Napjaink, 1966 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1966-12-01 / 12. szám

/ * — Rendben van. De ezen az egy eseten kívül ne számíts rám többé. — Hát persze, hogy nem! Ez igazán kivételes eset. Ha egyszer közelebb kerültünk egymáshoz Ságival, más a helyzet, mindent elmondhatok neki. — Hosszúra nyúlna — toldotta meg halkan Márta. Ő meg úgy érezte: soha jobbkor a gúnyolódása! Ez már mégis valami, ami kissé feloldhatja" köztük a feszültséget. Legalább is, amíg túl vannak a Sági látogatásán. — Csak Ottó is be ne toppanjon holnap este — moddul zavartalanul. — Nem volna nagyon kedvemre, ha Sági jelenlétében össze-vissza áradozna Londonról, és még valamiféle kijelentéseket tenne . .. kA arta kifele indult, aztán mégis ' ' * meggondolta magát. — Hívd fel Ottót — kezdte. — Mondd meg neki, te vagy a legjobb barátom, de ezúttal maradj távol, nem szeretném, ha nem kompromittálnál az igazgatóm előtt.. Elvégre is mindennél fontosabb, hogy elnyerjem a hivatali főnököm kegyét. Első pillanatban azt hitte, hogy Márta komolyan beszél. A hangjának nem volt semmilyen éle. Csak a második, harmadik mondatnál kikapott észbe. Ez már több mint gúny. Ez már lesújtó ítélet. Most már nem volt más hátra, mint hogy ő is támadjon, ez a legjobb védekezés. — Ne haragudj, de egy kicsit fölényesebb is lehetnél velem szemben. Már minden aljasságot feltételezel rólam. Nagyon jól tudod, hogy mennyire ragaszkodom Ottóhoz. Istenem, három hónapig Londonban volt, az a két régi tanítványa tejbenvajban fürösztötte, érthető, hogy még mindig nem tud betelni a kinti élményeivel. Különben is, aki három hónap után hazajön, annak a megbízhatósága, lojalitása vitán felül áll. Kint is maradhatott volna, kint is éppúgy adhatna zongoraleckéket, mint idehaza. Már az Ibachzongoráját sem cserélné el a fél világgal. Utolsó szavait már a falnak mondta. Mindenesetre örvendett, hogy Márta nem vonta vissza a holnap , estére szóló ígéretét. Másnap dél felé nyugtalanság fogta el: tapintatosan figyelmeztetnie kellene Ságit, ne feledkezzék meg az esti feketéről. Túlságosan is könynyed természetű, sok mindent a formaságok közé sorol, ami nem az, s emiatt olykor kiszámíthatatlan. Elvetette a gondolatot. Félt, hogy nevetséges színben tűnik fel. Később az ebédlőben Sági külön örömöt szerzett neki azzal, hogy többek előtt emlékeztette: tehát este, ugye? ... S már utat tört magának a megüresedő asztalra, székre várakozók között. Amikor késő délután hazaért, Márta nem volt otthon. A tálalón egy üveg Wermuth, mellette mindenféle szárazsütemény a hosszú kristálytálcán. Nemsokára Márta is megjött. Látszott a haján,hogy megfésültette és kissé megolajoztatta a fodrásznál. Könnyű, sötétszürke ruháját viselte. — Jól nézel ki — mondta Mártának. Hálás volt neki, hogy mindenről gondoskodott, és kicsinosította magát, pedig bizonyára terhére volt a jövés-menés. Éppen eleget van talpon a rendelőben, és vesződik kényeskedő gyerekekkel foghúzás előtt, foghúzás után s az orvosa sem kíméli, még a karját sem nyúlja ki egy fogóért, elvárja, hogy a kezébe adják. Márta elnézett a feje fölött, elővette a szekrényből arany nyakláncát és felcsatolta. Leültek vacsorázni. Nem volt lelkiereje, hogy újra megrohamozza Márta némaságát, akár egy vastag, szürke fal. Éiyolc óra tájt beállított Sági. I ’ Nagy doboz deszertet hozott Mártának. — Ez egyedül és kizárólag a magáé — mondta. — Előlegezett elismerésül annak a méregerős, remek feketének, amit majd főz nekünk. Csak ezután mutatkozott be. Kissé furcsán hatott a megfordított sorrend, de egyúttal üdén, pajtáskodóan is. Márta kis ideig ügyefogyottan állt a dobozzal, de hamar feltalálta magát, és megjegyezte: — Azért az unokámmal kivételt teszek. Igaz, őt még inkább az ezüst papír és a doboz érdekli, mint