Napi Magyarország, 2000. február (4. évfolyam, 26-50. szám)
2000-02-01 / 26. szám
2000. FEBRUÁR 1., KEDD 2000. FEBRUÁR 1., KEDD________________ Száznégy kisregény Erdély magyar irodalmáért Végképp kinőtt a gyerekeinőből az Erdély Magyar Irodalmán ért A*apírTranY77»«*PTriggiitnhhi kt»zdf*rinyezésükről a kis^. a regénypályázatraszáznegy kéziratot küldtek be a Kárpát- medencéből. Mindezt megelőzően a székelyudvarhelyi központtal működő civil szervezet novellapályázat kiírásával próbálta ösztönözni a tollforgatókat. Akkor huszonhárom szerző közel ötven kéziratot címzett számukra - a győztes írásokat immár a könyvesboltokban is megvásárolhatjuk. Lukács A tavalyi felhívásra legtöbben Magyarországról válaszoltak (a kéziratok több mint felét innen küldték), de a régió minden jelentősebb városából, emellett Németországból és Amerikából is érkeztek kisregények. Többen sorsukat, visszaemlékezéseiket vetették papírra, de a bírálóbizottság vezetője, Lőrincz György író szerint legalább tizenöt, irodalmi szempontból is igen értékes mű született. A két győztes egyben két felfedezés is: a beregszászi Penekófer Jánosról (Hamuther) és a székelykeresztúri Zsidó Ferencről (Jómagam és egyéb állatfajták) még minden bizonynyal fogunk hallani. A második helyezett alkotások már ismert szerzők munkái, hiszen az újságíró-költő Balogh László (Szelleminduló) és Mátyás B. Árpád (Orient Lux) nevét nem csak az erdélyi olvasók ismerik. Az alapítvány - immár hagyományos módon - díjazta a hetvenedik életévüket betöltő (és az I . h . efeletti kerek évfordulót ünneplő) írókat-költőket is: Kányádi Sándor, Veress Dániel, Nagy Pál, Anavi Ádám és mások díszoklevelet, valamint - s ez talán még fontosabb a szigorodó gazdasági feltételek között - egymillió lejes (kb. 15 ezer forint) támogatást vehettek át a szervezőktől. Az erdélyi magyar írók legfontosabb fóruma immár tudatosan is felvállalja, hogy tagjainak nemcsak szellemi kalandot kell nyújtania, hanem, ha a szükség úgy kivárja, szociális feladatokat is komolyan vesz. A nyertes pályaművek (előbbi egy Beregszászról Magyarországra áttelepült ember kálváriáját meséli, a másik balkáni abszurd) szerzői a hárommillió lejnyi készpénz mellett egy szerződést is kaptak ajándékba: a Csíkszeredai Pallas Akadémia Alapítvány vállalta, hogy kiadja a műveket. A következő kiírás a napokban várható: a Magyar Írók Szövetségével közösen az erdélyi jövőképről írnak ki egy Tamásiidézettel induló pályázatot. * i I, /) I J ^In memóriám Vastagh Zoltán E. M. Nagy veszteség érte a magyar tudományos életet. Vastagh Zoltán, a századvég meghatározó pedagógiai gondolkodója, a nagyszerű tanár elhunyt. Vastagh Zoltán 1937-ben született Pécsett, abban a városban, amelyhez élete során minden más helyszínnél jobban kötődött. E városban, a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar-ének szakán tanári diplomát kapott, és elsősorban ehhez az intézményhez kapcsolódott gazdag szakmai pályafutása, tisztségei, vezetői posztjai. De otthon volt ő Magyarország számos pontján, tanított Debrecenben és Kaposváron, elnökként fogta egybe a Tanárképzők Szövetségét és a Magyar Tudományos Akadémia-PAB pedagógiai bizottságát; számtalan nemzetközi és hazai konferencia és tudományos testület gazdagodott tetteivel, gondolataival. 1968-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen nyerte el pedagógia szakos bölcsészdiplomáját, egy évvel később pedig pszichológiából doktorált a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. 