Napi Magyarország, 1998. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1998-02-02 / 27. szám

1998. februári, hétfő* Ú­j zenei irányzat hódít az elmúlt hónapokban vi­­­lágszerte­ a középkori vokális muzsika. A kizárólag hölgyekből szerveződő ének­­együttesek (amelyeket a sajtó éppen emiatt afféle „alternatív Spice Girlsként” emleget), mint a Mediaeval Baebes vagy az Anonymous 4, a középkori szakrális zene hagyományaihoz nyúlnak vissza. Ami kétségessé teszi e művészet hitelességét, az az előadók sajátos ars poeti­cája; az Anonymous 4 tagja, Susan Hellauer szerint senki sem tudhatja bizonyosan, hogy ez a zene mitől ennyire hatásos, éppen ezért ők a kezdetektől fi­gyelmen kívül hagyták az erre vonatkozó irodalmat, inkább hagyták, hogy intuícióik és ma­ga a zene tanítsa őket arra, mit kell tenniük. Nem esik messze az alma a fájától, mondják. Rende-­­­zésre adta a fejét a fi­­­­atal londoni szí­nésznő, Irina Brook is, a le­­­gendás hírű Peter Brook­sé, lánya. A világ első számú­­ . rendezőtekin- iei télye - aki egyébként so­sem volt beskatu­lyázható, és sosem­­ tartott igényt a tekin- - 33.­télyre­­ bizonnyal beoltotta lányát a korszerűség, a színpadi kifejezőerő iránti elkötelezett­séggel. Irina Brook első rende­zésének főszerepére azt a két re­mek színészt kérte föl, akik apja világhírű Mahabharatájában, majd éveken át az ugyancsak mítoszok övezte Théátre du Soleil égisze alatt játszottak ve­zető művészekként. (Magam több lenyűgöző alakításukat is méltattam.) Simon Abkariant, aki örmény menekültként jutott Libanonból Párizsba, most utol­érte saját sors­szerepe: a török mészárlások elől gyermekként elűzött férfi későbbi szerelmi drámáját kell megjelenítenie az amerikai író, Richard Kali­­nowski darabjában. A Fenevad a holdon a párizsi Bobigny-ban került színre, s a kritika lelkese­dése követte. Kivált az örmény főszereplő rendkívüli művésze­tét méltatják, aki gyermekkorá­ban maga is végigélte a népét ért atrocitásokat. „A francia kultúra szentélye­ként” tiszteli közönségének fele a Comédie Francaise nagy, klasszi­kus színházát, amely a Richelieu teremben foglaltatik. A Comédie Francaise közönsége címen V. Beaudouin és B Maresca doku­mentációs kötetben jelentette meg fölmérésének tanulságait. A Le Monde recenzense szerint hasznos információkkal szolgál a kultuszminisztérium doku­mentációs kiadványa. A nemzeti színház közönségbázisát inkább a közép- és felső képzettségű nézők teszik ki, túlnyomórészt az idősebb korosztályból, akik a teljes lakossághoz képest a leg­gyakrabban látogatnak képtá­rakba, múzeumokba, s egyéb művelődési rendezvényekre (tíz megkérdezettből kilenc); ked­venc szerzőjük Moliere, őt kö­veti rangsorolásukban Shakes­peare, Mari­veaux, Racine, Musset, Corneille, Hugo, Cse­hov. Végletesen idegenkednek ezzel szemben Claudel, Sartre és Brecht darabjaitól. Egy részük a „nagy szerzők” és a „nagy szövegek” kedvéért jár ide, melyeket „nagy színé­szek” elevenítenek meg. A bér­letesek között sokan szeretnének nyitást a kortárs külhoni drá­mairodalom felé. Megint mások pedig pusztán a francia kultúra szentélyébe zarándokolnak, amikor ezt a színházat ré­­szesítetik előnyben. A társulat klasszicista fiú­játékmódja a kö­zönség kéthar­madát tölti el elégedettség­gel, míg a fia­talabb vagy az alkalmi nézők ezt kevésbé méltányolják. A legragaszkodób­­bak a szövegmon­dás eleganciáját, a dikció magas színvonalát díjazzák. (Nem ártana hasonló fölméréseket a magyar publi­kum körében is végezni. Márcsak a tájékozódás kedvéért is.) Elhunyt Ernst Klett, a német könyvkiadás egyik legismer­tebb személyisége. A kiadódi­nasztia őse igazi sikert csak