Napi Magyarország, 1998. december (2. évfolyam, 281-305. szám)
1998-12-19 / 297. szám
20 * J&M MAGYARORSZÁG A tél nyilvánvalóan csak keletről érkezhet. Ahonnan a honfoglalók és minden élet nemzője, a Nap. Mondhatják, hogy zsigereinkben, kollektív tudattalanba szorult lelki alkatunkban kútmélységes mélyen keletiek vagyunk, a tél túltesz rajtunk. Legyőzne bennünket, csakhogy erre nincs szükség: átadjuk magunkat neki. Ő már majdhogynem mi. Vagy inkább olyan, amilyennek lennünk kellene: Jordon fenségében is derűs és ünnepi. Amit magával hoz, akár varázsló a kellékeit - a hideg szelet, a dért, a Mikulást, a Luca székét pezsgő öröm és édes szomorúság sajátságos keveréke. A télben, ha vékony porhó borítja a tornyokat, akárha Attila híres fapalotájának sarka pár állna elő 1500 év sűrű függönye mögül. És a háborította udvar a kerítés mögött vagy a magyar vallássá lett reformáció jelével ékes faragvány fehér teteje, mindig valami eredendő, ősi rendet és nem pánikos budapesti hókáoszt sugall. Ahol érintetlen fehérséget és igazi telet lát az ember, nem pedig a 200 forinttal megemelt bérű alkalmi hómunkások munkától távol maradó seregét. Nem az órák alatt zűrzavarban fuldokló Balkán-Budapestet („világvárost építünk”). Nem az óránként kiadott MTI-jelentéseket, hogy a szükséges hómunkásoknak még a tizede sem jelentkezett. (Ami műszakonként 1200- 1400 forintért majdhogynem természetes, hiába, sok idegen jár az éjszakában telente minden magyarok fővárosában.) A hó pedig csak hull, hull egyre, és Márai Sándor azt írta, megőrzi a szökevény nők lábnyomát. Szánkócsilingelés hallatszik valahol, a nők céklát főznek, és hosszú regényeket olvasnak, melyeknek végén a hős ismeretlen célból külföldre utazik. A férfiak, a keleti magyar férfiak pedig csöndben lefejtik a bort, ki- Magyar MINIATŰRÖK állnak a hóba, derűsen és nyugodtan végigpillantanak a napsütötte fehér síkságon, önkéntelenül biztató mozdulatot tesznek a kezükkel, ahogyan középkorú vagy idősebb, sokat látott, sokat próbált emberek fordulnak elszánt, mostanában rengeteget támadott harmincas öcséik felé. Csak nyugalom, mondja ez a mozdulat, szívós kitartás és higgadt, eltökélt folytatás, fiúk, erre van most szükség, mi tudjuk, hogy jól, sőt egyre jobban teszitek a dolgotokat, hát ne féljetek, sok mindent tudnak ám a borostás arcú, bekecses férfiak a borospincék mélyén, azt is, hogy a tél a család és a bizalom ünnepe egyszerre, higgyétek el, tudjuk mi jól, hogy a család is, a bizalom is — a mi bizalmunk — rendben van, no, igyunk hát erre egyet. És szájukhoz emelik a borospoharat, a tisztelet és a határozottság ősi, ösztönös mozdulatával, lehajtják a havas díszletek előtt állva az olasznak nevezett magyar rizlinget, amelyről ugyancsak Márai írta, hogy egy időben ez volt a legnemesebb magyar fehér bor, csak a somlói ért a nyomába. Ez „az a bor, mely olyan, mint a kenyér, a nemzet testének eledele, valami általános és megbízható. Mikor a rizlinggel is baj lesz Magyarországon, én már nem akarok élni. ” Nézni kell a tájat, a telet, ejteni anyánk nyelvének szavait; minden, de minden egyidős mivelünk. Gondterhes évszak lett a télből, ónos eső, köd és ijesztő fűtésszámlák, tucat számra az utcán megfagyó nyomorultak, rossz szagok a zsúfolt, nehézkesen billegő, sokat késő autóbuszon. A hó kormos, a tetők baljósak, az udvar kopott, a tornyok rozogák. A magyar boroknak házuk van, hazájuk már alig. Csakhogy a szökevény nők lábnyoma