Napi Magyarország, 2000. március (4. évfolyam, 51-76. szám)
2000-03-25 / 71. szám
ih * ■ 322 ?Who (herb*/) 2000. MÁRCIUS 25., SZOMBATNézetNapi Magyarország szám 25 Zsidó-keresztény megbékélésre várván Két főpap a pápa szentföldi látogatásáról s a kölcsönös megbocsátásról A monsignore ruganyos léptekkel siet, sudár alakján csak úgy suhog a reverenda. Miközben keresi a legalkalmasabb könyvtárszoba legkedvezőbb csücskét, ahol lekucorodhatunk, folyvást sztorizik. Afrikában élt hosszú-hosszú évekig, imádja a fekete kontinens színeit, illatait, zamatait, a szabadság ottani, forró levegőjét, az afrikai emberek szívmelegségét. Azokon a tájakon nemcsak misézett, hanem sokat diskurált, és imádott focizni is a helybéliekkel. Ma már Európát kevésbé szereti, s midőn hazatér szülőföldjére, Hollandiába, egyenesen idegennek érzi magát. Itt, a Vatikánban viszont úgy érzi, övé az egész glóbusz, a földkerekség egészének katolikus hívőivel bíbelődhet, amit szeret is, hisz ezért jegyezte el magát ifjoncként Isten fiával. Míg mesél, beszél, nevetős kék szeme élénken csillog, nem tart hatásosnak szánt szüneteket. Mikor Istenről s a hitről beszél, örömmel kuncog, midőn az élet hívságos örömei kerülnek szóba, nem áhítatos, nem ájtatos. Pedig a holland születésfi ami. . ftneckmmi mygye tivyteérjot visel a pápai államban: ő a zsidókkal való kapcsolattartásért felelős pápai bizottság főtitkára. [Á ■ Járai Judit Lehet-e megbocsátani az ősök nevében, különösen, ha nem fogadom el - mert nem fogadhatom el - a kollektív bűnösség veszélyes eszméjét, ám éppen mert nem fogadható el ez az embertelen elv, elkívánható-e a kollektív bocsánatkérés gesztusa? A keresztény és a nem keresztény világot egyaránt megosztó s tán nem is feloldható dilemma ez. De mégis: a rációnál többet ér az igaz őszinteség s a szív szava. Ez esetben többet is kell érnie, hiszen a szándékok őszinték és szeretetben születettek. A bűnbánók szeme könnyes - ám a kiengesztelődőktől is függ, vajon e könnyben mi csillan meg: a megbékélés öröme avagy a csalódottság haragvása? II. János Pál pápa gesztusai és mostani szentföldi útja fordulat (lehet) a keresztény-zsidó viszony két évezredes (rém)történetében. Az alábbi két interjú erről szól. -Miért fontos e bizottság léte és munkája? - Fontos, hogy állandó legyen a kapcsolatunk a világ zsidóságával, éljenek bárhol a képviselői, tartozzanak a zsidó vallás bármely irányzatához. Általában is fontos, hogy közvetlen kapcsolatban legyünk az emberekkel, ez esetben azonban különös a jelentősége. Hiszen a keresztényeknek és a zsidóknak közös spirituális gyökereik vannak. A kereszténység a judaizmusból nőtt ki. Jézus zsidó volt. Édesanyja, az áldott Mária zsidó asszony volt, az apostolok zsidók voltak. Vagyis hát kereszténységünk mélyen gyökerezik a judaizmusban, s erről nem szabad megfeledkeznünk. Bár azt hiszem, minderről, különösen a második vatikáni zsinat óta, nem is szoktunk megfeledkezni. Ugyanis a második vatikáni zsinat volt az, amely hihetetlen változásokat hozott a keresztény-zsidó viszonyban, legalábbis a legfelső szinteken. Ezt talán az egyik amerikai zsidó vezető, Jim Rubin rabbi fejezte ki a legérzékletesebben, a legszebben, amikor a New York Times című napilap hasábjain úgy fogalmazott, hogy mi valamennyien, keresztények és zsidók a második vatikáni zsinat gyermekei vagyunk. Ez a mondat - ez a vallomásos őszinteség - mindennél jobban kifejezi a két, egyistenhívő vallás viszonyának alapvető változásait. - S miért mostanság kerül sor ezekre a változásokra, miért nem történtek meg korábban? - Ezt az elmúlt évszázadot két világháború rázta meg, s a második világháború és a náci rezsim különösen mély nyomokat hagyott a zsidó nép kollektív emlékezetében. