Napi Magyarország, 1998. december (2. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-19 / 297. szám

20 * J&M MAGYARORSZÁG A tél nyilvánvalóan csak keletről ér­kezhet. Ahonnan a honfoglalók és min­den élet nemzője, a Nap. Mondhatják, hogy zsigereinkben, kollektív tudattalan­ba szorult lelki alkatunkban kútmélysé­­ges mélyen keletiek vagyunk, a tél túl­tesz rajtunk. Legyőzne bennünket, csak­hogy erre nincs szükség: átadjuk magun­kat neki. Ő már majdhogynem mi. Vagy inkább olyan, amilyennek lennünk kelle­ne: Jordon fenségében is derűs és ünne­pi. Amit magával hoz, akár varázsló a kellékeit - a hideg szelet, a dért, a Miku­lást, a Luca székét pezsgő öröm és édes szomorúság sajátságos keveréke. A télben, ha vékony porhó borítja a tor­nyokat, akárha Attila híres fapalotájá­nak sarka pár állna elő 1500 év sűrű füg­gönye mögül. És a háborította udvar a kerítés mögött vagy a magyar vallássá lett reformáció jelével ékes faragvány fe­hér teteje, mindig valami eredendő, ősi rendet­­ és nem pánikos budapesti hókáoszt sugall. Ahol érintetlen fehérsé­get és igazi telet lát az ember, nem pedig a 200 forinttal megemelt bérű alkalmi hómunkások munkától távol maradó se­regét. Nem az órák alatt zűrzavarban fuldokló Balkán-Budapestet („világ­várost építünk”). Nem az óránként ki­adott MTI-jelentéseket, hogy a szüksé­ges hómunkásoknak még a tizede sem je­lentkezett. (Ami műszakonként 1200- 1400 forintért majdhogynem természe­tes, hiába, sok idegen jár az éjszakában telente minden magyarok fővárosában.) A hó pedig csak hull, hull egyre, és Márai Sándor azt írta, megőrzi a szöke­vény nők lábnyomát. Szánkócsilingelés hallatszik valahol, a nők céklát főznek, és hosszú regényeket olvasnak, melyek­nek végén a hős ismeretlen célból kül­földre utazik. A férfiak, a keleti magyar férfiak pedig csöndben lefejtik a bort, ki- Magyar MINIATŰRÖK állnak a hóba, derűsen és nyugodtan vé­gigpillantanak a napsütötte fehér síksá­gon, önkéntelenül biztató mozdulatot tesznek a kezükkel, ahogyan középkorú vagy idősebb, sokat látott, sokat próbált emberek fordulnak el­szánt, mostanában renge­teget támadott harmincas öcséik felé. Csak nyuga­lom, mondja ez a mozdu­lat, szívós kitartás és hig­gadt, eltökélt folytatás, fi­úk, erre van most szükség, mi tudjuk, hogy jól, sőt egyre jobban teszitek a dolgotokat, hát ne féljetek, sok mindent tudnak ám a borostás arcú, bekecses férfiak a borospincék mé­lyén, azt is, hogy a tél a család és a bizalom ünne­pe egyszerre, higgyétek el, tudjuk mi jól, hogy a csa­lád is, a bizalom is — a mi bizalmunk — rendben van, no, igyunk hát erre egyet. És szájukhoz emelik a bo­rospoharat, a tisztelet és a határozottság ősi, ösztö­nös mozdulatával, lehajt­ják a havas díszletek előtt állva az olasznak nevezett magyar rizlinget, amely­ről ugyancsak Márai írta, hogy egy időben ez volt a legnemesebb magyar fehér bor, csak a somlói ért a nyomába. Ez „az a bor, mely olyan, mint a kenyér, a nem­zet testének ele­dele, valami álta­lános és megbíz­ható. Mikor a riz­­linggel is baj lesz Magyarországon, én már nem aka­rok élni. ” Nézni kell a tájat, a telet, ejte­ni anyánk nyelvé­nek szavait; min­den, de minden egyidős mive­­lünk. Gondterhes évszak lett a tél­ből, ónos eső, köd és ijesztő fű­tésszámlák, tucat számra az utcán megfagyó nyo­morultak, rossz szagok a zsúfolt, nehézkesen bille­gő, sokat késő autóbuszon. A hó kormos, a tetők baljósak, az ud­var kopott, a tor­nyok rozogák. A magyar boroknak házuk van, hazá­juk már alig. Csakhogy