Napi Magyarország, 1998. november (2. évfolyam, 256-280. szám)
1998-11-07 / 261. szám
1998. november 7., szombat • Szerkeszti: Mányoki Endre WKKKKKK/KKKKK& arty Húsz éve már. Pontosan húsz esztendeje, 1978. november 1-jén ütötték rá irodalmi nemeslevelemre a pecsétet; a Mozgó Világ munkatársa lettem. A passzus megvan ma is, bár kutyabőrre aligha emlékeztet: snassz dokument, már külsejével is jelezve a munka társadalmának elemi undorát a dolgozó ember iránt. Nekem mégis ereklye ez a Munkakönyv első rubrikájában az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat hivatalos elismervényével arról, hogy odatartozom. A Céghez. A Kommunista Ifjúsági Szövetség egyik propaganda- és fedőszervéhez, nevezzük bár leányvállalatnak (minő szűzies eufemizmus!) vagy egyszerűen ügynökségnek. Ily bizarr a világ, s ennyire abszurd; a Mozgó Világ szellemes léte minden ízében, gesztusában, szándékában és tettével ellentmondott s ellene hatott a Lápvilág kisszerű gőgjének, alantas szervilizmusának, csökött ízlésének és nemtelen diktatúrájának. Kordában kellett volna tartaniuk minket, de ahhoz gyönge volt a kordon. Uralkodni kellett volna rajtunk, de Platón óta ismert, hogy az Uralkodó a szellemi fölénye révén uralkodik, s hogy rajta is a szellem ereje ül. Ha kell, tart. Meg kellett volna győzniük az igazukról, ám a meggyőzéshez nyelv szükségeltetik, de ők csupán makogni tudtak. Nyelven mi beszéltünk. Azokkal, akik alakították ezt a nyelvet, és azokkal, akik érzékenyek voltak rá. Még a rétegnyelveinket és a nyelvjárásainkat is magunk teremtettük. Ha majd valaki eltöpreng rajta, hány nyelvújítás zajlott le a Duna mentén Kazinczy óta, bizonnyal fölleli a Mozgó Világot is. És elcsodálkozik, hogyan tudott egy „elit” egy időben ennyi társadalmi réteggel s szellemi régióval szót érteni. S ha tekintetét nem fátyolozza érdek, látni fogja: a pontos magánbeszéd volt ennek a záloga. A szabadság és a korlátozottság egyidejű tudata. Közép-európai abszurditás: úgy teremtődött s terebélyesedett az autonóm és (ezért) közösségi értékvilág, hogy a politikai abszolút hatalom mind az utolsó percig azt remélte: kiterjeszkedhet az általunk lakott szellem magasáig. Hogy betöltheti gondolatrendőri funkcióit magával a gondolattal szemben. Hogy korlátolt világa s csökött szó- és fogalomkészlete alkalmassá teszi a felügyeleti jog gyakorlására. Önhitt volt ez a hatalom, és persze gyáva, eredendő identitászavarában ha észrevette is, hogy „félszavakból sem érti a lényeget”, komikusan sokáig hagyta magát megalázni már-már önfeledten jókedvű, hol rafinált, hol mellre nyitott szabadságunktól. Még ütni is csak a lágy részekre mert, ágyékra és gyomorra, azt remélvén, hogy a heveny görcs és a szapora légszomj nevelésnek is megteszi. És mire rádöbbent, hogy otthonosnak hitt technikái csődöt mondanak, mire előszedte végtére a rezervából a lényegéhez egzakte passzoló gyilkokat, már javában késő lett: „összenőtt, ami összetartozik” (hogy kifordítván egy pontos mondatot, rávonatkoztassam egykor volt magunkra). Megszületett, fölcseperedett s felnőtt maga a virtuális Magyarország. Arányos, gazdag, széltében-hosszában rétegzett, saját nyelvű és párbeszédre képes, értéktelített és értékdifferenciált, komoly és mégis kedélyes, ironikus és elmélyülésre hajlamos, öntudatos, de nem gőgös szellem uralta azt a szűk teret, amiben éltünk. A szabadságot akként éltük meg s olyannak mutattuk föl, amilyen az ikonfestő vagy a szonettköltő libériája: korlátozottnak, de befelé tágulónak. És amikor leigázták ezt a teljes világot, a lelkük mélyén tudták, mert kellett tudniuk, hogy csak nyertek, de győzni sohasem győzhetnek. Győzni csak szellem képes a