Napjaink, 1967 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1967-01-01 / 1. szám
A Jólét szegénysége (Svájci útijegyzetek) Egyik svájci ismerősömtől hallottam először ezt a kifejezést: Armut dies Wohlergehens, amikor az első benyomások bódulata után, lassan tisztuló fejjel eszmélődni kezdhettem — vagy inkább mertem? Mert eleinte igen nehéz volt a kétségtelenül meglevő különbségek elviselése. Pedig mindjárt a határon ingerült hang fogadott. „Be kell valamit jelentenie vámolásiba?” „Nem.” „Pálinkát sem hoz?” „De, egy litert.” A vámtiszt erre dühös kézmozdulatot tett: „Nem tudja, hogy csak fél litert szabad behozni?!” — és szünte zajosan húzta, be az ajtót. Indiszponált lehetett. Mindaddig, amíg nyitott szemmel, de csak turistaként utazik az ember Svájcban, lenyűgöződik, hazagondolva pedig könnyen, kisebbrendűségi érzet alakulhat ki benne, mert számos kedvező adottság ellenére — a tények egyszerűen fajinak. Igaz, hogy Stein am Rhein színes házaitól Genf óvárosáig, a baseli Münstertől a berni árkádokig minden a számottevő háborús pusztítások által visszavetetten történelmi fejlődésről beszél, hogy J. C. Blumitschi zürichi jogász 1878-btan többek között azért vethette fel az európai föderáció kérdését, mert Svájc bevált modell a nemzetiségi kérdés megoldásához stb., de ezek a mához vezető csatornák valahogy távolinak tűnnek, nem vígasztalnak. Eleinte csak csodálni lehet azt, ami látszik, és irigyelni. Kezdve az utazástól. Bőven van hely. Tolongás elképzelhetetlen. A le- és felszállásról mondható: komótosan történik. Azután a kalauzok kívülről végigjárják a szerelvényt, becsukják az ajtóikat , roboghatunk tovább. Egyszer a nyitott ajtóból búcsúztam, a kalauz szótlanul, türelmesen várt mellettem, amíg észre nem vettem. — Bizonyos kocsistípusoknál lehetővé van téve, hogy nehezebb, terjedelmesebb poggyászunkat az előtérben helyezhessük el. Először idegesített a próba, de amikor elhagyott aktatáskámmal egy olasz vendégmunkás utánam sietett, többé nem zavart. (A sors iróniája, hogy Ugyanaz a táska Sárospatak— Sátoraljaújhely között elveszett.) Bent senki nem alszik, nem gyűrött. Feltűnik a tisztaság mellett a csend is. Valahogy megnyugtat a vasúton töltött idő. Igen, ahhoz a nyugalomhoz (de idegtépővé tud válni az is!), egyfajta biztonságtudathoz hozzá, kell szokni, éppúgy, mint az udvariassághoz. Ki jár az ember méltóságának, velejárója az életnek. Hosszabb körutat tehettem. Komplikált volt a távolság kiszámítása. Még nem kezdett hozzá a pénztáros, amikor többen mögém vonatkoztak. Volt időm, át akartam adni helyemet. Nem értették, megrökönyödtek, most én következem. És álltak, nem közel egymáshoz, szenvtetenül, sokáig. Időnként jobban éreztem volna magam, ha valaki belém könyököl vagy rámtörmed, „érintkezik” velem . .. Egy fővonaltól félreeső faluban tartózkodtam eleinte. A svájci mezőgazdaság állami szubvencióra szorul ugyan, a kis gazdaságok nem rentábilisak többé, de megérkezéskor ez nem világlik ki. A karbantartott műút, illetve betonutak, a rengeteg kisgép, főként pedig az lep meg, hogy végeredményben nincs alapvető különbség a falu és előváros között. Az emeletes házaktól csak a gazdasági épületeket feelllene eltakarni — első pillanatra nem lehetne megmondani, hol vagyunk ... Természetes kezdeti levertségemet csak folkozta, hogy részt vehettem egy közgyűlésen, ahol a költségvetést vitatták meg. Este fél kilenckor kezdődött, és közel éjfélig tartott. Részint aznap reggel borotvált, pihent arcok, túlnyomórészben hófehér ingek, tiszta körmök, részint tökéletes fegyelmezettség, figyelem. Többen fejtették ki a véleményüket, röviden, tárgyszerűen, szabatosan, mindent higgadtan mérlegelve. Sem hangzavar, sem feszengés. Pedig ellentétes nézetek állottak egymással szemben —, de indulatmentesen. —■ Mindenki frissen távozott, a távolabb lakók autón. És hogy teljes legyen a hatás, a Nationalzeitung friss statisztikai adatokat közölt éppen. 1000 ember közül 980 otthonában elérhető telefonon, egy család , egy autó, a lakások felében központi vagy olajfűtés stb. Hol van itt szegénység? Nem közgazdasági értelemben használta ismerősöm a fenti kifejezést (bár ebben a tekintetben is tanulságos megfigyelésekre nyílik lépten-nyomon alkalom). Az emberi magatartásnak, vagy életérzésnek arra a területére vonatkoztatta, ahol nekünk többé-kevésbé tudatosan képviselt, kihasznált előnyeink vannak, ahol mi, mint emberek, gazdagabbak vagyunk és még inkább lehetnénk. Mi a „jólét szegénysége”? Amikor az ember felocsúdik, és nem a Vierwaldstättitavon való sétahajózás, vagy Montreaux csodálatos panorámája felől szemlél mindent, hanem alkalma nyílik a mindennapi élet szemmeltartására, lassanként két egyetemleges társadalmi betegségtünet körvonalazódik ki előtte: a magány és a félelem. A tartózkodó modor lehet nemzeti adottság, a kíváncsiskodást kellő mederbe szoríthatja a kulturált magatartás, aminthogy ott ezek az elemek kétségtelenül kimutathatóak. A magány, sőt részint indítékaként, részint velejárájaként, a közöny, a másik ember és általában „az emberi” irányában érzékelhető „felülemelkedettséig” azonban nem rájuk vezetendők vissza. Belőlük elsősorban az individualizmust és az elidegenedést olvashatjuk ki. Itt kezdődik a jólét szegénysége. A munka, a termelés nem közös gond, aminthogy a közösség sem tartja különösebben számon tagjait. Ki-ki a maga szerencséjének kovácsa, magának dolgozik, magát biztosítja, magára támaszkodik. Igaz, nincs is a másikra utalva, vagy szorulva —, de a következmény árnyoldala: egyetlekre bomlik a társadalom. Azonos végzettségű, beosztású, korú emberek dolgoznak egy helyiségben: természetesen magázódnek és tájékozatlanok a munkatárs életkörülményei felől, érdektelenek. Fiatal elárusítólány beszélte, hogy másfél évig 25 km-ről járt be munkahelyére vonaton. Amint a „munkásvonatokon” lenni szökött, kialakult kocsijának zömmel állandó utazóközönsége. Ennyi idő allatt azonban csak egyszer szólt hozzá valaki — az is külföldi volt. A Sítáborban baleset történt. A menetosztag hamarosan a helyszínen termett, speciális , szánkón lehúzták a nemtudom-kit, mert nemhogy cső-dület nem támadt, de az érdeklődés, vagy részvét jeleit sem mutatták. Vajon pusztán fegyelmezettségből? — Meg lehet érteni azt az idős francia hölgyet, aki a műsortól függetlenül mindig megvárja a televízió adásának végét, mert akkor a bemondónő mosolyogva, kedvesen kíván jó éjszakát — neki is. A magány a szegénységnek valóban nehezen elviselhető formája. Aránylag magas is , az öngyilkosok