a szökevény nők lábnyoma ti­tokzatos módon még mindig megőrző­dik, és az ablakok sárga fénye váltig biz­tató a fagyos estéken. A disznótor, a sült gesztenye, a füst és a szilvapálinka illa­tán semmiféle tetvek semmiféle embere („világvárost építünk”) nem képes vál­toztatni, a borospincék embereinek böl­csessége a régi. Dühöngjön hát a déli vagy akármilyen szél, jó Budavár tor­nyán az érckakas csikorog élesen. Még mindig nincs baj a rizlinggel Magyaror­szágon. Domonkos László Fotók: Kútvölgyi Mihály felvételei r É­vekkel Ady köl­tői forradalma előtt élt a Sza­bolcs megyei Anarcs-­­ pusztán egy boszor­kány. Egy istenáldotta­­ költő, Czóbel Minka, irodalmunk egyik titokzatos varázslója,­­­­ akiről "közvéleményünk nem akart, és ma sem akar tudomást­­ venni. Megelőzte pedig a korát, több köze volt metafizikához I $ és századvéghangulathoz, mint bárki másnak.­­ Azon az áttörhetetlen falon, mely Arany János világa és az 1/ V Adyé között húzódik, s melyet évtizedekig hiába ostromoltak \|n poétáink, Czóbel Minka szabadon átjárt, mint egy test nélküli , \. ] tündér, aki - ha neki úgy tetszik - szellemalakot ölt. Átjárt, é­e legalábbis átszellemült pillanataiban, mert kevés költő volt, aki új egyenetlenebb életművet hagyott hátra. Ez a testi valójában rút­ó boszorkány olyan verszenéket hallott, a szellem olyan sóvárgá­sát fogalmazta dalokká, olyan démoni fényudvarú szavakat mondott ki, melyek ma is modernek. Magányos lélek volt, és az is maradt. Egy ifjonti álmaiba be­­lenyakló generáció különce, aki - miközben szellemrokonai és indulása társai, Justh Zsigmondtól Reviczky Gyuláig, Gozsdu Elektől Gulácsy Lajosig mind rövid pályafutás után hanyatlot­tak alá a pusztulásba­­, ő, a verselő vidéki úriasszonnyá deval­vált szoknyás poétalángész közel száz esztendeig élt. Az az időszak, amelyben fel-felszikráznak remekei, a poétás otthontalanságé. A költőkre nyomasztóan súlyosul a hatalmas elődök szellemárnyéka. Érzik a világ új borzongásait, de nin­csen szavuk, hogy azokat kimondhatná. Csupa megnyaklott próbálkozás, csupa félig sikerült életmű. Új versmuzsikához új hangszerek is kellenének, ám ezek hiányoznak még. Mindnyá­jukra érvényes Cholnoky Viktor novellájának szentenciája: Pa­ganinit hajdan álmában meglátogatta az ördög, és megmutatta neki, hogyan kell hegedülni, ám eme kispolgári korszak alko­tóit elkerüli az ördög, a művészek démona, nekik maguknak kéne az új idők új borzongásait megérezniük. Cholnoky hőse (és persze maga az író is) az ördög tüntető távolmaradását alkohollal kompenzálta. Czóbel Minka, e jól szituált vidéki polgárasszony, már neveltetése okán sem tehet­te ugyanezt. A festő Mednyánszky Lászlóból (Czóbel Minka sógorából) csavargó lett, Csáth Gézát belülről őrölte fel a morfium, Gulácsyt a téboly, Justh Zsigmondot a tébécé, a Cholnoky fivé­reket az ital. Czóbel Minka, ez a nagyra­ hivatott, szoknyás Ver­laine viszont egy világvégi kúria rabja maradt élete végéig. Be­lül, titkos álmaiban élte át azt, amit a többiek a nagyvilágban. Poros pusztákon barangolva, félhomályos fenyőerdőkben faunt lesve, vagy ezüst tavak fölött a körbecikázó bőregeret figyelve. Ablaktábla visszfényébe álmodta bele a messzi tündérpalotá­kat, s egy-egy virág rebbenésében érezte meg a tovaszálló an­gyal szárnycsapását. Micsoda elvágyó­dás és sóvárgás szól A szél című vers tükörjátékában: „Királykisasszony egymagába/ Kinéz az ablakon/ Sötétlő erdő távolába./ Zúgó vadon/ Keríti a nagy ősi várat,/ Árkát - falát./ Királykisasszony