Napjaink, 1965 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1965-01-01 / 1. szám
t (A Kropkó-családnak ajánlom.Legszívesebben a Cserákot járta egész nap. Ha a nap minden percét nem is tudhatta az erdőben, legalább a déli, pihenő óráiban felkereste. De mostanában, a világháborús zűrzavarban alig akadt munkája, viszont annál több szabad ideje. Fogta hát villáját és elindult, fel a Cserákra. A villát azért vitte a fiú, hogy délben, amikor ebédre haza indul, szénát szúrhasson rá; reggel pedig, ahogyan átvágott az enyhe domboldal szántóin, nyelével rejtette a fegyverét, melyet viszont mindennél jobban becsült. A Kőporosban leheveredett, gallyakra konzerves dobozokat akasztott s célzott. Egészen kitűnően célzott a fiú s idővel már nem is a dobozokat, de a gallyakat is jól eltalálta. Ahogyan az irányzókon és a célgömbön át nézte a dobozkát, majd leeresztette a fűszálnak tűnő fára, úgy érezte, hogy a levegő megfagy egy pillanatra, aztán a sűrű légpárnában a golyó nem is juthat máshova, csak arra a célpontra, melyet kiszemelt magának. Mert amint kiszorította tüdejéből a levegőt, és az irányzék, valamint a célgömb és a gally hármas egységet képezett, egy láthatatlan kötél zsinóregyenes vonalkával kötötte egybe a világot. Az ő világát pedigabban a pillanatban a homokbánya, a fegyver és a gallyakra tűzött dobozok jelentették. A többi más kívül volt világából azokban az órákban, percekben. Pedig csupán oldalt kellett néznie s már láthatta a falut, a mezőit, a mezőkön ezüstös csíkban átkígyózó Hernádot, távolabb a Zempléni-hegysort, kék erdőivel, apró falvaival, melyek a hegyvonulat lábazatához húzódtak. S ha a másik irányba nézett, akkor túl a partokon még egy darabig tiszta szántások futottak, de csak alig öt percnyi ideig, mert azon túl erdők irdatlan sűrűje kezdődött, mely beleveszett az ismeretlenségbe. A fiú még soha nem járt a Cserákon túl. Az erdő túlsó széléig elmerészkedett. A major hatalmas csűrje közvetlenül a makadám út mellett trónolt, aztán még pár házat látott, istállókat, karámokat, azután rét következett, kövér és végtelennek tűnő rét, mely észrevétlenül elveszett a semmibe s csak nagyon távol kéklettek újra a hegyek, magasabbak a Cseráknál, a cserehátinál és zemplénieknél. Tíz óra után elindult, át a szántásokon, a Kőporos irányába. Még mezítláb járt, mert a szeptember meleget hozott. Tízkor az utolsó páraköteg is elindult az ég irányába, a friss szántás nyers szagokkal és csillogásokkal telt meg. A fiú nagyot szippantott a nyers földillatból. Előbb meglapult, hogy mokány termete alig tűnt ki a mély barázdákból. Aztán felpattant egy barázda hátára, érezte, amint ujjai belevájnak a puha földbe. A józan hidegségtől még egyet ugrott, majd még többször is felszökellt a levegőbe. — Hülye Petya! Hülyeee! — gúnyolta önmagát, mert érezte, hogy e furcsa ugrándozást soha sem képes abbahagyni, és akkor majd azt gondolják róla az emberek a faluban, meg az idegenek is, akik erre tévednek, hogy megkergült. Pedig dehogy kergült meg ez a fiú. Csak nem bírta leküzdeni azt a vágyát, hogy mind gyorsabban és mind magasabbra szökelljen. Vérében annyi szilajság tombolt, hogy ilyenkor reggel bőrén átsütött a jókedvvel együtt. — Megállj! Bolond Petya! Nyelvét kiöltve, villáját is messze dobva lehuppant a földre. Aztán óvatosan, mint aki nyálra les, elindult a szántások közé benyúló erdőnyelv pár silány akácfája felé. Hirtelen lehuppant egy gazzal benőtt gödörbe. Matatott egy ideig, míg végül megjelent szőkésbarna