a második világháború után érhe­tett el, amikor a romokban he­verő Németországban az ameri­kai katonai kormányzattól az el­sők között kapott kiadói licen­­cet. Klen kiadói tevékenységé­nek egyik oszlopát a tanköny­vek jelentették, könyvműhelye mindvégig tudományos kiadó maradt. A háború után elsőként adott ki a pszichoanalízissel foglalkozó köteteket, de irodal­mi programjának eredménye­ként 1977-ben fia létrehozta a Klett-Cottát. Ernst Klett szelle­mi nagyságát Jean Améry fogal­mazta meg talán a legérzéklete­sebben: Erre a komoly konzer­vatív férfira sem intellektuáli­san, sem politikai nézeteimet te­kintve nem hasonlítok, mégis megjelenteti könyveimet... A stuttgarti patríciusok alapelvét, a hűséget követi, amely a re­mény elengedhetetlen alapja. Ernst Klett január 27-én, nyolc­vanhét esztendősen távozott. (Forrás: Time, Le Monde, Frankfurter Allgemeine Zei­tung) Holmi A Réz Pál szerkesztette Holmi immár tizedik évfolyamába lé­pett. Tíz esztendeig fenntartani és megjelentetni ma egy irodalmi folyóiratot nem kis teljesítmény. A Nyugat irodalmi ideálját köve­tő és a rendszerváltás környékén verbuválódott lap vers-, novella-, kritika- és esszékínálatával egy­aránt a legjobbak közé küzdötte fel magát az elmúlt évtizedben. Köszönhetően a jól megváloga­tott szerkesztőgárdának. A januári lapszámban - két­ség nem férhet hozzá - a líra játssza a vezérszólamot, ahogy a magyar irodalomban általában. „Líraközpontú” a mi sok évszá­zados irodalmunk, hiába kon­gatják Orpheusz ezredvégi ükonokái felett az elmúlt évtize­dekben - sokszor maguk a líri­kusok - a vészharangot. Határ Győző, Rákos Sándor és Rába György, Csukás István, Lászlóffy Aladár és Kányádi Sándor verseit olvashatjuk a ja­nuári lapszámban, hogy csak az idősebb poétakorosztály jeles képviselőit említsük. A közép­generációt - ha szabad ezt a ki­fejezést használni - Petri György és Kapecz Zsuzsa képvi­seli. Ami a prózai kínálatot ille­ti: ebből - az eredetileg szintén lírikus - Takács Zsuzsa munká­ját emelnénk ki. Az „Egy másik kezdés” című novella, miniesszé (elmélkedés? tűnődés?) tárgya: a múló idő, mely arcunkba írja jeleit, ha tetszik, ha nem. A lap novellapályázatára beérkezett írások közül Bán Zoltán András Kotányi főhadnagy és Kukorelly Endre Tündérvölgy című írását közli az évkezdő, januári Holmi. Hitel Fogyatkozunk. Talán ez az egy cím lehetne a Hitel januári számának tömör foglalata. Ágoston Mihály, Czegő Zoltán és Bíró Zoltán írása ha más­más oldalról is, de ezt a szomo­rú tényt sugallja. A figyelmet erősen a határon túli magyar­ság gondjaira, a magyar kultú­ra, nyelv lassan évszáza­dok óta tartó visszaszorulására irá­nyító folyóirat e három írása adja az utolsó szám tartalmi ge­rincét. Bíró Zoltán Ady ma­gyarsága című tanulmánya be­vezetőjében hosszasan magya­rázza a magyarságfogalommal szemben vagy amellett haszná­landó fajtafogalom jogosultsá­gát, hiszen így Bíró: „a XX. századi ember, aki ismeri a ku­tyafajtákat, tájékozódik azok különbözőségeiről, sajátos ké­pességeiről, s aki felettébb büszke saját kutyájának pedig­­réjére, borzongva hallja, ha emberfajtákról, nációkról s azok sajátos karakteréről esik szó”. Az Európára hál’isten egyre kevésbé, de Magyaror­szágra annál inkább jellemző fogalmi zűrzavar abszurdságát híven jelzi ez a szakasz, hiszen elértük, hogy a fajta szó azon­nal összekeveredik tudatunk­ban a rasszizmussal. Ágoston Mihály kitűnő írásá­ban a magyar nyelvhasználat visszaszorulása kapcsán mutat fel sötét víziót. A szerző a hatá­ron túli magyarság oktatási rendszerének any­nyelvűsíté­­sében látja az egyetlen kivezető utat a nyelv- és így a nemzetha­lál elől. Czegő