? Bele kell kényszerí­teni őket a magányos túlélés gondjaiba? Őket, akik még ma is megpróbálják a ház kö­rüli paraszti életet fenntartani? Akik még ma is megpróbálják kicsiny földdarabkáikat mű­velni, mert a természethez fűzött ember tud­ja, becsületes haszon csak ott van, ahol ke­ményen munkálkodunk. A cserzett, barázdált arcú, öreg férfiak és a fejkendős, szikár vagy elterebélyesedett testű öregasszonyok hiába próbálják életük értel­mét, tapasztalatait gyerekeikre, unokáikra hagyományozni, ha azok nem kérnek belőle. Mi mást tehetnének, egyre fáradtabban tesz­­nek-vesznek a ház körül az egyre zsugoro­­dóbb gazdaságuk magányában, amíg el nem lobban életük lángja. Aztán el lehet adni a házat, kicsinyke föl­det, kertet, a fákkal, amire gyerekkorban oly sokszor fölkapaszkodtak, az öreg bútorokat a szerszámokkal együtt, és felélni rövidke idő alatt a háromnegyed évszázados élet kicsiny­ke hasznát. Szobácskájuk magányában vidéki öregeink, ha nem is félnek a mostani viharos időben, mint ama bizonyos lovak az istálló­ban, de gyakorta föladják a küzdelmet, mert társak és értelmes élet nélküli lényeknek ér­zik magukat. Az ő gyöngeségük, mert sok a magányos öreg, az egész magyar földművelés gyönge­­sége is lehet, és ezért csupán az érzelemhi­ányos életre „nevelt” fiatalok hibáztathatók. Hogy őket is meg lehet érteni? Nincs ked­vük kínlódni, mint apáik, nagyapáik és nagyanyáik tették kora hajnaltól késő estig? Inkább a könnyebb pénzkereset felé veszik útjukat? Sokszor a tények ezt bizonyítják, de így „nevelte” őket az elmúlt évtizedek állam­szocializmusa és most még ehhez „megkap­ták” az őket elhódító, folyvást az ügyeske­dést anyagi haszonra váltó „piacgazdasá­got”. A magányos öregek pedig csak szoronga­nak, mint ló a viharban, mégha ezeknek az öregeknek igen erős, nagy rétege kezd is ki­alakulni. Csak azt felejtjük el, hogy a magány­érzés okán nem csak az egyes ember, de a nemzettudat is depressziós lehet. Vagy máris az? Győrffy László Nézet Komázunk •Iwilinkázni láttam őket először, gumicsiz- Li­mában, elhordott munkásgúnyában, JL. három ujjal fogva a kosztól homá­lyos, vastag falú poharat, folyvást fontoskod­va, mintha tüzet oltani indulnának. Mindket­ten családosak, munkanélküliek, hogy testvé­rek, legföljebb az egyformán elnyűtt vadász­kalapjukról látszik. Bajusznak, a kese, tépett hajú öcsnek a nyelvébe, Mokánynak a lábába szállt az ital. Petya bácsi, a levitézlett kovács, kinél tető­rakásért szólt a napibérük, megérdemelte a sorsát, mert saját kezűleg töltögette a pálin­kát, s így kora délelőttre, náluk is elgyalázot­­tabb állapotba került. Nem csoda, hogy ösztö­nös szorgalommal keresték az árnyékot. Leugrattak a bicikliről, hogy koccintsunk. Mire? Az egészségedre. Lehet ellenállni a lélekből fakadó meghívá­soknak? Meghúzódtunk a pándit érlelő meggyfák alatt, előkerültek a gyűrött dobozú cigaretták a zubbonyzsebekből, s ahogy akaratlanul megered az ember nyála a jóféle szilvapálin­kától, úgy indult meg a beszéd. Fölszórjuk a cserepeket - mutatott meg­ meg­­rogyó lábbal a tetőlécekig lecsupaszított paj­tatetőre Mokány -, oszt uccu haza lucernát kaszálni, hamit adni a gyomornak, aztán ki­felé kapargálni, estével ólat­yanézni, megete­tünk, és átadjuk a teret a baglyoknak, tir­­imókusnak. Tirimókus? Nyest - böffentett Bajusz, és fölemelte nikotinsárga mutatóujját. - Elviszi a rucát, tiktojást, gyümölcsöt és még odapirít a kü­szöbre. Tele a piszka gyümölcsmaggal - bizonyko­dik Mokány. - Az öreg Virgonc ötöt fogott a té­len, huncutul, mert a méregre, pisztolyra nem hallgatott. Tőrt vetett neki a palláson. - Fenékig - adta a poharat Petya bácsi új­fent a kezembe. - Haladjatok előbb! - Megvár a tető. - Süt-üt a nap - csuklóit Bajusz. - Mokány rábólintott. Nem mond esőt a hétre. Cudar jószág a tirimókus, meg bátor is. Úgy járja éccaka az utcát, mint mi - mondja Petya bácsi. Kovácsmarkában akkora a kupica, mint valami félresikerült gyűszű. - Hajnalban fölébreszt a vonat - panaszko­dik Mokány -, amikor átfütyöl a sorompónál. A Tóni dudál - fejtegeti Bajusz akadozó nyelvvel -, mert két halottat elcsapott már az idén. Mokány fölhúzza a szemöldökét. Halottat, te igen normális? Halott lesz az olyan ember. -Az egyik asszony vót, nem ember. - Asszony, ember, eljön érte a tintás - tölti meg harmadjára a poharakat Petya bácsi. - Ha nem faljunk valamit, mert chomorra a pá­linka se csúszik. Az öles vályogfalak között hűvös a levegő, a konyhában terített asztallal vár a dongalábú, elhízott háziasszony. Petya bácsi megszegi a kenyeret. Kolbászra, hurkára - mondja a kiszívott csikk mellől -, emitt a macskapöcse paprika. A cigarettát vennéd már ki a szádból! Briggy asszony, jajongsz itt nekem. Mohács megforgatja a kolbászt a szájában, elgondolkodik. Ezt a Haragvó Csibi töltötte. Á, hogy a­nyű essen belé. Eriggyél kifelé! Elfolyatta a vért - vonszolja arrébb a rossz lábát az asszony. -Pirított májat ettünk a tor­ban. Mokány csípős paprikát bök a bicska hegyé­re. Tizennégy éves korom óta szúrok, de ilyen még nem esett meg velem. Befelé az ólba, ételet a pofájába, a másik végét a fára, ráhúz­za magát a kötélre, amilyen gyagya, jöhet a tál, bököt neki, kivérzik, eldől. Ez a sora. Elhárítja a méltatást, újabb paprikáért nyúl. Eccer Suta Balogéknál vágtam. Amikor meg­láttam! Hű, idesanyám! Kilátszott a háta a deszka mögül. Vót benne két mázsa. Az rítt ám! Úgy ráhúzta a kötelet a gerendára, hogy késsel kellett lecsapnom róla. De sajnáltam! Bólogatunk, Mokány megtörli alkarjával a száját, és kileheli a paprika tüzét. A kötelet. Fonott kenderkötél vót. Hatsod­­ratú. Máig sem akadt olyan a kezembe. Rott József MAGYARORSZÁG 23

Next