Napjaink, 1962 (1. évfolyam, 1-9. szám)

1962-04-01 / 1. szám

Lukovszky László rajza KALÁSZ LÁSZLÓ: BŐ OVA Az árnyékokat a víz nem viszi el, se a fényeket, a csobogás maga előtt csak tajtékot teper, meg ami akad: korhadt rönk, levél, papírhajó. Az alkonyat fényt és árnyékot vet, vetkőzni s fürödni volna jó, bokrok alatt, a hűvös vízbe rejtve, aztán szökkenve a bukó nap elé, utánakapni futó rönknek, habnak, s hányát feküdve nézni ég felé, míg vinne a víz, s fejjel ütődnék gallynak és vízmélyi gyökérnek, ijeszteni a félénk halakat, érezni csak, s mosolyogni, ha félnek, utánakapni sodródó ágnak, gallynak, közévegyíteni elsodort magam, de érezni, hogy mélyen, de alattam a rohanásnak szilárd talaja van. Nagyanyám halott Híg fényű nap, mint korhadt, málló dézsa langyos-sárgás ereket csurgatott, esésük vert a porba fényhabot, amint zuhogtak szikkadt föld­fazékba. Unra töltöttünk el hat napot, másfél év: szokott féltés, céda séma, öntartóztatás bosszú-buborékja, é­s estére hír jött: nagyanyám halott. Láttam egy percre élte villanását, képzeltem is tán, anyám mint jajongat. Korán feküdtünk: eltörtem a lámpát. Te vonakodtál: „illetlen ... halott“, s vad kászálódásban: „élni kell tovább, hát...“ mondtam talán, s a száddal szám becsuktad. A Kortárs estje Szentistvánban A szentistváni községi művelődési ház pezsgő, tartalmas élete ma már nemcsak a megyében közismert. Híre túlnőtt a megye határain és szinte országosan is a legjobban működő, példamutató művelődési házak kö­zött emlegetik. Gazdag programjá­ban a közelmúltban került sor a Kortárs című irodalmi folyóirat est­jére, illetve író-olvasó találkozóra. Zsúfolt volt a művelődési ház tá­gas nézőtere a találkozó estjén. A fővárosi írók közül eljött Cseres Tibor József Attila-díjas, Garai Gábor József Attila-díjas, Kalász Márton és Csanádi János. Illés Béla kétszeres Kossuth-díjas író betegsége miatt mondta le a részvételt. Garai Gábor mutatta be az esten megjelent írókat, ismertette életpályájukat, munkásságukat, majd a jelenlévő írók új alkotásaikból mutattak be né­hányat a közönségnek részben sze­mélyes előadásban, részben a műve­lődési ház irodalmi szakköre tagjai­nak tolmácsolásával. A fővárosi író­kon kívül bemutatásra került Mold­vai Győzőnek, a művelődési ház igaz­gatójának, a Kortárs­ban is már többször szerepelt költőnek néhány alkotása. A nagysikerű est után szűkebb­­körű találkozóra került sor, amelyen az írók, valamint az egyidőben meg­nyílt képzőművészeti kiállításra ér­kezett képzőművészek a művelődési ház irodalmi szakkörének és színját­szó csoportjának tagjaival kötetlen baráti beszélgetésben vitatták meg napjaink irodalmi, művészeti és el­sősorban a falu kultúrálódásával ösz­­szefüggő általános művelődési kérdé­seit. napjaink Kidöntött mezsgyekarók 1959 első hónapjában tsz­alakuló közgyűlésen vettem részt, egy csereháti kisfaluban. Megtuda­koltam, ki írta alá elsőnek a belépési nyilatkozatot, s lelkes tálalásban kö­zöltem a nevét. Egy hét se telt bele, az atyafi­ú beállított a járási pártbi­zottságra, s követelte, hogy „rehabi­litálja” a sajtó, most aztán neki „vége”, nem lesz maradása a falu­ban, mert neki