Napi Magyarország, 1999. június (3. évfolyam, 125-150. szám)

1999-06-05 / 129. szám

1999. június 5., szombat" Egy évvel ezelőtt már minden kiderült. A vesztesnek bizonyult baloldal nagyobb pártja már túlesett a választási eredmény okozta sokk első napjain, míg kisebb pártja azt számolgatta, va­jon törpepárttá zsugorodva jut-e neki számottevő bizottsági munkahely az új Országgyűlésben. Tudvalevő: az MSZP­­SZDSZ választási bukásának jelentősége épp abban állt, hogy az magát a szocialista-liberális szövetséget teljességgel meglepte. Máig emlékezetes a választások előtti hetek-hónapok szervezett médiakörnyezete is. Ebben az időszakban a sajtó írásai, elemzé­sei, előrejelzései tükrében hirtelenjében nem sok ember akadt, aki a Fidesz győzelmére komolyabb tétet helyezett volna. Nos, ennek okait többé-ke­­vésbé feltárták. Lehet, hogy csak kevésbé, azonban itt és most nézzük inkább a tavaly májusi kormány-, illetve hata­lomváltozás óta eltelt időszak főbb történéseit. Kívánatos mindjárt az elején tisztázni: a választók 1998 májusában új kormányt akartak, a szavazókö­zönség biztos többségének elege lett az előző kormányból. Mint várható volt, az új kormány hi­vatalba lépésével mindinkább felerősödtek a növekvő irracio­nalitás, a retrográd széttartás fo­lyamatai is. A politika és a társa­dalom hídszerepét betölteni hi­vatott szabad nyilvánosság in­tézményeinek, a médiaelit kü­lönféle csoportjainak szenvedé­lyessége voltaképpen máig a rendszerváltozásban beállt for­dulat ellen táplált érzelmi túlfű­töttség eredménye. Úgy tűnik, mára ezen elitet nem a jobbol­dal, nem a kormánykoalíció, még kevésbé a Fidesz tette a szalonképtelenségig frusztrálttá. Pszichológiai nézőpontból in­kább a választók tavalyi döntése elleni látens láncreakció lehet az az értelmiségi harag, amit sokan - helyesen vagy helytelenül - közéleti gyűlölködésnek nevez­nek immár hetek-hónapok óta. A jócskán megmerevedett emó­ciók céltáblája így nem is lehe­tett más, mint az esztendős Fi­­desz-kormány. Tagjai, képvise­lői, tisztségviselői iránt meg­nyilvánuló, jórészt éles kritikák­nak is mindeddig ez volt a közös eredője. Az elit irracionális ha­ragja mindenekelőtt választóira (vagy éppen saját magára) vo­natkozik - pedig ha látná, maga ítélné el a leghangosabban ön­nön viselkedését. Ezt tetézte-te­­tézi az a nyelvi harc, amely a polgár szó és jelentéstartalma kiüresítése végett a sajtót az utóbbi időben jelentős mérték­ben meghatározta. Az új kormány színre lépése valóban szertefoszlatott néhány, azóta óhatatlanul illuzórikussá módosult közéleti normát. Ta­gadhatatlan, hogy a Malév Rt. igazgatótanácsába érdemtelenül delegált Hingyi Beatrix kulturált visszavonulása ellenére is rossz fényt vetett a kabinetre, akkor is, ha ahhoz a vezető kormánypárt­nak semmi köze nem volt. A Pe­likán-ügy és főszereplője szin­túgy süllyesztőben végezte: os­tobaság lenne eltagadni az adó­­rendőrség orgazdaság gyanújába keveredett, hivatalában mind­össze néhány napot megélt veze­­­tőjét, akinek személyzeti karton­ját figyelemre méltóan rövid re­akcióidő alatt „pipálta ki” az Or­­bán-adminisztráció. Az MLSZ- ügyben harcosabb ellenfelei sem vitatják, hogy a sportminiszter megérdemelt még egy lehetősé­get. (A Lockheed-ügynek várjuk ki a végét.) Az úgynevezett egész pályás letámadás jelszó el­lenzék általi napi sulykolása ugyanakkor az eddig hallott leg­általánosabb és mint olyan, leg­tartalmatlanabb kifejezése volt a közéletnek. Egy bombabiztos­nak aligha nevezhető, ötvenöt százalékos szavazattöbbséggel bíró koalíciós kormányzat, mű­ködjék az bármely államban, programja megvalósításakor ba­josan engedhetné meg magának a