feje. Csodálkozón nagy kerek szeme volt és amikor félig nyitott szája és az egész fej látszott már s minden irányba megmutatta magát, hogy ime, most olyan valami történik majd, amilyent nem láttak még a mezők, a hegyek, a fák és a sziklák, a sziklák ezüstmohái, a páfrányok és a madarak, egyszóval, az irdatlan nagy világ, akkor az olajos rongydarabokból előkerült a karabély, és sok-sok töltény. A fiú füttyjeleket adott le. Kéék-kéék-kéék! • Kék tavon élt! Távolból, az erdők mélyéről visszazengtek neki a rigók. Kék-kék-kék! Kék tavon élt! Kőporosban lekuporodott megszokott helyére. Célzott. A levegőt teljesen kipréselte tüdejéből. Érezte, hogy a nyílegyenes vonal ott húzódik a dobozka, a célgömb és az irányzék között. A mutatóujj elhúzta a ravaszt. A dobozka, mintha csak a dörrenéstől ijedt volna meg, előbb magasra szökött, majd lezuhant a földre. Petya nevetett. És a nevetését ugyanúgy visszhangoztatták az erdők, mint a fegyver dörejét. Hívni kezdte a rigókat. „Kék-kék-kék! Kék tavon élt!” Távolról fácán kurrogott. Ezt követően pedig lövések csattantak. Nagyon messziről, talán a Cserák túlsó oldaláról tévedt ide a fegyverek dörgése. Majd egy rigó kezdett el énekelni, de abba is hagyta nyomban. Újra a fegyverek beszéltek. Erre aztán elhallgatott az erdő. A fiú maga mellé eresztette fegyverét. Mint a vad, körbeszimatolt. Mint aki nagyon biztos benne, hogy egy belátható tájon csak egyedül van és hirtelen meglepődik, mert tévedett, és akkor fenséges haraggal szemlélődik, úgy nézett most már egy irányba Petya. A lövések megismétlődtek. A majorban lövöldöznek — állapította meg a fiú. Nesztelen léptekkel elindult, be az erdőbe. Rátért a legsötétebb ösvényre, mely kis kerülővel ugyan, de átvezetett a Cserákon. Óvatosan haladt, mint aki ellenséget gyanít birodalmában. Puskáját is úgy tartotta, hogy minden pillanatban hasznára legyen. Komolykodva összeráncolta homlokát. ,Meg kell büntetni a betolakodókat!” mondta ki végül is döntését. „Igen, foglyul kell ejteni valamennyit!” És elképzelte, amint a lesújtott, rongyos csapatot összetereli a Kőpárosban és alaposan megleckézteti valamennyit. „Aztán majd szépen kiengesztelődöm és azt mondom: menjetek haza és legyetek jók!” A bokájához simuló alattvalók, a sziklákról reá figyelő tisztelői, a füvek és a lombosmohák, meg katonái, a fák, és kémei, a madarak — suttogva helyeselték: „Így kell tenned! így bizony!” Az erdő szélén megpihent. Onnan már látta a katonákat. Idegen katonák voltak, nyelvüket, bár hallotta, nem értette. A major egy kis katlanban feküdt. Két oldalt szántóföldekkel teli alacsony dombok húzódtak, a túlsó oldalon pedig a makadám út és a végtelenig húzódó rét. A vibráló melegség megrekedt a katlanban s a levegő úgy táncolt a major fölött, mintha egy alaktalan, nem létező tóban víz fodrozódna. Csak a lövések zajára lángolt fel az egykedvű hőség. — Noch einmahl! — Wort setzen! A délről karoló domb aljában hosszú botokon acélsisakok kéklettek. Időnként éles pengéssel kalimpáltak, vagy a barázdákba zuhantak. — Noch einmahl! — hallotta a fiú. Újra csattantak a fegyverek. Az idegen katonák felsorakozva álltak s lövöldöztek a rohamsisakokra. Petya játékosan felemelte fegyverét. A hosszú, fehér botokat célozta. Egyet, kettőt, hármat. Mindig a sisakok alá célzott s mind a háromszor pontosan talált. Látta, amint a forgácsokra zúzott botokról a szántásokra zuhannak az acélsisakok... A katonák először nem értették, hogy mi is történik. Petya megkerülte az erdő szélén eléje tolakodott