Napjaink, 1965 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1965-01-01 / 1. szám

t (A Kropkó-családnak ajánlom.L­egszívesebben a Cserákot járta egész nap. Ha a nap minden percét nem is tudhatta az erdőben, leg­alább a déli, pihenő óráiban felkereste. De mosta­nában, a világháborús zűrzavarban alig akadt mun­kája, viszont annál több szabad ideje. Fogta hát villáját és elindult, fel a Cserákra. A villát azért vitte a fiú, hogy délben, amikor ebédre ha­za indul, szénát szúrhasson rá; reggel pedig, ahogyan átvágott az enyhe domboldal szántóin, nyelével rejtette a fegyverét, melyet viszont mindennél jobban becsült. A Kőporosban le­­heveredett, gallyakra konzerves dobozokat akasztott s célzott. Egészen kitűnően célzott a fiú s idővel már nem is a dobozo­kat, de a gallyakat is jól eltalálta. Ahogyan az irányzókon és a célgömbön át nézte a dobozkát, majd leeresztette a fűszál­nak tűnő fára, úgy érezte, hogy a levegő megfagy egy pilla­natra, aztán a sűrű légpárnában a golyó nem is juthat más­hova, csak arra a célpontra, melyet kiszemelt magának. Mert amint kiszorította tüdejéből a levegőt, és az irányzék, vala­mint a célgömb és a gally hármas egységet képezett, egy lát­hatatlan kötél zsinóregyenes vonalkával kötötte egybe a vi­lágot. Az ő világát pedig­­abban a pillanatban a homokbánya, a fegyver és a gallyakra tűzött dobozok jelentették. A többi más kívül volt világából azokban az órákban, percekben. Pe­dig csupán oldalt kellett néznie s már láthatta a falut, a me­zőit, a mezőkön ezüstös csíkban átkígyózó Hernádot, tá­volabb a Zempléni-hegysort, kék erdőivel, apró falvaival, me­lyek a hegyvonulat lábazatához húzódtak. S ha a másik irányba nézett, akkor túl a partokon még egy darabig tiszta szántások futottak, de csak alig öt percnyi ideig, mert azon túl erdők irdatlan sűrűje kezdődött, mely beleveszett az is­meretlenségbe. A fiú még soha nem járt a Cserákon túl. Az erdő túlsó széléig elmerészkedett. A major hatalmas csűrje közvetlenül a makadám út mellett trónolt, aztán még pár házat látott, is­tállókat, karámokat, azután rét következett, kövér és végte­lennek tűnő rét, mely észrevétlenül elveszett a semmibe s csak nagyon távol kéklettek újra a hegyek, magasabbak a Cse­­ráknál, a cserehátinál és zemplénieknél. Tíz óra után elindult, át a szántásokon, a Kőporos irá­nyába. Még mezítláb járt, mert a szeptember meleget ho­zott. Tízkor az utolsó páraköteg is elindult az ég irányába, a friss szántás nyers szagokkal és csillogásokkal telt meg. A fiú nagyot szippantott a nyers földillatból. Előbb meglapult, hogy mokány termete alig tűnt ki a mély ba­rázdákból. Aztán felpattant egy barázda hátára, érezte, amint ujjai belevájnak a puha földbe. A józan hidegségtől még egyet ugrott, majd még többször is felszökellt a le­vegőbe. — Hülye Petya! Hülyeee! — gúnyolta önmagát, mert érezte, hogy e furcsa ugrándozást soha sem képes abbahagy­ni, és akkor majd azt gondolják róla az emberek a faluban, meg az idegenek is, akik erre tévednek, hogy megkergült. Pedig dehogy kergült meg ez a fiú. Csak nem bírta le­küzdeni azt a vágyát, hogy mind gyorsabban és mind ma­gasabbra szökelljen. Vérében annyi szilajság tombolt, hogy ilyenkor reggel bőrén átsütött a jókedvvel együtt. — Megállj! Bolond Petya! Nyelvét kiöltve, villáját is messze dobva lehuppant a földre. Aztán óvatosan, mint aki nyálra les, elindult a szán­tások közé benyúló erdőnyelv pár silány akácfája felé. Hir­telen lehuppant egy gazzal benőtt gödörbe. Matatott egy ideig, míg végül megjelent szőkésbarna