ami belül van. Bámulatos, hogy egy ilyen apróság mennyire boldog tud lenni a szemén át. — Így is van! — mondta Sági, miközben befele mentek az előszobából. — Az én kis húgom tizenkét éves, de még folyton-folyvást felfedezi a színeket. Ha leesik az első hó, visít a gyönyörűségtől, hogy milyen szép fehér. Sajnál beleharapni egy Jonathán-almába, merthogy olyan szép piros. Gusztán lakták, Bartuska — jelentette ki váratlanul, és körbe-körbe nézdegélt, még a másik szobába is bekukucskált. — Nagyon egyszerű itt rtüinden — mondta Ságinak. — Mindenből éppen a legszükségesebb. — De hiszen éppen ez a guszta! Minek telezsúfolni a lakást mindenfélével. Ez ma már nem is divat. Viszont szeretem azt, ha egy lakáson rajta van egy asszonyi kéz nyoma. Valami kis egyéni díszítés, kedvesség. Például ahogy itt nálatok. Ezek a kis bojtocskák a szekrénykulcsokon, és az ember már felvidul, otthon érzi magát. Az én családom nagyon szegény család volt, de anyám is értett hozzá, hogy valami kis horgolással, csecsebecsével lakályossá tegye az egyszoba-konyhánkat. Aztán mit akarsz? Könyvetek igazán annyi van, hogy kölcsönkönyvtárat nyithatnátok. — A feleségem szenvedélyes olvasó. Én — sajnos — annál kevésbé. Mindezt elsősorban Mártának szánta, jóvátételként, amiért nemrégen azt is felrótta neki: te abban az átkozott igénytelenségedben mindig csak a hülye könyveidet bújtad. Ha többre vágytál volna, költségesebb passziókra, ruhákra, szórakozásokra, utazásra, én is több ambícióval megyek neki a dolgoknak. Kiölted belőlem az ambíciót... Figyelte Márta arcát, hűvös, nyugodt, a bűnbánó szavaknak semmi hatásuk. — Beszélgessenek csak — mondta Márta. — Hozom a feketét, remélem, jól fogok vizsgázni. — Gratulálok a feleségedhez — mondta Sági, mihelyt ketten maradtak. —■ Nem üres bók ez. Látod, ilyen asszony kellene nekem is, ilyen természetes, szelíd, de határozott. Jó a megfigyelésem?’ — Igen, igazad van — helyeselt Ságinak. Két évtizeden át ő is ilyennek látta Mártát. Mígnem arra eszmélt, hogy éppen az erényeiben van a hiba, de ez egyelőre nem tartozik Ságira. — Nincs véletlenül húga a feleségednek? — kérdezte Sági. Tréfás hangjából is kiérződött: jobban foglalkoztatja az egész téma, mint amennyire mutatja. — Van, de már férjnél. — Hát ez pech! — nevetett Sági, aztán elkomolyodott az arca. — Te, Bertuska, nem akarok itt vendégségben is vállalati ügyeket szóba hozni, csak annyit mondok: a számodra is van valamim. Osztályvezetői kinevezésed elintézett dolog. Valamelyik nap össze kell ülnünk, hogy egyet és mást megbeszéljünk. Majd rád csengetek, aztán felmegyek hozzád. — Köszönöm, Sági elvtárs — enynyit tudott mondani, semmi többet. Olyan boldogság lett úrrá rajta, beleszédült. — Nekem ne köszönj semmit — mondta Sági. — Minden simán ment, sehol sem tapasztaltamellenállást. Még ezeket a szavakat is úgyahogy felfogta, de amikor Sági mással folytatta, már nem tudott odafigyelni. Márta felbukkanása a gőzölgő csészékkel csak annyiban változtatott ezen az állapoton, hogy most már nyugodtabban adhatta át magát az örömnek. Hagyta, hogy azok ketten vigyék a szót. Egyszer felriadt. Csengettek. Ez Ottó lesz! — gondolta. Nem éppen alkalmas időben . . . Kiszaladt, hogy tájékoztassa Ottót a vendégéről és megkérje: vigyázzon, mit beszél. Fellélegzett. Nem Ottó volt, hanem a házfelügyelő, a szemétért jött. Visszatérve olykor ő is közbevetett valamit, lehetőleg olyasmit, ami hol az egyiket, hol a másikat bírta közlékenységre. Ságit a családjáról meséltette, aztán megint csak Mártával kettesben a gyereknevelés gondjait vitatták meg. Nagy vonalakban követte a diskurzust, de nem egy részlete tökéletesen elsikkadt a számára. Tíz óra sem volt még, és Sági menni készült. Márta is, ő is tartóztatta, még megittak egy-egy pohárka