Zoltán írása A nemzet kitett árvái címen a délvidéki, erdélyi népfogyatkozásra hívja föl figyelmünket. A riport jelle­gű munka megrázó szakaszokat tartogat olvasójának. Milyen most a születési arány - hangzik a kérdés Karlócán. A válasz: - Négy kicsi született, huszonhá­rom temetés volt tavaly. Kákonyi-T. G. Lapozzo Tűnődések, fogyatkozások mmmmmmi Kultúra ■■■■■■■■■■■■■■■■■ Per Olov Enquist svéd drá­maíró (1934—) kedveli a magu­kat és másokat élveboncoló hő­söket, hősnőket. E tekintetben Ingmar Bergmannal áll szoros rokonságban. Alakjait szívesen választja a skandináv irodalom jelesei közül: A Tribádok éjsza­kája Strindberget, A földigilisz­ták életéből a dán Andersont hozza elénk. De a görög mitoló­giai témájú Ének Phaedráért is mintha modern svéd dráma vol­na, úgy jelenik meg Enquist színpadán. Legújabb darabja pe­dig, a Képcsinálók, ismét csak svéd főhősről szól: Selma Lagerlöf a század első harma­dának népszerű, 1909-ben No­­bel-díjjal is jutalmazott írónője vall benne élete és munkássága titkairól, a rejtett és rejtegetett összefüggésekről mű és szemé­lyes élmények között. Csiszár Imre kedveli Enquistet. 1980-ban, még mis­kolci éveiben rendezte nálunk. A tribádok éjszakája­­ főszere­peiben Blaskó Péterrel (Strindberg; a színész minded­dig tán, legkitűnőbb alakítása), Tímár Évával, Szerencsi Évával­­ Csiszár egyik kiemelkedő munkája volt. 1985-ben, szintén Miskolcon, az Ének Phaedráért következett; ebben Tímár Éva remekelt, Blaskó Péter, Mihályi Győző, Fráter Kata társaságá­ban. És most itt a harmadik Enquist-Csiszár ősbemutató, a Képcsinálók, a Thália Társaság és a­ tatabányai Jászai Mari­ Színház közös prof­ukciójaként, a Merlin Színházban. Ez a dráma is, mik­ént vala­mennyi Enquist-darab, nem más, mint nyíltszíni feltárulko­­zás, kitárulkozás, önvallomás, vezeklés, gyónás, a feloldozás bizonytalan, halvány reményé­vel. 1921-ben vagyunk. A híres írónő ekkor hatvanhárom éves. Különös, misztikus, a skandináv sagák hangulatát idéző műve, A halál fuvarosa filmrevitelén dol­­gozik­ a nem kevésbé híres svéd rendező, a negyvenkét éves Vik­tor Sjöström. Lagerlöf úgyneve­zett muszternézőbe megy a ren­dezőhöz, meg akarja tekinteni az addig elkészült jeleneteket. De a vetítésen ott van egy fiatal, szép és gátlástalanul szabad­szájú színésznő, Tora Teje, aki bár a rendező szeretője, ennek a filmnek nem kaphatta meg a női főszerepét, s emiatt dühös. Fél­üvegnyi ital elkortyolgatása közben és után mindenkibe be­leköt, mindenkivel — főleg a fi­nom, decens, óriási tisztelettel övezett írónővel - minősíthetet­len, útszéli hangon beszél. Ám amikor a rendező és Julius, a To­rába szerelmes operatőr is eltá­vozik, a két nő, szinte vérre me­nő szócsaták, kíméletlen, szen­vedélyes vallatások és vallomá­sok során, kibontja a saját tragé­diáját, miközben lemezteleníti a másikat is. A fináléban újra fel­bukkan Sjöström és Julius is, alaposan körbesértegetik egy­mást, s eljuttatnak bennünket a tanulságig: élet és mű, alkotás és sors elválaszthatatlanul össze­tartozik, a műalkotás éppúgy megérintheti a másik embert, mint egy másik sors. Csiszárnak nagyon kezére áll ez az anyag. Szinte zenei eszkö­zökkel komponál. Pianisszimók és fortisszimók, crescendók és decrescendók váltogatják egy­mást. Vannak nagy szólók és re­mek duettek, kihegyezett ritmu­sok és lassú tempók. Ez persze Enquist érdeme elsősorban; va­lamennyi korábbi darabjában ugyanígy építkezik. A rendező dolga csak (csak?) annyi, hogy kövesse ezt a mozgást, áttegye az élő színpadra, élő szereplőkre. Az áttételhez kitűnő erők állnak rendelkezésre. Törőcsik Mari Selma Lagerlöfként a tö­rékeny, beteges