Napi Magyarország, 1998. április (2. évfolyam, 77-101. szám)

1998-04-25 / 97. szám

1998. április 25., szombat" . Kazinczy-verseny Győrött Van okunk méltatlankodni a magyar nyelv romlása miatt. Közhivatalokban, otthonokban, tanintézetekben, úton-útfélen, csak ezt tapasztalhatjuk. Sajnos, az elektronikus média nemhogy nemigen tesz ellene, hanem ma­ga is gyakran megróható lenne. Riporterek, műsorvezetők soka­sága „vétkezik nap mint nap, há­nyaveti fogalmazással, kivált, ha közvetlen hangot igyekszik megütni”. Soha ilyen szükség nem volt még anyanyelvünk óvásának. Péchy Blanka kezde­ményezése egyre érvényesebb lesz. A Kazinczyról elnevezett Szép magyar beszéd verseny or­szágos döntője kezdődött tegnap Győrött. Ezúttal harmincharmadik al­kalommal rendezték meg a széphalmi mester nevét viselő vetélkedőt a Rába-parti város­ban, az anyanyelvünket ápoló középiskolások számára. A Péchy Blanka által alapított verseny résztvevői a hagyomány szerint megkoszorúzták Kazin­czy Ferenc szobrát a nyelvújító nevét viselő gimnázium aulájá­ban, majd kezdetét vette a vetél­kedés. A háromnapos találkozón az ország minden részéből, s a ha­tárainkon túlról (Erdélyből, Kárpátaljáról, Szlovákiából és Kis-Jugoszláviából) érkezett százharminc gimnazista, szak­középiskolás és szakmunkás­­tanuló méri össze anyanyelvi tudását. A bírálóbizottság a kötelező és a szabadon választott prózai szövegek, esszérészletek felol­vasását követően hozza meg döntését. Az eredményeket holnap, va­sárnap hirdetik ki a városháza dísztermében. A legszebben be­szélő harmincöt diákot Kazin­­czy-éremmel jutalmazza a zsűri. MTI XtvrC­ A ?oJL KultúraiBHMHNaki Emlékszem, Weöres Sán­dor nappalijában két Ve­ress Pál-kép is függött a fa­lon, a Rippl-Rónai-, Gulácsy-, Nagy István-, Bá­lint Endre-rajzok és festmé­nyek társaságában. Mikor és hogyan ismerte meg Weöres Sándort? Valóban ki volt téve a szobá­jában két „bálványképem”. Va­lamikor a negyvenes években találkoztam először Weöres Sán­dorral, de a körülményekre már nem emlékszem. A kapcsola­tunk aztán a Rákosi-időkben is megmaradt. Később 1969-es ki­állításomhoz szép előszót írt Sa­nyi. A művészet kérdéseiben jól megértettük egymást. Van talán némi rokonság az ő „őskori ver­sei” meg az én bálványképeim között. Veress Pál Pesten született. Mit kell tudni a családjá­ról? Képzeletbeli önéletrajzom a következőképp kezdődik: Buda­pesten születtem, de erdélyinek tartom magam, hiszen a szülei­met, néhány hónappal a világra jövetelem előtt, utasították ki Kolozsvárról. Születésemkor, 1920-ban a Monarchia már nem létezett, én mégis ennek a tipi­kus gyermeke vagyok: apám családja székely, anyám viszont csehországi német, aki Ausztriá­ban nőtt fel. A háromszéki Árko­son élt Veress-család férfiágon kihalt. Apám matematikus volt, Pesten lett egyetemi tanár. (Már nagyapám is matematikus, a Kolozsvári Kereskedelmi Főis­kola igazgatója.) A főiskolán Szőnyi István növendéke, akivel, ahogy Tüskés Tibor Veress Pál­­könyvében olvasom, elég ambivalens volt a viszonya. Szőnyi jó mester volt, nagy­szerű ember, szerettem, de a fes­tészete idegen volt tőlem. Tulaj­donképpen azért kerültem az ő osztályába, mert Rudnay Gyula ekkor nyugdíjba készült, öreg és süket volt szegény, így aztán vé­gig Szőnyinél maradtam. Sze­rencsétlen évfolyam volt a mi­énk. A háború alatt, 43-ban vé­geztünk. Akik már nevet szerez­tek maguknak korábban, a hábo­rú előtt, könnyen újrakezdtek később pályát, azok is könnyen beilleszkedhettek, akik már a békében, utánunk végeztek, de mi légüres térbe kerültünk. Mégis sikerült kiállítanom: 48- ban önálló tárlatom volt a Rákó­czi úton, a későbbi Fényes Adolf-teremben, a mai Árkád Galériában - festményeimből, melyek egyikét-másikát ma is