1975-ben Mikrocsoportok az iskolai osztályokban címmel védte meg kandidátusi értekezését, és ennek a témának a vizsgálata életében mindvégig szívéhez közel álló maradt. Vastagh Zoltán tudta, hogy a nevelés, az igaz emberré formálódás a társas kapcsolatok, az emberi viszonyok szintjén bontakozik ki. Ezért kutatásait mindig gyerekek és tanárok közelében folytatta, a dobszai, a szederkényi és más iskolák miliőjében. Az általa művelt pedagógia alkotó elevenséggel teli valóság, az Ember pedagógiája volt. Vallotta, hogy a nevelés társas viszony, személyiségek összetalálkozása, sokszínű és leheletfinom folyamat, melynek során test, lélek és szellem együttesen alakul, tanár és növendéke együtt formálódik. Vastagh Zoltánt február 4-én helyezik végső nyugalomba Pécsett, a Központi temetőben. i J. A . " y gli C /€ (jj Kultúratv . ro _______________________________________________________ Napi Magyarorszag 1 . Fekete Hedvig és Tere O’Connor koreográfiái a Trafóban Táncos mementó- „amerikai” programbeszéd Táncparkett /■ Péczely Dóra A Kortárs Művészetek Házában, január utolsó hétvégéjén két táncelőadás premiere is látható volt. A produkciókat Fekete Hedvig, az egyik legképzettebb és legfinomabb magyar táncosnő személye kötötte öszsze, aki kétéves kihagyás után tért vissza a modern tánc színpadára. Fekete Hedvig a Balettintézetben szerzett klasszikusbalett-tudást, és a Szegedi Balettben kezdte pályafutását. Dolgozott Kovács Gerzson Péterrel, Roberto Galvannal, majd Bozsik Yvettel táncosként és asszisztensként. A januári premier, a Vonat hároadik önálló koreográfiája. Már az előadás színpadképe (melyet Fekete Hedvig tervei alapján Oldal István készített) letisztult és átgondolt hatást keltett. A bal felső sarokban egy kisebb színpad volt felfüggesztve, melyen egy székely népviseletbe öltözött pár (Horváth Zsófia, Érti Péter) marosszéki forgatást táncolt bevezetőképpen. Átlósan, a színpad jobb csücskében két fotel és egy hatalmas keret, mint egy vakablak törte meg a teret, tetején egy favonat állt. A kétszemélyes koreográfiát Fekete Hedvig és Bakó Tamás táncolta, nagyrészt ezen a néhány négyzetméternyi helyen, a fotelek közt, a foteleken, egymás mozdulataiba és gesztusaiba ágyazódva. Nemcsak az együttélés nehézségeiről, hanem a közös élet szépségéről, játékosságáról, lehetőségeiről is szólt ez a csodálatos technikai tudással eltáncolt darab. A néptáncbetét komor szépsége egyaránt jelentette a múlt értékeinek tiszteletét, de ezekenek az értékeknek újraértelmezendő voltát is jelezte. Fekete Hedvig az előadás zenéjéhez egykori mesterének, a fiatalon eltávozott Janek József azonos című darabjának hanganyagát használta fel, mementóul ajánlva a kiváló mester emlékének. A produkció koncepciója és a táncosok minden mozdulata arról mesélt, hogy létezik a hazai modern táncosok közt (Bozsik Yvett mellett) olyan tehetség, aki táncosként és koreográfusként is képes sablonok nélkül, depreszsziótól és meghasonlottságtól mentesen alkotni. A második részben egy amerikai koreográfus, Tere O’Connor darabját mutatta be öt magyar táncos, köztük az előző produkcióból Fekete Hedvig, valamint a koreográfusként is alkotó Kulcsár Enikő a Közép-európiai Táncszínházból, illetve Nemes Orsolya, Sárkány Zsolt, Horgas Ádám az Atlantis Színházból. Az elsőként táncolt darab színvonala után nem kis várakozással kezdett a néző az előadás befogadásához: ez a darab még jobb lesz, hiszen minden adott, egy, az előzőnél is változatosabb, színesebb előadáshoz. Egy amerikai koreográfus, aki tavaly másodszorra kapta meg a „Bessie” elnevezésű New York-i tánc- és előadóművészdíjat, a koreográfia terén elért teljesítményéért. Közel húsz éve táncol, társulatával bejárta a világot, a New York University és az Ohio State University tanára, munkái különleges egyéniségéről árulkodnak, sokféle stílust ötvöznek. Szeptemberben egyhetes műhelymunka keretében fogllalkozott az öt magyar, jól képzett táncossal. Ennek a munkának az eredménye egy valóban nem hétköznapi, de komoly fenntartásokat ébresztő