feje. Csodálkozón nagy kerek szeme volt és amikor félig nyitott szája és az egész fej látszott már s minden irányba megmutatta magát, hogy ime, most olyan valami történik majd, amilyent nem láttak még a mezők, a hegyek, a fák és a sziklák, a sziklák ezüstmohái, a páfrányok és a madarak, egyszóval, az irdat­lan nagy világ, akkor az olajos rongydarabokból előkerült a karabély, és sok-sok töltény. A fiú füttyjeleket adott le. Kéék-kéék-kéék! • Kék tavon élt! Távolból, az erdők mélyéről visszazengtek neki a rigók. Kék-kék-kék! Kék tavon élt! Kőporosban lekuporodott megszokott helyére. Cél­zott. A levegőt teljesen kipréselte tüdejéből. Érezte, hogy a nyílegyenes vonal ott húzódik a dobozka, a célgömb és az irányzék között. A mutatóujj el­húzta a ravaszt. A dobozka, mintha csak a dör­renéstől ijedt volna meg, előbb magasra szökött, majd lezuhant a földre. Petya nevetett. És a nevetését ugyanúgy visszhangoztat­ták az erdők, mint a fegyver dörejét. Hívni kezdte a rigókat. „Kék-kék-kék! Kék tavon élt!” Távolról fácán kurrogott. Ezt követően pedig lövések csattantak. Nagyon messziről, talán a Cserák túlsó oldaláról tévedt ide a fegyverek dörgése. Majd egy rigó kezdett el énekelni, de abba is hagyta nyomban. Újra a fegyverek beszéltek. Erre aztán elhallgatott az erdő. A fiú maga mellé eresztette fegyverét. Mint a vad, kör­­beszimatolt. Mint aki nagyon biztos benne, hogy egy belát­ható tájon csak egyedül van és hirtelen meglepődik, mert tévedett, és akkor fenséges haraggal szemlélődik, úgy nézett most már egy irányba Petya. A lövések megismétlődtek. A majorban lövöldöznek — állapította meg a fiú. Nesz­telen léptekkel elindult, be az erdőbe. Rátért a legsötétebb ösvényre, mely kis kerülővel ugyan, de átvezetett a Cserákon. Óvatosan haladt, mint aki ellenséget gyanít birodalmá­ban. Puskáját is úgy tartotta, hogy minden pillanatban hasznára legyen. Komolykodva összeráncolta homlokát. ,Meg kell büntetni a betolakodókat!” mondta ki végül is döntését. „Igen, foglyul kell ejteni valamennyit!” És elkép­zelte, amint a lesújtott, rongyos csapatot összetereli a Kő­párosban és alaposan megleckézteti valamennyit. „Aztán majd szépen kiengesztelődöm és azt mondom: menjetek ha­za és legyetek jók!” A bokájához simuló alattvalók, a sziklákról reá figyelő tisztelői, a füvek és a lombosmohák, meg katonái, a fák, és kémei, a madarak — suttogva helyeselték: „Így kell tenned! így bizony!” Az erdő szélén megpihent. Onnan már látta a katoná­kat. Idegen katonák voltak, nyelvüket, bár hallotta, nem ér­tette. A major egy kis katlanban feküdt. Két oldalt szántó­földekkel teli alacsony dombok húzódtak, a túlsó oldalon pedig a makadám út és a végtelenig húzódó rét. A vibráló melegség megrekedt a katlanban s a levegő úgy táncolt a major fölött, mintha egy alaktalan, nem létező tóban víz fodrozódna. Csak a lövések zajára lángolt fel az egykedvű hőség. — Noch einmahl! — Wort setzen! A délről karoló domb aljában hosszú botokon acélsi­sakok kéklettek. Időnként éles pengéssel kalimpáltak, vagy a barázdákba zuhantak. — Noch einmahl! — hallotta a fiú. Újra csattantak a fegyverek. Az idegen katonák felsorakozva álltak s lövöldöztek a rohamsisakokra. Petya játékosan felemelte fegyverét. A hosszú, fehér bo­tokat célozta. Egyet, kettőt, hármat. Mindig a sisakok alá célzott s mind a háromszor pontosan talált. Látta, amint a forgácsokra zúzott botokról a szántásokra zuhannak az acélsisakok... A katonák először nem értették, hogy mi is történik. Petya megkerülte az erdő szélén eléje tolakodott