szeretem. Más látásmódú képek ugyan, mint a későbbiek, erős Barcsay-hatás alatt készültek. Ekkoriban kezdődött a szocreál, és én éreztem az erős nyomást magamon. Megrémültem és ott­hagytam a pályát. Egyik napról a másikra megszűnt reményteli festő lenni? Elmentem német, angol és francia gyorsfordítónak az MTI- be. Oroszul szerencsére nem tudtam, így politikai munkát nem osztottak rám. Az MTI ak­kor a Magyar Rádió Bródy Sán­dor utcai épületében működött, sőt, egész pontosan: a Rádió működött az MTI épületében, hisz a távirati iroda előbb volt, mint a rádió. Örültem, hogy itt dolgozhatok, hisz három gyere­künket fel kellett nevelnünk. 58- ban kirúgtak az MTI-ből. Ekkor a távirati iroda már a Naphegyen működött. Innen a Kereskedel­mi Kamarához kerültem, ahol Gazdasági Hírek címen kőnyo­matos újságot készítettünk. Eb­ből fejlődött ki később a Világ­­gazdaság, a „zöld újság”, mely­nek egyik alapító szerkesztője vagyok. A valutapolitika szakér­tőjeként dolgoztam. Ezt évekig görcsösen titkoltam, de ma már nem volna értelme. Szerettem ezt a munkát, közben rengeteget utazhattam. Meghökkentő, hogy valaki őskori hangulatú bálvány­képeket fest, és közben pénzügyi szaktekintély. Sikerült teljesen „kettévág­nom” magamat. A korabeli ma­gyar sajtónak én voltam szinte az egyetlen nemzetközi pénz­ügyi szakértője. A cikkeimet „I. P.” szignóval jeleztem. Képzőművész életéből ki­maradt egy évtized. Majdnem tíz év. Közben per­sze festettem, bár keveset. Lé­nyegében újra kellett kezdenem a pályát az ötvenes évek végétől. Szerencsére a kereskedelmi-ka­marai munka mellett több időm jutott a festészetre. Ekkoriban találtam rá a technika, a kifeje­zésmód számomra új formáira. A visszatérésem persze fokoza­tos volt. Itt-ott nyílt kiállításom is: 60-ban Olaszországban, Ge­novában, 61-ben itthon, a Hajó­gyárban (grafikáimból), 65-ben Párizsban, grafikáimból és ki­sebb méretű festményeimből. De az első nagyszabású hazai­­ Bálványok című­­ bemutatkozá­somra csak 69-ben került sor a Fényes Adolf-teremben. Ugyan­itt előttem Kassák Lajos szere­pelt a képeivel. Kiállítása ön­költséges volt, hiszen a „három­­” (tiltott, tűrt, támogatott) idő­szakában az ő nonfiguratív mun­káit nem támogatták. A sors iró­niája: az én kiállításom „félön­költséges” volt. Az önköltséges tárlaton a képeket nem árazhatta a zsűri, de mi legyen a félönkölt­séges kiállítás esetében? Nos, minden második képemet áraz­ták, ez lett a végső, bizarr dön­tés. Kassák tehát, a jelek szerint, „tiltott” volt, magam pedig „tűrt”. Ennek a tárlatomnak a katalógusbevezetőjét írta Weö­res Sanyi, de magát a kiállítást Bálint Bandi nyitotta meg. Ez­után jöttek sorra a kiállítások: 77-ben a Nemzeti Galéria Mű­hely-sorozatában. Aztán: Pé­csett, Nagyatádon, Tisza­­kécskén, New Yorkban, Szege­den. 86-ban az Ernst Múzeum­ban volt életmű-kiállításom. Legutóbbi tárlatomat a Városvé­dő Egyesület Podmaniczki Ter­mében (idén márciusban) a Heti Világgazdaság munkatársai, régi kollégáim, barátaim és tanítvá­nyaim kezdeményezték. 2000- ben (akkor leszek 80 esztendős, ha megérem) szeretnék tartani egy retrospektív kiállítást. Néha az az érzésem­, hogy Veress Pál a képzőművé­szek közt félig-meddig ide­gen, a költők között viszont otthon van. Az én 48-as, látványos kivo­nulásommal sokat ártottam ma­gamnak. Mindenki meg akart valahogy kapaszkodni, a becsü­letesek is, azt pedig, hogy én tüntetően kimasíroztam a festők közül, nem vették jó néven. Azt sem, hogy aztán vissza akartam térni. Kaptam a munkáimra, tár­lataimra szép kritikákat, de szakmai téren nem fogadtak vissza. Külföldi kiállításaimat, ha lehetett, elgáncsolták, díjat sosem kaptam, ezért örülök a mostani érdemes­ művész kitün­tetésnek. Ez valamiképp megcá­folja azt, amit