darab. Először is a legkevésbé volt a produkció táncelőadás. Inkább hasonlított egy jól szervezett, a Central Park napsütötte lankáin nap mint nap látható performance-hoz vagy - európai kultúrkörben értelmezve - inkább egy posztavantgárd megmozdulásnak tűnt, mint egy első osztályú tánckoreográfus munkájának. A szereplők főképp szövegeket mondtak és énekeltek, a lányok zöldségszínű ruhában, a fiúk egyszerű szürkében daloltak, egyébként táncosokhoz mérten korrekt színvonalon. A jelenet leginkább valamiféle parodisztikus jelleggel bírt, mely az előadás több szintjére is vonatkozott. Magára a táncra, melyet a koreográfus egyrészt mint hétköznapi mozgást értelmezett, besorolván a mindennapi tréningezést igénylő sportok közé. Másrészt mint művészetet degradálta, mind a mozdulatok, mind a szöveg szintjén a munkakategóriába sorolva. A produkció szövegvilága meglehetősen az amerikai trend(y) civilizációellenes, zöldpárti vezérmotívumokra épült. A számítógép-használat mint a lábakat feleslegessé tevő művelet jelenik meg, az internet mint anyapótlék (www.mama.hu), a kétkezi munka, jelesül a karfioltermesztés pedig az emberi bölcsesség birtoklásának alapfeltételeként értelmeződik. Ha a darabnak ez a szintje is paródia, akkor az előadás végső soron nem más, mint eleinte párhuzamosan futó, majd összekuszálódó paródiaszálak gubanca Ha viszont nem paródia ez a zöldpártiság, akkor egyszerű demagóg, divatos, „amerikai” programbeszédnek feleltethető meg az előadás, melynek áldozatul esett a tánc, a művészet. Fekete Hedvig és Bakó Tamás. Jin és Jang a mozgásban Fotó: Hapák Péter Veress Miklós Somogyi utazásán. Könyvkuckó Kaszonyi A barcsi születésű, József Attila-díjas költő a szülőföldjével, „Somogyországgal” kapcsolatos verseit gyűjtötte csokorba Új könyvében. Mintegy négy évtized terméséből azokat a munkákat, amelyek a hajdani tájakat és arcokat, az embert (gyerekembert) próbáló nehéz esztendőket, a régi emlékeket idézik fel. Veress Miklósra is áll egyik költő példaképe, Kosztolányi Dezső mondása, miszerint „a költő akkor arat, ha termését elveri a jég”. Mert ő is, ahogy egész nemzedéke - a mai ötvenévesek - apa nélkül, a mindennapi ínség szorításában nőtt fel. Albérletről albérletre vándorolva, ahogy azt a Hét utca című hangulatos verse is dokumentálja. Ám a hajdanvolt gyermekévek a magány, a kilátástalanság és a nyomorúság ellenére sem voltak egyhangúak és reménytelenek. „Ha ebből a szegénységből és a róla írottakból bárki arra következtetne, hogy egészen szomorúságos volt az életem, igen nagyot téved. Nagyszerű barátaim voltak, kedves és szép gyerekkori szerelmeim...” „A 13. számú házban akkor 13-án mindenki Veronikát várt, helyette jöttem én a világra, s haragjában a sors olyan hóviharokat küldött Barcsomra, hogy csak a 13. napon tudtak megkeresztelni...” - így kezdődött Veress Miklós élete Barcson, és ha ma már csak „vendégként” tér is haza olykor, mégiscsak megmaradt örökre somogyinak, hisz ami volt, sosem válhat egészen semmivé. A költő hát Újra meg újra kimondja: „Gyökérrel, ággal, dió-világfával, / Pannónia tündér örömével - / Mit is törődnél a gúzsbabújt világgal: / Csillagmargaréták zárt egébe nézel. / Dombok hűvös nyugodalma igéz: / Merengő arcoddá bűvölt zene: / Belőle tóvá váltan viszszanéz / Pannóniás János bölcs szeme...” •Qseress Miklós: Somogyi jiraza^Rorzgon"n~mmel Társa-•ság kiadványa. Kaposvár, 1999., 156 oldal.) l / (1 ul At Nyolcvan esztendeje született Járdányi Pál Tv- Befejezetlen oratóriuma A XX. századi magyar zenetörténet kiemelkedő zeneszerzője, zenetudósa. Járdányi Pál 1920. január 30-án született Budapesten. Emlékére még az elmúlt héten adtak koncertet, a Szent István Király Zeneiskola és Zeneművészeti Szakközépiskola tanárai. A hangversenyt megelőzően, mint arról hírt adtunk, Járdányiról nevezték el az intézmény egyik termét. Kálmán Járdányi Pált, mint ifjú tehetséget, Kósa György tanította zongorázni, Zathureczky Ede hegedülni, majd Rajeczky Benjámintól a népdal szeretetét, Bárdos Lajostól zeneszerzést tanult. 