Napjaink, 1964 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1964-01-01 / 1. szám
CSÁSZÁR T 7. 1 I . r “ Visszafele az utón Az állomásról gyalog vágott neki az utcának. Kék lett a téli reggel, fél hétre járt az idő. Hétkor kezdő munkások, elárusító, újságkihordók siettek el mellette. Az úttest közepén sárgaszemű villamosok futottak, áramszedőjük szikrázott, a kanyarokban úgy rántották maguk után a pótkocsikat, mint sárkány a farkát. Az utasok fekete szigetté torlódtak a megállóknál. Hideg, hószagú szél fújt. A kirakatokban még égtek ittott az éjszakai lámpák. A vastag, fényes üvegtáblákban tetőtől talpig látta magát, mintha tükrök előtt sétálna. Velúrkalap, gyapjúsál, hétnyolcados felöltő. A kabát szárnyát játékosan lobogtatta a szél. Legalább kifújja belőle azt a borzalmas szagot. Molyirtó? Fertőtlenítő? Tegnap estétől számtalanszor próbálta kitalálni milyen szag ivódott a ruhájába azalatt a két esztendő alatt, míg nem hordta. Naftalin? Kámfor? Egyik sem. Nem is klór. A vasúti fülke fülledt melegében szinte rosszul lett tőle. Tempósan lépkedett, ráérősen. Arca a velúrkalap alatt sápadtnak tűnt és közömbösnek. Nem árulta el rendszertelenül kalimpáló szívét, s a mellét szorongató nyugtalanságot. Odabent azt hitte, ha újra végig mehet az utcán, örülni fog, örömnek azonban nyomát sem érezte, csak tompa, lappangó izgalmat, mely az új szokatlan dolgok kísérője. Az állomáson nem várta senki. Szája sarkába fanyar mosoly gyúródott. Ki is várhatná tulajdonképpen? Erőszakkal hessentette el gondolatait. Nem akart gondolni senkire. Apára sem, és Margóra sem. Margóval könnyen ment a dolog. Két éve egyszer sem látta. Levél sem emlékeztette rá, csupán egyetlen: válóperes végzés. Margó távoli, veszedelmesen szép csecsebecsének tűnt. Az sem változtatott ezen, hogy minden lépése közelebb hozta a viszontlátás pillanatát. Hanem Apa! Apára nehéz volt nem gondolni. Talán, mert már nem látja soha többet? Apa már csak álmában jön elé, mint ahogy ma éjjel is elébe jött, valahányszor elszunnyadt a szűk vasúti fülke melegében. Egyre lassabban mert. Az utcák sarkán megállt. Onnét már látszott a ház, kapuja ugyanolyan fakóbarna, mint volt. Nem változott semmit. A kapu alatt lámpa pislákolt. Csak akkor vette észre, amikor elhaladt alatta. Befordult a homályos lépcsőházba, fölment a lépcsőkön, majd végig a folyosón. A mellében lappangó nyugtalanság félelemmé sűrűsödött, amíg álldogált az ajtó előtt. Odabent moccant valami. Torka görcsösen elszorult, s azonnal lenyomta a csengő hideg, sárga gombját. Hallotta a börgést, utána pedig a Margó hágját: — Ki az? — Én vagyok, Margó. Megjöttem. — Csodálkozva fülelt saját hangjára. Sose hallotta ilyennek. Mintha egy idegen beszélne a torkából. Az ajtó csak később nyílt ki, úgy tűnt nagyon sokára. Margó állt a nyitott ajtóban, tarka selyemköntösben, sebtiben bekötött fejjel, gyönyörűen. — Nahát! — bámult rá — Te vagy, Náci? — Hanem az arcán csak tétovaság volt, öröm semmi. — Én vagyok Margó. Megjöttem. —• mondta újra, mint valami szajkó. Érezte, bárgyún mosolyog, bárgyún és esdve, hátha az asszony visszamosolyog rá. Margó azonban úgy