szellem felett - ám az a triumf is látszólagos. Miért a Mozgó Világgal azonosítom a szellem virtuális Magyarországát? Gőgömben nem látok túl az ókullánkon? El a többi lapig, a többi tettig és szándékig, a műhelyekig, stúdiókig, galériákig, egyetemekig és tovább: az alkotók és gondolkodók sokaságáig itthon és a határokon közel s távol túl? Írószobák, Balázs Béla Stúdió (hol vagy Te is, BBS, talán már az archívumod is ebek prédája lett?), József Attila Kör, Tiszatáj, Új Symposion, Echinox, Párizsi Magyar Műhely, Arkánum, Beszélő, Fiatal Művészek Stúdiója, a 180-as Csoport, a Magyarország felfedezése sorozat, Eötvös-kollégiumi szemináriumok, Marczibányi téri esték, alternatív kiállítások, akciók Szentendrétől a Műegyetemig és tovább, szerte az országban... - ők és a fölsorolhatatlan többiek mind, mind kísérői voltak csupán a Mozgó páratlan szellemének? „A Mozgó Világ akkor valóban a magyar szellemi élet legmámorítóbb intézménye volt. És mint nyilvánosság a legsérülékenyebb, soha nem tudtuk, vajon megérjük-e a következő számot. Irodalomban és képzőművészetben a teljes nyitottság, egyszersmind jószerivel az egyetlen rés, amin át az átpolitizálttól a formaújító-paradigmaváltó szemléletekig és magatartásokig a legkülönbözőbb művek rendszeres, sőt rendszerszerű nyilvánossághoz juthattak. Szociográfiában az egyetlen mértékadó fórum. A határon túli magyarság képviseletében konzekvens szerepvállalás. Történelemben szokatlanul erős invenció és problémaérzékenység. Kritikában az értelmező attitűd uralma az ideológiával fertőzött célzatosság felett. És mindehhez: állandó, a mindenhori hatalmat irritáló személyes jelenlét. Ez volt a Mozgó Világ. És még több, sokkal több. Hely. Közeg. Állapot. Kihívás. Eszmény. Az egymás és a szellem iránt elkötelezett, soknyelvű s -alakú társadalom.” Én írtam ezt 1996-ban, s a minősítés érvényét ez a tény kétségkívül körülhatárolja. De éppen mert ma a magam húsz éven átnyúló élményéről próbálok számot adni, nem röstellem a citátumot. Mi több, folytatnom kell. „A virtuális Magyarország. Ennek voltam polgára csaknem öt évig. Itt tanultam s éltem meg minden fontosat. Az együttlét mámorát, a szöveg iránti igényességet, az erkölcsi létezés mindenhatóságát. Itt lettem felnőtt.” A fiatal Németh László írta Babitsnak - miután a Horváthné meghal című novellájával megnyerte a Nyugat pályázatát, és a teljes ismeretlenségből azonnal az irodalom vezérhajójára invitálták matróznak hogy köszöni, de ez neki kevés: ő a magyar szellemi erők organizátora kíván lenni. Büszke, szinte az arcátlanságig öntudatos szavak. Fel is hördült rá mindenki, Babits is, aki pedig ehhez mérhető szellemi erudícióval indult („a mindenséget kívántam versbe venni”), habár már megtapasztalta az efféle akarások Arany János-i korlátait: „de tovább magamnál nem jutottam”. Amire az egyén nem képes, mert nem lehet az - még ha Tanú is, még ha olyan hatalmas tereket kitöltő és időkön átívelő személyiség is, mint Németh László volt -, arra képes lehet egy közösség. Mert bár tévedhetek, úgy hiszem, hogy a Mozgó Világ volt az akkori Magyarország szellemi erőinek igazi organizátora. Nem az egyetlen, de a leginvenciózusabb. S éppen azért a leg-, mert korszakteremtő erővel jelenített meg s tartott együtt, folyamatosan és elszántan minden olyan spirituális, forma- és nyelvújító, értelmező és - igen - politikai szándékot, tettet és energiát, amely nem a létezés burkán, nem az ideológiák vagy ellenideológiák mentén, nem a talmi jobbító szándékok szintjén, hanem strukturálisan avatkozott bele a magyar kultúra, de közvetve az egész társadalom működésébe és alakulásába. A Mozgó Világ múltjában már rendszerszerűen