Napi Magyarország, 1998. november (2. évfolyam, 256-280. szám)

1998-11-07 / 261. szám

1998. november 7., szombat • Szerkeszti: Mányoki Endre WKKKKKK/KKKKK& arty H­úsz éve már. Pontosan húsz esztendeje, 1978. november 1-jén ütötték rá irodalmi nemes­levelemre a pecsétet; a Mozgó Világ mun­katársa lettem. A passzus megvan ma is, bár kutya­bőrre aligha emlékeztet: snassz dokument, már kül­sejével is jelezve a munka társadalmának elemi un­dorát a dolgozó ember iránt. Nekem mégis ereklye ez a Munkakönyv­­ első rubrikájában az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat hivatalos elismervényével arról, hogy odatartozom. A Céghez. A Kommunista Ifjúsági Szövetség egyik propaganda- és fedőszer­véhez, nevezzük bár leányvállalatnak (minő szűzies eufemizmus!) vagy egyszerűen ügynökségnek. Ily bizarr a világ, s ennyire abszurd; a Mozgó Vi­lág szelleme­s léte minden ízében, gesztusában, szán­dékában és tettével ellentmondott s ellene hatott a Lápvilág kis­­szerű gőgjének, alantas szervilizmusá­­nak, csökött ízlésének és nemtelen diktatúrájának. Kordában kellett volna tartaniuk minket, de ahhoz gyönge volt a kordon. Uralkodni kellett volna raj­tunk, de Platón óta ismert, hogy az Uralkodó a szel­lemi fölénye révén uralkodik, s hogy rajta is a szel­lem ereje ül. Ha kell, tart. Meg kellett volna győzni­ük az igazukról, ám a meggyőzéshez nyelv szüksé­geltetik, de ők csupán makogni tudtak. Nyelven mi beszéltünk. Azokkal, akik alakították ezt a nyelvet, és azokkal, akik érzékenyek voltak rá. Még a rétegnyelveinket és a nyelvjárásainkat is ma­gunk teremtettük. Ha majd valaki eltöpreng rajta, hány nyelvújítás zajlott le a Duna mentén Kazinczy óta, bizonnyal fölleli a Mozgó Világot is. És elcso­dálkozik, hogyan tudott egy „elit” egy időben ennyi társadalmi réteggel s szellemi régióval szót érteni. S ha tekintetét nem fátyolozza érdek, látni fogja: a pon­tos magánbeszéd volt ennek a záloga. A szabadság és a korlátozottság egyidejű tudata. Közép-európai abszurditás: úgy teremtődött s te­rebélyesedett az autonóm és (ezért) közösségi érték­világ, hogy a politikai abszolút hatalom mind az utol­só percig azt remélte: kiterjeszkedhet az általunk la­kott szellem magasáig. Hogy betöltheti gondolat­rendőri funkcióit magával a gondolattal szemben. Hogy korlátolt világa s csökött szó- és fogalomkész­lete alkalmassá teszi a felügyeleti jog gyakorlására. Önhitt volt ez a hatalom, és persze gyáva, eredendő identitászavarában ha észrevette is, hogy „félszavak­ból sem érti a lényeget”, komikusan sokáig hagyta magát megalázni már-már önfeledten jókedvű, hol rafinált, hol mellre nyitott szabadságunktól. Még üt­ni is csak a lágy részekre mert, ágyékra és gyomorra, azt remélvén, hogy a heveny görcs és a szapora lég­szomj nevelésnek is megteszi. És mire rádöbbent, hogy otthonosnak hitt technikái csődöt mondanak, mire előszedte végtére a rezervából a lényegéhez egzakte passzoló gyilkokat, már javában késő lett: „összenőtt, ami összetartozik” (hogy kifordítván egy pontos mondatot, rávonatkoztassam egykor volt ma­gunkra). Megszületett, fölcseperedett s felnőtt maga a virtuális Magyarország. Arányos, gazdag, szélté­­ben-hosszában rétegzett, saját nyelvű és párbeszédre képes, értéktelített és értékdifferenciált, komoly és mégis kedélyes, ironikus és elmélyülésre hajlamos, öntudatos, de nem gőgös szellem uralta azt a szűk te­ret, amiben éltünk. A szabadságot akként éltük meg s olyannak mutattuk föl, amilyen az ikonfestő vagy a szonettköltő libériája: korlátozottnak, de befelé tágu­­lónak. És amikor leigázták ezt a teljes világot, a lel­kük mélyén tudták, mert kellett tudniuk, hogy csak nyertek, de győzni sohasem győzhetnek. Győzni csak szellem képes a