száma, nő az alkoholizmus. Nálunk kevesebb a magányos élet, közelebb áll hozzánk, hogy mások társaivá váljunk, felvegyük gondjaikat, s osztozzunk örömeikben- fáj- dalmiaikban. Egy vendégjárás felborítja talán programunkat , és költségvetésünket, sőt egy ■ „nem hozzánk tartozó” kolléga, kollegina névnapi felköszöntése, esküvői ajándéka adott esetben pillanatnyi túlerőltetéshez is vezethet, de éppen ez a mentalitás, amelyik a másik kedvéért akár olyan komoly áldozatvállalásra is kész, hogy szükség esetén minden megtakarított fillérét elkölti, vagy egyenesen adósságfelvételre ösztönöz , kint , merőben elképzelhetetlen — tesz bennünket gazdagabbá, mélyebbé, emberibbé. Szívélyesség, nyitottság, közvetlenség, áldozatkész szeretet — hiányuk mekkora űrt idézhet elő! Jólesett hazagondolni. Nemcsak rokonaimra, barátaimra — ott más csengésük van e fogalmaknak, mint hálunk — de csak ismerősökre is, akikhez előzetes bejelentkezés nélkül bármikor benézhetek, akik allflairmas alkalmaitlani időben szintén rámnyitják az ajtót; egymás számára mindenesetre kéznél vagyunk, egymásért is vagyunk. Az embert pedig a pozitív emberi közösség gazdagítja leginkább a sensus individuális és a sensus socialis dialektikus szintézise. Más szempontból fogalmazva: amennyire kiskorúság ismérve, ha valaki nem tud mit kezdeni magában, magával, annyi, az öregkor tünete a magánynál kényszerültség és a bele valló törődés. Társadalmi síkra vetítve is így igaz ez. Az egyik előtt áll a jövő — ha gyermekbetegségek nem ártanak neki — a másik elveszítette azt. A bevezetés után paradoxonnak tűnhet, de helyzeti előnyeink, lehetőségeink — világosan le kell szögeznünk — nagyobbak, minél inkább nő perspektívánk és felelősségérzetünk, annál biztosabban, gyorsabban mienk a holnap.* A félelemre — mielőtt expressis verbis megfogalmazták volna nekem — egy váratlan epizód hívta fel a figyelmet. Megérkezés utáni pihenésemet heves géppisztolysorozatok zavarták meg: a faluban katonaság gyakorlatozott. Svájcban 1848 óta, az alkotmány 11. cikkelye értelmében általános a hadkötelezettség. Az alapkiképzés után mindenki hazaviszi 25 éles tölténnyel fegyverét — visszaélésekre sohasem kerül sor! — és évente bemutatja felszerelését. Néhányszor még rövidebb gyakorlatra is be kell vonulni. A szó szoros értelmében: az egész ország fegyverben áll, egymilliónál valamivel több katona korszerű fegyverben! És mindenki tudja: riadó esetén hová kell külön behívó nélkül sietnie. Nem mintha Svájc bárkit is megtámadna valaha — éppen semlegességének, szabadságának biztosítékát látja ütőképes hadseregében —, vagy maga külön támadási célpont lenne. Mint átvonulási terület jöhet számításba. Azt mondják, Hitler franciaországi határai miatt többször tervezte Svájc lerohanását, de felkészültsége visszatartotta. Az élmény mégis szokatlanul hat. Félnek a háborútól? Ez így nem találó kérdés, mert túl konkrét. Ott az emberek nem politikailag gondolkoznak — és ez Nyugat egészére jellemző —, hanem sokkal inkább gazdasági kategóriákban. A gazdasági érdeknek van aláivejtve a politikai érdek is, mégpedig az individuálisan felfogott gazdasági érdekeknek. Itt rejlik legfőbb ereje, ugyanakkor gyengesége megértésének kulcsa. Kettős ok miatt éppen ez a magatartás nem