testben fantasz­tikus erőt rejteget. Vannak pil­lanatai, amikor szinte megnő, hangja zeng és sodor, s e felfű­töttségből zökkenő nélkül tud átváltani a legbensőségesebb hangra, a legfinomabb gesztu­sokra. Az alakítás nem csupán egy nagy művész bonyolult, tragikus életét feltáró lélektani remeklés, hanem bemutató a színészmesterségből is. A Tribádok Blaskó-Strindbergje szinte szétrobbantotta a színpa­dot. Törőcsik-Lagerlöf itt egy hasonló, elemi erejű robbantást lefojtottan, női változatban, de nem kevesebb gyúanyaggal visz végbe. Kubik Anna Tórája egy más világ képviselője. Ke­zelhetetlen, vad, tiszteletlen, közönséges — aztán egyszer­ csak elkezd lepattogni róla ez a kemény burok, s előtűnik a szenvedő, sérelmeket, sebeket viselő, legbelsőbb lényében menthetetlenül magányos, sze­­retetre kiéhezett lény, aki elvi­­selhetetlenségével csak kom­penzál, provokációival csak a figyelmet, a törődést akarja ma­gára irányítani vagy inkább kényszeríteni. Blaskó Péter Sjöströmje a munkája megszál­lottja, s e megszállottság áldo­zata is, aki ráadásul semmit sem ért a két nő kíméletlen csa­tájából. Bregyán Péter Júliusként a szükséges mellék­­szereplő. Akárcsak a Tribádok Viggója, ez is olyan figura, aki­nek tompább színei fölerősítik a főszereplők éles kontúrjait. Júliusnak azonban van egy fon­tos funkciója is: ő kezeli a vetí­tőgépet, melyen A halál fuvaro­sa képei peregnek. Ezek a snit­tek kiegészítik, hitelesítik és el­mélyítik a drámát. Akár Enquist, akár Csiszár ötlete a bejátszás, hatása nélkülözhetet­len a darab s a játék légkörének megteremtéséhez. Takács István Enquist-ősbemutató a Tháliában Élveboncolók Törőcsik Mari (Selma Lagerlöf) és Kubik Anna (Tora Terje) a találkozás pillantában Fotó: MTI­­ Ilovszky László Martinkó András-díj: S. Varga Pál debreceni egyetemi do­cens vehette át szombaton, az MTA Irodalomtudományi In­tézetében a Magyar Tudomá­nyos Akadémia Irodalomtu­dományi Intézete által alapí­tott Martinkó András-díjat. Az elismerést Az ember véges ál­lat című Kölcsey Ferenc iro­dalomfelfogásának kultúr­­antropológiai hátteréről írt ta­nulmányával érdemelte ki. Makk Károly-siker Brüsszel­ben. Közönségdíjat kapott a brüsszeli filmfesztiválon Makk Károly első angol nyel­vű, nemzetközi együttműkö­déssel készült filmje, A játé­kos. A filmfesztivál fődíját, a legjobb európai filmnek járó Kristálycsillagot egy brit al­kotás kapta. Nürnberg közelében, vadre­gényes tájon, egy kis bajor falu mellett emelkedik Kastl vára. Itt működik Nyugat-Európa egyet­len magyar gimnáziuma. 1956 őszének menekülthulláma után ajánlotta fel a bajor kormány, hogy az addig csak ideiglenes otthonokra talált intézmény tar­tós helyet kapjon. A várban volt középkori bencés kolostort - gondos műemlékvédelmi mun­kával - úgy korszerűsítették, hogy megfeleljen egy iskola és egy-egy fiú- és lányinternátus követelményeinek. Ekkor, 1948- ban kapta a magyar gimnázium a hivatalos elismerést, ennek jubi­leumát ünnepük most. Innen, Kastl várából sugár­zott nemrég egyórás tudósítást a Duna Televízió. A néző, ameny­­nyire az idő engedte, betekinthe­tett a kis magyar sziget életébe. Kolczonay Katalin irodalomta­nár-riporter Sipos András rende­zővel és Szaladják István opera­tőrrel kereste fel a színhelyet: pünkösdkor, amikor az évi iskol­ a____________________.