tulajdonítják a tsz megalakulását, ő törte meg a jeget. A „nehéz esetet” megoldhatatlannak találtam. A tény, az tény. Elmúlt egy év. Meghívtak a tsz első zárszámadására. Jól dolgoztak, az időjárás is kedvezett, volt mit osztaniuk. Már javában koccintgat­­tak, mire odaérkeztem. Az egyik sa­rokban idősebb emberek borozgat­­tak. Hozzájuk telepedtem. Volt ott idegen más is — poháremelgetéshez szívesebben társul az ember, mint répakapáláshoz — rám se hederítet­tek. Éppen arról folyt a szó, hogy nem volt buta ember, aki kitalálta ezt a közöst, nem fáj az ember feje az adó meg miegymás miatt, és meg is lehet benne élni. Az egyik magas­ra emelte poharát és harsányan él­tette szomszédját, aki ötödiknek adta be derekát a szervezésnél. Egyszer­­csak feláll egy őszhajú bácsi és oda­vágja: „Én meg az első voltam! Halljátok-e, az én egészségemre már nem is isztok? ...” Egyből ráismer­tem — ez az atyafi kilincselt „reha­bilitációért” s egy év távlatából, di­csőségnek érzi elsőségét. LEHURROGTÁK az én embe­remet. Egy nagyokos még elméle­tet is fabrikált, hogy az ötödiknek éppen olyan nehéz volt elhatározni magát a belépésre, mint az elsőnek, tehát mindegy, kinek az egészségére isznak. Az öreg megbántva húzódott odább, s az én poharamhoz koccin­totta poharát. Nem ismerte fel ben­nem azt a „firkászt,” aki miatt állí­tólag meggyűlt a baja a közvéle­ménnyel. „Nem vesznek be a ban­dába, mert nekem csak hat holdam volt, nekik meg tizenhat” — pana­szolta, feltárva előttem a „kiközösí­tés” valódi okát. Jót nevettem a dolgon, mire az öreg őszintén megneheztelt rám. Bi­zonygatta, hogy igazat beszél, ezek a volt módosak még mindig jobban érzik egymás között magukat, nem szívesen „keverednek”. Sebaj, fütyül­jön az ellenszenvükre, azért is men­jen hozzájuk, igyon velük, úgyse mondhatják, kívül tágasabb, az a vi­lág már elmúlt. Volt már a fejében egy kicsi. „Még, hogy én menjek hoz­zájuk?! Köpök rájuk! Mindenkor va­gyok olyan ember, mint ők!” Jó han­gosan mondta, amit mondott, meg­hallották a szomszédok. A legfiata­­labbik közül odajött, csitította az öreget, hogy hát azért nem kell mindjárt megsértődni. „Egy család vagyunk, Józsi bácsi, most már nincs gazdag meg szegény, csak tsz-tag van. A munka most már az ember mérője, nem a föld ... !” Úgy beszélt, mintha valamelyik vezércikkemből szónokolna. Hang­­súlyozása furcsa keveréke volt az őszinteség látszatának s annak, hogy csak mondja, ledarálja a szavakat, de értelme még nem járta át szívét­­lelkét. Ma az egységbe olvadásnak egyik legnagyobb akadálya, a tudatlanság. A szubjektív feltételek megterem­tése sok-sok hozzáértő ember műve lesz, akik villámhárítóként vigyáz­zák a közösségi munka rendjét, meg­fékezik a szájaskodókat, okos szóval leintik az egységbontókat, akik régi sérelmek felhánytorgatásával nem elvesznek, hanem tesznek az ellenté­tek halmazához. FÜLTANÚJA VOLTAM az alábbi esetnek. Tavaly húsvét előtt történt. Ültetéshez válogattak burgonyát az egyik tsz-ben. Ez asszonyi munka. Néhány asszony csak délután ment ki a válogatásihoz, otthon maradtak meszelni, takarítani. Az egyik fiatal­­asszony epésen megjegyezte, hogy „Nektek akkor kel fel a