Napi Magyarország, 2000. február (4. évfolyam, 26-50. szám)
2000-02-26 / 48. szám
2000. FEBRUÁR 26.ÚSZOMBAT ből átköltözött Helsinkibe. 1928 kora őszén a magyar követség Tallinnból átköltözött Helsinkibe, és ezzel véget ért Magyarország öt évig tartó jelenléte Észtországban. A legkisebb és legészakibb balti államot, amely 1918. február 24-én kiáltotta ki függetlenségét, a Magyar Királyság pontosan három évvel később de jure elismerte ugyan, hivatalos képviseletének létrejötte azonban még évekig váratott magára. Oka volt ennek a háború utáni szűkös anyagi helyzet, a magyar diplomácia kezdeti tétovázása, amely inkább tiszteletbeli konzulátusokban gondolkodott, és sokáig nem tudta eldönteni, hol nyisson új képviseleteket. ■ Jávorszky Béla Szerencsére Jungerth Mihály, aki a magyar kormány személyes képviselőjeként előbb Berlinben, majd 1921-22- ben Tallinnban (akkori nevén Révaiban) tárgyalt a Szovjetunió képviselőivel a világháború során orosz hadifogságba esett magyar katonák elbocsátásáról, kint tartózkodása során gyakorlatilag a balti misszió ügyét is előkészítette. Gróf Bánffy Miklós külügyminiszterhez írt levelében részletesen megindokolja, miért van szükség magyar diplomáciai képviseletre a Baltikumban, és miért kell annak épp Tallinnban lennie. „Bár Riga a főhelye az itteni diplomáciai intrikáknak - írja „nekünk Reval e tekintetben alkalmasabb megfigyelőállomás, mert (az észt kormánnyal létesített barátságos és rokoni jó viszonyunk folytán a kormány és az államférfiak oly betekintést engednek nekünk a tárgyalásokba, amilyenre más államnak alig van lehetősége. (...) Észt- és Finnország népei mint velünk rokon faj, szoros kulturális kapcsokat és közvetlen érintkezést keresnek velünk. (...) Véleményem szerint nem szabad e kulturális terjeszkedésünk lehetőségét negligálni vagy elmulasztani, mert két országot, ötmillió embert nyerünk meg magunknak, kik valamennyien, bárhol lesznek a világon, jóindulatú propagandát fognak csinálni nekünk.etek, oroszok, svédek, zsidók), valamint minden, háromezer léleknél nagyobb etnikai csoport számára. Virágzott a kulturális élet és az oktatás. Az előbbit a szesz- és dohányjövedéket megcsapoló, okos, jól átgondolt alapítványi rendszer tartotta fenn, az utóbbit az állam: a korabeli statisztikák szerint az egyetemisták száma - a lakosság lélekszámához viszonyítva - Lettország után Észtországban volt világviszonylatban a legmagasabb. Közös kultúra Ebben a légkörben a magyar diplomácia is jól érezhette magát. Igaz, egyikmásik jelentés megemlíti, hogy több helyen hamis tokaji borra bukkantak, ezért az észt kormány kénytelen volt rendeletet hozni a magyar borok védelmére. A kereskedelmi kapcsolatoknak kezdettől nagy jelentőséget tulajdonítottak. Nem véletlen, hogy Magyarország 1922 októberében - a térségben elsőként - Észtországgal írt alá kereskedelmi egyezményt, majd, nem egészen egy év múlva, kereskedelmi és hajózási megállapodást. Már 1937-ben (a magyar-finn szerződést megelőzve!) megszületett az észt-magyar kulturális egyezmény, amely az együttműködés lehetőségeinek széles skáláját sorolta fel, könyvek kölcsönös fordításának támogatásától egyetemi és főiskolai ösztöndíjakon át kiállítások rendezéséig. A Hóman Bálint által aláírt szerződésbe többek közt bekerült az 1921-től három-öt éves rendszerességgel megrendezett