belefárad,/ Nézni a távol némaságot,/ A végtelenbe elterülő,/ Sötét fényük­be elmerülő/ Zöld éjszakát./ Királykisasszony visszafordul,/ Tükör falába néz,/ Tükörbe ablak képe csorbul,/ S a végtelenbe vész./ Végtelen, üres keretében/ Sugár alak,/ Feje felett gyászfátyolképpen/ Tükörfal elhaló vizében/ Mint madársereg ingó szárnya,/ Elsuhanó, nyugtalan árnya,/ Sötét gallyak...” Ki írt le ekkor még ilyesmit, hogy „zöld éjszaka”? És ki érezte meg egy ablak keretében felrémlő, tükrök előtt álló „sugár alakban”, mely a végtelenségig sokszorozódik a tükörjáték ál­tal, a szellem borzongató üdvözletét? Salome és Psyché jár a kertben. Fenn hollók keringenek. Bá­thory Erzsébet feketemiséje zajlik valahol a távolban, akit „földfeletti, bűnös késre tanít a sátán”. Zárdakertek lélekfoglyai sóvárognak a végtelen szabadság után, szívükben - ezt is ez a démoni úriasszony írta le Ady előtt - „az undor költészete”. Donna Juana pedig, egyetlen színművének magamagáról min­tázott nagyasszonya, a halálról és a hódításról, a lélekvilágról meg a sátáni kísértésről elmélkedik. Ahhoz sem férhet kétség, hogy van ebben a ki nem élt szel­lemi-testi borzongásban valami kamaszkorban megrekedt, in­fantilis képzelgés is. Czóbel Minka - életrajzából és versei hangjából érezhető - sosem ismerte meg a beteljesülő szerel­met. Ehelyett a metafizika hideg mámorában találta meg a ma­ga világát. Szelleme lázban égett, miközben odakinn, az anarcs­­pusztai kertben tyúkok kapirgáltak, és földművesek dolgoztak. Nem tartozott semmiféle írói csoporthoz, ezért is fitymálhat­ták le a térdéig sem érők. Volt pedig időszak, amikor Anarcspusztán születtek a legmodernebb, legizgalmasabb ma­gyar versek. E tüneményes poétaasszony öregkora viszont már csupa ri­golya, grafománia, kicsinyes fontoskodás és falvédőrigmus. Naplója olvashatatlan szózuhatag. Szelleméből kiégett minden, ami korábban drágakő volt. Maradt a lélek salakja. Nem Czóbel Minka, a költő, hanem egy Czóbel Minka nevét viselő madárijesztő az, aki évtizedekkel túlélte önmagát. Túlélte min­den kortársát, túlélte még a fia, unokája korú poétanagyságokat is. Öregkorára már nemhogy a világ, de önmaga sem emléke­zett arra a költőlángészre, kinek nevét viselte a nyomorúságos anarcspusztai éjszakában. Szepesi Attila Fogyó Ligetünk Egy elfelejtett boszorkány VL o ­f­oQv SílvJcND, (JtZrQ Lu'pOOD n­­ . 1998. december 19., szombat Megszólaló képek... Dr. Solymosi-Thurzó Vera festőművész kiállításáról Barcsay Jenő „Forma és tér” című könyvének a síkról és a foltról szóló fejezetében olvashatjuk: „Szemünk gyönyörködik a különböző színek szépségében, erejében, tüzében. A lát­vány hatása azonban csak rövid életű lehet, mert csak a véletlenül egymás­hoz sodródott színek váltották ki. Van ugyanis a színeknek belső életük is, ez énünk mélyéről jön, s megeleveníté­­séhez nem annyira az ecset szükséges, mint inkább az ér­zés, a szív. Hogy a színeknek e külső és bennünk élő élete miként kap­csolódik, ki tudná megmondani?” Így fogalmazza meg a kérdést az a művész, aki egész élete során a képi látvány rajzban és festészetben kifeje­zett nyelvével foglalkozott. S tudta, minden igazi művész életének nagy és megválaszolatlan rejtélyét ő sem tudja megválaszolni. De évtizedeken át az­zal az ars poeticával bocsátotta útjuk­ra diákjait, amely ugyanolyan ponto­san fejezi ki gondolatait, mint művei: „A művészet tisztaságot, nyugalmat teremt nemcsak a műben, hanem az emberben is, a festőben s a nézőben egyaránt. E nélkül a