engedi meg viszont jelenleg, hogy számottevő tömegbázis épülhessen ki a közvéleményben a harmadik világháború ellen. Az egyik: a sok, egymástól elszigetelt, vagy egymással ellentétesellenséges gazdasági érdek eleve lehetetlenné tesz valamilyen tartós, megbízható akcióegységet. Miivel hiányzik az egy azonos közösségi érdek, leküzdhetetlenek az egységet bomlasztó erők. A másik: a status quo-hoz való ragaszkodás. Bizonytalan, hogy bármilyen politikai változás Európában milyen kihatással járna. Maradjon tehát az, ami most adva van. A közvélemény politikai defenzivitásra sarkall. Svájcban nem probléma a háború, senki sem akarja. Mégis, félelmének árnyéka kikönvonalazódik. Bár inkább indirekt értelemben, bizonytalanágérzet általában a jövővel szemben. Az 1958 körül megindult gazdasági konjunktúra kétségtelenül tart, az életszínvonal nemcsak magas, de még emelkedik. (Különösen azoknál a családoknál, ahol a feleség is munkát vállal. Az idősebbek rosszallása ellenére egyre nő a dolgozó nők száma.) Kérdés azonban: meddig? Mehet-e így egyáltalán sokáig? És mi lesz azután? Hová lehet lépni a csúcsról? Krízis? Katasztrófa? Távol feszítő erők — egy tipikus kozmopolita véleménye szerint Európának legjobb kilátása, ha „kulturális rezervátum” maradhat. Érthetően, az elvesztés félelme dominál. Mert a svájciak megszégyenítően becsületesen, nagyon sokat dolgoznak — a bankbetétek nemzedékről nemzedékire nőhettek. Semmi lazaság, könnyelműség, luxus, semmi ellaprózás. Magyar szemmel nézve: sokkal gazdagabbak, mint amilyen szinten élnek. Megismertem az egyik fővárosi kisvendéglő tulajdonosát. Reggel bevásárol, 9-kor kinyit, este 11-kor zár. Megtakarítja a szakácsot, maga főz, sőt mosogat, beteges nővére keveset segít neki. (A későbbi órákra jár csak be egy felszolgálónő , akit 10%-os felárral maguk a vendégek fizetnek meg.) A munkának él, eredménnyel, de gyümölcsét nem éli fel, vagy ki. Nem szórványos jelenség. Az sem, hogy a gyárigazgató Volkswagenje mellett elhúz a portás nagy amerikai kocsija, különösen, ha az utóbbinak egyebe sincs. Ebben a felelősségteljes pénzbeosztásiban sok az értékes tulajdonság, csak éppen kitermelődik a vagyonhoz kötöttségnek, a vagyonfokozás szenvedélyének egy olyan velejárója, ami a magányosság mellett gyanakvóvá, aggódóvá tesz, és nehezíti, hogy örüljünk, felszabadultan, optimistán — a holnapnak is, hogy többet várjunk tőle, mint a mától. Félelem a jövőtől: a jólét szegénysége. * A képlet természetesen nem az, hogy Svájcban van jólét, magány, félelem, nálunk szegénység, közösség, optimizmus, hogy ott eleve elveszítették a jövőt, mi eleve megnyertük, hogy az ottani egyértelműen atomizálódó társadalommal szemben egyértelműen magasabbrendű közösségi életünket állíthatjuk szembe. A húszetes szülési szabadságtól az egyetemi ösztöndíjrendszeren át a nyugdíjkorhatárig szociális vívmányainknak máris olyan széles skálájáról beszélhetünk, ahol meszsze előbbre vagyunk, mint ahogy amolyan „magyaros svájciakkal” is lehet találkozni stb. Az összehasonlítás ma már nem ilyen primitív szempontból probléma. Általában a nyugati társadalom és életformája főként Spengler óta annyit emlegetett válságának sokkal inkább elszántságra, éberségre, elvhűségre kell indítaniuk, önként merül fel