benne van minden érték, aminek birtokában egy ahhoz a szellemhez méltó, immár nem virtuális Magyarországot lehetett volna teremteni a politikai újjáéledés korában. Az illyési indíttatástól a mészölyi alkotó kételyen túl a kutatás és értelmezés szabadságáig, a rendszerbontó és -teremtő kísérletekig, a személyiség-közösség-szabadság földközeli magasában. Nem ez történt. Tudjuk. Ez a kín növesztett tíz csikorgó télen át engem is, és mindenkit, aki eszményt látott a demokráciában, nem holmi sete praxist. „Sírás fojtogat és büszkeség forrósít ma is, ha az akkori valónkra gondolok” - írtam egy soha el nem küldött levélben egy méltatlan barátnak 1994 dermedt nyarán. S tovább: „Ti vittétek magatokkal legbecsesebb szellemi betyárbútorotokat, a hamar kiderült, sokféle eszmét. Én meg az eszményt. Az egy irányba ható másságok eszményét. A magyar romantikát.” Hiszen a romantika nemcsak korstílus, hanem eszmény is. És talán inkább eszmény, mint stílus. Miként a gótika vagy a barokk is (szemben a rokokóval vagy a szecesszióval). S éppen attól tud korstílussá lenni, hogy több nála: emberi minőséget, magatartásformákat, ethoszt gerjeszt. Elég a Pármai kolostort olvasni vagy Berzsenyit, Aranyt, elég Orbán Balázsra emlékezni, de még az is elég, ha az ember beleolvas Pulszky Ferenc levelezésébe, hogy megérezzük: a lélek tágassága, a közöség és az eszmény iránti atavisztikus s egyszerre gyermeki vágyakozás mint hatja át azt a világot. S hogy ez a pőrén védtelen, de éppen a védtelenségével vértezett szellem mennyire gazdag, hajlékony és árnyalt matériát teremtett a nyelvből. És ha ezután az ember Babitshoz fordul, Kassákhoz, Németh Lászlóhoz s tovább: Vas Istvánhoz, Mészölyhöz, Nagy Lászlóhoz vagy Szilágyi Istvánhoz; ha Escher Károly, Brassai vagy André Kertész fotográfiái után Korniss Péter erdélyi gyűjtésére esik a teA Coif'SC(tekintete; ha Szentkuthyval, Hamvassal s Bibóval él; Mednyánszky- s Csontváryról Kondorra, Országh Lilire, Gyarmathy Tihamérra vagy Bálint Endrére pillant, hogy ne soroljam tovább a század hánykolódó bár, de vergődésükben is grandiez romantikusait, nos, akkor nem mondja, hiszen tiszta elmével és ép szívvel nem is mondhatja, hogy meghalt az eszmény és nincs ideje a romantikának. Az együttműködő részek kifelé s befelé egyaránt ható, rendszerteremtő s -megtartó energiái alkotják azt a testet, amit közönségesen társadalomnak, kultúrának, de még egyszerűbben emberi életnek, hovatovább természetnek mondunk, amíg mondhatunk. Ellenkezőleg tehát: eszmény nélkül praxis sincs, mert nincsen élet. S ha a gótika nem lehet, mert sajnos nem lehet már közös eszmény, a romantika még megvan. Amíg el nem vész, nem veszünk el mi sem egészen. Ha nem hihetünk már a hitünk erejében, mert eljátszottuk az esélyt a Teremtővel a lélek magasában beszélgetni, hát legalább azt az esélyt ne pókerezzük el, hogy egymással még tudhatunk. A demokrácia rossz rendszer, de jobbat még nem találtak ki - valahogy így szól a klasszikus, közhelylyé, sőt bon mot-va rogyott tétel. S mint minden jól szelelő aforizma, ez is igaz végtére. De... Ha az érdekek képviseletét s a képviselők természetes küzdelmét tekintjük, igaz, korántsem mindegy, hogy merrefelé halad egy villamosvonal. De ha onnan szemlélődünk, hogy kell-e villamos, hogy egyáltalán szükséges-e közlekedni, és ha ki nem egyezünk, megbénul a város - nos, efelől már a megegyezés, az együttműködés parancsa a döntő. Nem a distinkció tehát, hanem a kooperáció. Ami magasabb rendű, ha úgy tetszik, eszményibb cselekvés, mint a puszta megkülönböztetés, elhatárolódás, érdekérvényesítés. Káosz vagy érdek? - így merül föl a valódi gond. Meddig terjed az érdek, és