látszik elfelejtette már, hogy valaha is rámosolygott. Mozdulatlan szemmel nézett, ívelt szemöldöke közt redő töprengett, így álltak egy darabig. — Be sem hívsz? — kérdezte az asszonytól. Hangja alázatosan lejtett. Szája körül megmerevedett a mosoly, de nem tűnt el. Gyűlölte magát ezért a mosolyáért, az alázatos hangért, s amiért nem bír sarkon fordulni, és elmenni innen. Margó szemlátomást habozott. — Jó. — mondta végül, és hátralépett az ajtónyílásból. — Gyere be. Éppen teát forralok. — Előre ment, be a szobába. Lába körül suhogott a selyem. — Remélem, nem akarsz itt maradni? — kérdezte később, a párolgó teáscsészék fölött. — Miért reméled? — Mintha nem tudnád. — Margó válla megrándult. — Hiszen elváltunk! — El. De gondoltam, az csak amolyan formaság. —• Hogyhogy formaság? — Margó hangja kiélesedett. — Hát ahogy mondani szokták, nem jó összeköttetés egy magamforma férj. Egy csaló. — Hangjába gúny lappangott. Margó iránt és önmaga iránt. Tekintetében tanácstalanság, mint aki nem érti, miért beszél így? És miért keresi oly állhatatosan az asszony pillantását? Margó szeme nyílt volt, közönyös, akár egy idegené. Nem lehetett megkapaszkodni benne. — Színigaz. — mondta. — Csakhogy itt másról volt szó. Férjhez mentem. Nem tudtad? — Nem. Honnét tudtam volna? — Csészéjébe bámult. Kicsinek érezte magát. Kényszerítette, hogy elhatározásra gondoljon, két év fogadkozásaira: elszakadt Margótól. Nem sokat használt. Felemelte a csészét, és gyorsan, nagy kortyokban kiitta. A tea égette a nyelvét, melegét még sem érezte Lassan, alattomosan, belülről didergett, pedig a szobában meleg volt. Ruhája átható szaga is feléledt idebenn. Percről percre nehezebben lélegzett tőle. Margó nemsokára felállt. — Nyolcra a városban kell lennem. Dolgom van. Nem késhetek el. — Hangjába először vegyült valami szín: túlesett a nehezén, megkönnyebbült. — A ruháid, meg a többi holmid Annánál van. Odavittem. — Ezt az ajtóban mondta, búcsúzóul. * Egy ideig a városban kószált. Rótta a rég látott utcákat. Ismét megpróbált nem gondolni semmire, de most valahogy nem sikerült. Meg se kérdeztem, kihez ment férjhez — gondolta többször is. Gondolatai tapogatózva áradtak szét számbavenni, kik lebzseltek Margó körül? Nem volt könnyű dolog: Margó körül mindig sokan nyüzsögtek. Egy sofőr káromkodott rá közelről, teli torokból, kivörösödve, szabálytalanul kelt át az úttesten. Két ugrással kikerülte az autót, s nevetett. Gondolatai szétugrottak, visszatérni nem engedte őket. Annához menet, a hegyre kapaszkodó, girbe-görbe utcácska Apát idézte. Hányszor ment végig itt?! És mondta-e valaha is másképp, mint így: a mi utcánk. Lépései keményen koppantak a kövezeten. Lába mellett szél szánkózott, felkapta a port, majd finoman fodrozva a járdaszegélyhez seperte. Anna ugyan hogy fogadja majd? Anna második felesége volt Apának. Sovány, magas nő, nevetős kékszemű, széles vágású ajka húsos. Apának inkább a lánya lehetett volna. Neki meg nővére, mintsem mostohája. Nem is érezte annak egy percig sem. Ez tulajdonképpen mindig feszélyezte Annával szemben. Sose tudta azt mondani neki: mama. Ha sehogy sem tudta