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy Hitler és kollaboránsai azt tervezték: kiirtják a zsidóságot, még az emlékét is kitörlik Európából. Ez volt a holokauszt. S a zsidó nép e szörnyűséges tapasztalata - ahogyan II. János Pál pápa többször is kifejtette - valóban sokak szemét felnyitotta. - Vajon a Szentszéknek mit kell még tennie, felülvizsgálnia eddigi tevékenységében, beleértve a tanításait is? - Az alapvető felülvizsgálat éppen a második vatikáni zsinaton történt meg, ahol kimondták: a zsidóság nem tehető felelőssé Jézus keresztre feszítéséért. Ám az az igazság, hogy hiába mondanak ki efféle tételeket a legmagasabb fórumokon, ha „lent” nem válnak igévé, a mindennapi élet és gyakorlat részévé. A tudatlanságon, az évezredes szokásokon kell úrrá lennünk, mindkét oldalon. A nehézségek, az ellenségeskedés gyökere ugyanis mindkét oldalon a tudatlanságban rejlik. Amikor kétezer esztendővel ezelőtt a kereszténység és a judaizmus útjai elváltak egymástól, az akkori fájdalmas helyzet polémiát szült. Mint minden fájdalmas helyzet. A vita pedig az álláspontok megkeményedését eredményezi. Ahhoz a téveszméhez vezet, hogy nekem és csakis nekem van igazam, te csakis tévedhetsz; amit én mondok, az a megalapozott, te csakis vádaskodsz. S amikor megszűnik a párbeszéd, előbb-utóbb kiderül, hogy szinte semmit sem tudunk egymásról. Semmibe vesszük egymást, vagy közönyösek vagyunk a másik iránt. És ez táplálja nemcsak a sztereotípiák kialakulását, hanem a továbbélésüket is. Például azt, amit a keresztények mondottak s tanítottak évszázadokon keresztül, hogy tudniillik a zsidók a felelősek Jézus keresztre feszítéséért. Holott a tény az, hogy a döntést a római megszállók hozták, pontosabban a helytartó. Igaz, zsidó emberek cinkos együttműködésével. Csakhogy ezek a cinkos zsidó vezetők is éppen a római megszállók kegyének köszönhették a sarzsijukat! Nos, ezek a történelem megcáfolhatatlan tényei. Ezért volt kulcskérdés, hogy a kereszténység megváltoztassa tanításait a zsidóságról. A második vatikáni zsinat - amelynek történelmi jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni - ezt meg is tette, ám e tanítások nem mindenütt szivárogtak le, terjedtek el az alsóbb szinteken. De harmincöt esztendő oly kevés idő a kétezer évhez képest! - Hogyan reagált, reagál a változásokra a világ zsidósága? - A vezető zsidó szervezetek irányítói tudatában vannak a változásoknak. De nagyon sokan nem tudják, mi történik. Ezért tartom fontosnak a tanítást, a nevelést! Néhány héttel ezelőtt Jeruzsálemben nemzetközi konferencián vettem részt, amelyet a három monoteista vallás - a kereszténység, az iszlám és a judaizmus - képviselői szerveztek. Az egyik témánk ez volt: mit tanítsunk egymásnak magunkról, illetve mit tanítson a másik rólunk? Akkor így fogalmaztam: a nagy kérdés az, hogy a többiek mit akarnak megtanulni rólam. Magam is hallottam már - például a Vatikánról vagy magáról a kereszténységről - olyan elméleteket, amelyekben egyáltalán nem ismertem magamra, magunkra. S talán nem is rosszindulatra alapozódtak ezek az ideák, hanem egyszerűen csak tudatlanságra. Ezért fontosnak tartom, hogy keresztények fogalmazzák meg mindazt, amit magukról fontosnak tartanak, zsidók beszéljenek a judaizmusról s mozlimok szóljanak az iszlám hitről és szokásokról. Ne meggyőzzük, megtérítsük egymást, hanem egymás megismerésére törekedjünk. S egymás tiszteletére. Egymás tisztelete és megértése sok mindent magában foglal, foglalhat. Például az őszinte önvizsgálat eredményének megértését, a bűnbocsánat elfogadását s ezzel az álláspontok változásának jelentőségét mindkét oldalon. Mivel győzné meg a zsidóság azon képviselőit, akik nem látszanak hajlani e megértésre, akik elutasítják a megbocsátást és nyomában a megbékélést? - Ha folyvást csak azon rágódunk, hogy vajon megbocsáthatok-e az őseim nevében, akkor megfogalmazódik a kérdés másik része is. Nevezetesen ez: vajon kérhet-e valaki bocsánatot azon cselekedetekért, amelyeket az ősei követtek el, akik szintén nincsenek többé az