nap, amikor másnak lenyugszik?” Az egyik későn jövő sem ment a szomszédba vissza­vágóért, kinyilatkoztatta, hogy „Nem mindenkinek van mit meszelni”. A sertés plasztikbombája felrobbant a fiatalasszony önérzet-sáncain — a felszabadulás előtt cseléd volt az apja, valóban nem volt mit meszel­niük. Ha a brigádvezető közéjük nem vág a szó vastagabb végével, talán egymás hajának is esnek. „A keze­tek járjon, ne a szátok. Azt hiszi­tek, aki jobban kinyitja a száját, an­nak van igaza? Fuj, szégyentelenek! Úgy ordíttok egymásra, mintha egyéni parasztok lennétek!” Ez a meglepő fordulat egyik pillanatról a másikra megnevettette őket , s a fényképezőgépemre mind ilyen ne­vető asszonyarc került... Itt egy másik „kis” történet, melyre a tsz-közgyűlés tett kemény, de igazságos pontot. Az egyik tehe­n­e­e­nész rendszeresen megdézsmálta a másik abrakosát — nem vitte a ház­táji tehenének, nem bizony, odaön­­tötte a gondjaira bízott jószágnak, ilyen alattomos csellel akart tej­ter­melési prémiumhoz és az ezzel járó erkölcsi elismeréshez jutni. Cimbo­rája megneszelte a dolgot. Megleste és tettenérte, amint a szakajtóval az ablakos ládában kotorászott „Kiüt­közik belőled a cseléd, úgy lopsz, ahogy az uraságnál megszoktad, te piszok!” A nyakoncsípett cimbora önbíráskodással vett elégtételt a sér­tésért. Felkapta a vasvillát és — puff, odasózott vele. A tolvajt a köz­gyűlés elé idézték, s ha nem fogja könyörgésre a dolgot, útilaput köt­nek a talpára — leváltották, munka­egységlevonással sújtották. És olyan szép felszólalások hangzottak el az eset kapcsán, öröm volt hallgatni. A nép mondott átgondolt, komoly íté­letet­­ a közösség, az újnak készülő paraszt emelte önmaga fölé feddő­­en az ítéletet: „Ezt nem szabad, ez bűn, még egyszer elő ne forduljon, mert kipenderítünk, kizárunk a kö­zösségből ...” Igen, ma már „hivatalosan” nincs kulák, középparaszt, szegényparaszt sincsen. Gazdaságilag nincsen, de amikor az alkalom közéjük gurítja a civakodás lármás lehetőségét, van ez is, az is, amaz is. De ha résen áll­nak azok, akik túllátnak az orruk­nál, belelátnak az egymáshoz iga­zodni akaró, még szögletes rétegek formálódó szövevényébe, még az ilyen alkalmat is a közösségi nevelés hasznára fordíthatják. MA MÁR FRÁZISKÉNT HANG­ZIK az a megállapítás, hogy elhibá­zott volt a falun alkalmazott réteg­politika Parasztpolitikánk egyenle­tessé vált, mentes az ellenforradal­mat megelőző évek nekibuzdulásai­tól és meghátrálásaitól. Az említett időszak politikai analízisét lényege­iben elvégeztük, melynek biztató szintézise­­ a mezőgazdaság immár valósággá vált szocialista átrendező­dése. Megszabadultunk a jelszavak dogmatikus tiszteletétől Megkésve bár, de levettük napirendről a sokat emlegetett hármas jelszót, melynek erőszakolt fenntartása a megváltozott körülmények között súlyos következ­ményekkel járt, s még holnap-hol­­napután is vissza-visszaüt. Elméleti­leg is tüzeltük a rétegek egymás kö­zötti harcát, pedig nem abból kellett volna kiindulnunk, ami szétválasztja, hanem ami összeköti az egyes rétege­ket, hiszen a múltból nemcsak az ellentét hagyományait örököltük, a paraszti egymásrautaltság szokástör­vényei