elkerülni a megszólítást, Annának hívta. Mit szól majd Anna most, ha meglátja? Szemrehányásra készült. „Szégyent hoztál szegény apádra! Micsoda bánatot okoztál!” Anna azonban semmi ilyesmit nem mondott. Hoszszan nézett rá, kék szeméből szánalom áradt. Ez rosszabb volt a szemrehányásnál. A bánat, meg a fekete ruha megöregítette Annát. Még soványabb volt, mint azelőtt és valószínűtlenül sápadt. Vonásai kiélesedtek, piros, húsos szája megfonnyadt. Arcán finom, pókhálószerű ráncok rajzolódtak. Anna semmit sem tett, hogy eltitkolja. Ideje se lett volna rá, szoknyájába három apróság csimpaszkodott. Üggyel-bajjal terelte őket a sarokba. — Itt a mackó, meg a vasút, játszatok édeseim. Megütötte fülét a szó. Azelőtt Anna Apát szólította édesemnek. Most, hogy Apa nincs már, úgy látszik a gyerekeket hívja így. Elnézte a kicsik felé hajló sovány, feketeruhás asszonyt. Körülbelül egyidős lehet Margóval. Margó azonban kislányként hatna mellette. Bizony, Anna aligha megy majd újra férjhez. Apa jól megőrizte magának Annát. Megvillant fejében a gondolat: Margó is megvárta volna, ha néhány gyerekkéz kapaszkodik a szoknyájába. Maga elé képzelte Margó szűk, feszes szoknyáját, s hangtalan nevetett. Azokba ugyan egyetlen gyerekkéz se kapaszkodhat, amilyen szűkek, meg feszesek! Amna éppen felegyenesedett, és meglátta a mosolytM az arcán. — Örülök, hogy jó kedved van — mondta. — Hangja csendes volt, nem érződött rajta semmi él. — Hhh! Az én kedvem! — legyintett. A mosoly visszaszivárgott a szája sarkába, s eltűnt. — Margótól jövök. Azt mondta idehozta a holmimat. Anna fürkészve nézett rá. — Amit elhozott, az itt van, — mondta, s egy kis idő , után. — Velünk ebédelsz? — Nem tudom. — Hátradőlt a széken.. Félnapos kószálás után a szoba melege elálmosította. Evésre azonban gondolni sem bírt: ruhájából ismét áradni kezdett az átható szag. Enyhe hányinger kerülgette. — Még el kéne nézni a garázsba — mondta. Anna megélénkült. — Tényleg! El ne felejtsem! Beszéltem Pallaival. Azt mondta okvetlen menj el. Majd csinálnak valamit. — Mikor beszéltetek? —■ Nemrég. Még ült egy darabig, Anna szavaira csak félfüllel figyelt, majd a kabátjáért nyúlt. — Megvárunk az ebéddel, — mondta Anna. — Nem. Ne várjatok. Hátha elhúzódik a dolog. Pallai tényleg biztatott? — Azt mondta csinálnak valamit, csak menj be. — Hát akkor megpróbálom, — salját nyaka köré tekerte, s belerázta magát a hétnyolcados felöltőbe. — Lakni hol fogsz? — állt mellette Anna. — Otthon nem, annyi biztos. Margó férjhez ment, tudod. — Valami Sárosi nevű vette el. Festő. Azt mondják jó képeket fest. — mondta Anna. Karja félúton elakadt a kabát ujjában. Sárosi? Sárosi ... Emlékezetében kutatott a név után. Hiába. Megrázta a fejét. A kabátot egy rántással a vállára igazította. — No, ha csak ez hiányzott neki... — félszájjal nevetett, és nem magyarázta meg, hogy gondolja. Anna szemében újra megsűrűsödött a szánalom. Elfordult, hogy ne lássa. — Egy ideig ellehetsz nálunk. — hallotta a hangját — Néhány napig, tovább nem. Beszélnének az emberek, s azt nem akarom. Megérted, ugye? Válla fölött visszanézett. Egy percig csodálkozva bámult