sziklaasztalt. A túloldalról újra célzott. A keskeny vonalkák mindannyiszor elvezették a töltény magját a fehér botokhoz, és mindannyiszor a szántásra perdült egy-egy acélkalap. Hatalmas szökellésekkel rohant a fiú. Időnként lehuppant egy fa mögé, célzott és lőtt... Amikor tüdejét újra teleszívta levegővel, nagyott nevetett. Később a katonák hátamögé került és most már a cserepeket és a vézna növendékfákat kezdte lövöldözni. A katonák tanácstalanul és döbbenten lapultak a földre. Petya egy kukoricaföldön rohant át kezdetben minden összekötni, azzal a láthatatlan zsinórral, amiaz irányzékot és a célgömböt azzal a ponttal kitalált. Azután már csak nevetett. Úgy érezte, hogy den második köre mögül célzott valamire. Mindig lyik neki éppen tetszik. S mint a reggeli órákban, amikor szilajsága átforrósítja izmait és neki ugrálni, szökellni kell, különben, úgy érezte, elégne a saját tüzében, megrészegedett attól a gondolattól, hogy uralja a pontokat és ötven vagy száz méter neki nem számít, ide magához vonzza, vagy ha nem is, de azt tesz vele, ami neki tetszik. Maradtak még botok, csonkán, derékba szakítva a szántásokba szúrva. Most meg azokra lövöldözött. És hirtelen ott találta magát a dombvonulat szálán. Alatta a makadám út kígyózott, messze mögötte pedig a Cserák, erdőjével, ismerős csapásaival, mohával benőtt szikláival, páfrányaival és madárfészkeivel, lombos fáival és nyugalmas biztonságával. A katonák megindultak az erdő irányába, kiözönlöttek a cselédházból is és kúsztak, fel a sűrű lombok felé. Ezeket aztán igazán megijesztettem — mondta Petya s tizenötéves jókedvét halk kuncogásba fojtotta. A gépfegyver ugatása elnémította. A katonák már megközelítették a Cserákot és lőtték. Gránátok sápadt tüzet csaptak maguk körül, és sziklákat meg fákat emeltek a magasba. A fegyverek zaja elriasztotta a vibráló meleget a völgykatlanból, s valami különösen kegyetlen pokoli hőséget zúdítottak a Cserákra és a szántásokra, a kukoricakórékra és a meglapuló fiúra. Petya úgy érezte, hogy fázik ebben a melegben. S nem is a félelem, de a harag elsápasztotta, és keze is reszketett. Látta, hogy pusztulnak el a fák és a sziklák, és ha nem is láthatta, de sejtette, hogy a régről ismert ösvényeken gödröket vájt a gránát és az akna. Az idegen katonák ott lapultak a szántások árkaiban, sziklák mögött. Innen tisztán látta valamennyit, sisakjuk úgy kéklett, mint a kerítéseken napozó tejesköcsögök. Az idegen katonák vadul lövöldöztek. A fák recsegve, jajgatva pusztultak. Egy hatalmas tölgyre két gránátot is dobtak, míg végül eldőlt, számtalan fiatalabb társát maga alá temetve. Két madárfészket is számontartott ezen a tölgyfán Petya. Már kirepültek a fiókák, gondolta, hiszen szeptember van. De az a két fészek már mindörökre elpusztult. Mély dörrenés rázta meg a levegőt. A sziklaasztalon elpusztultak a páfrányok és a mohák, melyek ágyat adtak a fiúnak, ha a játékos barangolásba belefáradt, ha lepihent ide egy órára. Petya érezte, hogy már nem remeg a keze. Felemelte fegyverét. És valóban, semmi remegés nem kerítette hatalmába. Pedig a harag már-már sírással tört ki belőle. A domb oldalán ott virítottak a szürkéskék sisakok. Az egyik sisakot ráültette fegyvere irányzékára... A szürkéskék pont alá célzott. Amikor már látni vélte azt a láthatatlan zsinórt, elhúzta a karabély ravaszát. Ráültette a következőt is. Mindig az acélsisak alá célzott. Azok a testek, melyeket célgömbjében látott, többet már nem kúsztak előre, az erdő irányába. És azok