finnugor kulturális kongresszusok hagyományának támogatása, valamint a rokon népek napjáról és egymás nemzeti ünnepeiről való megemlékezés. A több ezer embert megmozgató kulturális kongresszusok (1921: Helsinki, 1924: Tallinn, 1928: Budapest, 1931: Helsinki, 1936: Tallinn) mellett elsősorban az 1922-ben alapított tartui Magyar Intézet befolyásolta erőteljesen a kétoldalú kapcsolatokat. Virányi Elemér lektor és Csekey István jogászprofesszor vitathatatlan érdeme, hogy a tartui egyetemen 1922-28 között gyökeret eresztett a hungarológia, aminek következtében az egyetemi Magyar Intézet a szovjet megszállásig műfordítók és magyarbarát egyetemisták nemzedékeit nevelte föl, és küldte szét a világba. 1928-ban azonban a magyar követség áttelepült Helsinkibe, és attól kezdve a mindenkori helsinki követet akkreditálták Észtországban. Tallinnban csupán konzul, majd tiszteletbeli konzulátus maradt. 1930-ig Ferdinand Virro részvénytársasági igazgató, 1930-40 között pedig Mart Raud gyáros látta el a tisztséget, amely - a kor szokásainak megfelelően - a Magyarország melletti lobbizásra szorítkozott. 1940. július 15-én, az úgynevezett támaszpontegyezmény alapján, a szovjet hadsereg mintegy százezer katonája bevonul az alig egymilliós Észtországba. Formálisan támaszpontokhoz jutnak, gyakorlatilag megszállják az országot. Felszámolják a demokratikus államrendet, új, kommunistabarát kormányt neveznek ki, bohózatszerű választásokat tartanak. Megkezdődik az értelmiség, a középosztály fizikai megsemmisítése. Szerov szovjet belügyi tábornok 1939. október 11-én (a megszállást megelőzően) kelt belső utasításának megfelelően mindenkit letartóztatnak, aki a hatóságok feltételezése szerint e két réteghez tartozik. Előbb egyszerűen a telefonkönyv, később pontosított listák alapján. Konstantin Päts köztársasági elnököt 1940. július 30-án viszik el otthonából, Johann Laidoner tábornokot, a hadsereg főparancsnokát még korábban hurcolja el az NKVD, és ítéli „szovjetellenes tevékenységért” 25 év fogságra. Természetszerűleg egyikük sem kerül többé haza. Pätset 1990 októberében újratemethették honfitársai, Laidoner holtteste azonban máig sem került elő, az első köztársaság másik vezető politikusának, Jaan Tonissonnak pedig még a halála helye és ideje sem ismeretes. A szenvedések java azonban csak ezután következett. 1941. június 14-én eljött a balti népek Szent Bertalan-éjszakája. Egyetlen éjszaka, néhány óra alatt tízezer észtet hurcoltak el otthonából, és szállítottak marhavagonokban Szibériába. Családokat nagyszülőstül, unokástul. Huszonöt kilós batyuval. Egyetlen bűnük az volt, hogy értelmiségiek vagy önálló gazdák voltak, azaz ahhoz a réteghez tartoztak, amely nemkívánatossá vált Szovjet-Észtországban. A deportáltak zöme elpusztult Szibériában. Egyes adatok szerint 3000 deportált férfi közül 1942-ben már csak százan voltak életben, és később közülük alig húsz került vissza szülőhazájába. Az egymást követő szovjet, német, majd újabb szovjet megszállás elől mintegy hatvanezren menekültek el Svédországba és Németországba. A svéd és a német nemzetiség teljes egészében elvándorolt, a zsidókat részben kiirtották. Az 1941-es kitelepítést további hullámok követték, a legnagyobb 1949- ben. 1940-1955 között óvatos becslések szerint mintegy százhuszonötezer fő esett a szovjet terror és kitelepítés áldozatául! Titkos tervek alapján folyt az orosz nyelvű lakosság betelepítése, forgatókönyvek születtek a nemzetiségi arányok gyors megváltoztatására. A torzónak maradt lasnamäei óriási lakótelep egyik riasztó mementója a megkezdett, ám a szerencsés történelmi fordulat következtében félbeszakadt oroszosításnak. Viharok múltán Ma már mindez a múlté. 