szervezetlenséget, amiért óha­tatlanul erőkoncentrációra kény­szerül - már amennyiben nem akar kaotikus körülmények kö­zepette, idő előtt elbúcsúzni a kormányzati felelősségtől. A politikai ellenzék teljesít­ményét értékelve feltűnő, hogy az Orbán-kormány első éve alatt több parlamenti obstrukció való­sult meg, mint eddig az előző kormányok hasonló időszaká­ban. Ülésnapok maradtak el job­bára azért, mert az MSZP­­SZDSZ - jóllehet az ülésterem­ben volt - nem szavazta meg az Országgyűlés napirendjét, állít­ván: azt kizárólag a kormány­­párti oldalnak kell biztosítania. Mondta ezt úgy, mintha az ellen­zéket nem a választók küldték volna az Országgyűlésbe. Az obstrukciók mellett bejelentett kormányzati távolmaradások színezték az eltelt időszak parla­menti krónikáját. Igaz, a kissé szokatlan ellenzéki stratégiát - hasonlóan a Fidesz „több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás” szlogenjéhez - az MSZP-SZDSZ már hetekkel a kormány megalakulása után bejelentette. Eszerint a „konst­ruktív” jelzőt sietve a „felelős” szóval cserélte fel úgy, hogy közben a csere tartalmi különb­ségét egy szóval sem magyaráz­ta meg. Azóta sem, habár a hi­ányzó magyarázatot az eltelt időszak parlamentben kifejtett baloldali hozzáállása nagyobb­részt már a közvélemény tudo­mására hozta. Viszont ebben a huzavonában a háromhetes munkarend ellen a rendkívüli ülésnapok állandósult beiktatá­sával tüntető MSZP-SZDSZ egy idő után a rendes ülésszaki rendszer szétverését érné csak el. (Ez akkor is érvényes, ha őt magát csakugyan érték sérel­mek.) Az értel­metlen törvényhozás­beli iszapbirkózást láthatóan nem a kormányoldal, hanem a baloldali ellenzék (összhangban beharangozott protesthaj­lamával) kezdte meg. Ennek talán legkirí­vóbb esete akkor állt fenn, ami­kor az elkeseredett viták alapját képező különböző vizsgálóbi­zottságok felállításáról, illetve a rendszeressé átfogalmazott rendkívüli ülésnapok beiktatásá­ról még egyáltalán nem esett szó. Emlékezetes, hogy az Or­szággyűlés tavaly nyári üléssza­­kának­ harmadik ülésnapja kez­detén, 1998. július 2-án az MSZP elnöke először ügyrendi javaslatként a Házbizottság rendkívüli ülésének összehívá­sát követelte a házelnöktől, majd mikor ez nem sikerült, szünet elrendelését kezdemé­nyezte. Csak azért, hogy a kije­lölt miniszterelnök parlamenti expozéja minél később hangozhassék el. Ez méltatlan, kisstílű és jellemző szocialista hozzáállást mutatott be. A ki­sebb baloldali ellenzéki párt ve­zérszónoka nemhiába mondta ezt következő felszólalásában: „A kijelölt miniszterelnök be­széde mégiscsak komolyabb kérdés annál, semmint ügyrendi vitákkal azt elodázzuk”- taps az ellenzék és a kormánypártok padsoraiban. Kuncze Gábor, az SZDSZ frakcióvezetője ekkor volt konstruktív, először és utol­jára. (Ma már csak üresen ma­radt vádaskodások kedvéért jár be a munkahelyére: ebbéli szín­­vonaltalanságát vélhetően párt­társától, Eörsi Mátyástól tanulta. Az SZDSZ-nek, úgy tűnik, eny­­nyi mondanivalója maradt a tár­sadalom számára. Kár.) A parlamenti állóháború, a „betartás demokráciája” ugyan­akkor azért is sajnálatos, mert természetesen számtalan való­ban komoly téma várakozik a honatyák íróasztalain, amelyek sorsát nem lehet a kormány­ellenzék szembenállás dichotó­­miájával leírni. Ezzel kapcsolat­ban az MSZP-SZDSZ „feledé­­kenysége” egyszeriben több fronton is zavaró lett. Több mint furcsa, hogy az MSZP-s Nagy Sándor most mennyire elkezdett aggódni a tb-alapok törvényes felügyeletével megbízott hivatal szakmai kompetenciája miatt. Épp azután, amikor a tb-vel szo­ros összefüggésben - eddig - húsz esetben tettek rendőrségi feljelentést eltűnt állami