mikor, az ellentétek melyik fázisában áll be a káosz? Erre a kérdésre csak az eszmény szül választ, mert más nem is szülhet. Az eszmény ekként a legmagasabb rendű érdeket testesíti meg: az élet érdekét, ami minden más, jogos vagy jogosulatlan érdek fölé magasodik - olyannyira, hogy már nem is érdek. Az erdő, a szél, a gravitáció, az áramlás, a hő messze túl van minden érdeken. Ők a törvény. Ekként és ilyen elemi erővel törvény az emberi világban az eszmény is. Megtagadni lehet, fújhatják harsonák a vesztét s körítheti létét gúny, cinizmus, kabaré létére s valójára oly drasztikusan figyelmeztet, mint ha sósavat próbálnánk reggelizni. Emberi génjeink 99,998 ezred százalékban azonos információt tárolnak. A fennmaradó kettő ezrelék csupán az, amiben elvileg különbözhetünk egymástól. És még ennyiben sem, hiszen a tanult tudósok a maradék túlnyomó részét is elfoglalják (senki sem azért vesz fel télen kabátot, mert bele van vésve valamelyik DNS-láncszemébe, és az orrunkat sem ezért nem fújjuk bele a szomszéd levesébe). Rá kell végtére nyílnunk a valóra, hogy a törvény tort ül fölöttünk, ha parány valónkat fölé próbáljuk emelni. Meg kell értenünk, hogy maradék szabadságunkban sem tehetünk mást s másként, mint amit az élet tesz velünk: törvényt kell alkotnunk közös létezésünk elemi részecskéiből. S emberi törvényt alkotni más módon nem lehet, mert egyéb esélyt a természet nem ad, mint eszmények mentén. Messze jutottam, bár nem akaratlan, a Mozgó Világtól. De ott vagyok most is a közelében. Tévképzeteim nincsenek. Tudom, hogy azt a virtuális országot valóságossá tenni - elveszett illúzió. Tudom, hogy az a színjáték, ami itt régtől porondol, nem kecsegtet a rapid megtisztulás éterikus élményével, s azt is, hogy talán túl nagy árat kellett volna fizetnünk az ógörög katarzisért. Abban sem hiszek, hogy helyes volna a romantika eszményi boltozata alatt erkölcsi amnesztiát hirdetni régi és mai vétkekre, bűnökre. Semmilyen eszmény nem szállhat alá a mocsokba. Nincs az a magasrendű törvény, ami kompromittálhatná magát azzal, hogy menlevelet ad tolvajoknak és gyilkosoknak - ráadásul rubelen-dolláron vett búcsúcédulával még az üdvözülésüket is garantálja. Az eszményt nem lehet sem mandátumra, sem részvényre váltani. És még csak úgy sem működik, hogy kibékíti a - bár csupán tízezreléknyi, mégis - markáns ellentéteket. De azt tudom, hogy lehetett volna másképp. Hogy a szellem megélt magasából valakik valamiért leszálltak, s alámerültek a praxis számomra értelmezhetetlen viszonyrendszerébe. Hogy eszményt és törvényt feledvén önhittségükben odáig tarzottak, ahol eszménynektörvénynek csak az üres helye látszik. És ebbe az űrbe akarják folyvást a maguk eszménytelenségét mint törvényt beültetni. Ha nem tudnám, hogy tudják, mit tesznek, csak szánnám őket a veszteségért, amit maguknak is okoznak. Tudatuk, ízlésük, élményviláguk önkéntes kasztrálásáért. Szabadságuk ostoba korlátozásáért. A természetes gazdagságuk botor elherdálásáért. Azért, hogy olyanok lettek, akár a mezei maffiózók, talmi vagyonért cserébe börtönt kell építeniük maguk köré, hogy megóvják szabadságukat. Egy fagyi odakint az utcán, egy jó napfürdő a fövenyen: nekik már elérhetetlen vágy, álom, illúzió. Egy, csupán egyetlen őszinte mondat, vagy legalább kósza gondolatveszély, talán életveszély. Nincs az a börtön, ami iszonyúbb volna a magam köré épített falaknál. És nincs az a szabadság, mi bénítóbb ne volna a másokra mért rabságnál. Konrad Lorenz írja az Ember voltunk hanyatlása keserű bevezetőjében, hogy minden jel szerint visszafordíthatatlan folyamatok indultak el a természet és a teremtett környezet viszonyában az emberi élet