is elevenen él­tek a falu­ban. Igen, tegnap még szítottuk az el­lentéteket hamis felfogások bővülé­sében, ma meggyőződéssel hirdetjük a munka demokráciáját, s nem tak­tikai meggondolásokból tesszük, hogy holnap aztán valamelyik nemkívá­natos rétegre sütögessük stratégiai elvek nagyágyúját — a ma kimon­dott szó, holnap is fedi tetteinket, az egység létrehozásán FÁRADOZUNK, s az egységes pa­rasztosztály kialakításának ma már megvannak a gazdasági feltételei — a föld közösségi tulajdonában. Az ellentétek szülőanyja, a földmagán­tulajdon nem szül többé vagyoni egyenlőtlenséget. A szocialista ter­melési viszonyok alapján nem jö­hetnek létre olyan ellentétek ember és ember között, amelyek megold­­hatatlanok lennének; természetes te­hát, hogy a gazdasági föltételezettsé­­güket vesztett, „öröklött” s ma már csak szubjektívnek nevezhető ellent­mondásoknak is meg kell szűnniük. Ez a folyamat minden külső beavat­kozás nélkül is végbemegy, de nem elégedhetünk meg a tudatformáló gazdasági erők lassú munkájával. Az egyik termelőszövetkezet okos agronómusa, érdekes statisztikával lepett meg nemrégiben. Feljegyzést készített a termelésből kiesett órák­ról, napokról, s megdöbbenve tapasz­talta, hogy a marakodásból, a szét­húzásból származott a legtöbb mun­kakiesés. Tapasztalatait nem rejtette véka alá, közgyűlésen ismertette, s az emberek szinte ijedt némasággal nézetek önnön képmásukra, amelyet az agronómus festett a tények elgon­dolkoztató ecsetjével. Aztán felállt valaki és egyetlen , de nagyon idő­szerű jelmondattal összegezte a hal­lottakat: „Egységben az erő!” Az ag­ronómus azt várta, hogy a tagság ki­törő hahotával nyugtázza majd a „frázist”, de nem nevetett senki. Az emberek magukba mélyedve rakták mérlegre a civódás szánalmas, pa­raszti örökségét, mely oly sok kelle­metlenséggel traktálja őket nap mint nap. Egyesek hajlamosak arra, hogy a tegnapi ellenszenv elfogult álláspont­járól ítéljék meg a parasztember ne­velhetőségét. Ú­ton-útfélen hangoz­tatják, hogy a paraszt — az paraszt, annyira megköti egyéni gazdálkodá­sának idealizált múltja, hogy képte­len előrelépni. Hibás ez a szemlélet, a tények özö­nével cáfolható. Csak egyet a sok közül. 1961 telén „kivont” tollal és felaj­­zott érdeklődéssel bábáskodtam egy termelőszövetkezeti község születésé­nél. A szervezés irányítását végző elvtárs felkért, ugorjak már el egy „nehéz emberhez”, aki a végtelen­ségig megmakacsolta magát, hallani sem akar a belépésről. „Hátha neked kötélnek áll, hogy kiírod az újságba” — igazított útba nevetve. Elmentem ehhez a „nehéz emberhez,” s mint annyi más szervező társam, én is üres kézzel és lógó orral tértem meg a szervezők „főhadiszállására”, a ta­nácsházára. ALIG FÉRTEM BE AZ AJTÓN, tele volt szervezővel. Amikor az utolsó is befutott s a kazalnyi papír­halmazra simogatta a magával hozott belépési nyilatkozatot, vezetőnk fel­állt és ünnepélyesen, szinte megha­­tottan kihirdette az eredményt: — Győztünk, elvtársak! — Nem éppen — szóltam közbe az ünneprontás szándéka nélkül. — Egy még hiányzik. — Az az egy nem számít — mond­ta, és indult a hangosbemondóhoz. Hirtelen mozgolódás támadt, s az