1991 augusztusa, az elvetélt moszkvai puccs óta Észtország ismét szabad és független állam. 1991 augusztusa óta az észtek megpróbálják ott folytatni az életet, ahol 1940-ben félbeszakadt. Újból kiépült az államszervezet. Az ország elfoglalta helyét a nemzetközi szervezetekben: az ENSZ-ben, az Európa Tanácsban, az EBESZ-ben, a Kereskedelmi Világszervezetben és jelenleg - Magyarországgal egy csoportban - az Európai Unióba való fölvételről tárgyal. Megpályázta a NATO-tagságot, amelynek elnyerésére a makacs orosz tiltakozás ellenére vannak esélyei. Gazdasági fejlődése töretlen, a nemzeti valuta 1992-ben történt újbóli bevezetése óta igen nagy mennyiségű működő tőke áramlott be az országba. Észtország fölszámolta keleti függőségét, legfontosabb külkereskedelmi partnerei az EU tagállamai közül kerülnek ki (elsősorban Finnország és Svédország), a magánosítást rövidesen befejezi, piacgazdasága, bankrendszere működőképes. A gondok itt is elsősorban a szociális szférában, a viszonylag nagy munkanélküliségben, egyes társadalmi rétegek leszakadásában, a régiók egyenetlen fejlődésében érhetők tetten. Az ország nemzetközi kapcsolataiban ma még meglévő fehér foltokat az észt diplomácia a szűkös anyagi lehetőségek ellenére gyors ütemben igyekszik eltüntetni. Az elmúlt év végéig a legtöbb európai országban, így Magyarországon is nyitottak képviseletet. Érthető, hogy hazánk érdeklődése is jelentősen megnőtt a kis rokon nép iránt, és 1999. szeptember 30- án - ideiglenes helyen - mi is megnyitottuk tallinni nagykövetségünket. Hetvenegy évi szünet után újból magyar zászló leng a Toompeán. A napokban a misszió új, végleges helyére költözik: közel a tengerhez, a Kadriorg parkban a kor igényeinek megfelelő, impozáns épület szolgálja majd az észt-magyar kapcsolatokat. Ezzel egyidejűleg kis kulturális képviseletünk Magyar Intézetté alakul át. Jungerth szép elképzelése - sok buktató és vargabetű után - másodszor valósul meg, remélhetőleg ez alkalommal véglegesen és utoljára. Tallinn fontos láncszem lehet a három finnugor ország együttműködésében, s különösen hasznos számunkra, ha megértjük s nem tévesztjük szem elől első követünk érvét, miszerint az együttműködéssel „két országot, ötmillió embert nyerünk meg magunknak, kik mindenütt jóindulatú propagandát fognak csinálni nekünk”. Magyar zászló leng a Toompeán Észtország, a finnugor együttműködés fontos láncszeme A tallinni óváros látképe egy régi metszeten, a régi magyar követség erkélyéről nézveFotók: A szerző gyűjteményéből A magyar és a finn rezidencia épülete a Várhegyen, 1925-ben _ Röpke szabadság Jungerth javaslata alapján a tallinni követség 1923. március 12-én létrejött, fölváltva az addigi tiszteletbeli konzulátust. Jungerthet kinevezték ügyvivőnek, s ebben a tisztségében éppen tíz évig működött előbb tallinni, majd helsinki székhellyel. A sors szép gesztusa, hogy a Magyar Királyság képviselete a finn követséggel együtt épp Pats köztársasági elnök Várhegyen lévő házában, a