titokzatos módon még mindig megőrződik, és az ablakok sárga fénye váltig biztató a fagyos estéken. A disznótor, a sült gesztenye, a füst és a szilvapálinka illatán semmiféle tetvek semmiféle embere („világvárost építünk”) nem képes változtatni, a borospincék embereinek bölcsessége a régi. Dühöngjön hát a déli vagy akármilyen szél, jó Budavár tornyán az érckakas csikorog élesen. Még mindig nincs baj a rizlinggel Magyarországon. Domonkos László Fotók: Kútvölgyi Mihály felvételei r Évekkel Ady költői forradalma előtt élt a Szabolcs megyei Anarcs- pusztán egy boszorkány. Egy istenáldotta költő, Czóbel Minka, irodalmunk egyik titokzatos varázslója, akiről "közvéleményünk nem akart, és ma sem akar tudomást venni. Megelőzte pedig a korát, több köze volt metafizikához I $ és századvéghangulathoz, mint bárki másnak. Azon az áttörhetetlen falon, mely Arany János világa és az 1/ V Adyé között húzódik, s melyet évtizedekig hiába ostromoltak \|n poétáink, Czóbel Minka szabadon átjárt, mint egy test nélküli , \. ] tündér, aki - ha neki úgy tetszik - szellemalakot ölt. Átjárt, ée legalábbis átszellemült pillanataiban, mert kevés költő volt, aki új egyenetlenebb életművet hagyott hátra. Ez a testi valójában rútó boszorkány olyan verszenéket hallott, a szellem olyan sóvárgását fogalmazta dalokká, olyan démoni fényudvarú szavakat mondott ki, melyek ma is modernek. Magányos lélek volt, és az is maradt. Egy ifjonti álmaiba belenyakló generáció különce, aki - miközben szellemrokonai és indulása társai, Justh Zsigmondtól Reviczky Gyuláig, Gozsdu Elektől Gulácsy Lajosig mind rövid pályafutás után hanyatlottak alá a pusztulásba, ő, a verselő vidéki úriasszonnyá devalvált szoknyás poétalángész közel száz esztendeig élt. Az az időszak, amelyben fel-felszikráznak remekei, a poétás otthontalanságé. A költőkre nyomasztóan súlyosul a hatalmas elődök szellemárnyéka. Érzik a világ új borzongásait, de nincsen szavuk, hogy azokat kimondhatná. Csupa megnyaklott próbálkozás, csupa félig sikerült életmű. Új versmuzsikához új hangszerek is kellenének, ám ezek hiányoznak még. Mindnyájukra érvényes Cholnoky Viktor novellájának szentenciája: Paganinit hajdan álmában meglátogatta az ördög, és megmutatta neki, hogyan kell hegedülni, ám eme kispolgári korszak alkotóit elkerüli az ördög, a művészek démona, nekik maguknak kéne az új idők új borzongásait megérezniük. Cholnoky hőse (és persze maga az író is) az ördög tüntető távolmaradását alkohollal kompenzálta. Czóbel Minka, e jól szituált vidéki polgárasszony, már neveltetése okán sem tehette ugyanezt. A festő Mednyánszky Lászlóból (Czóbel Minka sógorából) csavargó lett, Csáth Gézát belülről őrölte fel a morfium, Gulácsyt a téboly, Justh Zsigmondot a tébécé, a Cholnoky fivéreket az ital. Czóbel Minka, ez a nagyra hivatott, szoknyás Verlaine viszont egy világvégi kúria rabja maradt élete végéig. Belül, titkos álmaiban élte át azt, amit a többiek a nagyvilágban. Poros pusztákon barangolva, félhomályos fenyőerdőkben faunt lesve, vagy ezüst tavak fölött a körbecikázó bőregeret figyelve. Ablaktábla visszfényébe álmodta bele a messzi tündérpalotákat, s egy-egy virág rebbenésében érezte meg a tovaszálló angyal szárnycsapását. Micsoda elvágyódás és sóvárgás szól A szél című vers tükörjátékában: „Királykisasszony egymagába/ Kinéz az ablakon/ Sötétlő erdő távolába./ Zúgó vadon/ Keríti a nagy ősi várat,/ Árkát - falát./ Királykisasszony belefárad,/ Nézni a távol