én „nehéz emberem” könyökölte magát keresztül a sokaságon. — Hol az a papír!? — kiáltotta. Az utolsó pillanatban érkezett — fél perc múlva az egész falu meg­tudta volna a „sereghajtó” nevét. — Az ég szerelmére! Meg ne írja már, hogy én voltam az utolsó, vi­lággá mennék szégyenemben — kö­­nyörgött, amikor az ő papírja is bele­vegyült a belépési nyilatkozatok kö­zösségébe. Április közepe táján ellátogattam a faluba. Az elnököt kerestem. A tsz­­irodának kiszemelt házikóról éppen akkor kászálódtak le a telefonszere­lők. Az egyik be is kiáltott az abla­kon: — Most már kipróbálhatja a masi­nát, elnök elvtárs! — Jól van! — harsant ki egy vi­dám basszus. — Ejnye, de ismerős ez a hang. De száz szónak is egy a vége: a „nehéz embert” tisztelte meg az el­nöki funkcióval az újdonsült közös­ség. Kettesben indultunk hazárnézőbe. Derűsen beszélt a sors iróniájáról, majd a gondokat emlegette. Négy hónappal ezelőtt még nem nagyon emésztette magát mások bajával, most háromszáz ember, meg kétezer hold gazdája. A vasúti töltés maga­sáról úgy mutatott az elénk laposodó határra, mint egy született agitátor, mit hol fognak termelni, hova tele­pítik a tsz-majort. S képzelete neki­lendült a jövendőnek, úgy szárnyalt, könnyedén libbenve át nehézségek bukkanóin, meg kellett sarkantyúzni fantáziámat, hogy nyomába érjek. Belekerült az új élet sodrába , s észrevétlenül maradtak el mögötte volt embersége kicsinyes partjai. Hányszor, de hányszor megütközött önnön magával, hányszor szorították sarokba tegnapról jött, emésztő gon­dolatok. Volt rá eset, amikor csak a beletörődés ősi szólásmondásával tudta magát kivágni a tépelődés ne­héz helyzeteiből: „Még úgy sose volt, hogy valahogy ne lett volna.” De hát az édeskevés vigasznak, s a jövendő megsejtett lehetőségeibe fogódzott bizonytalankodó szíve-lelke, s ettől mindig új erőre kapott. A fejlődőképesség az ember leg­­áldanivalóbb tulajdonsága. Kossuth mondotta: „Az eszmék ha helyesek, megtermik, s ha korszerűek, hamar termik meg gyümölcseiket.” ÍGY IGAZ. A termelőszövetkezeti mozgalom, melytől egyes „széplel­­kek” elvitatják a poézis lelkesítő tü­­zét, céljaiban magasztos, rövid, alig egy évtizedes eredményeiben bizta­tó. S mert helyes és nagyon is kor­szerű a termelőszövetkezeti mozga­lom eszméje, hamar termi meg gyü­mölcseit, összebékíti, egységbefogja a falu népét, hogy a közös boldogulás nagy lehetősége, mihamarabb való­sággá váljék. A föld, mely éket vert a falvak lakói közé, már elhányta mezsgyekö­veit, az összebékített, elsimult baráz­dák fölött diadalmasan zúgnak át a gépek, de a föld fölé hajló ember­főkből, még nem veszett ki a baráz­dák emlékezete. A­ tudat viszonyla­gos önállósága — így mondjuk ezt a filozófia nyelvén — tartja még a múlt képeit. De hát nem tarthatja az idők végtelenjéig. El-elhagyogat be­lőle. A közös munka, a közösségi élet eseményei, az idejében mondott jó szó, okos érvek és a múltas gondol­kodás csöndes, mindennapi „háború­jából” előbb-utóbb megszületik a korszerű, közösségi életérzésre han­golt, új magyar paraszt, aki öntu­datosan emeli tekintetét a napra: ember vagyok, nem rabja, hanem ura a földnek. GULYÁS MIHÁLY

Next