szik­laasztalt. A túloldalról újra célzott. A keskeny vonalkák mindannyiszor elvezették a töltény magját a fehér botok­hoz, és mindannyiszor a szántásra perdült egy-egy acélkalap. Hatalmas szökellésekkel rohant a fiú. Időnként lehup­pant egy fa mögé, célzott és lőtt... Amikor tüdejét újra te­leszívta levegővel, nagyott nevetett. Később a katonák háta­­mögé került és most már a cserepeket és a vézna növen­dékfákat kezdte lövöldözni. A katonák tanácstalanul és döbbenten lapultak a földre. P­etya egy kukoricaföldön rohant át kezdetben min­­den összekötni, azzal a láthatatlan zsinórral, ami­­az irányzékot és a célgömböt azzal a ponttal ki­­talált. Azután már csak nevetett. Úgy érezte, hogy den második köre mögül célzott valamire. Mindig lyik neki éppen tetszik. S mint a reggeli órákban, amikor szilajsága átforrósítja izmait és neki ugrálni, szökellni kell, különben, úgy érezte, elégne a saját tüzében, megrészegedett attól a gondolattól, hogy uralja a pontokat és ötven vagy száz méter neki nem számít, ide magához vonzza, vagy ha nem is, de azt tesz vele, ami neki tetszik. Maradtak még botok, csonkán, derékba szakítva a szán­tásokba szúrva. Most meg azokra lövöldözött. És hirtelen ott találta magát a dombvonulat szálán. Alatta a makadám út kígyózott, messze mögötte pedig a Cserák, erdőjével, ismerős csapásaival, mohával benőtt szikláival, páfrányaival és madárfészkeivel, lombos fáival és nyugalmas biztonságával. A katonák megindultak az erdő irányába, kiözönlöttek a cselédházból is és kúsztak, fel a sűrű lombok felé. Ezeket aztán igazán megijesztettem — mondta Petya s tizenötéves jókedvét halk kuncogásba fojtotta. A gépfegyver ugatása elnémította. A katonák már meg­közelítették a Cserákot és lőtték. Gránátok sápadt tüzet csaptak maguk körül, és sziklákat meg fákat emeltek a ma­gasba. A fegyverek zaja elriasztotta a vibráló meleget a völgykatlanból, s valami különösen kegyetlen pokoli hősé­get zúdítottak a Cserákra és a szántásokra, a kukoricakó­­rékra és a meglapuló fiúra. Petya úgy érezte, hogy fázik ebben a melegben. S nem is a félelem, de a harag elsápasztotta, és keze is reszketett. Látta, hogy­ pusztulnak el a fák és a sziklák, és ha nem is láthatta, de sejtette, hogy a régről ismert ösvényeken göd­röket vájt a gránát és az akna. Az idegen katonák ott lapultak a szántások árkaiban, sziklák mögött. Innen tisztán látta valamennyit, sisakjuk úgy kéklett, mint a kerítéseken napozó tejesköcsögök. Az idegen katonák vadul lövöldöztek. A fák recsegve, jajgatva pusztultak. Egy hatalmas tölgyre két gránátot is dobtak, míg végül eldőlt, számtalan fiatalabb társát maga alá temetve. Két madárfészket is számontartott ezen a tölgyfán Petya. Már kirepültek a fiókák, gondolta, hiszen szeptember van. De az a két fészek már mindörökre elpusztult. Mély dörrenés rázta meg a levegőt. A sziklaasztalon el­pusztultak a páfrányok és a mohák, melyek ágyat adtak a fiúnak, ha a játékos barangolásba belefáradt, ha lepihent ide egy órára. Petya érezte, hogy már nem remeg a keze. Felemelte fegyverét. És valóban, semmi remegés nem kerítette hatal­mába. Pedig a harag már-már sírással tört ki belőle. A domb oldalán ott virítottak a szürkéskék sisakok. Az egyik sisakot ráültette fegyvere irányzékára... A szürkéskék pont alá célzott. Amikor már látni vélte azt a láthatatlan zsinórt, elhúzta a karabély ravaszát. Ráültette a következőt is. Mindig az acélsisak alá célzott. Azok a testek, melyeket célgömbjében látott, többet már nem kúsztak előre, az erdő irányába. És azok