némaságot,/ A végtelenbe elterülő,/ Sötét fényükbe elmerülő/ Zöld éjszakát./ Királykisasszony visszafordul,/ Tükör falába néz,/ Tükörbe ablak képe csorbul,/ S a végtelenbe vész./ Végtelen, üres keretében/ Sugár alak,/ Feje felett gyászfátyolképpen/ Tükörfal elhaló vizében/ Mint madársereg ingó szárnya,/ Elsuhanó, nyugtalan árnya,/ Sötét gallyak...” Ki írt le ekkor még ilyesmit, hogy „zöld éjszaka”? És ki érezte meg egy ablak keretében felrémlő, tükrök előtt álló „sugár alakban”, mely a végtelenségig sokszorozódik a tükörjáték által, a szellem borzongató üdvözletét? Salome és Psyché jár a kertben. Fenn hollók keringenek. Báthory Erzsébet feketemiséje zajlik valahol a távolban, akit „földfeletti, bűnös késre tanít a sátán”. Zárdakertek lélekfoglyai sóvárognak a végtelen szabadság után, szívükben - ezt is ez a démoni úriasszony írta le Ady előtt - „az undor költészete”. Donna Juana pedig, egyetlen színművének magamagáról mintázott nagyasszonya, a halálról és a hódításról, a lélekvilágról meg a sátáni kísértésről elmélkedik. Ahhoz sem férhet kétség, hogy van ebben a ki nem élt szellemi-testi borzongásban valami kamaszkorban megrekedt, infantilis képzelgés is. Czóbel Minka - életrajzából és versei hangjából érezhető - sosem ismerte meg a beteljesülő szerelmet. Ehelyett a metafizika hideg mámorában találta meg a maga világát. Szelleme lázban égett, miközben odakinn, az anarcspusztai kertben tyúkok kapirgáltak, és földművesek dolgoztak. Nem tartozott semmiféle írói csoporthoz, ezért is fitymálhatták le a térdéig sem érők. Volt pedig időszak, amikor Anarcspusztán születtek a legmodernebb, legizgalmasabb magyar versek. E tüneményes poétaasszony öregkora viszont már csupa rigolya, grafománia, kicsinyes fontoskodás és falvédőrigmus. Naplója olvashatatlan szózuhatag. Szelleméből kiégett minden, ami korábban drágakő volt. Maradt a lélek salakja. Nem Czóbel Minka, a költő, hanem egy Czóbel Minka nevét viselő madárijesztő az, aki évtizedekkel túlélte önmagát. Túlélte minden kortársát, túlélte még a fia, unokája korú poétanagyságokat is. Öregkorára már nemhogy a világ, de önmaga sem emlékezett arra a költőlángészre, kinek nevét viselte a nyomorúságos anarcspusztai éjszakában. Szepesi Attila Fogyó Ligetünk Egy elfelejtett boszorkány VL o foQv SílvJcND, (JtZrQ Lu'pOOD n . 1998. december 19., szombat Megszólaló képek... Dr. Solymosi-Thurzó Vera festőművész kiállításáról Barcsay Jenő „Forma és tér” című könyvének a síkról és a foltról szóló fejezetében olvashatjuk: „Szemünk gyönyörködik a különböző színek szépségében, erejében, tüzében. A látvány hatása azonban csak rövid életű lehet, mert csak a véletlenül egymáshoz sodródott színek váltották ki. Van ugyanis a színeknek belső életük is, ez énünk mélyéről jön, s megelevenítéséhez nem annyira az ecset szükséges, mint inkább az érzés, a szív. Hogy a színeknek e külső és bennünk élő élete miként kapcsolódik, ki tudná megmondani?” Így fogalmazza meg a kérdést az a művész, aki egész élete során a képi látvány rajzban és festészetben kifejezett nyelvével foglalkozott. S tudta, minden igazi művész életének nagy és megválaszolatlan rejtélyét ő sem tudja megválaszolni. De évtizedeken át azzal az ars poeticával bocsátotta útjukra diákjait, amely ugyanolyan pontosan fejezi ki gondolatait, mint művei: „A művészet tisztaságot, nyugalmat teremt nemcsak a műben, hanem az emberben is, a festőben s a nézőben egyaránt. E nélkül a harmónia, egyensúly