Wermuthot. Sági végül is elköszönt. — Már rég nem éreztem magam ilyen jól — mondta az előszobában. — Ez hiányzik nekem, Bartuska, ami neked már ilyen pompásan megvan. A kellemes, nyugodt otthon. Addig is, amíg meglesz, benneteket, foglak szerencséltetni, a végén majd meg is untok. — Bejelentés nélkül is mindig nagyon, nagyon szívesen látunk — buzgólkodott, mosolygott, mert észrevette, hogy Márta az utolsó percekben elnémult, kedvetlenné lett. Alighogy Sági kitette a lábát, átkarolta Mártát. Márta eltolta magátok '. — Mi lett? — Képzeld, Sági közölte, hogy engem neveznek ki osztályvezetőnek. Befejezett tény. Simán ment az egész. Nem tapasztalta a legcsekélyebb ellenállást sem. Mámorában nem is adott számot, hogy Sági szavait ismétli. Márta faképnél hagyta. Utánament a szobába. — Te nem örülsz a kinevezésemnek? — Semmi közöm hozzá. — Hogy mondhatsz ilyet! — Nem mondhatok mást. — De hiszen itt nemcsak a kinevezésről van szó, sokkal többről. Megtold a jég. — Mit nyertél vele? — mondta Márta, és leereszkedett egy székre, de csak a szélére, jelezve, nem kíván hosszasan elüldögélni. — Viheted akármeddig is, de a magánéletedet újra kell kezdeni. Ez pedig nehéz lesz neked is. — Kérlek, felejtsünk el mindent. Alapjában véve csak az elkeseredés, az idegesség ... — Hát persze! — vágott szavába Márta. — Az elkeserdés, az idegesség. Kézenfekvő érvek. Ha megcsaltál volna, ha megütöttél volna, könnyebb lenne. De szavakat a legnehezebb elfelejteni. Emlékszel, amikor azt vágtad a fejemhez: világéletedben vénkisassznyos, öreges voltál, jaj, csak a kis otthonod legyen csicsás, meg a főzikéid sikerüljenek, a pitéid, a habcsókjaid és egyebek ... Egyszer pedig azt mondtad: a háborúnak köszönheted, hogy elvettelek, az állandó bizonytalanságnak, hogy mikor hívnak be frontszolgálatra, miért ne legyek jó fiú, ha talán meg kell dögleni... Akarod, hogy folytassam? De tegnap estig béna voltam. Aztán megemlítetted Ottót, és nálam is megtört a jég ... — Mit akarsz Ottóval és egyáltalában? . . . — Tudod te nagyon jól. Odáig süllyedtél az „elkeseredésedben, az idegességedben”, hogy a legjobb barátodat is szégyelted volna, megtagadtad volna. Már elfelejtetted, hogy Ottó kint a fronton a hátán vitt a kötözőhelyre, ezért maradtál meg. Ma este is a tükörbe kellett volna nézned, mennyire elfehéredtél, amikor csengettek. Itt van Ottó, és majd ki tudja, hogy fog kompromittálni Sági előtt. Pedig Sági nem is látszik olyan embernek, aki elhamarkodottan ítélkezne. Délután eljártam az ügyünkben. Egy ügyvédi munkaközösségben voltam, és elindítottam a válópert. — Ez igaz? — Ez igaz és végleges. — Huszonkét esztendő után csak úgy elmész egy ügyvédi munkaközösségbe, és elindítod a válópert? Ahelyett, hogy komolyan figyelembe vennél bizonyos körülményeket. Még most sem késő. Beismerem, hogy hibáztam, hogy végső soron neked lett igazad. Kár volt elkeserednem, kár volt idegeskednem. Nagyon kérlek, légy belátással... Márta felállt, rázta a fejét, volt ebben valami kétségbeesett viszolygás. —* Ne kezdjük elölről. Hiábavaló. Mindent megcsúfoltál bennem, de elsősorban a bizalmamat. Nem tudlak követni többé semmiféle úton. Vicáék tudják, hogy válófélben vagyunk, már a gyerek miatt is szívesen fogadnak magukhoz. Majd elválik, hogy alakul a helyzetem. Te pedig élj úgy, ahogy jólesik, s erre már nem volt mit felelnie. Elkövetkezett hát, amire gyakran rémülettel gondolt: mi lesz, ha ő mindent jóvátenne, de Márta már hajthatatlan. Előtte az asztalon a tálca a szárazsütemény maradékával, egy üveg Wermuth, a poharak, három pohár, Sági félig szívott cigarettái a hamutartóban. Egy csomó dolog, ami kiabálóan idézte emlékezetébe, hogy ezen az estén más is történt, valami kedvező és reményteljes ránézve. A Mártával való ügy minden örömöt elmosott benne. Valószínűtlensége, lidércessége mellett is arra utalt: eljátszott valamit, amihez hasonló már aligha juthat osztályrészéül. S újabb döbbenet, és ki tudja, mi következik ezután. 