Napi Magyarország, 1998. szeptember (2. évfolyam, 204-229. szám)

1998-09-01 / 204. szám

4 * Jáki MAGYARORSZÁG , 1998. szeptember 1., kedd ! Folytatás az 1. oldalról Szó nincs számonkérésről, de 1956-ban volt egy jól látható kijárat, 1989-ben meg egy újabb. Nem vette észre? Naiv voltam, s vártam, megváltozik minden. 1962-ben hoztak egy határozatot, elítélik a szektásokat, a törvénysértőket, s hogy az MSZMP ebben az országban soha többé nem akar törvénysértést. Tudtam, ha nem lesznek törvénysértések, ha az ígéreteket tényleg be akarják tartani, ahhoz nem két-három év kell.... A törvénysértésekhez épp a III/III-as ügyosztály nyújtott segítséget, nem így gondolja? Ez így is van, meg nem is, mert az emberek nem tudják, hogy egy belső biztonsági szolgálat a hatalom berkein belül mekkora súllyal rendelkezik. Akkorával, mint ezen az asztalon a pohár, s akkor már túl is becsültem... Azok az információk, amelyeket továbbadtak, adott esetben élet-halál kérdését döntötték el.. 1956 előtt igen, de a hatvanas évek elejétől már a hatalom se akarta, hogy a belső elhárítás ugyanazt csinálja, amit 1951 és 53 között. Kádár maga is félt a törvénysértésektől. Megtiltotta, hogy párton belül információt fogadjanak el a belső elhárításról, és nekünk sem volt szabad párttagról vagy társadalmi szervek vezetőiről jelentést elfogadni. 1985-ben lettem csoportfőnök, előtte csoportfőnök-helyettes, osztályvezető és alosztályvezető voltam. Ebben az igen szigorú hierarchikus rendszerben százhuszonvalahány, szigorúan kidolgozott szabály írta elő, hogy mit kell csinálni. Komoly kontroll alatt álltunk. Hogy miért nem léptem ki az alagútból? Egyrészt, mert soha nem hittem, hogy társadalmunkat ebben a kétpólusú világrendszerben valaha is meg lehetne változtatni, másrészt mint törvénytisztelő állampolgár hittem benne, hogy a törvényeket be kell tartani. Beszéljünk egy kicsit a szervezetről. Pontosan mi is volt a belső elhárítási ügyosztály feladata? A büntető törvénykönyvnek volt erre 12 paragrafusa. Arra kellett információkat gyűjteni, hogy ki az, aki ezt a 12 paragrafust meg akarja sérteni. Ez volt az alapszabály, s ez mindenhol a világon így működik ma is. A III/II-es és III/III-as ügyosztály funkcióját a Nemzetbiztonsági Hivatal vette át, de nagyon sajnálom azokat az embereket, akik ma ezen a területen dolgoznak, mert ilyen légkörben, ami nyolc, kilenc éve körülveszi őket, csoda, hogy még van önbecsülésük. Tudomásul kellene venni végre, hogy egy ország nem lehet meg anélkül, hogy a belső rendjét ne védje senki. Okkal, joggal vívták ki a társadalom haragját, s most mégis úgy beszél, mintha minden vád igaztalan lenne... Gondolja, hogy az elmúlt ötven évért csak az a 189 fős állomány lenne a felelős, amelynek jóformán még fegyvere sem volt, mert a páncélszekrényben kellett tartania, s egy évben kétszer lőhetett? Ennyi volt a központi állomány, de vidéken is csak százkilencvenkétszázan voltak, a pénzügyessel, a nyilvántartóval, az adminisztrátorral együtt. A mi esetünk tipikusan kabátlopási história. Ellopták a kabátunkat s bennünket neveztek tolvajnak. Besúgókat tartottak, barátokat használtak fel barátok ellen, rokont rokon ellen, kilesték az emberek magánéletét, feljegyezték.... Ezt csak hozzá nem értő ember mondhatja. El tudja képzelni, hogy úgy issza meg a sört, hogy azt előbb nem főzik meg valahol? A biztonsági szolgálatoknak szüksége van megfelelő információszolgáltató rendszerekre, egyébként honnan tudnák meg, hogy ki robbantott, ki szervezkedik, ki akarja valamelyik vezetőt megölni? De 189 ember hogyan tudott volna mindenkit figyelni? Mondok én magának valamit, s ezért lefejezhetnek engem: az ügynökök többsége igenis tisztességes, becsületes ember volt. Soha egy büdös fillért nem kapott, és dezinformatív jelentést