Napjaink, 1962 (1. évfolyam, 1-9. szám)
1962-04-01 / 1. szám
Lukovszky László rajza KALÁSZ LÁSZLÓ: BŐ OVA Az árnyékokat a víz nem viszi el, se a fényeket, a csobogás maga előtt csak tajtékot teper, meg ami akad: korhadt rönk, levél, papírhajó. Az alkonyat fényt és árnyékot vet, vetkőzni s fürödni volna jó, bokrok alatt, a hűvös vízbe rejtve, aztán szökkenve a bukó nap elé, utánakapni futó rönknek, habnak, s hányát feküdve nézni ég felé, míg vinne a víz, s fejjel ütődnék gallynak és vízmélyi gyökérnek, ijeszteni a félénk halakat, érezni csak, s mosolyogni, ha félnek, utánakapni sodródó ágnak, gallynak, közévegyíteni elsodort magam, de érezni, hogy mélyen, de alattam a rohanásnak szilárd talaja van. Nagyanyám halott Híg fényű nap, mint korhadt, málló dézsa langyos-sárgás ereket csurgatott, esésük vert a porba fényhabot, amint zuhogtak szikkadt földfazékba. Unra töltöttünk el hat napot, másfél év: szokott féltés, céda séma, öntartóztatás bosszú-buborékja, és estére hír jött: nagyanyám halott. Láttam egy percre élte villanását, képzeltem is tán, anyám mint jajongat. Korán feküdtünk: eltörtem a lámpát. Te vonakodtál: „illetlen ... halott“, s vad kászálódásban: „élni kell tovább, hát...“ mondtam talán, s a száddal szám becsuktad. A Kortárs estje Szentistvánban A szentistváni községi művelődési ház pezsgő, tartalmas élete ma már nemcsak a megyében közismert. Híre túlnőtt a megye határain és szinte országosan is a legjobban működő, példamutató művelődési házak között emlegetik. Gazdag programjában a közelmúltban került sor a Kortárs című irodalmi folyóirat estjére, illetve író-olvasó találkozóra. Zsúfolt volt a művelődési ház tágas nézőtere a találkozó estjén. A fővárosi írók közül eljött Cseres Tibor József Attila-díjas, Garai Gábor József Attila-díjas, Kalász Márton és Csanádi János. Illés Béla kétszeres Kossuth-díjas író betegsége miatt mondta le a részvételt. Garai Gábor mutatta be az esten megjelent írókat, ismertette életpályájukat, munkásságukat, majd a jelenlévő írók új alkotásaikból mutattak be néhányat a közönségnek részben személyes előadásban, részben a művelődési ház irodalmi szakköre tagjainak tolmácsolásával. A fővárosi írókon kívül bemutatásra került Moldvai Győzőnek, a művelődési ház igazgatójának, a Kortársban is már többször szerepelt költőnek néhány alkotása. A nagysikerű est után szűkebbkörű találkozóra került sor, amelyen az írók, valamint az egyidőben megnyílt képzőművészeti kiállításra érkezett képzőművészek a művelődési ház irodalmi szakkörének és színjátszó csoportjának tagjaival kötetlen baráti beszélgetésben vitatták meg napjaink irodalmi, művészeti és elsősorban a falu kultúrálódásával öszszefüggő általános művelődési kérdéseit. napjaink Kidöntött mezsgyekarók 1959 első hónapjában tszalakuló közgyűlésen vettem részt, egy csereháti kisfaluban. Megtudakoltam, ki írta alá elsőnek a belépési nyilatkozatot, s lelkes tálalásban közöltem a nevét. Egy hét se telt bele, az atyafiú beállított a járási pártbizottságra, s követelte, hogy „rehabilitálja” a sajtó, most aztán neki „vége”, nem lesz maradása a faluban, mert neki tulajdonítják a tsz megalakulását, ő törte meg a jeget. A „nehéz esetet” megoldhatatlannak találtam. A tény, az tény. Elmúlt egy év. Meghívtak a tsz első zárszámadására. Jól dolgoztak, az időjárás is kedvezett, volt mit osztaniuk. Már javában koccintgattak, mire odaérkeztem. Az egyik sarokban idősebb emberek borozgattak. Hozzájuk telepedtem. Volt ott idegen más is — poháremelgetéshez szívesebben társul az ember, mint répakapáláshoz — rám se hederítettek. Éppen arról folyt a szó, hogy nem volt buta ember, aki kitalálta ezt a közöst, nem fáj az ember feje az adó meg miegymás miatt, és meg is lehet benne élni. Az egyik magasra emelte poharát és harsányan éltette szomszédját, aki ötödiknek adta be derekát a szervezésnél. Egyszercsak feláll egy őszhajú bácsi