nélkül nem születhetik mű.” A Sárváron, a Nádasdy-kastélyban most a teljes életművét bemutató Solymosi-Thurzó Vera festőnő Barcsay-tanítvány volt. Pályája, alkotásai, műveinek egymástól elválaszthatatlan gondolatai, érzelmi és festészeti színvonala tanúsítják, nemcsak kiváló mestere volt (és mesterei voltak), s ő maga nem csupán tehetséges tanítvány és született tehetség, hanem egységbe forrasztotta mindazt, amit életnek és művészetnek nevezünk. Az élet és a természet minden rezzenése iránti fogékonyságát, a látható és láthatatlan dolgok rendkívül mély átérzését, világra nyitottságát, szeretetteljes feloldódását és odaadását sorsa magyarázza. Tehetségének és megszerzett tudásának próbaköve az élete volt - bizonyára korábban is, de 1956- tól visszavonhatatlanul. Művészeknél ritkán fordul elő, hogy nem „írják ki, festik ki” magukból gyorsan az őket foglalkoztató témát. Olykor remekmű születik e zaklatott percekből, máskor lelki-pszichikai tükörkép az így elkészült alkotás. Solymosi-Thurzó Vera belső feldolgozásuk, érzelmi, lelki, szellemi letisztulásuk után fogalmazza vászonra az őt sokszor éveken át foglalkoztató problémákat. Képei tiszták, érzelmileg telítettek és pontosak. A festészeti és művészeti tudás által. Mert mindent tud a festészetről, amit tudni lehet, témában, kompozícióban, színben, vonalban. És mindent vagy legalábbis nagyon sok mindent az életről. Hatalmas élettapasztalat, hit és szeretet megszűrte festészet az övé. Egyéni stílust, saját nyelvezetet, szimbólumrendszert teremtett, amely mindegyik képén felismerhető. Legyen az tájkép, figurális vagy többalakos festmény, virágcsendélet vagy absztrakt kép - mind ugyanarról szól. A világról, az ember világban, életben elfoglalt helyéről, feloldódásáról a létben. Arról az ajándékról, amelyet valamennyien elfogadunk, de amelyet nagyon kevesen tudnak megjeleníteni. A küzdelem és a győzelem, a járhatatlannak szelíd járhatóvá kényszerítése - harag, a lélek elkérgesedése, eldurvulása vagy kiégése helyett -, a szépség, a világosság, a fény megtalálása jellemzi őt magát és festészetét. A festményein látható harmónia a művész kiegyensúlyozottságát tükrözi. A szeretet mindent átható harmóniáját. De a filozofikus világlátás birtokában kérdező és küzdő szeretet is ott van képein. Sárváron látható festményei közül többnek témája a világ zeneirodalmának egy-egy nagyszerű alkotása. Míg Muszorgszkij „Egy kiállítás képei” című művét festmények hívták életre, Solymosi-Thurzó Vera festményei zenei alkotások ihletésére születtek. Képpé fordította a hallható kompozíciók világát. Láttatni próbálja a hangok, dallamok, futamok, zenei hangulatok, illetve az egyes hangszerek más-más hangzását. A művészetek közül (valószínűleg) a zenére reagálunk a leggyorsabban. Hatására felvidulhatunk, szomorúságunkból, passzivitásunkból hirtelen kiránthat a zene pattogó ritmusa, vagy megrendíthet bennünket drámai hangzása, hangulatunk semmiképp sem marad mentes a hatásától. A kép más. Ránézünk, látunk valamit - látjuk, hogy portré, táj, vagy egyszerűen van valami rajta -, majd megnézzük a címét és festőjének nevét, s a végén talán nem is láttunk semmit. Solymosi-Thurzó Vera gyönyörű ajándékot nyújt át nekünk. Megtanít minket figyelni a zenére, a képre és a világra, a bensőnkre. Miközben ő a háttérben marad. Szólaljanak meg most a képek a zene nyomán! A zeneművek témáját festette meg, de valójában maga a zene inspirálta olyan képek