szellem felett - ám az a triumf is látszólagos. Miért a Mozgó Világgal azonosítom a szellem virtuális Magyarországát? Gőgömben nem látok túl az ókullánkon? El a többi lapig, a többi tettig és szán­dékig, a műhelyekig, stúdiókig, galériákig, egyete­mekig és tovább: az alkotók és gondolkodók sokasá­gáig itthon és a határokon közel s távol túl? Írószo­bák, Balázs Béla Stúdió (hol vagy Te is, BBS, talán már az archívumod is ebek prédája lett?), József At­tila Kör, Tiszatáj, Új Symposion, Echinox, Párizsi Magyar Műhely, Arkánum, Beszélő, Fiatal Művé­szek Stúdiója, a 180-as Csoport, a Magyarország fel­fedezése sorozat, Eötvös-kollégiumi szemináriu­mok, Marczibányi téri esték, alternatív kiállítások, akciók Szentendrétől a Műegyetemig és tovább, szerte az országban... - ők és a fölsorolhatatlan töb­biek mind, mind kísérői voltak csupán a Mozgó pá­ratlan szellemének? „A Mozgó Világ akkor valóban a magyar szelle­mi élet legmámorítóbb intézménye volt. És mint nyilvánosság a legsérülékenyebb, soha nem tudtuk, vajon megérjük-e a következő számot. Irodalomban és képzőművészetben a teljes nyitottság, egyszer­smind jószerivel az egyetlen rés, amin át az átpoliti­zálttól a formaújító-paradigmaváltó szemléletekig és magatartásokig a legkülönbözőbb művek rendszeres, sőt rendszerszerű nyilvánossághoz juthattak. Szoci­ográfiában az egyetlen mértékadó fórum. A határon túli magyarság képviseletében konzekvens szerep­­vállalás. Történelemben szokatlanul erős invenció és problémaérzékenység. Kritikában az értelmező atti­tűd uralma az ideológiával fertőzött célzatosság fe­lett. És mindehhez: állandó, a mindenhori hatalmat irritáló személyes jelenlét. Ez volt a Mozgó Világ. És még több, sokkal több. Hely. Közeg. Állapot. Kihí­vás. Eszmény. Az egymás és a szellem iránt elköte­lezett, soknyelvű s -alakú társadalom.” Én írtam ezt 1996-ban, s a minősítés érvényét ez a tény két­ségkívül körülhatárolja. De éppen mert ma a magam húsz éven átnyúló élményéről próbálok számot adni, nem röstellem a citátumot. Mi több, folytatnom kell. „A virtuális Magyarország. Ennek voltam polgára csaknem öt évig. Itt tanultam s éltem meg minden fontosat. Az együttlét mámorát, a szöveg iránti igé­nyességet, az erkölcsi létezés mindenhatóságát. Itt lettem felnőtt.” A fiatal Németh László írta Babitsnak - miután a Horváthné meghal című novellájával megnyerte a Nyugat pályázatát, és a teljes ismeretlenségből azon­nal az irodalom vezérhajójára invitálták matróznak hogy köszöni, de ez neki kevés: ő a magyar szellemi erők organizátora kíván lenni. Büszke, szinte az ar­cátlanságig öntudatos szavak. Fel is hördült rá min­denki, Babits is, aki pedig ehhez mérhető szellemi erudícióval indult­ („a mindenséget kívántam versbe venni”), habár már megtapasztalta az efféle akarások Arany János-i korlátait: „de tovább magamnál nem jutottam”. A­mire az egyén nem képes, mert nem lehet az - még ha Tanú is, még ha olyan hatalmas tereket kitöltő és időkön átívelő személyi­ség is, mint Németh László volt -, arra képes lehet egy közösség. Mert bár tévedhetek, úgy hiszem, hogy a Mozgó Világ volt az akkori Magyarország szellemi erőinek igazi organizátora. Nem az egyet­len, de a leginvenciózusabb. S éppen azért a leg-, mert korszakteremtő erővel jelenített meg s tartott együtt, folyamatosan és elszántan minden olyan spi­rituális, forma- és nyelvújító, értelmező és - igen - politikai szándékot, tettet és energiát, amely nem a létezés burkán, nem az ideológiák vagy ellenideoló­giák mentén, nem a talmi jobbító szándékok szintjén, hanem strukturálisan avatkozott bele a magyar kultú­ra, de közvetve az egész társadalom működésébe és alakulásába. A Mozgó Világ múltjában már rendszerszerűen benne van minden