Napjaink, 1967 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1967-01-01 / 1. szám

VI. ÉVFOLYAM I. SZÁM IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1967. JANUÁR 1. Simor András Nem láttam még Nem láttam még egyetlen megkínzott arcát se a korbács és petróleum vallatása előtt, nem láttam még egyetlen négerlány szemét se, kire bátorítóan senki se nézett, nincs előttem anyám arca a szögesdrótnál, nem láttam mást, csak felvevőgépek tárgyilagos beszédét a vetítővásznon, mégis úgy akarok élni, én, a mániákus, mintha az erőszak városában néger kishúgom lakna, mintha együtt csavarogtam volna tegnap az egyik újsághír egyik halottjával, mert másképp én is áruló leszek a kegyelet díszruhás temetésén, hol nincs különbség hóhér, és sírásó között. sirató ÁRA 2 FORINT Látványosság nélkül i­i­ fejyzettel gazdagodott a IIJ fejezettel magyar mun­kásmozgalom története: véget ért a párt IX. kongresszusa. Elhangzottak a közelmúlttal számot vető beszé­dek, döntések, születtek az elkövet­kező évek tennivalóiról, aztán ki­ürültek az Építők Rózsa Ferenc Művelődési Házának széksorai, visz­­szatértek a szürke hétköznapok, és minden megy tovább a maga med­rében. Azoknak a bel- és külföldi körök­nek, amelyek valamiféle szenzációt vártak, kétségkívül csalódást oko­zott a kongresszus. Már az első na­pok után kialakult az a közvéle­mény, amelyet a záróbeszédben így foglalt össze Kádár János: „...kong­resszusunk egy önmagában bízó, po­litikájában szilárd, céljait ismerő párt tanácskozása, amely munkáját minden látványosság nélkül, a nagy szavakat kerülve végzi, reálisan elemzi a helyzetet, és ugyanígy tár­gyalja a jövő feladatait.” Látványos újsággal tehát nem szolgált a IX. kongresszus. Legna­gyobb szenzációja, az új gazdasági mechanizmus programja már a leg­szélesebb körökben hónapok óta közismert. A kongresszus jellegze­tessége éppen a stabilitás, a konti­nuitás. Az, hogy eddigi politikánk szerves folytatását jelenti — olyan módosításokkal, amelyeket a külső és belső körülmények kisebb mére­tű változásai igényeltek, illetőleg a társadalmi-gazdasági fejlődés leg­utóbbi eredményei lehetővé tettek. Véget ért a kongresszus, a küldöt­tek hazatértek. Az országra szóló, sőt nemzetközi távlatú program­adás után most megindulhat a sző­kebb körű, részletesebb tervezés. Az általános célkitűzések egy-egy mun­katerület vagy országrész soron kö­vetkező tennivalóivá bomlanak szét. Megindulnak az eszmecserék arról, hogyan lehet ezt a széles ecsetvoná­­sokk­al felvázolt programot az előt­tünk álló apró napi feladatokra al­kalmazni, hogyan tud ki-ki hozzá­járulni az országos feladatok végre­hajtásához. A kongresszusnak mármint mondottuk — legnagyobb horderejű határozata az új gazdasági mecha­nizmus programjának szentesítése volt. A reform mélyreható gazdasá­gi és politikai folyamat, amely az áru- és pénz­viszonyok szerepének növelése mellett fontos belpolitikai következményekkel is jár. A gazda­sági döntések decentralizálása, az üzemen belüli demokrácia fejlődése mellett az új gazdasági mechaniz­mus végső soron a fakono+WiHi-t vss­­­életiségnek, a tanácsi hatáskör (és fe­lelősség) növelésének az irányaima is hatott. A rugalmasabb és decentra­lizált gazdasági élet a közigazgatás, a hivatali ügyintézés vonatkozásá­ban is hasonló változtatásokat kö­vetel. Természetes, hogy ez a nagysodrú gazdasági-társadalmi­ átalakulás nem áll meg a kultúra határainál. A mű­velődésügyben többféle módon is érezhetővé válik az új gazdasági mechanizmus közvetlen vagy közve­tett befolyása. Egyrészt úgy, hogy — elsősorban a vállalatoknál — a gazd­aságosság jegyében felülvizs­gálják a kulturális ráfordítá­sok szükségességét. Ez a kontroll gyak­ran nagyon hasznos lehet, mert ilyen módon sok formálissá vált, te­hát ésszerűtlen, sőt pazarló költség­vetési tétel szűnhet meg. Talán nem egészen alaptalan azonban az aggo­dalom, hogy itt-ott olyan kulturális ráfordításokat is meg kívánnak ta­karítani, melyeknek kiesése ideoló­giai, sőt közvetlen termelési vagy kutatási szempontból is határozot­tan káros lehet. Az ilyenfajta „ta­karékosság” ellen időben fel kell lépni. Az új mechanizmus azonban­­ más mó­don is hatással le­het a kulturális életre: a rugalmasabb és decentra­lizált ügyintézés módszerei ide is átterjesz­thetők. Nem az ideológiai munka irányításának megosztására gondolunk itt, hanem a kulturális élet szervezeti, pénzügyi, ügyintézé­si vonatkozásainak rugalmasabbá tételére a hatékonyság növelése ér­dekében. A számos előírással dolgozó kötött tervgazdálkodás a kultúra területén valósítható meg a legnehezebben. Szép számmal vannak olyan régeb­bi keletű szabályok, rendelkezések, amelyek ma már csökkentik a kul­turális munka