Napjaink, 1967 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1967-01-01 / 1. szám
VI. ÉVFOLYAM I. SZÁM IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1967. JANUÁR 1. Simor András Nem láttam még Nem láttam még egyetlen megkínzott arcát se a korbács és petróleum vallatása előtt, nem láttam még egyetlen négerlány szemét se, kire bátorítóan senki se nézett, nincs előttem anyám arca a szögesdrótnál, nem láttam mást, csak felvevőgépek tárgyilagos beszédét a vetítővásznon, mégis úgy akarok élni, én, a mániákus, mintha az erőszak városában néger kishúgom lakna, mintha együtt csavarogtam volna tegnap az egyik újsághír egyik halottjával, mert másképp én is áruló leszek a kegyelet díszruhás temetésén, hol nincs különbség hóhér, és sírásó között. sirató ÁRA 2 FORINT Látványosság nélkül ii fejyzettel gazdagodott a IIJ fejezettel magyar munkásmozgalom története: véget ért a párt IX. kongresszusa. Elhangzottak a közelmúlttal számot vető beszédek, döntések, születtek az elkövetkező évek tennivalóiról, aztán kiürültek az Építők Rózsa Ferenc Művelődési Házának széksorai, viszszatértek a szürke hétköznapok, és minden megy tovább a maga medrében. Azoknak a bel- és külföldi köröknek, amelyek valamiféle szenzációt vártak, kétségkívül csalódást okozott a kongresszus. Már az első napok után kialakult az a közvélemény, amelyet a záróbeszédben így foglalt össze Kádár János: „...kongresszusunk egy önmagában bízó, politikájában szilárd, céljait ismerő párt tanácskozása, amely munkáját minden látványosság nélkül, a nagy szavakat kerülve végzi, reálisan elemzi a helyzetet, és ugyanígy tárgyalja a jövő feladatait.” Látványos újsággal tehát nem szolgált a IX. kongresszus. Legnagyobb szenzációja, az új gazdasági mechanizmus programja már a legszélesebb körökben hónapok óta közismert. A kongresszus jellegzetessége éppen a stabilitás, a kontinuitás. Az, hogy eddigi politikánk szerves folytatását jelenti — olyan módosításokkal, amelyeket a külső és belső körülmények kisebb méretű változásai igényeltek, illetőleg a társadalmi-gazdasági fejlődés legutóbbi eredményei lehetővé tettek. Véget ért a kongresszus, a küldöttek hazatértek. Az országra szóló, sőt nemzetközi távlatú programadás után most megindulhat a szőkebb körű, részletesebb tervezés. Az általános célkitűzések egy-egy munkaterület vagy országrész soron következő tennivalóivá bomlanak szét. Megindulnak az eszmecserék arról, hogyan lehet ezt a széles ecsetvonásokkal felvázolt programot az előttünk álló apró napi feladatokra alkalmazni, hogyan tud ki-ki hozzájárulni az országos feladatok végrehajtásához. A kongresszusnak mármint mondottuk — legnagyobb horderejű határozata az új gazdasági mechanizmus programjának szentesítése volt. A reform mélyreható gazdasági és politikai folyamat, amely az áru- és pénzviszonyok szerepének növelése mellett fontos belpolitikai következményekkel is jár. A gazdasági döntések decentralizálása, az üzemen belüli demokrácia fejlődése mellett az új gazdasági mechanizmus végső soron a fakono+WiHi-t vsséletiségnek, a tanácsi hatáskör (és felelősség) növelésének az irányaima is hatott. A rugalmasabb és decentralizált gazdasági élet a közigazgatás, a hivatali ügyintézés vonatkozásában is hasonló változtatásokat követel. Természetes, hogy ez a nagysodrú gazdasági-társadalmi átalakulás nem áll meg a kultúra határainál. A művelődésügyben többféle módon is érezhetővé válik az új gazdasági mechanizmus közvetlen vagy közvetett befolyása. Egyrészt úgy, hogy — elsősorban a vállalatoknál — a gazdaságosság jegyében felülvizsgálják a kulturális ráfordítások szükségességét. Ez a kontroll gyakran nagyon hasznos lehet, mert ilyen módon sok formálissá vált, tehát ésszerűtlen, sőt pazarló költségvetési tétel szűnhet meg. Talán nem egészen alaptalan azonban az aggodalom, hogy itt-ott olyan kulturális ráfordításokat is meg kívánnak takarítani, melyeknek kiesése ideológiai, sőt közvetlen termelési vagy kutatási szempontból is határozottan káros lehet. Az ilyenfajta „takarékosság” ellen időben fel kell lépni. Az új mechanizmus azonban más módon is hatással lehet a kulturális életre: a rugalmasabb és decentralizált ügyintézés módszerei ide is átterjeszthetők. Nem az ideológiai munka irányításának megosztására gondolunk itt, hanem a kulturális élet szervezeti, pénzügyi, ügyintézési vonatkozásainak rugalmasabbá tételére a hatékonyság növelése érdekében. A számos előírással dolgozó kötött tervgazdálkodás a kultúra területén valósítható meg a legnehezebben. Szép számmal vannak olyan régebbi keletű szabályok, rendelkezések, amelyek ma már csökkentik a kulturális munka