érték, aminek birtokában egy ah­hoz a szellemhez méltó, immár nem virtuális Magyar­­országot lehetett volna teremteni a politikai újjáéle­dés korában. Az illyési indíttatástól a mészölyi alko­tó kételyen túl a kutatás és értelmezés szabadságáig, a rendszerbontó és -teremtő kísérletekig, a személyi­­ség-közösség-szabadság földközeli magasában. Nem ez történt. Tudjuk. Ez a kín növesztett tíz csikorgó télen át engem is, és mindenkit, aki esz­ményt látott a demokráciában, nem holmi sete pra­xist. „Sírás fojtogat és büszkeség forrósít ma is, ha az akkori valónkra gondolok” - írtam egy soha el nem küldött levélben egy méltatlan barátnak 1994 der­medt nyarán. S tovább: „Ti vittétek magatokkal leg­becsesebb szellemi betyárbútorotokat, a­­ hamar ki­derült, sokféle­­ eszmét. Én meg az eszményt. Az egy irányba ható másságok eszményét. A magyar ro­mantikát.” Hiszen a romantika nemcsak korstílus, hanem eszmény is. És talán inkább eszmény, mint stílus. Miként a gótika vagy a barokk is (szemben a roko­kóval vagy a szecesszióval). S éppen attól tud korstí­lussá lenni, hogy több nála: emberi minőséget, maga­tartásformákat, ethoszt gerjeszt. Elég a Pármai kolos­tort olvasni vagy Berzsenyit, Aranyt, elég Orbán Ba­lázsra emlékezni, de még az is elég, ha az ember be­leolvas Pulszky Ferenc levelezésébe, hogy megérez­­zük: a lélek tágassága, a közöség és az eszmény irán­ti atavisztikus s egyszerre gyermeki vágyakozás mint hatja át azt a világot. S hogy ez a pőrén védtelen, de éppen a védtelenségével vértezett szellem mennyire gazdag, hajlékony és árnyalt matériát teremtett a nyelvből. És ha ezután az ember Babitshoz fordul, Kassák­hoz, Németh Lászlóhoz s tovább: Vas Istvánhoz, Mé­szölyhöz, Nagy Lászlóhoz vagy Szilágyi Istvánhoz; ha Escher Károly, Brassai vagy André Kertész fotog­ráfiái után Korniss Péter erdélyi gyűjtésére esik a te­A Coif'S­C(te­kintete; ha Szentkuthyval, Hamvassal s Bibóval él; Mednyánszky- s Csontváryról Kondorra, Országh Lilire, Gyarmathy Tihamérra vagy Bálint Endrére pillant, hogy ne soroljam tovább a század hánykoló­dó bár, de vergődésükben is grandiez romantikusait, nos, akkor nem mondja, hiszen tiszta elmével és ép szívvel nem is mondhatja, hogy meghalt az eszmény és nincs ideje a romantikának. Az együttműködő ré­szek kifelé s befelé egyaránt ható, rendszerteremtő s -megtartó energiái alkotják azt a testet, amit közön­ségesen társadalomnak, kultúrának, de még egysze­rűbben emberi életnek, hovatovább természetnek mondunk, amíg mondhatunk. Ellenkezőleg tehát: eszmény nélkül praxis sincs, mert nincsen élet. S ha a gótika nem lehet, mert saj­nos nem lehet már közös eszmény, a romantika még megvan. Amíg el nem vész, nem veszünk el mi sem eg­észen. Ha nem hihetünk már a hitünk erejében, mert eljátszottuk az esélyt a Teremtővel a lélek ma­gasában beszélgetni, hát legalább azt az esélyt ne pó­kerezzük el, hogy egymással még tudhatunk. A demokrácia rossz rendszer, de jobbat még nem találtak ki - valahogy így szól a klasszikus, közhely­­lyé, sőt bon mot-va rogyott tétel. S mint minden jól szelelő aforizma, ez is igaz végtére. De... Ha az érde­kek képviseletét s a képviselők természetes küzdel­mét tekintjük, igaz, korántsem mindegy, hogy merre­­felé halad egy villamosvonal. De ha onnan szemlélő­dünk, hogy kell-e villamos, hogy egyáltalán szüksé­ges-e közlekedni, és ha ki nem egyezünk, megbénul a város - nos, efelől már a megegyezés, az együttmű­ködés parancsa a döntő. Nem a distinkció tehát, ha­nem a kooperáció. Ami magasabb rendű, ha úgy tet­szik, eszményibb cselekvés, mint a puszta megkü­lönböztetés, elhatárolódás, érdekérvényesítés. Káosz vagy érdek? - így merül föl a valódi gond. Meddig terjed az érdek, és mikor, az ellentétek