Napi Magyarország, 1999. június (3. évfolyam, 125-150. szám)
1999-06-05 / 129. szám
1999. június 5., szombat" Egy évvel ezelőtt már minden kiderült. A vesztesnek bizonyult baloldal nagyobb pártja már túlesett a választási eredmény okozta sokk első napjain, míg kisebb pártja azt számolgatta, vajon törpepárttá zsugorodva jut-e neki számottevő bizottsági munkahely az új Országgyűlésben. Tudvalevő: az MSZPSZDSZ választási bukásának jelentősége épp abban állt, hogy az magát a szocialista-liberális szövetséget teljességgel meglepte. Máig emlékezetes a választások előtti hetek-hónapok szervezett médiakörnyezete is. Ebben az időszakban a sajtó írásai, elemzései, előrejelzései tükrében hirtelenjében nem sok ember akadt, aki a Fidesz győzelmére komolyabb tétet helyezett volna. Nos, ennek okait többé-kevésbé feltárták. Lehet, hogy csak kevésbé, azonban itt és most nézzük inkább a tavaly májusi kormány-, illetve hatalomváltozás óta eltelt időszak főbb történéseit. Kívánatos mindjárt az elején tisztázni: a választók 1998 májusában új kormányt akartak, a szavazóközönség biztos többségének elege lett az előző kormányból. Mint várható volt, az új kormány hivatalba lépésével mindinkább felerősödtek a növekvő irracionalitás, a retrográd széttartás folyamatai is. A politika és a társadalom hídszerepét betölteni hivatott szabad nyilvánosság intézményeinek, a médiaelit különféle csoportjainak szenvedélyessége voltaképpen máig a rendszerváltozásban beállt fordulat ellen táplált érzelmi túlfűtöttség eredménye. Úgy tűnik, mára ezen elitet nem a jobboldal, nem a kormánykoalíció, még kevésbé a Fidesz tette a szalonképtelenségig frusztrálttá. Pszichológiai nézőpontból inkább a választók tavalyi döntése elleni látens láncreakció lehet az az értelmiségi harag, amit sokan - helyesen vagy helytelenül - közéleti gyűlölködésnek neveznek immár hetek-hónapok óta. A jócskán megmerevedett emóciók céltáblája így nem is lehetett más, mint az esztendős Fidesz-kormány. Tagjai, képviselői, tisztségviselői iránt megnyilvánuló, jórészt éles kritikáknak is mindeddig ez volt a közös eredője. Az elit irracionális haragja mindenekelőtt választóira (vagy éppen saját magára) vonatkozik - pedig ha látná, maga ítélné el a leghangosabban önnön viselkedését. Ezt tetézte-tetézi az a nyelvi harc, amely a polgár szó és jelentéstartalma kiüresítése végett a sajtót az utóbbi időben jelentős mértékben meghatározta. Az új kormány színre lépése valóban szertefoszlatott néhány, azóta óhatatlanul illuzórikussá módosult közéleti normát. Tagadhatatlan, hogy a Malév Rt. igazgatótanácsába érdemtelenül delegált Hingyi Beatrix kulturált visszavonulása ellenére is rossz fényt vetett a kabinetre, akkor is, ha ahhoz a vezető kormánypártnak semmi köze nem volt. A Pelikán-ügy és főszereplője szintúgy süllyesztőben végezte: ostobaság lenne eltagadni az adórendőrség orgazdaság gyanújába keveredett, hivatalában mindössze néhány napot megélt vezetőjét, akinek személyzeti kartonját figyelemre méltóan rövid reakcióidő alatt „pipálta ki” az Orbán-adminisztráció. Az MLSZ- ügyben harcosabb ellenfelei sem vitatják, hogy a sportminiszter megérdemelt még egy lehetőséget. (A Lockheed-ügynek várjuk ki a végét.) Az úgynevezett egész pályás letámadás jelszó ellenzék általi napi sulykolása ugyanakkor az eddig hallott legáltalánosabb és mint olyan, legtartalmatlanabb kifejezése volt a közéletnek. Egy bombabiztosnak aligha nevezhető, ötvenöt százalékos szavazattöbbséggel bíró koalíciós kormányzat, működjék az bármely államban, programja megvalósításakor bajosan engedhetné meg magának a