eredményességét. A legköltségesebb és a gazdasági élet törvényeihez leginkább közelálló művészeti ág: a filmművészet anyagi támogatásának új alapokra helyezése arra mutat, hogy célszerű a kulturális szervek gazdaságii, önállóságának és egyúttal felelősségének a kiterjesztése is. A is.iiti.ru azonban csak a kart kUltura pitatizmusban lelhet üzlet. A művészet, a tudomány, a népművelés önmagában és egészében nem válhat soha jövedelmezővé — forintciklban is kifejezhető haszna csak áttételesen jelentkezik. „ ... a szocialista állam nem azért producerkedik, mert keresni akar a művészeten — írta korábban Komlós János a Népszabadságban. — ... Az új gazdasági mechanizmusnak a kultúra területén nem a rentábilitást kell meghoznia..., hanem a kulturáltabb és differenciáltabb támogatást.” A dolgozók munkájából származó forintok felelősségteljes és a lehető legcélszerűbb felhasználása mellett elsősorban a szocialista tudat hatékony formálása áll tehát a kulturális munka középpontjában. Az ideológiai tevékenységben — amint azt Kádár János hangsúlyozta — „ ... kiemelkedő fontosságú a szocialista hazafiság elmélyítése, a nacionalizmus elleni harc, az internacionalizmus erősítése.” Ez a hármas feladat mindeddig nem egy félreértést, aránytévesztést okozott. Milyen szerepe van ma nálunk a hazaságnak? „A szocialista hazafiság fontos szerepet játszika nemzeti egység megteremtésében, a világnézetileg ma még eltérő felfogást valló, de az új társadalom célkitűzéseit elfogadó emberek törekvéseinek összefogásában” — szögezi le a kongresszus határozata. Az olyannyira fontos nemzeti egység támogatása mellett számos, kisebb hatósugarú, de nem lényegtelen mozzanatban kap szerepet a baziafisság, a nemzeti öntudat, így hatékony ellenszere lehet az egyes rétegeikben meglevő külföldimádatnak, a nemzeti kisebbrendűségi érzéssel öszefüggő gerinctelen hajbókolásnak. (Csiaik zárójelben: az a tény, hogy a „külföldi” jelző által álbern, elvontan is márkát jelenthet nálunk, apró mindennapi jele ennek a felfogásnak.) A hazafiság azonban könnyen eltolódhat a nemzeti elfogultság, a támadó ésű nacionalizmus felé. Igaz, húsz év nevelőmumicája döntő mértékben meggyengítette a nacionalizmus magyarországi hadállásait. Ma már nem is annyira a Horthy-kor uralkodó ideológiai rendszerré emelt nacionalizmusa jelenti talán a fő veszélyt, hanem a résziben ennek maradványaiból, részben a jelenkori eszmeáramlatokból és élményekből táplálkozó „újnacionalizmus”. Itt kell megjegyezni, hogy még az imperializmus elleni harc köntöse alatt is kialakult a nacionalizmusnak valamiféle furcsa, „baloldali”, „vonalas” változata: az az abszolutizált, politizált németgyűlölet, melyre Kádár elvtárs is utalt egy korábbi beszédében. „ ... tartjuk magunkat a marxizmusnak ahhoz a tanításához, amely szerint minden kommunistának elsősorban saját nemzete nacionalizmusa ellen kell harcolnia, s népe körében erősítenie kell a proletár nemzetköziség érzését” — mondja a határozat. Az egyik országban fellépő nacionalizmus azonban káros ellenhatást válthat ki más népek körében is — ezért kell a külföldön esetleg fellépő magyarellenes nacionalizmussal, mint objektíve a szocializmus erőit gyengítő törekvéssel vitatkozni. A nacionalizmus elleni harc legfontosabb eszköze a hazafiság és a népek, elsősorban a szomszédos népek iránti megbecsülés együttes ápolása. A múltban sokszor egymás ellen uszított közép- és kelet-európai népeknek jobban meg kell ismerniük egymás értékeit, hogy ebből a megismerésből őszinte megbecsülés és szeretet fakadhasson. A híd-gondolat ápolásáról van itt szó, melyre — szerény lehetőségeihez mérten — lapunk is vállalkozott. Két év alatt félszáz vers és cikk igyekezett olvasóinkat ,közelebb hozni a szomszéd országok, elsősorban Csehszlovákia, Lengyelország és a Szovjetunió népeinek kultúráját. Szeretnénk hinni, hogy ez is egy tégla a népek testvériségét jelképező híd építésében. A fentebbiekben már szó volt a helyes történetszemlélet fontosságáról. „A szocialista és nemzeti tudat formálója, a tudatba ivódott része a nemzet múltja, történelme” — hangoztatta Szirmai elvtárs. Nem mindegy tehát, hogy milyen eszméket ad, nem közömicsi, hogy milyen példákat állít a mia emberei elé. Népünk öntudatának és alkotó lendületének egyik fontos eleme a forradalmi hagyományok tisztelete. Ezek a hagyományok azonban nem jelenthetnek valami időtlen, mitizált harcosságot, differenciálatlan „történelmi nonkonformizmust”. Nagy művészi erejű lengyel regények és filmek formálják meg a reflexszé vált ellenállás, a nemzedékenként kötelező, sőt illő (Folytatás a 2. oldalon) Illusztráció Czinke Ferenc rajza