7 Serfőző Simon: Hozzátok jöttem Elindulni költőnek, nem nehéz: némi tehetség és elhatározás kérdése; költővé lenni annál nehezebb, mert az több minden készségnél és a siker akarásánál is az felelősség. Nos, a fiattal Serfőző Simon első kötetében szinte gyermekfejjel e két véglet közötti utat járja be: az elszabadult csikó rakoncátlan rohanásától, a dolgokra ismerés önfeledt, bőven ömlő ráolvasásaitól a fegyelmezett szétnézésig, a közösségbe való visszailleszkedés, a helytállás gondjáig. A motívumismétlések dacára feltűnően sokszínű ez a kötet, mert Serfőző nem hagy ki egyetlen állomást sem, a megoldások nem egy variációját próbálgatja — hisz két fontos dolgot kell tisztáznia: életét és költészetét. Verses reflexiók az életrajz ki nem nem mondott állomásaira. Az első réteg a tanya, a maga nehéz idilljével. Ismeri múltját, érett biztonsággal idézi az általa már át nem élt, ezredéves paraszti sorsot, a hajdani parasztok kínjait, kiknek torkában a nyers uborkaízű szegénység fojtogatva megédesedett. Ez több, mint a József Attila-i Éhség reminiszcenciája, ezt csak az tudja kezdő korban ilyen érett verssé tömöríteni, képekben életrekelteni, aki még vérében, ösztöneiben magában hordozza az ősök ritmusát is. De ebből a rétegből már kirügyezik nála az idill, a gyerekkor és a kamaszvilág emléke, a falu beidegzett rendjének nyugalma: a barázdák az égre szállnak, a falu a végtelennek k öletkezik. Különösen a távolból, az élettel ismerkedő kamasz nosztalgiáiban tűnik idillnek az otthon. Ezt az álmodozást, a francia impresszionistákat is utánzó, csak a fények játékára emlékező, sokszor még szenvelgő képalkotást szakítja meg a szembesítés, a kicsinyre és kicsinyesre zsugorodó tanyasi képsor valósága. Nem a tanyát, a falusi életet tagadja meg, nem elhagyja hátra se nézve, vagy pesszimistán elsiratva, csak elmondja: a tu egyszer elment onnan, a régi formába vissza nem forrhat, rajta is megérzik az idegenszag, de benne is megnőtt az igény. Számára még az apák faluja sem fogadható el, pedig ők szüntették meg a régi ezredévet, ők léptek végre az új útra, a tisztelet megilleti ezért, őket, és a szülőnek is kijár a fiúi szeretet — a fiatalok mégis otthagyják ezt a földet, szakítanak az apák félbemaradt lépteivel." És a költőnek érzelgősség nélkül el kell mondania mindezt, versekben végigjárni kortársai útját. Ez a kötet itt fejeződik be: a józan szakítással, új igények fogalmazásával, a városba érkezéssel, ahol már nem munkahelyekkel és lakásokkal, hanem munkásszállással vagy albérletekkel, és a faluba visszautaló megjegyzésekkel fogadják őket. Ennyi az életrajz, de közben a költő is megérik a fiatal szökevényben: a gonddal teli férfi felelősségteljes vizsgálódását vállalja magára. Szinte páratlan a fantázia, a könnyed szárnyalás tudatában ilyen fiatalon ez a gazdag fegyelmezettség. Nagy fa. Nő fölém. Temetkezem alája. Gondba, világba. Egy országban akar gondolkozni, de közben még sehol sincs otthon: a tanyán már csak becsült vendég és szeretett fiú, a városban még csak katona, vagy albérletek lakója, mindenképpen átmeneti lény. De ez nem tragikus otthontalanság, mert fiatalos hódítás-vággyal érkezik mindenüvé, előtte még az élet és a költészet. Költői nyelve, megszólalása is végigjárja ezt az utat. Mint faluról jött versíró, anyanyelvének először a Petőfitől induló, Illyésben, majd Váciban a változó korhoz alakuló elbeszélő, logikusan érvelő formát választja. Sőt sokszor Ladányi versképpel, tördeléssel, a bonyolított logikai építkezést segítő megoldásait is átveszi. De ennek kezdetektől ellentmond benne a