és odavágja: „Én meg az első voltam! Halljátok-e, az én egészségemre már nem is isztok? ...” Egyből ráismertem — ez az atyafi kilincselt „rehabilitációért” s egy év távlatából, dicsőségnek érzi elsőségét. LEHURROGTÁK az én emberemet. Egy nagyokos még elméletet is fabrikált, hogy az ötödiknek éppen olyan nehéz volt elhatározni magát a belépésre, mint az elsőnek, tehát mindegy, kinek az egészségére isznak. Az öreg megbántva húzódott odább, s az én poharamhoz koccintotta poharát. Nem ismerte fel bennem azt a „firkászt,” aki miatt állítólag meggyűlt a baja a közvéleménnyel. „Nem vesznek be a bandába, mert nekem csak hat holdam volt, nekik meg tizenhat” — panaszolta, feltárva előttem a „kiközösítés” valódi okát. Jót nevettem a dolgon, mire az öreg őszintén megneheztelt rám. Bizonygatta, hogy igazat beszél, ezek a volt módosak még mindig jobban érzik egymás között magukat, nem szívesen „keverednek”. Sebaj, fütyüljön az ellenszenvükre, azért is menjen hozzájuk, igyon velük, úgyse mondhatják, kívül tágasabb, az a világ már elmúlt. Volt már a fejében egy kicsi. „Még, hogy én menjek hozzájuk?! Köpök rájuk! Mindenkor vagyok olyan ember, mint ők!” Jó hangosan mondta, amit mondott, meghallották a szomszédok. A legfiatalabbik közül odajött, csitította az öreget, hogy hát azért nem kell mindjárt megsértődni. „Egy család vagyunk, Józsi bácsi, most már nincs gazdag meg szegény, csak tsz-tag van. A munka most már az ember mérője, nem a föld ... !” Úgy beszélt, mintha valamelyik vezércikkemből szónokolna. Hangsúlyozása furcsa keveréke volt az őszinteség látszatának s annak, hogy csak mondja, ledarálja a szavakat, de értelme még nem járta át szívétlelkét. Ma az egységbe olvadásnak egyik legnagyobb akadálya, a tudatlanság. A szubjektív feltételek megteremtése sok-sok hozzáértő ember műve lesz, akik villámhárítóként vigyázzák a közösségi munka rendjét, megfékezik a szájaskodókat, okos szóval leintik az egységbontókat, akik régi sérelmek felhánytorgatásával nem elvesznek, hanem tesznek az ellentétek halmazához. FÜLTANÚJA VOLTAM az alábbi esetnek. Tavaly húsvét előtt történt. Ültetéshez válogattak burgonyát az egyik tsz-ben. Ez asszonyi munka. Néhány asszony csak délután ment ki a válogatásihoz, otthon maradtak meszelni, takarítani. Az egyik fiatalasszony epésen megjegyezte, hogy „Nektek akkor kel fel a nap, amikor másnak lenyugszik?” Az egyik későn jövő sem ment a szomszédba visszavágóért, kinyilatkoztatta, hogy „Nem mindenkinek van mit meszelni”. A sertés plasztikbombája felrobbant a fiatalasszony önérzet-sáncain — a felszabadulás előtt cseléd volt az apja, valóban nem volt mit meszelniük. Ha a brigádvezető közéjük nem vág a szó vastagabb végével, talán egymás hajának is esnek. „A kezetek járjon, ne a szátok. Azt hiszitek, aki jobban kinyitja a száját, annak van igaza? Fuj, szégyentelenek! Úgy ordíttok egymásra, mintha egyéni parasztok lennétek!” Ez a meglepő fordulat egyik pillanatról a másikra megnevettette őket , s a fényképezőgépemre mind ilyen nevető asszonyarc került... Itt egy másik „kis” történet, melyre a tsz-közgyűlés tett kemény, de igazságos pontot. Az egyik teheneenész rendszeresen megdézsmálta a másik abrakosát — nem vitte a háztáji tehenének, nem bizony, odaöntötte a gondjaira bízott jószágnak, ilyen alattomos csellel akart tejtermelési prémiumhoz és az ezzel járó erkölcsi elismeréshez jutni. Cimborája megneszelte a dolgot. Megleste és tettenérte, amint a szakajtóval az ablakos ládában kotorászott „Kiütközik belőled a cseléd, úgy lopsz, ahogy az uraságnál megszoktad, te piszok!” A nyakoncsípett cimbora önbíráskodással vett elégtételt a sértésért. Felkapta a vasvillát és — puff, odasózott vele. A tolvajt a közgyűlés elé idézték, s ha nem fogja könyörgésre a dolgot, útilaput kötnek a talpára — leváltották, munkaegységlevonással sújtották. És olyan szép felszólalások hangzottak el az eset