itt-ott mondtak ró­lam, hogy: „nem szakmabeli, félamatőr” - ez utóbbit utáltam a legjobban. Az írók-költők va­lóban jobban szerettek. Némi­képp tán hasonló a törzsi kultúrák iránti vonzódásom, mint Weöres Sándoré, Tornai Józsefé, Rákos Sándoré. Most miket fest Veress Pál? A 69-es tárlatom nyomán a bálvány szinte a védjegyem lett. A figurális festészetből in­dultam és fokozatosan jutottam el a tömörítésig. Aztán a tömö­rített figurákat egy újabb irány­ból sikerült gazdagítanom. Eb­ben volt a törzsi művészet rám inspiráló hatással. A bálványa­im az idők során alapvetően nem változtak, csak más és más technikai eljárások, hangulati elemek kerültek beléjük. Egy időben korhadt deszkák lenyo­mataiból állítottam össze képe­ket. Kezdetektől készítettem domború salakre­liefeket. Mos­tanában, mivel a bálványképek korábbi merev, szigorú, gyá­szos rendje nem elégít ki, színe­sebben,­ mozgalmasabbak a ké­peim. Újabban uszadékfa-mun­káim is készülnek. Ezek plasz­tikák, üszkös, vizek sodorta fa­darabok, melyeket összeillesz­tek és tartósítok. Olyanoknak kell végül lenniük, mintha „ma­guktól lettek volna”, nem sza­bad meglátszania rajtuk az em­beri kéz érintésének. Ettől hite­lesek. Most nyílt kiállítás Zebegényben az uszadékfáim­ból. Április 24-e a Duna napja, és ezek a műveim kapcsolatba hozhatók a folyóval, hiszen egy részük valóban a Dunából ke­rült elő. Egyszerre érezhető bennük a természet pusztító és teremtő ereje.// , „­vSzepesi Attila Bálványok és uszadékfák Beszélgetés a közelmúltban érdemes művész címmel kitüntetett Veress Pál festővel Veress Pál: Találkozás Fotó: Archív A dzsessz királynője Ella Fitzgerald évfordulója Nyolcvanesztendős lenne ma Ella Fitzgerald, akit a dzsessz, a dal királynőjeként tartottak szá­mon. 1918. április 25-én született Hamar New Yorkba került, isko­­lai kórusokban énekelgetett, de táncosnő szeretett volna lenni. Egy táncversenyen azután a lába görcsöt kapott, s hogy mentse a helyzetet, énekelt egy pár dalt: „Ez lett a veszte”. Első dala, amely a világhír felé indította, éppen hatvan esz­tendeje, 1938 májusában jelent meg lemezen. Az A Tisket A Tasket kötelező koncertszáma maradt. A Fletcher Henderson együttesében vált igazi, hivatá­sos művésszé. A dzsessz mellett populári­­sabb dalokat is a műsorára tű­zött, fölöttébb igényesen. Világ­hírét ilyen albumok sorával, a Songbook-sorozattal alapozta meg az ötvenes években. Feszti­válok sorozatán vett részt, és „körbekoncertezte” a egész vilá­got. Egy ízben Budapesten is föllépett. Leghíresebb dalai Norman Grant producer irányításával kerültek korongra. Örökzöldjei közt emlékezhetünk a How High The Moon, a The Sunny Side of The Street, a Lady Be Good és a The Man I Love című számaira. Persze ő sem hagyta ki a kö­telező Basin Street Bluest és fantasztikusak feldolgozásai a Porgy és Bessből. Ella mama - mert pályafutása vége felé már ez a név kijárt ne­ki - a scat éneklési stílus meste­re, a nyolcvanas évek végére tel­jesen visszavonult súlyos egész­ségi állapota miatt. A dal nagyaszonya 1996. június 15-én örökre lehunyta szemét. X­U­lfard MAGYARORSZÁG • 11 V. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál Az irodalom minden­­ krízist túlél • Szokatlanul gyér közönség gyűlt össze az V. Budapesti Nemzet­közi Könyvfesztivál első napján. Pedig a szervezés profi, a Kong­resszusi Központban már megszokott térelválasztó elemek segít­ségével valóságos könyvparadicsomot alakítottak ki a szervezők. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének elnöke, Zentai Péter László és a könyvfesztivál igazgatója, Ba­logh Júlia profi teamet szervez­tek össze, dehát maga a kiállítás főszereplője, a könyv szenvedi meg a honi gazdasági válság­­helyzetet. Erről a tényről Ma­gyar Bálint művelődési minisz­ter sem hallgatott, egyre csök­ken a művek száma, egyre zsu­gorodik a könyvre szánt állami támogatás, de legalább a sorva­dás mértéke mérséklődött - ál­lítja. (Ezt nem is értem igazán - mondta mellettem az egyik ma­gyar kiadói stand fiatal elárusí­tónője.) Annak idején az áfa el­törlése is napirendre került, de a parlament leszavazta - nyilat­kozta Magyar Bálint, mintha nem tudná, hogy a kormánypár­tok vétózták meg a könyv áfa­mentesítését. Egyáltalán, olyan általános mélabúval szólt a könyvszakma utóbbi esztendei­nek dicstelen mélyrepüléséről, mintha nem pártja, az SZDSZ kezében lenne a kultúrtárca. Nem sikerült azt sem elérni, hogy az iskolások, az iskolai könyvtárak támogatására szánt összegek ne másra csurogjanak el - számolt be a kultuszminisz­ter szomorkásán, mint aki biztos abban: tőle függetlenül „nem úgy folynak a dolgok, mint ahogy kellene” a művelődés frontján. Mintha nem ő volna a művelődési és közoktatási mi­niszter. A Kaláka együttes Kányádi Sándor három szép versének megzenésítésével vidított föl bennünket, énekeltek a többi kö­zött egy bizonyos véres villa­mosról, amely most vakvágány­ra került, de sokan nosztalgiát éreznek iránta, szeretnék, ha visszatérne. Jaj, csak azt ne ér­jük meg! - fohászkodott a költő Kalákáék ma is üde, friss hang­ján. Hangulatukat emelte még, hogy a hölgyek a belépéskor ka­talán szokás szerint kaptak egy szál piros tulipánt. Mint tudjuk, Salman Rushdie, a fesztivál díszvendé­ge, a „sátánista író” epitethonjá­­val „büszkélkedő”, indiai szár­mazású angol alkotó vette át Bu­dapest Nagydíját Demszky Gá­bortól. Takács Ferenc műfordító laudációjában a könyvek sajátos kálváriájáról beszélt. A könyvet be lehet zúzni, elégetni, mint ahogy diktatúrákban volt szo­kás, ám a világtörténelem legsö­tétebb diktátora, Sztálin, és a könyvégető Hitler sem tudta, s talán nem is akarta deszakra­­lizálni. Mára sajnos lekerült a piedesztálról, ahol évszázad­okon keresztül megtartotta leg­főbb kultúrhordozó státusát... Salman Rushdie Bulgakov A Mester és Margarita című regé­nyével példálózva állította: a kézirat nem éghet el soha. Ma­gyarán: az irodalom minden krí­zist túlél. Reméljük, a próféta szólt belőle... Balogh Katalin tájékoztatá­sa nyomán megtudtuk: a Bu­dai-díjat a fesztivál helyszínén adja majd át a III. kerület peda­gógusaiból álló zsűri. Az a ki­advány kapja, amelyet a bizott­ság pedagógiai szempontból a leghasznosabbnak ítél. A fesz­tivál közönsége szavazhat a Szép Könyv-verseny díjazott­jára, de majd az Ünnepi Könyvhéten kapja meg a leg­szebbnek ítélt kötet, hagyo­mány szerint a régi városházán, a nyitónapon. „Budapest leg­jobb könyvesboltja”, „A Vidék legjobb könyvesboltja” - e két szép titulust a vásárlók szava­zatai nyomán nyerik el az erre legméltóbbak, az V. Budapesti Könyvfesztivál helyszínén. Szerzői jogokról, közhasznú könyvtári információkról hall­hatott a közönség izgalmas tá­jékoztatást. Bizony, sokan ide­genkedünk az internettől, mint­ha a sátán egyik teremtménye lenne - idézzük borzongva Umberto Ecót. Ám kívánato­sabb lenne inkább a kultúra szolgálatába állítani. Nem vé­letlen, hogy a könyvkereskedés az interneten, a CD-Rom-os hangos szótárak és a számító­­gépes könyvtári rendszerek el­kápráztatták a nézőket a szak­mai bemutatókon. Tény, hogy alig másfél nap elmúltán is káprázik a szemünk a sok-sok izgalmas látnivalótól.­­ A Pósa Zoltán A Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége, a Zuglóért Alapítvány és a Magyar Szobrász Társaság Felületek című kiállítása nyílt meg a Vakok és Gyengénlátók Szövetsége Székházában (Hermina út 47.). Megnyitotta dr. Áder János, az Országgyűlés alelnöke. A kiállítás két hétig tart nyitva Fotó: Horváth Nóra

Next