naiv képalkotó, a világot, a tárgyakat deformáló, egymásba átjátszó mozgásban felfogó fantázia. Egyszercsak poros holdfalka árnyékol vén sötétségben, csillag üt ajtót a házon, idejött nagy jegenyékkel. Állok a mennyezet alatt, a tetőn glóriás kakas, kazal mocorog a porban, oldala kék csendtől varas. Ki tudja, tán innen jöttem: az egek fészkéből, gyalog, tán a láng-oltárú fészer volt, amely fölhatalmazott... (Pogányság) • Egészséges misztika jellemzi ezt a képalkotást, mely nem az érzelmek irracionális feszültségét, vagy a világ valami panteista összefüggését kifejezni, hanem csakis a materiális valóságot, a dolgokat akarja ezzel megragadni, egymáshoz viszonyítani, hasonlóan a gyermekrajzok naiv tájékozódásához, a népmesékben természetessé váló bizarr ötletekhez, vagy az ősi barlang falára idézett, alakítandó külvilághoz. Serfőző megőrzi magában valamit a gyermek tájékozódásából, de nem a Kosztolányi-féle szegény kisgyermek lidérces borzongásaiból, ő az egészséges népi mesevilágban talált otthonára, ahol a legkisebb fiú próbákra indul a győzelem biztos tudatában. Ebben az egyéni képnyelvnek a kidolgozásában, Serfőző magára találásában a felszabadító biztatást a Juhász Ferenc, de főleg a Nagy László költői forradalma adta, melynek eredményei épp a legfiatalabb generáció indulásakor értek meg. Ekkorra sikerült nekik végérvényesen bizonyítani, hogy nemcsak egy tehetséges epizódot képképviselnek, hanem ez új költői képbeszéddel az élmény, érzelem és értelem egyetemessége is kifejezhető. Serfőző a maga kezdeti próbálkozásaiban a pogány mesés képvilágával még csak az élményeit fényképezi, vagy játékos kedvében engedi meg-megfutni fantáziáját, hogy aztán egy-egy képsor végén a szerkesztés pórázával zabolázza meg magát. Inkább láttatni akar, a másképp is elmondhatót „serfőzősebbre” formázni. A kötetben még egymás mellett van ugyanannak az élménynek hasonlatokkal elbeszélő és a mozgó képekben lepergető változata is. Tehát ez a forma itt még nem meggyőzően a számára egyetlen lehetséges, hanem csak a jobban egyéniségére szabott. Különösen azért érződik ez, mert a tartalmilag legizgalmasabb momentum és ez egyéni forma egyeztetése előtt zárul a kötet: a képi ábrázolásban megáll az otthontól elszakadás dilemmájánál, a visszatérés, az új, átfogóbb közösség vállalása, a kötet pozitív programja itt éppen a deklarációban születik meg. Éppen ezért felvetődhet a kérdés, alkalmas-e ennek a tomának a Serfőző-i változata a bonyolultabb összefüggések, az életútnak az egyirányútól eltérő folytatásának kifejezésére is. És itt utalnunk kell Serfőző — az utóbbi másfél évben összegyűlt — második kötetének verseire, melyekben képbeszéde épp azáltal teljesedik ki, hogy a falura visszatérés, a korszerű technika és életforma alakításának igényét le tudja fordítani képnyelvére. Ekkor a város már nemcsak elszakadást jelent, az ott megalkotott gépek a faluba térve képesek az apák tanyáját korszerűvé alakítani. Tehát az ország összefonódik, a helyváltoztatás nem vissza-nincs szakítás. Így már az e kötetben is meglátott ellentmondásoikat kibonthatja a maguk teljességében, megadhatja nekik a mozgásszabadságot, mert tudja, hogy nem tragédiákhoz, vagy nem akart buktatókhoz, hanem a majdani megoldásokhoz vezetnek, így mozdul meg, szemlélete egyetemesebbé válásával, elmélyülésével párhuzamosan az utóbbi másfél év verseinek képvilága. A kötet még jobbára statikus, erős kontúrokkal körülhatárolt, stabilan álló képei mozgásba jönnek, a változás, — pusztulás és alakulás — ezek egymásba játszásában tükröződik. Most már nincs szükség deklarálni hitét, magatartását, a leendő kötet egészének mozgása képes kifejezni egyértelműen a káno élményeiből kifejlő gondolkozását. KABDEBÓ LÓRÁNT Ficzere László rézkarca Emlékeim III.