eredményességét. A legköltségesebb és a gazdasági élet törvényeihez leginkább közelálló művészeti ág: a filmművészet anya­gi támogatásának új alapokra he­lyezése arra mutat, hogy célszerű a kulturális szervek gazdaságii, önálló­ságának és egyúttal felelősségének a kiterjesztése is. A is.iiti­.ru azonban csak a ka­rt kUltura pitatizmusban lelhet üzlet. A művészet, a tudomány, a népművelés önmagában és egészé­ben nem válhat soh­a jövedelmezővé — forintciklban is kifejezhető haszna csak áttételesen jelentkezik. „ ... a szocialista állam nem azért produ­­cerkedik, mert keresni akar a mű­vészeten — írta korábban Komlós János a Népszabadságban. — ... Az új gazdasági mechanizmusnak a kultúra területén nem a rentábili­­tást kell meghoznia..., hanem a kulturáltabb és differenciáltabb tá­mogatást.” A dolgozók munkájából származó forintok felelősségteljes és a lehető legcélszerűbb felhasználása mellett elsősorban a szocialista tu­dat hatékony formálása áll tehát a kulturális munka középpontjában. Az ideológiai tevékenységben — amint azt Kádár János hangsúlyoz­ta — „ ... kiemelkedő fontosságú a szocialista hazafiság elmélyítése, a nacionalizmus elleni harc, az inter­nacionalizmus erősítése.” Ez a hár­mas feladat mindeddig nem egy félreértést, aránytévesztést okozott. Milyen szerepe van ma nálunk a hazaságna­k? „A szocialista hazafiság fontos sze­repet játszik­­a nemzeti egység meg­teremtésében, a világnézetileg ma még eltérő felfogást valló, de az új társadalom célkitűzéseit elfogadó emberek törekvéseinek összefogásá­ban” — szögezi le a kongresszus ha­tározata. Az olyannyira fontos nem­zeti egység támogatása mellett szá­mos, kisebb hatósugarú, de nem lé­nyegtelen mozzanatban kap szere­pet a baziafisság, a nemzeti öntudat, így hatékony ellenszere lehet az egyes rétegeikben meglevő külföld­­imádatnak, a nemzeti kisebbrendű­ségi érzéssel öszefüggő gerinctelen hajbókolásna­k. (Csiaik zárójelben: az a tény, hogy a „külföldi” jelző ál­tal álbern, elvontan is márkát jelent­het nálunk, a­pró mindennapi jele ennek a felfogásnak.) A hazafiság azonban könnyen el­tolódhat a nemzeti elfogultság, a tá­madó ésű nacionalizmus felé. Igaz, húsz év nevelőmumicája döntő mér­tékben meggyengítette a nacionaliz­mus magyarországi hadállásait. Ma már nem is annyira a Horthy-kor uralkodó ideológiai rendszerré emelt nacionalizmusa jelenti talán a fő veszélyt, hanem a résziben ennek maradványaiból, részben a jelenko­ri eszmeáramlatokból és élmények­ből táplálkozó „újnacionalizmus”. Itt kell megjegyezni, hogy még az imperializmus elleni harc köntöse alatt is kialakult a nacionalizmus­nak valamiféle furcsa, „baloldali”, „vonalas” változata: az az abszolu­tizált, politizál­t németgyűlölet, mely­re Kádár elvtárs is utalt egy koráb­bi beszédében. „ ... tartjuk magunkat a marxiz­musnak ahhoz a tanításához, amely szerint minden kommunistának el­sősorban saját nemzete nacionaliz­musa ellen kell harcolnia, s népe körében erősítenie kell a proletár nemzetköziség érzését” — mondja a határozat. Az egyik országban fellépő nacio­nalizmus azonban káros ellenhatást válthat ki más népek körében is — ezért kell a külföldön esetleg fellé­pő magyarellenes nacionalizmussal, mint objektíve a szocializmus erőit gyengítő törekvéssel vitatkozni. A nacionalizmus elleni harc leg­fontosabb eszköze a hazafiság és a népek, elsősorban a szomszédos né­pek iránti megbecsülés együttes ápolása. A múltban sokszor egymás ellen uszított közép- és kelet-euró­­pai népeknek jobban meg kell is­merniük egymás értékeit, hogy eb­ből a megismerésből őszinte megbe­csülés és szeretet fakadhasson. A híd-gondolat ápolásáról van itt szó, melyre — szerény lehetőségeihez mérten — lapunk is vállalkozott. Két év alatt félszáz vers és cikk igyekezett olvasóinkat ,közelebb hoz­ni a szomszéd országok, elsősorban Csehszlovákia, Lengyelország és a Szovjetunió népeinek kultúráját. Szeretnénk hinni, hogy ez is egy tégla a népek testvériségét jelképe­ző híd építésében. A fentebbiekben már szó volt a helyes történetszemlélet fontosságá­ról. „A szocialista és nemzeti tudat formálója, a tudatba ivódott része a nemzet múltja, történelme” — han­goztatta Szirmai elvtárs. Nem mind­egy tehát, hogy milyen eszméket ad, nem közömi­csi, hogy milyen példá­kat állít a mia emberei elé. Népünk öntudatának és alkotó lendületének egyik fontos eleme a forradalmi hagyományok tisztelete. Ezek a hagyományok azonban nem jelenthetnek valami időtlen, mitizált harcosságot, diffe­renciálatlan „történelmi nonkonfor­­mizmust”. Nagy művészi erejű len­gyel regények és filmek formálják meg a reflexszé vált ellenállás, a nemzedékenként kötelező, sőt illő (Folytatás a 2. oldalon) Illusztráció Czinke Ferenc rajza

Next