forintmilliárdok visszaszerzésé­ért. E feljelentések szerfelett ér­dekesek: itt olyan ügyekről van szó, amelyek keletkezése idején az MSZP-s Nagy Sándor és az MSZP-s Sándor László felelt (volna) az általa annyira féltett állami pénzekért. Akik tehát most felelős pénzügykezelést követelnek a kormánytól, ugyanazok könnyen még a vád­lottak padjára is kerülhetnek ugyanabban az ügyben. Nem meglepő, hogy egy ekkora mo­rális kiüresedés után Nagy Sán­dor, mint aki jól végezte a dol­gát, kormányellenes hevületé­ben meg nem nevezett, parla­menten kívüli eszközök beveté­sét helyezte kilátásba, Sándor László pedig szakszervezeti ve­zérként négy év után megint fel­találta az utcai erődemonstrációk korát. Talán valamiféle politikai munkamegosztás gyümölcse le­het, de a jelek szerint a kisebb baloldali párt sem kíván elma­radni az újabb kori hipokraták kétes versenyében. A szabadde­mokraták egyenesen a rendszer­­változás legnagyobb összegű bankveszteségét előállító Posta­bank Rt. elkerülhetetlen konszo­lidációját vizsgálhatnák parla­menti bizottsággal, számoltat­nák el a mostani bankvezetés és a pénzügypolitika intézőivel. Érdekes, de ellenzékben annyira nagyvonalúak lettek, hogy könnyedén megfeledkeztek egy­valamiről: a konszolidációra a pénzintézet előző vezetése által okozott óriási veszteség miatt került sor, amikor annak elnök­vezérigazgatói székében a jám­bor Princz Gábor üldögélt. Mint ismert, abban az időben az MSZP és az SZDSZ kormánya osztozott (miben is?) a kor­mányzás felelősségében, tehát bőven lett volna idő és felhatal­mazás a vizsgálódásra. Vajon ez miért maradt el? S ha egyszer ilyen tiszta szívűek, miért egy évvel a kormányváltás után akarnak vizsgálódni? Nem látszik sokkal maga­sabbnak a politikai kultúra szín­vonala, amennyiben a többi szo­cialista képviselő eddigi „mun­kásságát” vesszük alapul. A mértékadó Kiss Pétertől azt tud­hattuk meg, hogy az Orbán-kor­mány a fasiszta Gömbös-kor­mány újított változata, mialatt az MSZP bizonyos ifjúsági és modernizációs munkacsoportjá­nak vezetője, Tóbiás József pamfletírozott tanulmányában inkább „elsöpörtetné a Fidesz­­diktatúrát” úgy, hogy közben to­vább szítaná az elesett rétegek elkeseredettségét és a lakossági elégedetlenséget. Figyelemre méltó, hogy a baloldali lapok­ban mind ez idáig agyonhallga­tott heccdolgozat stílusától, hangvételétől egyetlen vezető MSZP-SZDSZ-politikus sem határolódott el, még csak nem is kifogásolta azt. Utóbb az MSZP ekképpen fogalmazta meg az ez­redforduló kihívásait szociális chartában összegző, modern párt politikai hitvallását: „Törté­nelmi felelősségünk, hogy áten­gedtük a hatalmat a Fidesznek, és történelmi bűnünk lesz, ha 2002-ben nem tudjuk az orszá­got megszabadítani tőlük.” Bűn és megszabadítás. Mármost bűnt és felelősséget emlegetni szocia­lista szájból legalábbis merész nyelvészeti bravúrnak számít, e fogalmazásmód további részle­teiről nem beszélve. Mivel a „megszabadítani” szó jelentés­­tartalma régiószerte változatla­nul egyet jelent a volt rendszer­ből való békés-bársonyos úton véghez vitt történelmi búcsúval, a political correct szabályához igazodva merőben életszerűt­­lennek tűnik a reformkörök ki­adott szövegkörnyezete. Több mint valószínű, hogy e nyelvpo­litika az újbóli ellenzéki szerep­kör felelőtlenségéből következő szabadságélmény. Hogy ha azon­ban az MSZP-nek csakugyan si­kerülne PR-technikákkal ke­resztülvinnie dédelgetett eszmé­it a rendszerváltozás mibenlété­ről, az utókor előtt komoly esély nyílna az előző tíz esztendő átér­tékelésére is, amit bízvást ne­vezhetnénk akár hamisításnak is. Az mindenesetre szembetű­nő, hogy az MSZP tíz évvel megalakítása után