Annára, aztán kiment az ajtón. Persze, hogy beszélnének ... Hiszen majdnem egyidősek Margóval. Persze. — gondolta, míg ment a garázs felé, hogy megkeresse Pallait. * Pallai igazán rendesen viselkedett. Amint meglátta, tüstént odajött hozzá. — Helló, öregfiú! — Alaposan megszorongatta a kezét, és nem kérdezett semmi fölöslegest. Szánalom sem volt a szemében, mint Annának. Rögtön a tárgyra tért. Azt mondta, menjen fel az irodába. Szántót keresse, a személyzetist. — Már beszéltünk a dologról. —■ Pallai a garázs bizalmija volt. — Mit gondolsz, melyik kocsira kerülök? Pallai szeme kikerekedett. Pillantása csodálkozó lett, s úgy érezte, hidegebb. A nyomozó nézett így rá, amikor kérdésére, hogy mióta csalt a menetlevelekkel, azt felelte: — Fogalmam sincs! — Miért mondta azt? Megmondhatta volna az évet, hónapot, emlékezett rá jól. Akkor kezdett Margóval járni. — Megmondhattam volna. Semmit sem változtatott volna a dolgon. — gondolta most, miközben mereven nézte Pallait. Pallai szemében még mindig ott ült a csodálkozás. — Kocsira? — füttyentett. — Ne lovagolj felhőn koma! Szállj le! — nyersen beszélt, minden szépítés nélkül. — Ide a garázsba. Csötörtök Pista bevonult. Félnótás egymaga nem bírja. Kell mellé valaki. Vállalod? Főbe kólintották a szavak. Értelmük, mint gyorsan ható méreg zsibbadva áradt szét a testében. Fordult vele egyet a garázs, aztán még egyet. Maga előtt látta Félnótás kajla alakját, térdig érő, lucskos gumicsizmáit, nagy, vörös markából hosszan kinyúló tömlő okádja a vizet. — Kocsimosót csináltok belőlem? — a hangja úgy elsúlt, még a keserűség sem érzett rajta. — Egyelőre. — bólintott Pallai. — Az is munka. Nem? — Munkának munka... — motyogta gépiesen, és kábultan indult az iroda felé, megkeresni a személyzetist. Estére sem ocsúdott fel egészen. Ült Félnótás lakosztályában, a garázs fölötti apró, betonpadlós szobácskában. Az asztalnál ült, Csötörtök Pista helyén. És Csötörtök ágyában alszik majd, mától ez az otthona. Jó, hogy egy napra sem kényszerült Annához. Tekintete ide-oda járt. Újra meg újra megnézte a barnára mázolt szekrényt, a mosdót, a takarosan bevetett emeletes ágyat, a kecskelábú asztalon a pöttyös csorba kancsót. A sarokban kis fűrészporkályba égett. Melegét nem érezte. A reszketés, amely egész nap alattomosan didergette, mostanra elhatalmasodott rajta. Álla remegett, ha beszélni próbált össze-összekoccant a foga. Félnótás is észrevette. — Átfújt ez a cudar szél, mi? Ülj közelebb a kályhához, melegedj. A kályha tetején fazék rotyogott, fedele alól gőz, meg fövő hús, zöldség jószága áradt. Engedelmesen húzódott közelebb hozzá. Félnótás kajla alakja otthonosan mozgott a parányi szobában. Árnyéka óriásként kúszott a falon, szétfolyt a szekrény oldalán, az ágy sarkából meg kipúposodott. — A leves majd fölmelegít. — mondta Félnótás — Nem sokára kész. Három cseresznyepaprika fő benne. — nevetett — Még a lelked is áttüzesedik tőle! Erőtlen félmosollyal válaszolt. Aztán lehunyta szemét, nem volt kedve a beszédhez. Szemhéja mögött, a meleg, sűrű homályban képek torlódtak egymásra. Margó arca, Annáé, sarokba játszó féltestvérei, aztán