nem adott. Mindig csak azt jelentette, hogy X, Y vagy Z törvényt sértő tevékenységbe kezdett, valamelyik külső kémelhárító szolgálat ügynökévé vált, vagy viselkedése arra utalt, hogy fegyverrel szervezkedést készít elő. Amikor az uralkodó osztály a büntető törvényét kialakítja, azonnal meghatározza a biztonsági szolgálat feladatát. Ha a vadászkutyát elengedik, az tudja, mit kell csinálnia. Tudja, hogy vadra kell menni, nem önre és nem a vadászra. A biztonsági szolgálatnak is az a feladata, hogy a Btk., ami elvileg mindig a társadalom védelmét szolgálja, végrehajtsa. Hogy sokat változott a Btk.? Szövegében változhat, de a lényege nem. Ez Tanganyikától a fekete Afrikáig, Amerikától Oroszországig, mindig így volt, csak nálunk még hozzátették, hogy a párt... Sajnálatos, hogy kilenc évvel a rendszerváltás után ezt a kérdést még mindig nem tették tisztába. A rendszerváltás hajnalán titokban égették el a terhelő dokumentumokat. Mit akartak elttt- A tábornok kölni előlünk? Történt ilyen valóban, de messze nem égettünk el annyit, amennyit mondanak, s ismerni kéne a történet elejét is. Nálunk szigorú nyilvántartási rend volt. Ha mondjuk önre nézve - egy törvénysértés kapcsán - figyelést akartunk volna elrendelni, a nyitott dossziéja csak addig lett volna nálunk, amíg meg nem állapítjuk, hogy a gyanú igaz vagy sem. Ha nem igaz, a dossziéját le kellett adni a nyilvántartóba, ha igaznak bizonyult, akkor a bíróságra kellett továbbítani. Bizonyára meglepő, amit mondok, de 1972 óta mi egyetlen ügyet nem adtunk a bíróságra. Tessék elgondolni, 28 év alatt egyetlen egyet sem, hát akkor ön szerint milyen vérszomjas szervezet lehetett a miénk? Az utolsó ilyen ügyünk Haraszty Miklósé volt. Igen, nekünk ellenőrizni kellett mindent, de egy totális diktatúrában az a természetes, ha a diktátor mindenről tudni akar. Ezért süllyesztettek le bennünket a politikai rendőri szervek szintjére, ami szörnyű dolog, de nem jelenti azt, hogy a politikai rendőrség belső gondolkodása, cselekedete eleve törvénysértő. Hogy milyen dokumentumokat égettünk el? Minden olyan dokumentumot, amit az új Btk. és az új alkotmány alapján már tilos volt gyűjteni. 1989. október 23-án hirdették ki az új alkotmányt, addig a régi szerint kellett gyűjteni az adatokat, de attól kezdve a törvény még azt is megtiltotta, hogy ilyen információt tároljunk. Mivel föntről nem jött utasítás, magam kezdeményeztem, hogy alakítsuk át a nyilvántartási rendszert, de sokáig nem történt semmi. Decemberben letettem egy írásos javaslatot az asztalra, hogy az utolsó órában vagyok, az átállásnak meg kell történnie... Végül is ki adta ki a parancsot, hogy az iratokat jegyzőkönyvezés nélkül kell megsemmisíteni? Ismerni kell hozzá az akkori politikai légkört. 1989 őszén a parlamenti csatározások tovább folytak, a parlament nem mondott le, nem írtak ki új választást, de Grósz átadta Németh Miklósnak a kormányzói tisztet, aki megpróbálta átmenteni, amit lehetett. Azon vitatkoztak, hogy most mi is van tulajdonképpen, rendszer- vagy stílusváltás? Addig vitatkoztak, míg végül Szűrös Mátyás október 23-án kihirdette a rendszerváltást. Új volt a Btk., új volt az Alkotmány, s akinek egy csepp esze volt, látta, ez már nem stílus, hanem rendszerváltás. A hiararchia, a minisztériumok, a kormány azonban ezt nem akarta tudomásul venni, különben nekem október 24-e reggelén ott feküdt volna az asztalomon a parancs, hogy már csak az új Btk. szerint szabad információt gyűjteni. De nem volt ott. Kénytelen voltam magam intézkedni, kilenc bizottsággal dolgoztattam át a szervezet belső rendjét, a szabályzatokat, beszereztem hozzá a francia, a német titkosszolgálatok dokumentumait is. Arra próbáltam megoldást keresni, hogy demokratikus viszonyok között miként működhetne legoptimálisabban