ugyanis a kérdés: a felemelkedésnek, a jólétnek vannak-e azonos törvényszerűségei, egyetemlegesen negatív emberi reakciói, vagy beszélhetünk-e alapvető különbségről — az emberi tudatra és magatartásra való kihatásaiban is — a kapitalizmus és szocializmus nyújtotta jólét között? A válasz elvileg nemkétséges, az élet azonban mégis hoz gyakorlatilag etikai buktatókat — mint pl. Galgóczi Erzsébet „Kegyetlen sugarak”lában, Salamon Pál „Magadra kiálts” c. drámájában stb. —, melyeknek optimista közösségi felszámolása érleli a jólét gazdagságát. BARCZA JÓZSEF Tánc: Ficzere László rézkarca 4 A (Folytatás a 3. oldalról.) — így — mondta Enyves örömmel. — Hol lesz az? — Nem mesze, a nagy csemegében. — Tökéletes — mondta a Mérnök. — Szükségünk van pezsgőre, vörös borra, vajra, szardíniára és egy kis téliszalámira. Kenyér van otthon. Enyves már szedelőzködött is Jumbóval. — Csajokathozhatunk? — Ha akartok — mondta a Mérnök. Mikor már kint voltak az utcán mindanynyian, Pék odahúzódott Miasszonyunkhoz, és azt mondta neki: — Menj haza. Miasszonyunk meg sem hallotta. Ott akart maradni a Mérnök mellett, és csak vele akart beszélni. S a Mérnök jóindulatú volt hozzá, igazán, belekarolt, és belenézett a szemébe. Taxiba ültek, úgy indultak ki, a lóversenytér felé alacsony téglaházak voltak itt, beljebb meg nagy szénakazlak. A téglaházak távol estek egymástól. A Mérnök itt lakott, az egyikben, szemben az új teleppel. Ittlakott az anyja is. Az apja hajtó volt valamikor, de a Mérnök nem nagyon emlékezett rá. Két szobára oszlott a téglaház, meg egykonyhára. Mikor a Mérnök még az egyetemre járt, s nagyon odavolt egy lányért, az anyja azt mondta neki, vedd el, s hozd ide. De aztán nem vette el, nem volt rá szükség, mikor meg ötvenhat után kitették a szűrét, már nem is érdekelte az egész. A belső szobában falbaépített villanyégők voltak. — Istenem — mondta Miasszonyunk. — Tetszik? —kérdezte a Mérnök. — Igen — mondta a lány. Rádiójuk is volt, és lemezjátszójuk. Miaszszonyunk nem tudott betelni a készülékkel. — No, csak forgasd — mondta neki a Mérnök. Visszament a fiúkhoz. — Szóval nem vártatok — mondta nekik. — Még nem — mondta Pék. Józan volt egészen. — Jellemző — mondta a Mérnök. — Néztem a szénakazalban a pisztolyomat, meg sem pucoltátok. Egyszer sem. A csöve be is rozsdásodott. Doktor, ki fogod pucolni, igen? — Igen. Barna ruhába volt csavarva a pisztolya, kivette a zsebéből, kiszedte belőle a tárat, s odanyújtotta a fegyvert a Doktornak. Azután Pékre nézett. — Valami munkát fel kell majd hajtani a részemre — mondta. — Maszeknál. A sitten gazdasági ügyből kifolyólag voltam, érthető? Persze, valamiből élni addig is csak kell. Mire Doktor megpucolta a pisztolyt, megérkezett Enyves és Jumbó, a cuccot két nő segített nekik hozni. A Mérnök csak az egyiket ismerte, kenyeres lány volt a Tintahalban, sőt hevesen üdvözölte. Aztán felnyitották a palackokat, a lányok rendezkedtek, szendvicseket készítettek, s ettek mindanynyian, és ittak. Kihívták a konyhába Miaszszonyunkat is. — Odabent van egy harmonika — mondta Miasszonyunk. — Mért ne lenne? —, mondta a Mérnök. — Tudsz játszani? A Mérnök elhúzta a száját. Kihozatta a harmonikát, s játszott egy keveset. — Istenem — mondta Misasszonyunk. — Szeretnék én is