szervezetlenséget, amiért óhatatlanul erőkoncentrációra kényszerül - már amennyiben nem akar kaotikus körülmények közepette, idő előtt elbúcsúzni a kormányzati felelősségtől. A politikai ellenzék teljesítményét értékelve feltűnő, hogy az Orbán-kormány első éve alatt több parlamenti obstrukció valósult meg, mint eddig az előző kormányok hasonló időszakában. Ülésnapok maradtak el jobbára azért, mert az MSZPSZDSZ - jóllehet az ülésteremben volt - nem szavazta meg az Országgyűlés napirendjét, állítván: azt kizárólag a kormánypárti oldalnak kell biztosítania. Mondta ezt úgy, mintha az ellenzéket nem a választók küldték volna az Országgyűlésbe. Az obstrukciók mellett bejelentett kormányzati távolmaradások színezték az eltelt időszak parlamenti krónikáját. Igaz, a kissé szokatlan ellenzéki stratégiát - hasonlóan a Fidesz „több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás” szlogenjéhez - az MSZP-SZDSZ már hetekkel a kormány megalakulása után bejelentette. Eszerint a „konstruktív” jelzőt sietve a „felelős” szóval cserélte fel úgy, hogy közben a csere tartalmi különbségét egy szóval sem magyarázta meg. Azóta sem, habár a hiányzó magyarázatot az eltelt időszak parlamentben kifejtett baloldali hozzáállása nagyobbrészt már a közvélemény tudomására hozta. Viszont ebben a huzavonában a háromhetes munkarend ellen a rendkívüli ülésnapok állandósult beiktatásával tüntető MSZP-SZDSZ egy idő után a rendes ülésszaki rendszer szétverését érné csak el. (Ez akkor is érvényes, ha őt magát csakugyan érték sérelmek.) Az értelmetlen törvényhozásbeli iszapbirkózást láthatóan nem a kormányoldal, hanem a baloldali ellenzék (összhangban beharangozott protesthajlamával) kezdte meg. Ennek talán legkirívóbb esete akkor állt fenn, amikor az elkeseredett viták alapját képező különböző vizsgálóbizottságok felállításáról, illetve a rendszeressé átfogalmazott rendkívüli ülésnapok beiktatásáról még egyáltalán nem esett szó. Emlékezetes, hogy az Országgyűlés tavaly nyári ülésszakának harmadik ülésnapja kezdetén, 1998. július 2-án az MSZP elnöke először ügyrendi javaslatként a Házbizottság rendkívüli ülésének összehívását követelte a házelnöktől, majd mikor ez nem sikerült, szünet elrendelését kezdeményezte. Csak azért, hogy a kijelölt miniszterelnök parlamenti expozéja minél később hangozhassék el. Ez méltatlan, kisstílű és jellemző szocialista hozzáállást mutatott be. A kisebb baloldali ellenzéki párt vezérszónoka nemhiába mondta ezt következő felszólalásában: „A kijelölt miniszterelnök beszéde mégiscsak komolyabb kérdés annál, semmint ügyrendi vitákkal azt elodázzuk”- taps az ellenzék és a kormánypártok padsoraiban. Kuncze Gábor, az SZDSZ frakcióvezetője ekkor volt konstruktív, először és utoljára. (Ma már csak üresen maradt vádaskodások kedvéért jár be a munkahelyére: ebbéli színvonaltalanságát vélhetően párttársától, Eörsi Mátyástól tanulta. Az SZDSZ-nek, úgy tűnik, enynyi mondanivalója maradt a társadalom számára. Kár.) A parlamenti állóháború, a „betartás demokráciája” ugyanakkor azért is sajnálatos, mert természetesen számtalan valóban komoly téma várakozik a honatyák íróasztalain, amelyek sorsát nem lehet a kormányellenzék szembenállás dichotómiájával leírni. Ezzel kapcsolatban az MSZP-SZDSZ „feledékenysége” egyszeriben több fronton is zavaró lett. Több mint furcsa, hogy az MSZP-s Nagy Sándor most mennyire elkezdett aggódni a tb-alapok törvényes felügyeletével megbízott hivatal szakmai kompetenciája miatt. Épp azután, amikor a tb-vel szoros összefüggésben - eddig - húsz esetben tettek rendőrségi feljelentést eltűnt állami forintmilliárdok