a biztonsági szolgálat. Föntről azonban még mindig késett a parancs. Amit én adtam ki, azt pedig nem hajtották végre. Két hónappal a rendszerváltás hivatalos bejelentése után, 1989 december 23-án elmentem szabadságra, s eközben jött föntről a távirat, hogy jegyzőkönyv nélkül, mindent semmisítsenek meg. Kitört a Duna-gate botrány, az ügy parlamenti vizsgálóbizottság elé került... Az első könyvem borítóján ott van a parlamenti jelentés, s hogy Horváth István belügyminiszter, Pallagi Ferenc miniszterhelyettes és Horváth József vezérőrnagy lemondott. Azt bárki beláthatja, a portáson nem lehet számonkénti, ha az operáló orvos meg a főorvos keze alatt meghal egy beteg. Engem portásként kellett volna kezelniük, de kikiáltottak felelősnek. Azt mondja, bűnbakká tették önt és beosztottait is. A kriminalisztika szerint az áldozat is felelős azért, hogy áldozattá válik. Elmondanék még valamit, amit én is csak nemrég tudtam meg. 1989 december 4-én, amikor még mindig nem intézkedtek, hogy álljon le a szervezet és ne gyűjtsön több információt, én úgy döntöttem: ha kirúgnak, akkor is intézkednem kell. Összehívtam a vezetői állományt, és tartottam egy kétórás eligazítást, amit magnóra vettem. Azt nem tudtam, hogy más is felvette, és ezt a kazettát is letették Grósz Károly asztalára, azzal, hogy igen, ez a Horváth is a rendszerváltás embere. Ott döntötték el, hogy a bűnbak én és a szervezet leszünk. Január 5-én pedig már az ellenzék kezébe került néhány olyan információ, amit az állomány vidéken, - ha jól emlékszem Békésben, Győrben s Tolnában - a rendszerváltást követő két-három hónapban összegyűjtött. Megsemmisítésre ítélt jelentések voltak ezek, amiket már leírni sem lett volna szabad, mert nem a miniszter adta ki az utasítást, hanem én. Az ellenzék részéről teljesen normális volt a reagálás, csak az volt ocsmány, hogy aki ott dolgozott köztünk, tehát a saját munkatársunk játszotta a kezükre. Nem mondok nevet, mert nem akarok bírósági tárgyalásra járni, de ő volt az egyetlen ember az egész állambiztonságban - beleértve a törvénysértőket is - aki reggel, délben, este azzal dicsekedett, hogy vöröskatonai kitüntetést kapott, s örökké a szovjet elvtársakat emlegette. November végén ügyeletes szolgálatot teljesített nálam, bementem hozzá, s akkor azt mondta: „te főnök, miért nem vesszük őrizetbe ezt a csomó szemét ellenzékit?”. Mondom neki, hallgass, a rendszerváltást október 23-án bejelentették, legalább ezt illene tudni egy belső biztonsági szolgálat ügyeletesének. „De mit fognak ehhez szólni az elvtársak?” - kérdezte. Két órát beszéltem a fejével, ne törődjön vele, mit szólnak hozzá az elvtársak, hagyni kell az ellenzéket. Lehet, ha nem beszéltem volna annyit, talán nem döbbentem rá, hogy rossz lóra tett, rossz szöveget mond, s akkor nem dönt úgy, hogy gyorsan váltani kell. Mégis mi sározódtunk be, felettem s az ügynökök fölött ítélkeztek, azok fölött, akiknek a csekély fizetésen kívül más hasznuk nem volt ebből a munkából. Az ügynökök közül nem kapott senki funkciót, kiemelt fizetést, de egyik sem volt becstelen, nem követett el soha törvénysértést. Nem tettek mást, mint valamennyiünk érdekében jelentettek egy jelenséget, hogy figyeljünk rá oda, s mi odafigyeltünk az olyan típusú emberekre, mint akik ma robbantanak, gazemberkednek, kábítószert fogyasztanak. Nehéz az embernek ekkora igazságtalanságot elviselni... Térjünk vissza a Duna-gate botrányra. Miért nem mutogatott felfelé, ott volt a kezében az ön írásos utasítása, és ott volt a föntről kapott is az iratmegsemmisítésre? Január 5-én feletteseim arra akartak rávenni, hogy mást mondjak a televízió nyilvánossága előtt, mint ami történt - mert meghívtak a televízióba az ellenzékkel együtt. A parlamenti vizsgálati jelentést a Graffiti moziban