1938-tól Kodály növendéke lett, és ezzel egyidejűleg néprajzi stúdiumokat is folytatott az egyetemen. Huszonhat évesen a Zeneművészeti Főiskola tanára lett, ahol 1959-es eltávolításáig népzenét, szolfézst és zeneelméletet is oktatott. 1948-tól haláláig a Magyar Tudományos Akadémia népzenekutató csoportjának munkatársa, majd vezetője volt. Közel tízéves népdalgyűjtő munkáját A kidéi magyarság világi zenéje című doktori disszertációjában (Kolozsvár, 1943) összegezte. Járdányi egész zeneszerzői életművét áthatja a hazája iránti rendületlen elkötelezettsége, megkérdőjelezhetetlen és odaadó szeretete. Ezt legnagyszerűbben az 1952-ben komponált grandiózus öttételes Vörösmartyszimfóniában fogalmazta meg, amely a Szózat szavaival üzent a kor hallgatóságának, s amely máig érvényes kisugárzású, az egyik legszebb Járdányi-mű. Aszimfóniát Ferencsik János vezényelte a frenetikus sikert aratott bemutatón, amelyet külföldi (például londoni) nagy sikerű bemutatók követtek. Ezután, az „enyhülés éveiben” kapta Járdányi a Kossuth-díjat, azt megelőzően két ízben Erkel-díjat. Csodálatos alkotása a Vivente e Moriente, amely édesanyja halála után készült, valószínűleg magyar népi siratódallamok nyomán született. Kamarazenei és kórusművek egész sorában remekelt: vonóstrió, vonósnégyes, fúvósötös, hegedű-zongora szonáta, és más darabokban szinte kivétel nélkül ott van a népdalintonáció. Finoman cizellált, megejtő líraiságú opusa a Melódia 1966-ban bekövetkezett, korai halála miatt Előszó című oratóriuma befejezetlen maradt. Járdányi Pál életpályája ugyanúgy megtöretett, mint sok más emberi-művészi hitvallását bátran hirdető kortársáé. 1959- ben kényszerült elhagyni főiskolai katedráját, amelynek közvetlen kiváltó oka az Amerikába távozott és 1959 májusában elhunyt Zathureczky Edéről való meleg hangú megemlékezése, de valójában az 1956 októberében a Magyar Értelmiségi Forradalmi Bizottság tagjaként aláírt kiáltvány volt az előidézője, amelyből kisüt a Járdányi megfogalmazta gondolat: ha Magyarország „...függetlenségét vissza nem nyeri, valóra válik Vörösmarty víziója a nemzet temetéséről”. VILÁG IDO K. B. Nagyszabású kiállítási arogram megvalósítását AXX. századi mesterek műveinek bemutatását tűzte ki célul idén az edinburghi Modern Művészeti Galéria. A sort a René Magatte (i Hüs-fytú) festményeit magába foglaló tárlata nyitotta meg, majd Salvador Dali és Paul Klee képei következnek. Magritte, aki az új, elképzelt világok teremtőjeként vált híressé, 1898-ban született Brüsszelben és rövid párizsi tartózkodását kivéve egész életműve Brüsszelhez köthető. Korai képein érezhető a kubizmus hatása, de 1926-tól már a szürrealizmus jegyében alkot. A szürrealista csoport 1924-ben Párizsban alakult meg és művészek hada csatlakozott az új kezdeményezéshez. Salvador Dali mellett Magritte vált a legismertebbé e mozgalom mesterei közül. Kitalált egy új, álomszerű világot, melyben a motívumok felhőkként lebegnek: egyik híres képén egy férfit láthatunk, akinek nyakából fej helyett láb nő ki. Magritte munkáin a hétköznapok szabályai érvényüket vesztik. Bizarr gondolkodásmódja ellenére Magritte mégis polgár maradt, öltönyt és kalapot hordott. A keménykalapos férfi, a festő önarcképe, sok művén feltűnik. Ha megkérdezték tőle, mi van a munkái mögött, ő pléhpofával ezt válaszolta: a fal. „Trompe l’oeil” (szemfényvesztő) technikájának köszönhetően képein a lehetetlen dolgok is hihetővé válnak. -----------------/ /~ Elképzelt világ ~ Magritte-kiállítás Edinburghban