harmónia, egyen­súly nélkül nem születhetik mű.” A Sárváron, a Nádasdy-kastélyban most a teljes életművét bemutató Solymosi-Thurzó Vera festőnő Barcsay-tanítvány volt. Pályája, alko­tásai, műveinek egymástól elválaszt­hatatlan gondolatai, érzelmi és festé­szeti színvonala tanúsítják, nemcsak kiváló mestere volt (és mesterei vol­tak), s ő maga nem csupán tehetséges tanítvány és született tehetség, hanem egységbe forrasztotta mindazt, amit életnek és művészetnek nevezünk. Az élet és a természet minden rezzenése iránti fogékonyságát, a látható és lát­hatatlan dolgok rendkívül mély átér­­zését, világra nyitottságát, szeretettel­jes feloldódását és odaadását sorsa magyarázza. Tehetségének és meg­szerzett tudásának próbaköve az élete volt - bizonyára korábban is, de 1956- tól visszavonhatatlanul. Művészeknél ritkán fordul elő, hogy nem „írják ki, festik ki” maguk­ból gyorsan az őket foglalkoztató té­mát. Olykor remekmű születik e zak­latott percekből, máskor lelki-pszichi­kai tükörkép az így elkészült alkotás. Solymosi-Thurzó Vera belső feldolgo­zásuk, érzelmi, lelki, szellemi letisztu­lásuk után fogalmazza vászonra az őt sokszor éveken át foglalkoztató prob­lémákat. Képei tiszták, érzelmileg te­lítettek és pontosak. A festészeti és művészeti tudás által. Mert mindent tud a festészetről, amit tudni lehet, té­mában, kompozícióban, színben, vo­nalban. És mindent vagy legalábbis nagyon sok mindent az életről. Hatal­mas élettapasztalat, hit és szeretet megszűrte festészet az övé. Egyéni stílust, saját nyelvezetet, szimbólum­­rendszert teremtett, amely mindegyik képén felismerhető. Legyen az tájkép, figurális vagy többalakos festmény, virágcsendélet vagy absztrakt kép - mind ugyanarról szól. A világról, az ember világban, életben elfoglalt he­lyéről, feloldódásáról a létben. Arról az ajándékról, amelyet valamennyien elfogadunk, de amelyet nagyon keve­sen tudnak megjeleníteni. A küzdelem és a győzelem, a járhatatlannak szelíd járhatóvá kényszerítése - harag, a lé­lek elkérgesedése, eldurvulása vagy kiégése helyett -, a szépség, a világos­ság, a fény megtalálása jellemzi őt magát és festészetét. A festményein látható harmónia a művész kiegyensú­lyozottságát tükrözi. A szeretet min­dent átható harmóniáját. De a filozofi­kus világlátás birtokában kérdező és küzdő szeretet is ott van képein. Sárváron látható festményei közül többnek témája a világ zeneirodalmá­nak egy-egy nagyszerű alkotása. Míg Muszorgszkij „Egy kiállítás képei” cí­mű művét festmények hívták életre, Solymosi-Thurzó Vera festményei ze­nei alkotások ihletésére születtek. Képpé fordította a hallható kompozí­ciók világát. Láttatni próbálja a han­gok, dallamok, futamok, zenei hangu­latok, illetve az egyes hangszerek más-más hangzását. A művészetek közül (valószínűleg) a zenére reagálunk a leggyorsabban. Hatására felvidulhatunk, szomorúsá­gunkból, passzivitásunkból hirtelen kiránthat a zene pattogó ritmusa, vagy megrendíthet bennünket drámai hang­zása, hangulatunk semmiképp sem marad mentes a hatásától. A kép más. Ránézünk, látunk vala­mit - látjuk, hogy portré, táj, vagy egyszerűen van valami rajta -, majd megnézzük a címét és festőjének ne­vét, s a végén talán nem is láttunk semmit. Solymosi-Thurzó Vera gyönyörű ajándékot nyújt át nekünk. Megtanít minket figyelni a zenére, a képre és a világra, a bensőnkre. Miközben ő a háttérben marad. Szólaljanak meg most a képek a zene nyomán! A zeneművek témáját festette meg, de valójában maga a zene inspi­rálta olyan képek