akkor már nyilvánosságra hozták. Mondtam a főnökeimnek, hogy elmegyek, de csak az igazságot mondom. Az információk egy részét, amiket kidobásra ítéltek, ez az emberünk összeszedte és elvitte az ellenzéknek. Nem volt szabályos az információgyűjtés, ezért elrendeltem a megsemmisítését, de nem állhatok oda minden ember mögé. Mivel a parancsok a rendszerváltás ellenére sem változtak meg, azt tették, amit a parancs megkövetelt tőlük. Ha úgy tetszik, ők voltak a rendes emberek s én a becstelen, aki a régi parancsot nem hajtottam végre, mert tudtam, hogy rendszerváltás után már az eskü nem kötelez. Amikor kirúgdosták az embereket, 45-46 évesen nyugdíjazták őket, nem kaptak állást, és ha meghallják, hogy III/III-as volt, még ma sem állnak velük szóba. Én magam, aki jogászközgazdász vagyok, értek a biztonsági szolgálat minden részéhez, katonai kiképzést kaptam, kilenc éve nem kapok sehol munkát. A nyugdíjamból élek, 48 éves munkaviszony után legalább ez jár, csakhogy 1990-ben tábornokként, országos vezetőként 21 600 forint volt a legmagasabb fizetésem. Azt mondja, ma is működik a magyar FBI, csak más néven, ön szerint akkor mi az oka annak, hogy a bűnözés ennyire elözönlötte az országot? Talán nem végeznek jó munkát az utódai? Nem erről van szó, de gondolja csak el, hogy a történtek után ezek az emberek mennyire keményen hajtanak azért, hogy rács mögé dugják a bűnözőket? Mit gondol, hogyan találnak segítőket akkor, amikor mindenki azt kiabálja: az ügynökök mind gazemberek. Pedig elhiheti, hogy az ügynökök többsége becsületes, ezer közül egy vagy kettő, ha gazember. 98-99 százaléka tisztességtelenül soha nem jelentett a barátjáról, a szomszédjáról, csak ha úgy ítélte meg, hogy az ország védelme szempontjából igen fontos. Ne higgye, hogy napjainkban ezek a robbantások úgy zajlanak le, hogy valaki összehívja a robbantani kész embereket a Vérmezőre, s ott felajánlja, hogy egymilliót fizet, ha felrobbantják X- nek, Y-nak a kocsiját. A kiválasztott embert előbb kóstolgatják, napokig figyelik, informálódnak róla, skövy Béla h°gy alkalmas-e a feladatra. Ügynökök nélkül az ilyen ügyek felderítése nem megy. Ez a munka nagy tudást, intelligenciát, fegyelmezett magatartást és beszédkultúrát kíván a biztonsági szolgálat embereitől.. Az egyszerű polgár szemében a III/III-nál már csak a KGB volt félelmetesebb. Mennyire volt szoros önök között a kapcsolat? Csak annyi kapcsolatunk volt velük, amennyi egy másik ország bármely hivatalos szervezetével, azzal a különbséggel, hogy a biztonsági szolgálat még önmagát is kontrollálta. Az Ipari Minisztérium főosztályvezetője, ha kiment a Szovjetunióba, termeléssel kapcsolatban mindenről beszélhetett, az információszerzéssel foglalkozó biztonsági szolgálat vezetője - ha egy csöpp esze, kultúrája, felelőssége volt - tudta, hogy nem beszélhet mindenről. A 80-as években felmerült egy közös nemzetközi nyilvántartó központ létesítése, ahová a tervek szerint minden szorosan együttműködő biztonsági szolgálat a saját információit táplálta volna. Jellemző, hogy Magyarországról a belső biztonsági szolgálatot még csak meg se hívták. Kádár ugyanis tartott tőle, ha a belső biztonsági szolgálatnak a nemzetközi szolgálatokkal kapcsolatrendszere lenne, akkor az általa megszabottaktól eltérő tevékenységet is folytathatna. A KGB azért - központi nyilvántartás nélkül is -, mindenről tudott. Mondják, ott ültek minden magyar hivatalban, jelen voltak minden stratégiailag fontos intézményben. A kémelhárításnál, a hírszerzésnél, a katonai elhárításnál ott ültek, de a belső biztonsági szolgálatnál nem. Tudomásom szerint 1960-ig voltak Magyarországon, azután visszahívták őket. A többi helyen kezdetben tanácsadóként, később összekötőként működtek. Az a fajta szoros kontaktus, ami 1945 után kialakult, s