visszaszerzéséért. E feljelentések szerfelett érdekesek: itt olyan ügyekről van szó, amelyek keletkezése idején az MSZP-s Nagy Sándor és az MSZP-s Sándor László felelt (volna) az általa annyira féltett állami pénzekért. Akik tehát most felelős pénzügykezelést követelnek a kormánytól, ugyanazok könnyen még a vádlottak padjára is kerülhetnek ugyanabban az ügyben. Nem meglepő, hogy egy ekkora morális kiüresedés után Nagy Sándor, mint aki jól végezte a dolgát, kormányellenes hevületében meg nem nevezett, parlamenten kívüli eszközök bevetését helyezte kilátásba, Sándor László pedig szakszervezeti vezérként négy év után megint feltalálta az utcai erődemonstrációk korát. Talán valamiféle politikai munkamegosztás gyümölcse lehet, de a jelek szerint a kisebb baloldali párt sem kíván elmaradni az újabb kori hipokraták kétes versenyében. A szabaddemokraták egyenesen a rendszerváltozás legnagyobb összegű bankveszteségét előállító Postabank Rt. elkerülhetetlen konszolidációját vizsgálhatnák parlamenti bizottsággal, számoltatnák el a mostani bankvezetés és a pénzügypolitika intézőivel. Érdekes, de ellenzékben annyira nagyvonalúak lettek, hogy könnyedén megfeledkeztek egyvalamiről: a konszolidációra a pénzintézet előző vezetése által okozott óriási veszteség miatt került sor, amikor annak elnökvezérigazgatói székében a jámbor Princz Gábor üldögélt. Mint ismert, abban az időben az MSZP és az SZDSZ kormánya osztozott (miben is?) a kormányzás felelősségében, tehát bőven lett volna idő és felhatalmazás a vizsgálódásra. Vajon ez miért maradt el? S ha egyszer ilyen tiszta szívűek, miért egy évvel a kormányváltás után akarnak vizsgálódni? Nem látszik sokkal magasabbnak a politikai kultúra színvonala, amennyiben a többi szocialista képviselő eddigi „munkásságát” vesszük alapul. A mértékadó Kiss Pétertől azt tudhattuk meg, hogy az Orbán-kormány a fasiszta Gömbös-kormány újított változata, mialatt az MSZP bizonyos ifjúsági és modernizációs munkacsoportjának vezetője, Tóbiás József pamfletírozott tanulmányában inkább „elsöpörtetné a Fideszdiktatúrát” úgy, hogy közben tovább szítaná az elesett rétegek elkeseredettségét és a lakossági elégedetlenséget. Figyelemre méltó, hogy a baloldali lapokban mind ez idáig agyonhallgatott heccdolgozat stílusától, hangvételétől egyetlen vezető MSZP-SZDSZ-politikus sem határolódott el, még csak nem is kifogásolta azt. Utóbb az MSZP ekképpen fogalmazta meg az ezredforduló kihívásait szociális chartában összegző, modern párt politikai hitvallását: „Történelmi felelősségünk, hogy átengedtük a hatalmat a Fidesznek, és történelmi bűnünk lesz, ha 2002-ben nem tudjuk az országot megszabadítani tőlük.” Bűn és megszabadítás. Mármost bűnt és felelősséget emlegetni szocialista szájból legalábbis merész nyelvészeti bravúrnak számít, e fogalmazásmód további részleteiről nem beszélve. Mivel a „megszabadítani” szó jelentéstartalma régiószerte változatlanul egyet jelent a volt rendszerből való békés-bársonyos úton véghez vitt történelmi búcsúval, a political correct szabályához igazodva merőben életszerűtlennek tűnik a reformkörök kiadott szövegkörnyezete. Több mint valószínű, hogy e nyelvpolitika az újbóli ellenzéki szerepkör felelőtlenségéből következő szabadságélmény. Hogy ha azonban az MSZP-nek csakugyan sikerülne PR-technikákkal keresztülvinnie dédelgetett eszméit a rendszerváltozás mibenlétéről, az utókor előtt komoly esély nyílna az előző tíz esztendő átértékelésére is, amit bízvást nevezhetnénk akár hamisításnak is. Az mindenesetre szembetűnő, hogy az MSZP tíz évvel megalakítása után soha nem alkalmazott