soha nem al­kalmazott osztályharcosabb nyelvi kliséket, mint manapság. Az utóbbi hónapok során a közélet tematizálásának örökös párharcában további kiáltó logi­kai ellentmondások ékköveit csillogtatta meg az MSZP­­SZDSZ blokk, ami bizonyos mértékben ismét a politikai kul­túra válságos állapotára mutatott rá. Amikor például azt hallom a magabiztos ellenzék képviselői­től, hogy , jogerős bírósági ítéle­tig mindenkit megillet az ártat­lanság vélelme”, elmerengek azon, vajon a mindenki szó ho­gyan lehet mégis oly mértékig ki­rekesztő, amilyen a folytatásból derül ki. A közvéleménnyel együtt a bíróság jogerős ítéletére váró egykori MSZP-pénztárnok ugyanis baloldali hangszerelés­ben még azután is ártatlan bá­rányka maradt, miután már túl­esett a fogházbüntetést kihirdető első fokon. Aki csak a gyanú ár­nyékát veti rá, egyszeriben pél­dátlan kioktatásban részesül. Vi­szont amennyiben az APEH el­nökét ért médiatűzre utalunk, azt látjuk, hogy Magyarországon egyes személyek pusztán létük­kel képesek olyan reakciókat ki­váltani, amilyeneket mások talán bírósági döntések után sem. Alapjában véve azonban a magyar közéletben semmi nem tekinthető meglepőnek. A kihí­vás olcsósága egy egyáltalán nem várt választási vereség után valóban akkora volt, hogy biz­tosra ment, aki úgy látta: ismét ellenzékbe kényszerülve az MSZP-SZDSZ jövőkép és programalkotás helyett már másnap a kétforintos demagógiát választaná. Legyen az aká­r szo­ciális, akár politikai, szinte mindegy. Hogy Szekeres Imre négyéves kormányzati frakció­vezetés után most állt elő új EU- bérarány elképzeléseivel, illetve Kovács László a NATO-csapá­­sok elleni, felelőtlen és számító populizmusával csak az iménti­e­ket támasztja alá. Kuncze Gábor kéthetes választási kampányáról pedig már esett szó. A baj csak az, hogy létezik egy határ. Ami után nincs tovább. A sajtóban persze ugyanez a helyzet: az elő­ző kormány tagjai, tisztségviselői úgyszólván bukásuk másnapján feltűntek a lapok véleményolda­lain, mint a tekintélyes és szak­szerű elemzők letéteményesei. Még három esztendő akkor is hátravan. Berszán György­ ­: I­. ‘Vi I­­i tts ifiih'iin .Vélemény Az Orbán-kormány évei: egy a négyből Dinkarikatúra Minden jót, Mónika! Az utolsó szó jogán szólok Török Móni­kához (Magyar Hírlap): el nem követett bű­neimért példás büntetést kérek, és nyilvá­nos megszégyenítést. Ha áriszomba csuk­nak, leülöm, csak egyet kérek: utána tessék engem békén hagyni! Nevezett kollegina cikket írt a minap Vendetta címmel a tragikus gödi gyermek­gyilkosság kapcsán, és ez okból szerepelt az MTV Szabadság tér című műsorában. Eszmefuttatásának lényege: nem csodálha­tó, hog vérbosszút esküdött a család, hisz a honi romák a törvény előtt hátrányos helyzetűek, nincs igazságuk, csak „magyar igazság” van. Mindezt a műsorban megfe­jelte ekképpen: tudvalevőleg a magyar „in­toleráns nép”, nincs mit csodálkozni az ef­féle vérengzésen. Szubjektív elem bár, de aki látta az adást, tán igazolja, hogy a kijelentésben a hangsúly volt a leghátborzongatóbb. Az a pökhendi magabiztosság, mintha arról be­szélne, hogy 2x2­4, illetve, hogy a káposz­tás cvekedlit egy kis törökborssal kell meg­bolondítani. Tehát megkaptam, megkaptuk. Ismét. Kérem a tekintetes törvényszéket, a tisz­tánlátás érdekében hallgassa meg rövid életrajzomat. A Rókus Kórházban szület­tem egészen kis csecsemőként. Akkor még nem voltam rasszista. Később csepered­tem, iskolába jártam, megbuktam matek­ból, túlestem az első piátói szerelmen, fel­vettek a főiskolára, hét éve élek együtt éle­tem párjával, nőtlen vagyok. Ezekben az esztendőkben sem volt idő a kisebbségeket gyűlölni. Őseim között vannak