élők sorában? Nos, szerintem ezek a kérdések megbénítanak minket. Nem segítenek senkinek, sem a zsidóknak, sem a keresztényeknek. Nem lenne szabad itt leragadnunk! A zsidóknak meg kellene nyitniuk a szívüket! Megértem persze, hogy ez nehéz, hiszen fel kell eleveníteni az emlékeket. Csakhogy az emlékezet sebeinek is be kell egyszer hegedniük! Nem az a lényeg, hogy meakulpázzunk! Zsidók, mozlimok, mindenki nekiállhatna, hogy a bocsánatkérés egész sorát követelje vétkesek egész seregétől. E tekintetben egyikünknek sincs joga a kizárólagosságra. - Ön nem először találkozik II. János Pál pápával. Milyennek ismerte meg őt? - II. János Pál pápa, csakúgy, mint előde, XXIII. János, a zsidó nép nagy barátja. II. János Pál az egyetlen katolikus egyházfő, aki a saját szemével látta a zsidó nép legnagyobb tragédiáját, a holokausztot. Krakkó püspökeként szolgált, amikor a három és fél millió lengyel zsidó legnagyobb részét elpusztították. Közvetlen közelről látta, átélte a tragédiát, s talán ezzel is magyarázható, hogy soha nem mulasztja el kifejteni: valamennyiünk, az egész emberiség kötelessége megígérni idősebb testvéreinknek - igen, így mondja: idősebb testvéreinknek! -, a zsidó népnek a jövőt. Nyitott, őszinte és barátságos embert ismertem meg benne. 1993-ban találkoztunk a Rómához közeli Castel Gandolfóban, ahol a nyári rezidenciája van. Csupán egy epizódot hadd idézzek fel abból a beszélgetésből, amelyet ott folytattunk az antiszemitizmusról. Nagyon fontos volt a reakciója, amely érzékelteti, hogy milyen ember. Azt mondtam neki: mi nagyra értékeljük azt a tényt, hogy ön, aki több mint száz országba ellátogatott, minden egyes helyszínen elítélte az antiszemitizmust. Igen, mi ezt nagyra értékeljük. Nagyon boldog volt, hogy ezt hallja tőlem. S nagyon fontos - tettem hozzá -, hogy ezt öntől halljuk, hiszen szerte a világban még mindig vannak papok, akik bennünket vádolnak egy kétezer esztendővel korábban elkövetett bűnnel. Erre a pápa visszakérdezett: „Gondolja, hogy még mindig vannak olyan primitív emberek, akik önöket vádolják a kétezer évvel ezelőtt történtekért?” Ránéztem s azt mondtam, elmondok erre egy viccet, de - mint tudjuk - minden tréfában ott rejlik az igazság magva is. -Hogy hangzott a vicc? - Az Egyesült Államok középnyugati vidékén vagyunk. Vasárnap délre jár. A kisváros főterén megjelenik egy férfi, elegáns vasárnapi öltönyben. Épp most jött ki a templomból. Ordibálni kezd: hol egy zsidó? Adjatok nekem egy zsidót! Találnom kell egy zsidót! És mire kell neked itt, a középnyugaton egy zsidó?! - kérdezi valaki. Meg kell ölnöm! Miért, mit csinált veled? Miért akarsz megölni egy zsidót? Mire a férfi, mert ők ölték meg Jézust! Az emberek a téren összenéznek. De hiszen az kétezer évvel ezelőtt történt! A férfi vállat von: meglehet, de én csak egy órával ezelőtt hallottam róla a templomban, a paptól. A pápa elmosolyodott, s ezt mondta: „A kettőnkről készült fénykép, amint kezet fogunk, kikicsit idősebbnek látszik a koránál. Meglehet, a megélt élet, a gyermekkor gyötrelme, a megszerzett bölcsesség, egy különös, ellentmondásoktól feszített ország szellemi-erkölcsi irányításában betöltött szerepe és felelőssége teszi. Tény, hogy a nublán rerzsálemi irodában mintha egy bölcs nagypapa fogadna. Israel Meir Lau, Izrael askenázi főrabbi-ja , persze több ennél. Történetei sem egyszerű mesék. Üzenet van abban, ahogyan felidézi, miként emlékezett II. János Pál pápa 1993- as találkozásukkor a Lau családra, Frankel rabbira, Israel Meir Lau nagyapjára, amint szombatonként a zsinagógába sétált, vagy anyai nagyapjára, Szimha Frankel Teomimra, aki szintén rabbi volt. Akkor, 1993- ban a pápa Castel Gandolfó-i nyári rezidenciáján két lengyel születésű ember találkozott, s rázott kezet egymással. Az egykori krakkói püspök, akiből a katolikus anyaszentegyház feje lett s a valahai krakkói kiskölyök, aki megjárta