osztályharcosabb nyelvi kliséket, mint manapság. Az utóbbi hónapok során a közélet tematizálásának örökös párharcában további kiáltó logikai ellentmondások ékköveit csillogtatta meg az MSZPSZDSZ blokk, ami bizonyos mértékben ismét a politikai kultúra válságos állapotára mutatott rá. Amikor például azt hallom a magabiztos ellenzék képviselőitől, hogy , jogerős bírósági ítéletig mindenkit megillet az ártatlanság vélelme”, elmerengek azon, vajon a mindenki szó hogyan lehet mégis oly mértékig kirekesztő, amilyen a folytatásból derül ki. A közvéleménnyel együtt a bíróság jogerős ítéletére váró egykori MSZP-pénztárnok ugyanis baloldali hangszerelésben még azután is ártatlan bárányka maradt, miután már túlesett a fogházbüntetést kihirdető első fokon. Aki csak a gyanú árnyékát veti rá, egyszeriben példátlan kioktatásban részesül. Viszont amennyiben az APEH elnökét ért médiatűzre utalunk, azt látjuk, hogy Magyarországon egyes személyek pusztán létükkel képesek olyan reakciókat kiváltani, amilyeneket mások talán bírósági döntések után sem. Alapjában véve azonban a magyar közéletben semmi nem tekinthető meglepőnek. A kihívás olcsósága egy egyáltalán nem várt választási vereség után valóban akkora volt, hogy biztosra ment, aki úgy látta: ismét ellenzékbe kényszerülve az MSZP-SZDSZ jövőkép és programalkotás helyett már másnap a kétforintos demagógiát választaná. Legyen az akár szociális, akár politikai, szinte mindegy. Hogy Szekeres Imre négyéves kormányzati frakcióvezetés után most állt elő új EU- bérarány elképzeléseivel, illetve Kovács László a NATO-csapások elleni, felelőtlen és számító populizmusával csak az iméntieket támasztja alá. Kuncze Gábor kéthetes választási kampányáról pedig már esett szó. A baj csak az, hogy létezik egy határ. Ami után nincs tovább. A sajtóban persze ugyanez a helyzet: az előző kormány tagjai, tisztségviselői úgyszólván bukásuk másnapján feltűntek a lapok véleményoldalain, mint a tekintélyes és szakszerű elemzők letéteményesei. Még három esztendő akkor is hátravan. Berszán György : I. ‘Vi Ii tts ifiih'iin .Vélemény Az Orbán-kormány évei: egy a négyből Dinkarikatúra Minden jót, Mónika! Az utolsó szó jogán szólok Török Mónikához (Magyar Hírlap): el nem követett bűneimért példás büntetést kérek, és nyilvános megszégyenítést. Ha áriszomba csuknak, leülöm, csak egyet kérek: utána tessék engem békén hagyni! Nevezett kollegina cikket írt a minap Vendetta címmel a tragikus gödi gyermekgyilkosság kapcsán, és ez okból szerepelt az MTV Szabadság tér című műsorában. Eszmefuttatásának lényege: nem csodálható, hog vérbosszút esküdött a család, hisz a honi romák a törvény előtt hátrányos helyzetűek, nincs igazságuk, csak „magyar igazság” van. Mindezt a műsorban megfejelte ekképpen: tudvalevőleg a magyar „intoleráns nép”, nincs mit csodálkozni az efféle vérengzésen. Szubjektív elem bár, de aki látta az adást, tán igazolja, hogy a kijelentésben a hangsúly volt a leghátborzongatóbb. Az a pökhendi magabiztosság, mintha arról beszélne, hogy 2x24, illetve, hogy a káposztás cvekedlit egy kis törökborssal kell megbolondítani. Tehát megkaptam, megkaptuk. Ismét. Kérem a tekintetes törvényszéket, a tisztánlátás érdekében hallgassa meg rövid életrajzomat. A Rókus Kórházban születtem egészen kis csecsemőként. Akkor még nem voltam rasszista. Később cseperedtem, iskolába jártam, megbuktam matekból, túlestem az első piátói szerelmen, felvettek a főiskolára, hét éve élek együtt életem párjával, nőtlen vagyok. Ezekben az esztendőkben sem volt idő a kisebbségeket gyűlölni. Őseim között vannak lengyelek, németek, bunyevácok, római