nem is dobtak több gránátot a fákra és sziklákra. Később a fiú észrevette, hogy a makadám útról három katona feléje tart, meg a major irányából is megindult kettő. „Még elérhetem az erdőt’– gondolta. Futni kezdett. Lövéseket hallott. Érezte, hogy őrá lőnek összegörnyedve és cikk-cakkban futott, le a hajlatba, majd újra fel a dombra, s már feltűntek az ismerős fák és sziklák. Egy régi vízmosásban eltávolodott az erdőtől, majd újra felkapaszkodott és most meg réten kellett átvágnia. Mezítelen talpa alatt úgy jajgattak a füvek és az apró mezei virágok, és szinte érezte, az erős bojtorján-illat mármár megállásra kényszeríti, mintha lelkek sírnának. Szeretett volna elbújni a füvek és virágok világába, mert érezte: most valami olyasmit tett, ami már nem gyerekség, ahol kevés a képzelőerő, az a világ, amit a sziklákon aludva megálmodott. És hogy mindarra, amit előidézett, már kevés a zsurlók és fagyöngyök helyeslése. Körülötte golyók füttyögtek. De valahogyan nem is a golyóktól félt a fiú, a futást is bírta, hiszen tüdeje, lába hozzászokott a rohanáshoz, és még sohasem hagyta el senki, ha megiramodott ezen a réten, és nálánál talán senki sem ismerte pontosabban az erdőt, sőt a Cserákban senki fel nem kutatta, ha elbújt, ha az volt a szándéka, hogy menedéket találjon a sűrűben. Oltalmat kapott ő mindig a Cseréktől, hiszen barátok voltak, ha nem több, ha nem testvérek. De az erdő most olyan messzinek tűnt. És a félelme ebből fakadt! „Ha nem érem el az erdőt?” — szúró érzése előbb meggyengítette futását, aztán újra nekilendült s futott, futott. Akkor megszólaltak a talpához simuló réti virágok és füvek: „Cserben hagysz bennünket?” De nemcsak a füvek, hanem az irdatlanul meszinek tűnű erdő is rászólt: „Szerencsétlen — magunkkal mi történik majd, ha itt hagysz?” Az alacsony, törpe sziklák lombos- és ezüstmohái mondták ezt , mintha akromegálliában szenvednének tagjai, az egykor apró és finom csillagleveleik óriásira duzzadt, és a fák levelei is megnőttek és utána nyúltak, esdeklőn és gúnyosan. „Ó, hát ez az igazi barátság?” zengtek a mezők zsurlói, a szurdokokban tanyázó grim-páfrányok, a satnya édesgyökerek. Távolabb a Bársonyos holt ágát vélte látni, és innen is feléje kiáltott valamennyi élet, a zöldülő vizen ringó rucaöröm, a sások, és a bársonyos, ősszel érő, barnabundás kákák, és rábólintottak a zempléni hegyek, a Magoska, és a boldogkői kővár romjai, az abaúji lágy szeptember, ennie kell valamit, mielőtt az erdőt elérné — érezte. Megállt, hogy egy földkupac mögé bújjon. Még éles szúrást is érzett hátában, az is megállásra kényszerítette. Olyan fajta szúrás gyötörte, hogy azt hitte, elszáll belőle minden, ami egybetartja testét és lelkét. Az első, közeledő katonát ráültette az irányzékra. Megpróbálta kiszorítani a levegőt fiatal tüdejéből. De akkor meg úgy érezte, hogy nincs is levegő a mellében. A célgömb hol a katonát láttatta vele, hol meg az eget. Végül már csak az őszülő réti gyepest látta. S jöttek megint a zsurlók és sziklák, a ki döntött nagy tölgy, rajta a két fészekkel, a Bársonyos holt ága. Mindezeken túl emberek intettek hozzá valamit. Hogy mit, azt már nem tudta meg soha a fiú. .. Másnap délután a szomszédos faluból egy koldus jött át az erdőn. Ő talált rá a fiúra. Ö hozta a hírt is, hogy a Cserák alatt megöltek egy fiúgyereket. Letépték róla a ruháját, és a mellébe kilenc golyót lőttek bele. És azon a napon kilenc idegen katonát is eltemettek a major mellett, közvetlenül a megtépett erdő alatt. L • « Ö