lengyelek, németek, bunyevácok, római katolikus va­gyok. Egyszer kizsebeltek a villamoson, egyszer - nyilván viccből - pengével szét­vágták a buszon a kabátom hátát, a két eset kapcsán azonban eszembe sem jutott a re­­váns, ok nélkül nem gyűlöltem senkit, ok­kal is ritkán. Most akkor mit tegyek, ked­ves Török Mónika? Ki vagyok én? Egyébiránt a televíziós beszélgetés vége volt a legjellemzőbb. Egy igazságügyi em­ber mindent cáfolt, húszéves szakmai múlt­jára hivatkozva igazolta, még a feltételezés is abszurd. Havas Henrik ennek megfelelő­en bizonyítékokat kért Török kolleginától, bármit, ami megfogható, és nem átallotta megegyezni, hogy a pozitív diszkrimi­náció (!) elve alapján iskolában, kollégium­ban volna a helye az adott korú roma fiata­loknak. Ez sem volt elég. Semmi sem elég. Tö­rök kollegina kis híján felpattant. Ha kisko­rú gyermekem lenne, eltakartam volna a szemét... Egyébiránt Mónika sportos hölgy, amolyan fiús lány, nem irigyeltem Havas műsorvezetőt. Válasz nem volt, bizonyíték még kevésbé, de ez korunkban, azt hiszem, lényegtelen. Előttem a kép: Török Mónika olvassa ezt a jegyzetet, és gunyoros, magabiztos arccal mondja: rasszista. Reménytelen. Két bekezdéssel korábban írtam, amit írtam, de nincsenek illúzióim. Török Mónika ugyan­is nem személy, hanem jelenség. Holnap valamelyik másik Török Mónika vádol meg egy olyan bűnért, amelyet nem követ­tem el. Ha nem lennék gyenge, ha bírnám idegekkel, elmennék a fiú temetésére. De kit érdekel ez? Török Mónika már döntött. Rólam, rólad, rólunk. Szívből sajnálom a családot, a jogászt, az ügyészt, aki ártatlanul magyarázkodni kény­szerült, Havas Henriket (állítólag a jövőben karateedzésekre jár, tehetséges, esélyes a bajnokságon, tán meg tudja védeni magát) és egy picinykét magamat. A teremtésben nincs más győztes, csak egy: Török Mónika, Galsai Dániel MAGYARORSZÁG *7 Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőség álláspontjával. Jía/u MAGYARORSZÁG Főszerkesztő: D. Horváth Gábor • Főszerkesztő-helyettes:­­ O. Kovács Attila­­ Lapszerkesztők: Gajdics Ottó, Ludwig Emil, Pusztai Emese Szerkesztőség: 1091 Budapest, Üllői út 51. Telefon: 216-1274, 06-30-916-3843, -44, -45, 06-30-916-3847 Telefax: 215-3197 Levélcím: 1450 Bp. 9. Pf. 74. • E-mail: mahir@mail.elender.hu Interneteim: http://www.napimagyar.hu/ Kiadja a MAHÍR Lapkiadó Korlátolt Felelősségű Társaság Felelős kiadó: dr. Gyóri Tibor ügyvezető igazgató Lapigazgató: Lovas Lajos Terjeszti a Hírker Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlapelőfizetési és Elektronikus Posta Igazgatósága (HELP). Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, vidéken a postahivatalokban, Budapesten a HELP ügyfélszolgálati irodáinál, valamint a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (1089 Budapest Vill., Orczy tér 1.) Levélcím: Helir, 1900 Budapest, Orczy tér 1. Telefon: 303-3441,303-3442. Telefax: 303-3440, közvetlenül, postautalványon vagy átutalással a Postabank és Takarékpénztár Rt. 11991102-02102799 pénzforgalmi jelzőszámon Előfizetési díj egy hónapra 965 forint, negyedévre 2895 forint, fél évre 5790 forint, egy évre 11 580 forint Hirdetésfelvétel: MAHÍR Press Média Kft. 1075 Budapest, Wesselényi u. 8., Telefon: 322-2448, 342-6164, Fax: 342-6132 Nyomtatás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős, vezető: Lendvai László­né vezérigazgató Vidék ISSN: 1418-0863; Budapest ISSN: 1418-04­3 X Lapunkat rendszeresen szemlézi Magyarorzág legnagyobb médiafigyelője, az »OBSERVER« OBSERVER BUDAPEST MÉDUFIGVELÖ KFT. 1084 Budapest VIII., Aurára t­. 11. Telefon: 303-4738, fax: 303-4744 _________________http://W­WW.observ­er.h­u

Next