katolikus vagyok. Egyszer kizsebeltek a villamoson, egyszer - nyilván viccből - pengével szétvágták a buszon a kabátom hátát, a két eset kapcsán azonban eszembe sem jutott a reváns, ok nélkül nem gyűlöltem senkit, okkal is ritkán. Most akkor mit tegyek, kedves Török Mónika? Ki vagyok én? Egyébiránt a televíziós beszélgetés vége volt a legjellemzőbb. Egy igazságügyi ember mindent cáfolt, húszéves szakmai múltjára hivatkozva igazolta, még a feltételezés is abszurd. Havas Henrik ennek megfelelően bizonyítékokat kért Török kolleginától, bármit, ami megfogható, és nem átallotta megegyezni, hogy a pozitív diszkrimináció (!) elve alapján iskolában, kollégiumban volna a helye az adott korú roma fiataloknak. Ez sem volt elég. Semmi sem elég. Török kollegina kis híján felpattant. Ha kiskorú gyermekem lenne, eltakartam volna a szemét... Egyébiránt Mónika sportos hölgy, amolyan fiús lány, nem irigyeltem Havas műsorvezetőt. Válasz nem volt, bizonyíték még kevésbé, de ez korunkban, azt hiszem, lényegtelen. Előttem a kép: Török Mónika olvassa ezt a jegyzetet, és gunyoros, magabiztos arccal mondja: rasszista. Reménytelen. Két bekezdéssel korábban írtam, amit írtam, de nincsenek illúzióim. Török Mónika ugyanis nem személy, hanem jelenség. Holnap valamelyik másik Török Mónika vádol meg egy olyan bűnért, amelyet nem követtem el. Ha nem lennék gyenge, ha bírnám idegekkel, elmennék a fiú temetésére. De kit érdekel ez? Török Mónika már döntött. Rólam, rólad, rólunk. Szívből sajnálom a családot, a jogászt, az ügyészt, aki ártatlanul magyarázkodni kényszerült, Havas Henriket (állítólag a jövőben karateedzésekre jár, tehetséges, esélyes a bajnokságon, tán meg tudja védeni magát) és egy picinykét magamat. A teremtésben nincs más győztes, csak egy: Török Mónika, Galsai Dániel MAGYARORSZÁG *7 Az oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőség álláspontjával. Jía/u MAGYARORSZÁG Főszerkesztő: D. Horváth Gábor • Főszerkesztő-helyettes: O. Kovács Attila Lapszerkesztők: Gajdics Ottó, Ludwig Emil, Pusztai Emese Szerkesztőség: 1091 Budapest, Üllői út 51. Telefon: 216-1274, 06-30-916-3843, -44, -45, 06-30-916-3847 Telefax: 215-3197 Levélcím: 1450 Bp. 9. Pf. 74. • E-mail: mahir@mail.elender.hu Interneteim: http://www.napimagyar.hu/ Kiadja a MAHÍR Lapkiadó Korlátolt Felelősségű Társaság Felelős kiadó: dr. Gyóri Tibor ügyvezető igazgató Lapigazgató: Lovas Lajos Terjeszti a Hírker Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlapelőfizetési és Elektronikus Posta Igazgatósága (HELP). Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, vidéken a postahivatalokban, Budapesten a HELP ügyfélszolgálati irodáinál, valamint a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (1089 Budapest Vill., Orczy tér 1.) Levélcím: Helir, 1900 Budapest, Orczy tér 1. Telefon: 303-3441,303-3442. Telefax: 303-3440, közvetlenül, postautalványon vagy átutalással a Postabank és Takarékpénztár Rt. 11991102-02102799 pénzforgalmi jelzőszámon Előfizetési díj egy hónapra 965 forint, negyedévre 2895 forint, fél évre 5790 forint, egy évre 11 580 forint Hirdetésfelvétel: MAHÍR Press Média Kft. 1075 Budapest, Wesselényi u. 8., Telefon: 322-2448, 342-6164, Fax: 342-6132 Nyomtatás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős, vezető: Lendvai Lászlóné vezérigazgató Vidék ISSN: 1418-0863; Budapest ISSN: 1418-043 X Lapunkat rendszeresen szemlézi Magyarorzág legnagyobb médiafigyelője, az »OBSERVER« OBSERVER BUDAPEST MÉDUFIGVELÖ KFT. 1084 Budapest VIII., Aurára t. 11. Telefon: 303-4738, fax: 303-4744 _________________http://WWW.observer.hu