nem is dobtak több gránátot a fákra és sziklákra. Később a fiú észrevette, hogy a makadám útról három katona feléje tart, meg a major irányából is megindult kettő. „Még elérhetem az erdőt’– gondolta. Futni kezdett. Lövése­ket hallott. Érezte, hogy őrá lőnek ö­sszegörnyedve és cikk-cakkban futott, le a hajlat­ba, majd újra fel a dombra, s már feltűntek az ismerős fák és sziklák. Egy régi vízmosásban el­távolodott az erdőtől, majd újra felkapaszkodott és most meg réten kellett átvágnia. Mezítelen talpa alatt úgy jajgattak a füvek és az apró mezei virágok, és szinte érezte, az erős bojtorján-illat már­­már megállásra kényszeríti, mintha lelkek sírnának. Sze­retett volna elbújni a füvek és virágok világába, mert érezte: most valami olyasmit tett, ami már nem gyerekség, ahol kevés a képzelőerő, az a világ, amit a sziklákon aludva megálmodott. És hogy mindarra, amit előidézett, már kevés a zsurlók és fagyöngyök helyeslése. Körülötte golyók füttyögtek. De valahogyan nem is a golyóktól félt a fiú, a futást is bírta, hiszen tüdeje, lába hoz­zászokott a rohanáshoz, és még sohasem hagyta el senki, ha megiramodott ezen a réten, és nálánál talán senki sem ismerte pontosabban az erdőt, s­őt a Cserákban senki fel nem kutatta, ha elbújt, ha az volt a szándéka, hogy mene­déket találjon a sűrűben. Oltalmat kapott ő mindig a Cse­réktől, hiszen barátok voltak, ha nem több, ha nem testvérek. De az erdő most olyan messzinek tűnt. És a félelme eb­ből fakadt! „Ha nem érem el az erdőt?” — szúró érzése előbb meggyengítette futását, aztán újra nekilendült s futott, futott. Akkor megszólaltak a talpához simuló réti virágok és füvek: „Cserben hagysz bennünket?” De nemcsak a füvek, hanem az irdatlanul meszinek tűnű erdő is rászólt: „Szeren­csétlen — magunkkal mi történik majd, ha itt hagysz?” Az alacsony, törpe sziklák lombos- és ezüstmohái mondták ezt , mintha akromegálliában szenvednének tagjai, az egykor apró és finom csillagleveleik óriásira duzzadt, és a fák le­velei is megnőttek és utána nyúltak, esdeklőn és gúnyosan. „Ó, hát ez az igazi barátság?” zengtek a mezők zsurlói, a szurdokokban tanyázó grim-páfrányok, a satnya édesgyöke­rek. Távolabb a Bársonyos holt ágát vélte látni, és innen is feléje kiáltott valamennyi élet, a zöldülő vizen ringó ruca­öröm, a sások, és a bársonyos, ősszel érő, barnabundás ká­kák, és rábólintottak a zempléni hegyek, a Magoska, és a boldogkői kővár romjai, az abaúji lágy szeptember, ennie kell valamit, mielőtt az erdőt elérné — érez­te. Megállt, hogy egy földkupac mögé bújjon. Még éles szúrást is érzett hátában, az is meg­állásra kényszerítette. Olyan fajta szúrás gyötör­te, hogy azt hitte, elszáll belőle minden, ami egy­betartja testét és lelkét. Az első, közeledő katonát ráültette az irányzékra. Meg­próbálta kiszorítani a levegőt fiatal tüdejéből. De akkor meg úgy érezte, hogy nincs is levegő a mellében. A célgömb hol a katonát láttatta vele, hol meg az eget. Végül már csak az őszülő réti gyepest látta. S jöttek megint a zsurlók és sziklák, a ki döntött nagy tölgy, rajta a két fészekkel, a Bársonyos holt ága. Mind­ezeken túl emberek intettek hozzá valamit. Hogy mit, azt már nem tudta meg soha a fiú. .. Másnap délután a szomszédos faluból egy koldus jött át az erdőn. Ő talált rá a fiúra. Ö hozta a hírt is, hogy a Cserák alatt megöltek egy fiúgyereket. Letépték róla a ru­háját, és a mellébe kilenc golyót lőttek bele. És azon a napon kilenc idegen katonát is eltemettek a major mellett, közvetlenül a megtépett erdő alatt. L • « Ö

Next