megtanulni. — Majd megtanítlak — mondta a Mérnök. — Itt tanálatok — mondta a lány — minden olyan igazi. — Az csak természetes. — Minden — mondta Miasszonyunk. — És én? —kérdezte a Mérnök. — Te is — mondta Miasszonyunk. A Mérnök mosolygott: — Azért! Muzsikált még, s a többiek táncoltak. A két nő visongott, a pezsgő felderítette a fiúkat is, nem lógatták az orrukat, keverték a két csajt az első szobában, Pék meg idejött Miasszonyunkhoz, s meghajolt előtte. Miasszonyunk a Mérnökhöz húzódott. — Nem akarsz csörögni? — Inkább itt vagyok — mondta Miasszonyunk. — Felteszünk valami lemezt — mondta a Mérnök —, akkor csöröghetünk mi is. Na? — Jó — mondta Miasszonyunk. De előbb még ittak. — Színházba is jársz, igaz? — kérdezte Miasszonyunk. — Ha épp kedvem tartja. — Elviszel? — Na persze. Táncoltak. Pecsétes kiskabátját összehúzta magán Miasszonyunk, s meleg tekintettel bámulta a fiút. — Szereted, ha szépeket mondanak neked? — kérdezte a Mérnök. — Nekem még nem mondott senki, semmi szépet —• mondta Miasszonyunk. — Te tudsz? A Mérnök elhúzta a száját. — Én verset is írtam. — Verset? — Nem is egyet. Miasszonyunk lehunyta a szemét. — Tudnál? — kérdezte. — Nekem is? A Mérnök közel húzta magához. — Na persze. Aztán elment pezsgőt és vörösbort töltögetni a poharakba. Miasszonyunk meg Pékhez lépett. —■ Verset fog nekem írni. — Ki? — Mérnök. — Csak várjad — mondta Pék, és ivott. — Majd rajzol neked. Leül majd és rajzol neked. Miasszonyunk is ivott. Két pohárral ivott meg egymásután, s érezte, hogy köd száll a fejébe. Kacagás, zsibongás, üvegcsörömpölés, vastag hahota vette körül, de ő ebből harmóniát teremtett. Fényességet. Tisztaságot. Ami benne vágyakozott mindig, ölébe vette a harmonikát, s ujjait rásiklatta félve a billentyűkre. Aztán bement a szobába, s gyújtogatni kezdte a villanyégőket. Furcsa volt. Nem minden lámpa gyulladt fel egyszerre, csak ha háromszor kattintott a gombon, akkor égett mind. Játszott vele. Kacagott rajta. A Mérnök bejött hozzá, s átölelte. Itt, a hátsó szobában hűvösebb volt. Ide nem engedett be a Mérnök senkit. Ez a tiszta szoba volt. A Mérnök felvette őt a karjába, s letette az ágyra. Ismeretlen volt testének az ágy puhasága is. A fiú kibontotta a ruháját, de ő a kiskabátját összevonta megint nevetve, mintha fázna. Mérnök két erős karja leszorította a kezét, feltűrte a ruháját, s tulajdonképpen csak akkor szállt Miasszonyunkba a félelem. Vergődött. Érezte, hogy rossz alsónadrágja széthasad. — Mérnök — mondta. — Mérnök. — Ne marháskodj már — mondta az. —• Mérnök — nyöszörgött Miasszonyunk — ugyan, hát mit csinálsz már? — Mit csinálnék? — mondta a Mérnök. — Szépet. Hát csak azt. Ez a legszebb. És nyughass. Mikor kivergődött alóla, látta, hogy a combja is, meg a lepedő is véres. Félve, riadtan, és kétségbeesve ugrott le az ágyról. A takaró szárnyán, ahogy kicsúszott a Mérnök zsebéből, ott feküdt a pisztoly. Miasszonyunk felvette, és belelőtt a Mérnökbe. A dörrenésre benézett Pajesz. Közeljött a lányhoz, aztán vetett egy pillantást a Mérnökre. — Te marha — mondta. — Agyonlőtted a Mérnököt? Akkorra már bejöttek a többiek is. Pék ott állt meg Miasszonyunk mellett. Bámult egy darabig az ágyra, aztán elhúzódott Miasszonyunktól. Most ő kezdett félni. — Mintha fáznék — mondta. A