kapcsán, öröm volt hallgatni. A nép mondott átgondolt, komoly ítéletet a közösség, az újnak készülő paraszt emelte önmaga fölé feddően az ítéletet: „Ezt nem szabad, ez bűn, még egyszer elő ne forduljon, mert kipenderítünk, kizárunk a közösségből ...” Igen, ma már „hivatalosan” nincs kulák, középparaszt, szegényparaszt sincsen. Gazdaságilag nincsen, de amikor az alkalom közéjük gurítja a civakodás lármás lehetőségét, van ez is, az is, amaz is. De ha résen állnak azok, akik túllátnak az orruknál, belelátnak az egymáshoz igazodni akaró, még szögletes rétegek formálódó szövevényébe, még az ilyen alkalmat is a közösségi nevelés hasznára fordíthatják. MA MÁR FRÁZISKÉNT HANGZIK az a megállapítás, hogy elhibázott volt a falun alkalmazott rétegpolitika Parasztpolitikánk egyenletessé vált, mentes az ellenforradalmat megelőző évek nekibuzdulásaitól és meghátrálásaitól. Az említett időszak politikai analízisét lényegeiben elvégeztük, melynek biztató szintézise a mezőgazdaság immár valósággá vált szocialista átrendeződése. Megszabadultunk a jelszavak dogmatikus tiszteletétől Megkésve bár, de levettük napirendről a sokat emlegetett hármas jelszót, melynek erőszakolt fenntartása a megváltozott körülmények között súlyos következményekkel járt, s még holnap-holnapután is vissza-visszaüt. Elméletileg is tüzeltük a rétegek egymás közötti harcát, pedig nem abból kellett volna kiindulnunk, ami szétválasztja, hanem ami összeköti az egyes rétegeket, hiszen a múltból nemcsak az ellentét hagyományait örököltük, a paraszti egymásrautaltság szokástörvényei is elevenen éltek a faluban. Igen, tegnap még szítottuk az ellentéteket hamis felfogások bővülésében, ma meggyőződéssel hirdetjük a munka demokráciáját, s nem taktikai meggondolásokból tesszük, hogy holnap aztán valamelyik nemkívánatos rétegre sütögessük stratégiai elvek nagyágyúját — a ma kimondott szó, holnap is fedi tetteinket, az egység létrehozásán FÁRADOZUNK, s az egységes parasztosztály kialakításának ma már megvannak a gazdasági feltételei — a föld közösségi tulajdonában. Az ellentétek szülőanyja, a földmagántulajdon nem szül többé vagyoni egyenlőtlenséget. A szocialista termelési viszonyok alapján nem jöhetnek létre olyan ellentétek ember és ember között, amelyek megoldhatatlanok lennének; természetes tehát, hogy a gazdasági föltételezettségüket vesztett, „öröklött” s ma már csak szubjektívnek nevezhető ellentmondásoknak is meg kell szűnniük. Ez a folyamat minden külső beavatkozás nélkül is végbemegy, de nem elégedhetünk meg a tudatformáló gazdasági erők lassú munkájával. Az egyik termelőszövetkezet okos agronómusa, érdekes statisztikával lepett meg nemrégiben. Feljegyzést készített a termelésből kiesett órákról, napokról, s megdöbbenve tapasztalta, hogy a marakodásból, a széthúzásból származott a legtöbb munkakiesés. Tapasztalatait nem rejtette véka alá, közgyűlésen ismertette, s az emberek szinte ijedt némasággal nézetek önnön képmásukra, amelyet az agronómus festett a tények elgondolkoztató ecsetjével. Aztán felállt valaki és egyetlen , de nagyon időszerű jelmondattal összegezte a hallottakat: „Egységben az erő!” Az agronómus azt várta, hogy a tagság kitörő hahotával nyugtázza majd a „frázist”, de nem nevetett senki. Az emberek magukba mélyedve rakták mérlegre a civódás szánalmas, paraszti örökségét, mely oly sok kellemetlenséggel traktálja őket nap mint nap. Egyesek hajlamosak arra, hogy a tegnapi ellenszenv elfogult álláspontjáról ítéljék meg a parasztember nevelhetőségét. Úton-útfélen hangoztatják, hogy a paraszt — az paraszt, annyira megköti egyéni gazdálkodásának idealizált múltja, hogy képtelen előrelépni. Hibás ez a szemlélet, a tények özönével cáfolható. Csak egyet a sok közül. 