a czestochowai munkatábort. A szabadulás a buchenwaldi koncentrációs táborban érte, s mára a zsidó állam askenázi főrabbija lett. Emlékei, gyökerei részben közösek a szentatyáéival, húzza majd a talajt az olyan primitivszkik alól - így mondta, ilyen lengyeles kiejtéssel -, akik önöket ilyesmivel vádolják. Elérkezett az idő, hogy több legyen a megértés, a megbocsátás, és többé senki se beszélhessen így! Ezért bárhová megyek, mindenütt elítélem az antiszemitizmust.” Ilyen ember a pápa. - Mit vár a mostani történelmi vizittől? - Nagy várakozással tekintek a látogatás elé. Büszke is vagyok rá, hogy itt, a független zsidó állam főrabbijaként üdvözölhetem a pápát. Ez ötvenöt esztendővel ezelőtt csupán álom volt. Nehéz megfogalmaznom, mit érzek a gondolatra, hogy én, a Frankel Teomim rabbi unokája azé a krakkói rabbié, akit a pápa jól ismert a saját hazámban fogadhatom őt. Azt mondom majd neki: a Biblia valamennyi prófétájának jóslata igaznak bizonyult, és a szemünk láttára vált valósággá. Tudja, mire gondolok? Ezékiel próféciájának 37. fejezetére, arra, amelyben egy száraz csontokkal teli mezőről beszél. Igen, mi, zsidók voltunk a kiszáradt csontok. Európában a csontok millióit hagytuk magunk mögött. Ám Ezékiel próféciájának vége így hangzik: „íme, én megnyitom sírhantjaitokat - mondja az Úristen -, és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem, és bevezetlek titeket Izrael földére.” Én személy szerint és a holokauszt valamennyi túlélője, mind, mind e jóslat megtestesítői vagyunk. Amikor a pápa Izraelbe látogat, talál majd egy főrabbit, akinek a nagyapját még Krakkóban ismerte, s akinek az unokája ma Izrael főrabbija. Egy független és autonóm államé. Én itt már nem száműzetésben élek, nem idegen vagyok, hanem ez az én hazám, ahová visszatértem, visszatértünk. Örömmel várom a találkozást a pápával, annak tudatában, hogy nagyon nyakas nemzethez tartozom, amelyet azonban éppen ez a nyakasság segített a túlélésben. Ez a látogatás új kezdet lesz vajon a kereszténység, a katolikus egyház és a zsidóság történetében? - A látogatás önmagában a zsidók szuverenitásának tényleges és jogi elismerése Izrael földjén, s ha igazán elhangzik a bocsánatkérés a zsidó néptől az elmúlt kétezer esztendő miatt, akkor van, lesz esély új korszak nyitására. Persze úgy, hogy asszimiláció és térítés nélkül - mindenki megtartja a saját vallását, a Mindenhatót szolgálja a maga módján, a saját hite szerint. - S lehet-e megbocsátás? - Figyelnünk kell, mi hangzik el, aztán majd reagálunk. Nekem nincs felhatalmazásom arra, hogy megbocsássak. Az áldozatok, a hatmillió zsidó, a spanyolországi inkvizíció, a keresztes hadjáratok áldozatai és a többiek soha nem hatalmaztak fel engem, hogy az ő nevükben szóljak, és azt mondjam: megbocsátok nektek! S mvvel nem tudok felejteni - mert nem tudok felejteni! -, nincs hatalmam arra, hogy megbocsássák. De aki azt a felet képviseli, amelyiknek bocsánatot kell kérnie, annak ezt meg is kell tennie! Ez az első. Hogy vajon a bocsánatkérés elfogadásra talál-e, avagy sem? Nos, előbb hallgassuk meg, ki kéri, hogyan kéri a bocsánatot! S aztán majd reagálunk. A daliás főpap a Vatikánban, majd a szemét nagypapásan összecsippentő főrabbi Jeruzsálemben szeretetteljesen, mosolyogva fogad. Mindketten vidámak, holott nagyon is komoly dolgokról esik szó; mindketten sok időt szánnak rám, holott nagyon is elfoglaltak. Ám a felemlített érvek mindannyiunknak fontosak. Különösen most, hogy mind a Vatikánban, mind Jeruzsálemben a szentatya szentföldi látogatására készülődnek. Ki-ki a maga módján. Történelmi mea culpák után, kiengesztelődés közben, megbocsátásra várva. Jeruzsálem látképe a déli fal felől nézve A SZERZŐ FELVÉTELE iI. János Pál pápa megérinti azt a tálka izraeli földet, melyet három názáreti - muzulmán, keresztény és zsidó - gyerek nyújtott át neki a repülőtéren Fotó: MTI/EPA Arturo Mari