me­lyik fázisában áll be a káosz? Erre a kérdésre csak az eszmény szül választ, mert más nem is szülhet. Az eszmény ekként a legmagasabb rendű érdeket teste­síti meg: az élet érdekét, ami minden más, jogos vagy jogosulatlan érdek fölé magasodik - olyannyi­ra, hogy már nem is érdek. Az erdő, a szél, a gravitá­ció, az áramlás, a hő messze túl van minden érdeken. Ők a törvény. Ekként és ilyen elemi erővel törvény az emberi világban az eszmény is. Megtagadni lehet, fújhatják harsonák a vesztét s körítheti létét gúny, ci­nizmus, kabaré­­ létére s valójára oly drasztikusan fi­gyelmeztet, mint ha sósavat próbálnánk reggelizni. Emberi génjeink 99,998 ezred százalékban azo­nos információt tárolnak. A fennmaradó kettő ezre­lék csupán az, amiben elvileg különbözhetünk egy­mástól. És még ennyiben sem, hiszen a tanult tudó­sok a maradék túlnyomó részét is elfoglalják (senki sem azért vesz fel télen kabátot, mert bele van vésve valamelyik DNS-láncszemébe, és az orrunkat sem ezért nem fújjuk bele a szomszéd levesébe). Rá kell végtére nyílnunk a valóra, hogy a törvény tort ül fö­löttünk, ha parány valónkat fölé próbáljuk emelni. Meg kell értenünk, hogy maradék szabadságunkban sem tehetünk mást s másként, mint amit az élet tesz velünk: törvényt kell alkotnunk közös létezésünk elemi részecskéiből. S emberi törvényt alkotni más módon nem lehet, mert egyéb esélyt a természet nem ad, mint eszmények mentén. Messze jutottam, bár nem akaratlan, a Mozgó Világtól. De ott vagyok most is a közelében. Tév­­képzeteim nincsenek. Tudom, hogy azt a virtuális országot valóságossá tenni - elveszett illúzió. Tu­dom, hogy az a színjáték, ami itt régtől porondol, nem kecsegtet a rapid megtisztulás éterikus élmé­nyével, s azt is, hogy talán túl nagy árat kellett vol­na fizetnünk az ógörög katarzisért. Abban sem hi­szek, hogy helyes volna a romantika eszményi bol­tozata alatt erkölcsi amnesztiát hirdetni régi és mai vétkekre, bűnökre. Semmilyen eszmény nem száll­hat alá a mocsokba. Nincs az a magasrendű törvény, ami kompromittálhatná magát azzal, hogy menle­velet ad tolvajoknak és gyilkosoknak - ráadásul ru­­belen-dolláron vett búcsúcédulával még az üdvözü­lésüket is garantálja. Az eszményt nem lehet sem mandátumra, sem részvényre váltani. És még csak úgy sem működik, hogy kibékíti a - bár csupán tíz­­ezreléknyi, mégis - markáns ellentéteket. D­e azt tudom, hogy lehetett volna másképp. Hogy a szellem megélt magasából vala­kik valamiért leszálltak, s alámerültek a praxis számomra értelmezhetetlen viszonyrend­­szerébe. Hogy eszményt és törvényt feledvén ön­hittségükben odáig tarzottak, ahol eszmény­nek­­törvénynek csak az üres helye látszik. És ebbe az űrbe akarják folyvást a maguk eszménytelenségét mint törvényt beültetni. Ha nem tudnám, hogy tudják, mit tesznek, csak szánnám őket a veszteségért, amit maguknak is okoznak. Tudatuk, ízlésük, élményviláguk önkéntes kasztrálásáért. Szabadságuk ostoba korlátozásáért. A természetes gazdagságuk botor elherdálásáért. Azért, hogy olyanok lettek, akár a mezei maffiózók, talmi vagyonért cserébe börtönt kell építeniük maguk kö­ré, hogy megóvják szabadságukat. Egy fagyi odakint az utcán, egy jó napfürdő a fövenyen: nekik már el­érhetetlen vágy, álom, illúzió. Egy, csupán egyetlen őszinte mondat, vagy legalább kósza gondolat­­­ve­szély, talán életveszély. Nincs az a börtön, ami iszo­nyúbb volna a magam köré épített falaknál. És nincs az a szabadság, mi bénítóbb ne volna a másokra mért rabságnál. Konrad Lorenz írja az Ember voltunk hanyatlá­sa keserű bevezetőjében, hogy minden jel szerint visszafordíthatatlan folyamatok indultak el a termé­szet és a teremtett környezet viszonyában­­ az em­beri élet rovására, az emberi