1961 telén „kivont” tollal és felajzott érdeklődéssel bábáskodtam egy termelőszövetkezeti község születésénél. A szervezés irányítását végző elvtárs felkért, ugorjak már el egy „nehéz emberhez”, aki a végtelenségig megmakacsolta magát, hallani sem akar a belépésről. „Hátha neked kötélnek áll, hogy kiírod az újságba” — igazított útba nevetve. Elmentem ehhez a „nehéz emberhez,” s mint annyi más szervező társam, én is üres kézzel és lógó orral tértem meg a szervezők „főhadiszállására”, a tanácsházára. ALIG FÉRTEM BE AZ AJTÓN, tele volt szervezővel. Amikor az utolsó is befutott s a kazalnyi papírhalmazra simogatta a magával hozott belépési nyilatkozatot, vezetőnk felállt és ünnepélyesen, szinte meghatottan kihirdette az eredményt: — Győztünk, elvtársak! — Nem éppen — szóltam közbe az ünneprontás szándéka nélkül. — Egy még hiányzik. — Az az egy nem számít — mondta, és indult a hangosbemondóhoz. Hirtelen mozgolódás támadt, s az én „nehéz emberem” könyökölte magát keresztül a sokaságon. — Hol az a papír!? — kiáltotta. Az utolsó pillanatban érkezett — fél perc múlva az egész falu megtudta volna a „sereghajtó” nevét. — Az ég szerelmére! Meg ne írja már, hogy én voltam az utolsó, világgá mennék szégyenemben — könyörgött, amikor az ő papírja is belevegyült a belépési nyilatkozatok közösségébe. Április közepe táján ellátogattam a faluba. Az elnököt kerestem. A tszirodának kiszemelt házikóról éppen akkor kászálódtak le a telefonszerelők. Az egyik be is kiáltott az ablakon: — Most már kipróbálhatja a masinát, elnök elvtárs! — Jól van! — harsant ki egy vidám basszus. — Ejnye, de ismerős ez a hang. De száz szónak is egy a vége: a „nehéz embert” tisztelte meg az elnöki funkcióval az újdonsült közösség. Kettesben indultunk hazárnézőbe. Derűsen beszélt a sors iróniájáról, majd a gondokat emlegette. Négy hónappal ezelőtt még nem nagyon emésztette magát mások bajával, most háromszáz ember, meg kétezer hold gazdája. A vasúti töltés magasáról úgy mutatott az elénk laposodó határra, mint egy született agitátor, mit hol fognak termelni, hova telepítik a tsz-majort. S képzelete nekilendült a jövendőnek, úgy szárnyalt, könnyedén libbenve át nehézségek bukkanóin, meg kellett sarkantyúzni fantáziámat, hogy nyomába érjek. Belekerült az új élet sodrába , s észrevétlenül maradtak el mögötte volt embersége kicsinyes partjai. Hányszor, de hányszor megütközött önnön magával, hányszor szorították sarokba tegnapról jött, emésztő gondolatok. Volt rá eset, amikor csak a beletörődés ősi szólásmondásával tudta magát kivágni a tépelődés nehéz helyzeteiből: „Még úgy sose volt, hogy valahogy ne lett volna.” De hát az édeskevés vigasznak, s a jövendő megsejtett lehetőségeibe fogódzott bizonytalankodó szíve-lelke, s ettől mindig új erőre kapott. A fejlődőképesség az ember legáldanivalóbb tulajdonsága. Kossuth mondotta: „Az eszmék ha helyesek, megtermik, s ha korszerűek, hamar termik meg gyümölcseiket.” ÍGY IGAZ. A termelőszövetkezeti mozgalom, melytől egyes „széplelkek” elvitatják a poézis lelkesítő tüzét, céljaiban magasztos, rövid, alig egy évtizedes eredményeiben biztató. S mert helyes és nagyon is korszerű a termelőszövetkezeti mozgalom eszméje, hamar termi meg gyümölcseit, összebékíti, egységbefogja a falu népét, hogy a közös boldogulás nagy lehetősége, mihamarabb valósággá váljék. A föld, mely éket vert a falvak lakói közé, már elhányta mezsgyeköveit, az összebékített, elsimult barázdák fölött diadalmasan zúgnak át a gépek, de a föld fölé hajló emberfőkből, még nem veszett ki a barázdák emlékezete. A tudat viszonylagos önállósága — így mondjuk ezt a filozófia nyelvén — tartja még a múlt képeit. De hát nem tarthatja az idők végtelenjéig. El-elhagyogat belőle. A közös munka, a közösségi élet eseményei, az idejében mondott jó szó, okos érvek és a múltas gondolkodás csöndes, mindennapi „háborújából” előbb-utóbb megszületik a korszerű, közösségi életérzésre hangolt, új magyar paraszt, aki öntudatosan emeli tekintetét a napra: ember vagyok, nem rabja, hanem ura a földnek. GULYÁS MIHÁLY