■ ________,___ |^\ Remény a száműzetésben Ötven éve magyar iskola Kastlban A volt bencés kolostort az oktatás igényeinek megfelelően alakították át Fotó: Archív lai ünnepségre számos régi diák és szülő is eljön, valamint az érettségi vizsgák napjaiban. A gimnáziumnak kétszáz ta­nulója van. A legtöbben Néme­tországból és a szomszédos álla­mokból származnak, de szép számban az Egyesült Államok­ból is. Akad ausztrál állam­polgár gyerek, és olyan is, aki még csak nem is ma­gyar, csak a rokonszenv ve­zette a magyar világhoz. Az iskola a vasfüggöny idején az emigráció számára léte­sült, a szétszórtságban élő magyar családok gyermeke­inek, a hazai rendszerváltás azonban új helyzetet terem­tett. A diákság egyharmada már Magyarországról jön. Szót kell azonban ejteni a gondokról is, az anyagi ne­hézségekről. A német szö­vetségi kormány mint a ba­jor állam és a katolikus egy­ház mellett az iskola egyik fenntartója, már csak két­ezerig vállalja a költségré­szesedést. A kastl­i gimnázium­nak tehát új támogatókra, a diák­ságnak pedig az eddiginél több ösztöndíjra van szüksége. A Du­na Televízió műsora már a figye­lemfelkeltéssel is nemzeti és egy­ben európai ügyet szolgált. p UAAU. TV \J(k'Y0 0)\.\PO | Skultéty Csaba 7 Clo MAGYARORSZÁG* 11 X. Mini-Fesztivál ~XTI. In memóriám Durkó Zsolt A kortárs zene mostoha sorsa 1987-ben Durkó Zsoltot arra késztette, hogy fesztivált szervezzen a mai magyar ze­nének. Utóbb olyannyira ha­gyománnyá vált ez az ün­nep, hogy idén már 10. alka­lommal rendezték meg a hét végén a Pesti Vigadóban. Az idei fesztivált a tavaly el­hunyt Durkó Zsolt emléké­nek ajánlották a Magyar Ze­neművészeti Társaság szer­vezői. Hagyománynyá vált immár az is, hogy a magyar zeneszerzők mellett két má­sik ország kortárs zenéje is bemutatkozhat, hogy a kö­zönség és a muzsikusok megismerhessék a legújabb külföldi zenei irányzatokat. Idén Szlovénia és Hol­landia volt a vendég, utóbbi részéről Martin de Craene előadóművész lépett föl. Mint minden kulturális ren­dezvényre, évről évre a Mini-Fesztiválra is csak igen nagy erőfeszítések árán tudják az anyagiakat előte­remteni a szervezők. Ennek dacára, eddig még sohasem hiányoztak a fesztiválról a neves magyar művészek. Idén a fellépők sorában ott volt többek között Gulyás Dénes, Szakály Ágnes, Ta­kács Klára, Meláth Andrea, Perényi Eszter, Szecsődi Fe­renc, Prunyi Ilona, Drahos Béla, Hegedűs Mónika, de fellépett a Magyar Rádió Fúvósötöse, a Szegedi Weiner Kamarazenekar, a Rádiózenekar Kamara­­együttese, az Állami Ének­kar Kamarakórusa, az Intermoduláció Kamara­­együttes, a Musica Nostra Énekkar, a Budapesti Ütőe­gyüttes, a Magyar Rádió Fúvósötöse és még több nagyszerű zenekar^rr**^ A legjobb filmesek A Magyar Újságírók Országos Szövet­sége Film- és Tévékritikusi Tagozata idén is jutalmazta az elmúlt év kiemelkedő ha­zai játék- és dokumentumfilmjeit, illetve televíziós műveit készítő alkotókat. A filmkritikusok B. Nagy László-díját Janisch Attila kapta, a Hosszú alkony cí­mű játékfilm rendezéséért. Különdíjban részesült Az út című dokumentum-játék­film rendezője, Moldoványi Ferenc. A leg­jobb vígjátéknak járó elismerést a Csiniba­báért Tímár Péternek ítélte a testület. A legszínvonalasabb dokumentumfilmért az Örvény rendezője, Forgács Péter lett a dí­jazott, míg a legjobb operatőrnek járó ki­tüntetést Máthé Tibor vehette át, a Witman fiúk, valamint Az út című alkotások fotog­­rafálásáért. A legjobb forgatókönyvért, a Franciska vasárnapjai című játékfilmért Simó Sándor és Kőszegi Edit érdemelte ki a kritikusok elismerését. Szemző Tibor lett a legjobb kísérőzenét komponáló zene­szerző. Ő készítette Az út és az Örvény cí­mű játékfilmek muzsikáját. Törőcsik Mari kapta a legjobb női alakítás díját a Hosszú alkonyban nyújtott játékáért, a legjobb fér­fi színészi díjat Újlaki Dénesnek ítélte a testület a Franciska vasárnapjaiban nyúj­tott teljesítményéért. MTI PvMKtftöi triefe KkA » 1 /A-'. A CL _<l /„ V.. ÜT if 1 ’ ^CnJW/FwV!

Next