ami alapján mint KGB-s tanácsadók mindenbe belenéztek, mindent megkaptak, mindenről tudtak, mindenről tájékoztatást adtak Moszkvának, fokozatosan csökkent, s az ötvenes évek végén el is tűnt. A belső biztonsági szolgálattól Kádár, - épp azért, mert megjárta a Rákosi-börtönt - távol tartotta a szovjet tanácsadókat. Ön a Szovjetunióban tanult. Azt mondják, hogy akik ott tanultak, azokat beszervezték a KGB-be. Ez igaz, tudok róla. Nekem valószínű az volt a szerencsém, hogy nagyon hűséges voltam a feleségemhez, s ravaszabb voltam, mint azok a kollégáim, akikkel mint pártmunkásokkal együtt tanultam az SZKP főiskolán. Már az első órában megszólalt a telefon, bejelentkezett egy bizonyos Maruszja, akit hónapokon keresztül nem tudtam levakarni, mert minden nap telefonált. Ilyenformán, önöknél nem volt szükség „összekötőre, tanácsadóra”, mert a kint tanultak révén megvolt a beépített emberük? Nem hiszem, mert a III/III- nál nagyon szigorú szabályok működtek, s rendkívül érzékenyen figyelték egymást. Akinek jó a füle, az a messze lévő hangokat is nagyon pontosan rögzíti. Nálunk szakmai betegség, hogy folyton gyanakodunk. Azonnal rájöttünk volna, ha valaki KGB-ügynök, mert az információ oda- és visszaáramlásának van egy törvényszerűsége. Ha Moszkvából jött egy vezető, már a kérdéseivel elárulta volna az ügynököt, tudniillik minden osztály, minden alosztály, minden csoport elkülönített területet vitt, s ha egy területről kérdeztek, mi rögtön tudtuk, hogy az információ honnan származhat. Ilyen csak a hírszerzőknél fordulhatott elő, mert ők egymástól elszigetelten, külföldön dolgoztak, de azt, hogy Németországban, Angliában, Amerikában vagy Oroszországban milyen információt vettek fel, vagy mi az, amit ide is, meg oda is jelentenek, az nem tűnhetett fel senkinek. A nemzetközi kapcsolatrendszerük is sokkal szorosabb volt. Azért a magyar hírszerzés tisztességére legyen mondva, amikor a közös nemzetközi információs bankot tervezték, amibe az ügynökök nevét is be kellett volna táplálni, ők két-három év eltelte után, még mindig nem adtak információt. Egyszer azt mondtam a hírszerzés vezetőjének: ha egyszer kiadjátok az ügynökök nevét, azok abban a pillanatban már nem a ti ügynökeitek, hanem az oroszoké, mert ők többet tudnak nekik fizetni. S ha annyira pénzéhesek, nemzetközi szférákban az ügynököknek nagyon sok pénzt adnak - megvan az esély arra, hogy ártsanak nekünk. Eddig azt mondta, hogy az ügynökök nem kaptak pénzt, most meg azt, az oroszok többet adnának. Valójában mennyit fizettek itthon az ügynökeiknek? A belső elhárításnál semmit. A hírszerzésnek, a kémelhárításnak volt valutája, számítógépeket hoztak be, de mi nem kaptunk erre pénzt. Mi csak a fizetésünket kaptuk, az ügynököket pedig meggyőztük. Ingyen dolgoztak, hittek benne, hogy azért tevékenykednek: itthon ne legyen kábítószerfogyasztás, robbantás, vezetők elleni terror, s hogy ne tudjanak meg rólunk mindent a környező országok. Mindenki nagyon jól ismeri a geopolitikai helyzetünket, vannak, akik a környező országokban nem kis erőfeszítéssel ma is folyamatosan gyűjtenek rólunk információkat. Annak idején a csehszlovák és a román biztonsági szolgálat sokkal erőteljesebben működött nálunk, mint ahogy mi működtünk a fő ellenség, az amerikaiakkal szemben. A rendszerváltás után ezek a biztonsági szolgálatok több provokációt készítettek elő, olyan röpcédulákat gyártottak, amivel politikai zavart akartak kelteni Magyarországon. A III/III-nak óriási felelőssége volt abban, hogy a rendszerváltás hajnalán ezek a provokációk nem sikerültek. De ahelyett, hogy ezért megbecsülést kaptunk volna, mi lettünk a fekete bárányok... Réz Kata A III/III-as Horváth tábornok és a múlt nemzetbiztonsága A magyar FBI fekete bárányai A tábornokFotó: Somoskövy Béla