megfestésére, amelyek „tartal­ma” azonos volt, vagy megközelí­tette a zeneműve­két. Bachét, Respighiét, Saint-Saens-ét, Orffét, Griegét, Richard Straussét. A nordenhameri múzeumban ren­dezett kiállításakor - ahol első alka­lommal nézhette a közönség a képeket úgy, hogy minden kép előtt a megfele­lő muzsikát hallgatta a festőnő egy újságírónak elmondta, hogy sokáig nem tudta, zongoraművész vagy festő legyen. Solymosi-Thurzó Vera nem csupán az érzelmi emóciókat, hullámzásokat, hangulatokat festi meg. Festészete so­hasem volt divatos gesztusfestészet, absztraktnak nevezett képei sem igazi absztrakt alkotások. A képzőművészet nyelve szerint nem. De absztraktak tartalmukat illetően. Elvontak, ponto­san korábban említett végső leszűrtsé­­gük következtében. A zenét, a leg­absztraktabb művészetet használta „segítő eszközként” az alkotás pilla­natában, és támpontként azt nyújtja nézőjének a felfogás perceiben. Metaforikus és szimbolikus min­den képe. A látható dolgok: fák, domboldal, sziklák, szántóföldek, víz­felület, napkorong, ég, emberalakok. A „Négy évszakon” a figurák: magve­tő, arató, gyümölcsszedők és favágó. Ezek az alakok is szimbolikusak. Az évszakokat is jelzik a tömören, leegy­szerűsítve megfestett emberek. Nincs arcuk, de­ látjuk. Magasságuk túlnő­­a tájon, de nem így látjuk. A háttérben lévő nem arányosan kisebb az előtte levőnél, szemünk mégis elfogadja. A felszántott barna föld felnő az égbe, mint a hegy, s mégis lankás dombnak, akár vasi tájnak hisszük. A színekkel, színfoltokkal, azok egymás mellé il­lesztésével, vonalakkal, a perspektíva Barcsay mestertől elsajátított képi megjelenítésével, az árnyékokkal és fényekkel, a kép kompozícójával és a képen látható dolgok ritmusával érte el mindezt. Szakmailag. Ezek „csak” eszközök. De nem lekicsinylendő esz­közök. Ezt a néhány eszközt is figyel­jék a képeken a mély tartalom mellett! Vivaldi „Négy évszakát” egy alka­lommal a régi, eredeti hangszereken előadva hallgattam meg. Breughel festményeit láttam magam előtt. Érce­sebben, különállóbban, kissé vontatot­tan szóltak a hangok, szólamok. Talán nem véletlen, hogy most, e képek lát­tán a régi hangszeres Vivaldi-előadás és Breughel is eszembe jut. Ugyanis huszadik századi megfogalmazásai Vivaldi zenéjének. A zeneműben átér egymásba a négy évszak, szünetjel nélkül. Itt a festmények úgyszintén, s egy-egy tétel ugyanakkor önmagában is megáll. Richard Strauss Imigyen szóla Za­­rathusztra című zeneműve nyomán született festménye második átirat ab­ban az értelemben, hogy Strauss előtt Nietzsche tette fel a létünk értelmét kutató nagy filozófiai kérdést. Strausst megihlette, s hatalmas mű­ben megkomponálta a témát. Itt pedig egy különös festmény látható. Le­pusztult, sivár táj, sziklákkal, ala­csony, keskeny éggel - maga a drá­mán túli világ. Zarathusztra így szólt a néphez: „Ideje, hogy az ember célt tűzzön maga elé. Ideje, hogy az em­ber elvesse legfőbb reménye magvát. Most még elég gazdag hozzá földjé­nek talaja. De ez a talaj egyszer majd szegény lesz és szelíd, s többé egyet­len sudár fa sem nő magasba belőle.” Ezt a látomást jeleníti meg a borzon­gató kép.­­ De szólt Zarathusztra így is: „Szeretem az embereket... Szeretem azt, aki pazarolja lelkét, aki nem kér köszönetet, és nem is viszonozza, mert ő mindig ajándékoz, és nem akarja megőrizni önmagát... Szeretem azt, aki a megismerésért él.” Ezt a maga nemében egyedülálló kiállítást remélhetőleg az Operaház Vörös Szalonjában is bemutatják. Szabó Lilla

Next