beavatkozások folyo­mányaként. Reményt, esélyt alig láthatni. Az ok pe­dig az, hogy a kultúrgenezis gyorsasága immár hat­ványozottan meghaladja az etnogenezis léptékét; az ember egyszerűen nem képes követni az általa elő­idézett változásokat. Az idős tudós egyetlen gondo­latba kapaszkodik: a kultúra átörökíthető erejébe, tehát a nevelésbe. Mert a genetikáin kívül ez az a tudás, ami átszármazhat. Nem a DNS-ben, hanem az agysejtekben. A kultúra ismerete, a műveltség, az alkotóképesség fejlesztése, az arányérzék és a mértéktudat, a kommunikáció és az együttműködés maradt a civilizáció számára a kizárólagos esély a megmaradásra. Hogy a fejlődés üteme „visszalas­­sul”, és talán negatíve utoléri, „bevárja” az etnoge­nezist. Egy tárgyszerű, szisztematikus elme, amely egész életében a részek együtthatásait vizsgálta s te­remtett belőlük az egész felé táguló, értelmezhető rendszert, fölismeri a végső veszélyt - és úgy rea­gál rá, akár Beethoven a IX. szimfóniában, Vörös­marty az Előszóban, Madách a Tragédiában vagy ahogyan maga a romantika tette, amikor először kí­sértett föl a tudatban és az intuícióban a végső szét­hullás, a pusztulás szkeletonja: egészet kell terem­teni a részekből, erkölcsöt a praxisból, hitet a két­ségből, szellemet az anyagból, egyetlen nagy ég­boltozat alatt, ha kétségbeesetten is, ha reményte­lenül is. A romantika az emberi szellem dacos nagy­ságának és emberfeletti teherbírásának muszáj­­eszménye. (Miért, miért nem, Németh László - aki­nek az esszéi közül ma már kizárólag a politikai al­lúziókra alkalmasak maradtak benn a redukált köz­forgalomban - Adyt és Berzsenyit rokonítja, mé­lyen és értelemszerűen. A romantika kezdő és vég­pontjait, ami a korszakot illeti, ám igazán a roman­tikus­ eszményi mentalitás textúrájára, nyelvi maté­riájára kínál korszerű példát.) A Mozgó Világ - tudván vagy tudtán kívül - a ro­mantika egyik, ha nem egyetlen intézményi képvise­lője volt Magyarországon, sokáig. Még ha úgy tet­szik is, hogy ma „ezért a tradícióért senki nem kon­dit meg semmilyen harangot. Sem az egykor volt szerzői, sem a szerkesztői, akik jobbára a közélet szereplői lettek vagy maradtak. A Mozgó Világ de­­censen s rejtélyesen kitűnt a közéletből; nemhogy eszményként, de még a nyilvánosság prémén sincs jelen. A szemlélő résztvevő ha árulásra, megtagadás­ra nem is, ám arra fölöttébb gyanakszik, hogy vala­mely érdekek fontosabbnak bizonyultak e megvaló­sult romantikus eszmény képviseleténél” - megint magamat kell idéznem, a félmúlt homályából. Siratom a Mozgót, és temetem. Hogy mint a vers és minden műalkotás­­ legyen az kőszobor, épített tér vagy egy gondolat boltíve -, leválván al­kotójáról, meghaljon a számára, s holtával keljen új, immár valódi életre. Nem azokban, akik megal­kották, hanem az emberi természet, a kultúra foly­tonosságában. Ahogyan a vers galambteste belerot­had a talajba, hogy belőle csemete szilvafa sarjad­jon s rajta cseperedjen, magjával madár éljen­­ és az ágán tollászkodjék. - i Mányoki Endre ' tm 0 y ,__/ ‘ Elemi erővel hittem, hogy az irodalom verítéken vett nemesség. 1^^ /I____Véren, vérbajon, torokrákon, börtönön és lágeren, őrületen és magányon, I / H M tM T f K üldöztetésen és nyomoron vett nemesség, vagyontalan gazdagság I W ■ ■ ■ % W ■ ■ S/ ■ ■ m W és illúziótlan hitgy­akorlat. Ama virtuális Magy­arország polgárának lenni , y m 9 m W g ez volt, élni ezért a nemességért és szolgálni neki, titokban bízva benne. Esett szavak eszményről, kultúráról és egy tollászkodó madárról Magyar szemle, 1994. mamas . A. / I*) r/ I / Fotó: Fábry Péter hogy befogad, s idővel megajánl hét csemete szilvafát. Mennybolt és mennyezet, n ­é­rítik.. MAGYARORSZÁG81­3­0 ,/j] § (HM napMém (­­ * m

Next