rovására, az emberi beavatkozások folyományaként. Reményt, esélyt alig láthatni. Az ok pedig az, hogy a kultúrgenezis gyorsasága immár hatványozottan meghaladja az etnogenezis léptékét; az ember egyszerűen nem képes követni az általa előidézett változásokat. Az idős tudós egyetlen gondolatba kapaszkodik: a kultúra átörökíthető erejébe, tehát a nevelésbe. Mert a genetikáin kívül ez az a tudás, ami átszármazhat. Nem a DNS-ben, hanem az agysejtekben. A kultúra ismerete, a műveltség, az alkotóképesség fejlesztése, az arányérzék és a mértéktudat, a kommunikáció és az együttműködés maradt a civilizáció számára a kizárólagos esély a megmaradásra. Hogy a fejlődés üteme „visszalassul”, és talán negatíve utoléri, „bevárja” az etnogenezist. Egy tárgyszerű, szisztematikus elme, amely egész életében a részek együtthatásait vizsgálta s teremtett belőlük az egész felé táguló, értelmezhető rendszert, fölismeri a végső veszélyt - és úgy reagál rá, akár Beethoven a IX. szimfóniában, Vörösmarty az Előszóban, Madách a Tragédiában vagy ahogyan maga a romantika tette, amikor először kísértett föl a tudatban és az intuícióban a végső széthullás, a pusztulás szkeletonja: egészet kell teremteni a részekből, erkölcsöt a praxisból, hitet a kétségből, szellemet az anyagból, egyetlen nagy égboltozat alatt, ha kétségbeesetten is, ha reménytelenül is. A romantika az emberi szellem dacos nagyságának és emberfeletti teherbírásának muszájeszménye. (Miért, miért nem, Németh László - akinek az esszéi közül ma már kizárólag a politikai allúziókra alkalmasak maradtak benn a redukált közforgalomban - Adyt és Berzsenyit rokonítja, mélyen és értelemszerűen. A romantika kezdő és végpontjait, ami a korszakot illeti, ám igazán a romantikus eszményi mentalitás textúrájára, nyelvi matériájára kínál korszerű példát.) A Mozgó Világ - tudván vagy tudtán kívül - a romantika egyik, ha nem egyetlen intézményi képviselője volt Magyarországon, sokáig. Még ha úgy tetszik is, hogy ma „ezért a tradícióért senki nem kondit meg semmilyen harangot. Sem az egykor volt szerzői, sem a szerkesztői, akik jobbára a közélet szereplői lettek vagy maradtak. A Mozgó Világ decensen s rejtélyesen kitűnt a közéletből; nemhogy eszményként, de még a nyilvánosság prémén sincs jelen. A szemlélő résztvevő ha árulásra, megtagadásra nem is, ám arra fölöttébb gyanakszik, hogy valamely érdekek fontosabbnak bizonyultak e megvalósult romantikus eszmény képviseleténél” - megint magamat kell idéznem, a félmúlt homályából. Siratom a Mozgót, és temetem. Hogy mint a vers és minden műalkotás legyen az kőszobor, épített tér vagy egy gondolat boltíve -, leválván alkotójáról, meghaljon a számára, s holtával keljen új, immár valódi életre. Nem azokban, akik megalkották, hanem az emberi természet, a kultúra folytonosságában. Ahogyan a vers galambteste belerothad a talajba, hogy belőle csemete szilvafa sarjadjon s rajta cseperedjen, magjával madár éljen és az ágán tollászkodjék. - i Mányoki Endre ' tm 0 y ,__/ ‘ Elemi erővel hittem, hogy az irodalom verítéken vett nemesség. 1^^ /I____Véren, vérbajon, torokrákon, börtönön és lágeren, őrületen és magányon, I / H M tM T f K üldöztetésen és nyomoron vett nemesség, vagyontalan gazdagság I W ■ ■ ■ % W ■ ■ S/ ■ ■ m W és illúziótlan hitgyakorlat. Ama virtuális Magyarország polgárának lenni , y m 9 m W g ez volt, élni ezért a nemességért és szolgálni neki, titokban bízva benne. Esett szavak eszményről, kultúráról és egy tollászkodó madárról Magyar szemle, 1994. mamas . A. / I*) r/ I / Fotó: Fábry Péter hogy befogad, s idővel megajánl hét csemete szilvafát. Mennybolt és mennyezet, n érítik.. MAGYARORSZÁG8130 ,/j] § (HM napMém ( * m