megfestésére, amelyek „tartalma” azonos volt, vagy megközelítette a zeneművekét. Bachét, Respighiét, Saint-Saens-ét, Orffét, Griegét, Richard Straussét. A nordenhameri múzeumban rendezett kiállításakor - ahol első alkalommal nézhette a közönség a képeket úgy, hogy minden kép előtt a megfelelő muzsikát hallgatta a festőnő egy újságírónak elmondta, hogy sokáig nem tudta, zongoraművész vagy festő legyen. Solymosi-Thurzó Vera nem csupán az érzelmi emóciókat, hullámzásokat, hangulatokat festi meg. Festészete sohasem volt divatos gesztusfestészet, absztraktnak nevezett képei sem igazi absztrakt alkotások. A képzőművészet nyelve szerint nem. De absztraktak tartalmukat illetően. Elvontak, pontosan korábban említett végső leszűrtségük következtében. A zenét, a legabsztraktabb művészetet használta „segítő eszközként” az alkotás pillanatában, és támpontként azt nyújtja nézőjének a felfogás perceiben. Metaforikus és szimbolikus minden képe. A látható dolgok: fák, domboldal, sziklák, szántóföldek, vízfelület, napkorong, ég, emberalakok. A „Négy évszakon” a figurák: magvető, arató, gyümölcsszedők és favágó. Ezek az alakok is szimbolikusak. Az évszakokat is jelzik a tömören, leegyszerűsítve megfestett emberek. Nincs arcuk, de látjuk. Magasságuk túlnőa tájon, de nem így látjuk. A háttérben lévő nem arányosan kisebb az előtte levőnél, szemünk mégis elfogadja. A felszántott barna föld felnő az égbe, mint a hegy, s mégis lankás dombnak, akár vasi tájnak hisszük. A színekkel, színfoltokkal, azok egymás mellé illesztésével, vonalakkal, a perspektíva Barcsay mestertől elsajátított képi megjelenítésével, az árnyékokkal és fényekkel, a kép kompozícójával és a képen látható dolgok ritmusával érte el mindezt. Szakmailag. Ezek „csak” eszközök. De nem lekicsinylendő eszközök. Ezt a néhány eszközt is figyeljék a képeken a mély tartalom mellett! Vivaldi „Négy évszakát” egy alkalommal a régi, eredeti hangszereken előadva hallgattam meg. Breughel festményeit láttam magam előtt. Ércesebben, különállóbban, kissé vontatottan szóltak a hangok, szólamok. Talán nem véletlen, hogy most, e képek láttán a régi hangszeres Vivaldi-előadás és Breughel is eszembe jut. Ugyanis huszadik századi megfogalmazásai Vivaldi zenéjének. A zeneműben átér egymásba a négy évszak, szünetjel nélkül. Itt a festmények úgyszintén, s egy-egy tétel ugyanakkor önmagában is megáll. Richard Strauss Imigyen szóla Zarathusztra című zeneműve nyomán született festménye második átirat abban az értelemben, hogy Strauss előtt Nietzsche tette fel a létünk értelmét kutató nagy filozófiai kérdést. Strausst megihlette, s hatalmas műben megkomponálta a témát. Itt pedig egy különös festmény látható. Lepusztult, sivár táj, sziklákkal, alacsony, keskeny éggel - maga a drámán túli világ. Zarathusztra így szólt a néphez: „Ideje, hogy az ember célt tűzzön maga elé. Ideje, hogy az ember elvesse legfőbb reménye magvát. Most még elég gazdag hozzá földjének talaja. De ez a talaj egyszer majd szegény lesz és szelíd, s többé egyetlen sudár fa sem nő magasba belőle.” Ezt a látomást jeleníti meg a borzongató kép. De szólt Zarathusztra így is: „Szeretem az embereket... Szeretem azt, aki pazarolja lelkét, aki nem kér köszönetet, és nem is viszonozza, mert ő mindig ajándékoz, és nem akarja megőrizni önmagát... Szeretem azt, aki a megismerésért él.” Ezt a maga nemében egyedülálló kiállítást remélhetőleg az Operaház Vörös Szalonjában is bemutatják. Szabó Lilla