Bíróság utca 4-ben talált otthont. Az elnök, aki az 1920-as évek közepétől szinte állandóan anyagi nehézségekkel küzdött, s aki az ötvenöt szobás, három középkori épületből álló komplexumot nyilván túlságosan nagynak érezte, két épületet fölajánlott a Tallinnba érkező finn, illetve magyar követnek. Az ajánlatot mind a ketten elfogadták, és a bérleti szerződés aláírása után a két iroda elfoglalhatta a Hosszúláb utcai, alsó épületet, a két rezidencia pedig a tetőn lévő középső épületbe költözött. Maga Pats a Bíróság utcára néző, tizenkilenc szobás épületrészt tartotta meg magának, s ott élt 1940-ben történt elhurcolásáig. Kitekintve a gyönyörűen helyreállított és ma ismét finn nagykövetségként működő palota ablakán, nem lehet nem gondolni arra, hogy hetven évvel ezelőtt többé-kevésbé ugyanez a látvány tárult Jungerth elé. A tallinni óváros nem sokat változott az évszázadok során. A lovakat és a szekereket hintók,majd autók váltották fel ugyan, a polgárházak homlokzata azonban őrizte Hanza-kori sajátosságait. A függetlenség és az új ország építésének lázában égő kortársak aligha sejthettek akkor még bármit a két évtizeddel később bekövetkező tragédiáról: a Baltikum orosz megszállásáról, az észt nép egyharmadának deportálásáról, elüldözéséről, kiirtásáról. Akkor egy demokratikus ország építésével voltak elfoglalva, ahol a paraszt - sok évszázados kisemmizettség után - végre földhöz jutott, ahol a munkanélküliség a mélypontnak számító 1934-ben sem haladta meg a három százalékot, s az életszínvonal 1939-re elérte a finnekét. Észtországban előbb vezették be a nyolcórás munkaidőt, tíz évvel korábban intézményesítették a fizetett szabadságot, a szülési szabadságot, az ingyenes orvosi ellátást, mint Svédországban. Az 1920-ban elfogadott kulturálisautonómia-törvény iskolákat, könyvtárakat, színházat biztosított minden történelmi kisebbség (néme JM'Vim.l). ’ " ________ N ézetNapi Magyarország 23 Az Észt Köztársaság (Eesti Vabariik) alapterülete 45 100 négyzetkilométer. Lakossága: 1,6 millió. A lakosság nyelvi összetétele: észt 62, orosz 30, ukrán 3, fehérorosz 2, finn 1 százalék. (1940-ig az észtek és az oroszok aránya 90-8 százalék volt.) Államfő: Lennart Meri köztársasági elnök. Miniszterelnök: Mart Laar. Fővárosa: Tallinn (480 ezer lakos). Az egy főre jutó nemzeti össztermék (1999): 3450 dollár. Észt-magyar külkereskedelmi forgalom (1998): 24,6 millió dollár. AZ ÉSZT TÖRTÉNELEM VÁZLATOS KRONOLÓGIÁJA Az 1200-ig: helyi fejedelemségek. 'f 1202-1230: a Kardtestvérek Rendje dán segítséggel meghódítja Észtországot. 1236: a Német Lovagrend veszi át a hatalmat. XIII-XIV. század: Tallinn (Reval) és Pärnu Hanza városok. 1561-ben a svédek elfoglalják Észtországot. Livónia (így a mai Dél-Észtország is) lengyel uralom alá kerül. 1621-1710: svéd uralom. 1710-1721: a nagy északi háborúban elpusztul az észtek kétharmada. 1710-ben Oroszország hódítja meg a Baltikumot, a terület 1918-ig orosz uralom alatt marad. 1918. február 24-én Észtország kikiáltja függetlenségét. Szovjet-Oroszország a tartui békeszerződésben „örök időkre lemond minden, Észtországgal szembeni területi igényéről". 1918-1940: az első Észt Köztársaság kora. 1940-1945: szovjet, német, majd ismét szovjet megszállás. 1945-1991: Észtország a Szovjetunió része. 1991. augusztus 20.: a függetlenség helyreállítása.