megint Margó, Félnótás, majd Pallai arca. A hangjuk ott volt a fülében: „Férjhez mentem. Nem tudtad?” „Beszélnének a szomszédok, s azt nem akarom.” „Az is munka, nem?” „Ülj közelebb a kályhához, melegedj.” Pilláit görcsösen szorította össze, de a hangok csak zümmögtek a fülében, s a képek is jöttek szüntelen körforgásban egyik a másik után, egyik a másik után. Mint valami aláfestő zenét, félfüllel hallotta Félnótás mélyhangú dudorászását: „Édesanyám, sejhaj, édesanyám, sejhaj”... Később elmaradt tőle a hang, a szüntelen ugráló képek is megálltak észrevétlen. A csendben Apa áll előtte, pontosan úgy, ahogy utoljára látta. Arcára, alakjára négyszögeket rajzolt a vasrács. Apa a rácson kívül állt, ő meg belül. Kettőjük közül mégis Apja volt kétségbeesett. Arcán szemrehányás volt, önvád és szomorúság. Ő meg az egészen csak nevetett, s hogy nevetni tudjon egyre ismételte magában: megérte, megérte, megérte. Az irigy pillantásokra gondolt, melyek követték, ha kéz a kézben végigment Margóval az utcán. Hanem azért ijesztő volt látni, Apa kék szemét mint sötétíti el a bánat. — Két év nem a világ Apa! Majd elmúlik! Hangjában erőltetett hetykeség volt, az Apáéban fájdalom: — A két év, az csak elmúlik, de ami utána jön, az múlik majd nehezen fiam! Szeme fölpattant. Az álomlátó kábulat lehullott róla. Mellét félelem nyomta el, alig lélegzett tőle. Hajnalban, a vasúti fülke fülledt melegében ugyanezt álmodta. — Nem akarok rágondolni! Nem akarok! Nem! — mondta magában, hangtalan mozgó, cserepes szájjal, de szorongása nem enyhült. A szív sejtette a szavak balgaságát. Az ösztön csalhatatlan érzete, hogy az akaratnak nincs hatalma az álom fölött. Nem parancsolhatja ide, de tova sem, mivel az akarat nyugszik, amikor eljön az álom ideje. Az álom tehát visszatér, ha akarja, ha nem. Képe fölsejlik az emlékezetből, és kivetődik a józan emberlétbe, mindaddig amíg célhoz nem ér. — Úgy látszik. Apa nemcsak Annát őrizte meg — mondta, és sóhajtani próbált. Torkából szaggatottan tört fel a levegő, mint valami fájdalmas nyöszörgés. Fölegyenesedett, s ijedten nézett Félnótásra. Félnótás nem figyelt rá. Háttal állt, tányérokat vett le a polcról. Mély, zengő hangján éppen újra kezdte a dalt: „Édesanyám, fejhaj”. Ernyedten dűlt hátra a széken, mint aki megadja magát. Töprengő arccal bámult maga elé. Mellében, torkában lassan oldódott a szorítás. Később eszébe jutott, nem érzi a ruhájából áradó szagot. Orrát kabátja hajtókájához nyomta. Semmi. Csak a készülő étel zöldségszagát érezte. Csodálkozott. Azon még jobban, hogy szinte kívánja, kerülne már tányérba a leves, amelyben három cseresznyepaprika főtt. Amely — Félnótás szerint, — átmelegíti még a lelkét is. 3 DEMÉNY OTTÓ: " Törvényem tiszta Pimasz kis őrültek hada — mert szerintük mindent szabad — heccel, de nehéz ugranom. Félreértik nyugalmamat. Ahol rendetlenség honol ott elkél ennyi fegyelem. A zűrzavarral kérkedők mit is kezdenének velem. Mércéjük tüzes karika. Ugorják át vadállatok! Merészségem nem tétova s átlátszóan idomított. Szabadosságuk elriaszt. Szánom őket s utálkozom. Törvényem tiszta s egyszerű; csak az igazhoz van jogom.