Napjaink, 1967 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1967-01-01 / 1. szám

A Jólét szegénysége (Svájci útijegyzetek) Egyi­k svájci ismerősömtől hallottam először ezt a kife­jezést: Armut dies Wohlerge­hens, amikor az első benyo­mások bódulata után, lassan tisztuló fejjel eszmél­ődni kezdhettem — vagy inkább mertem? Mert eleinte igen nehéz volt a kétségtelenül meglevő különbségek elviselé­se. Pedig mindjárt a határon ingerült hang fogadott. „Be kell valamit jelentenie vámo­lásiba?” „Nem.” „Pálinkát sem hoz?” „De, egy litert.” A vám­tiszt erre dühös kézmozdula­tot tett: „Nem tudja, hogy csak fél litert szabad behoz­ni?!” — és szü­n­te zajosan húzta, be az ajtót. Indiszpo­nált lehetett. Mindaddig, amíg nyitott szemmel, de csak turistaként utazik az ember Svájcban, le­­nyűgöződik, hazagondolva pe­dig könnyen, kisebbrendűségi érzet alakulhat ki benne, mert számos kedvező adottság elle­nére — a tények egyszerűen fajinak. Igaz, hogy Stein am Rhein színes házaitól Genf óvárosáig, a baseli M­ü­nster­­­től a berni árkádokig minden a számottevő háborús pusztí­tások által visszavetetten történelmi fejlődésről beszél, hogy J. C. Blumitschi­ zürichi jogász 1878-bt­an többek között azért vethette fel az európai föderáció kérdését, mert Svájc bevált modell a nemzetiségi kérdés megoldásához stb., de ezek a mához vezető csator­nák valahogy távolinak tűn­nek,­ nem vígasztalnak. Ele­inte csak csodálni lehet azt, ami látszik, és irigyelni. Kezdve az utazástól. Bőven van hely. Tolongás elképzel­hetetlen. A le- és felszállás­ról mondható: komótosan tör­ténik. Azután a kalauzok kí­vülről végigjárják a szerel­vényt, becsukják az ajtóikat , roboghatunk tovább. Egyszer a nyitott ajtóból búcsúztam, a kalauz szótlanul, türelmesen várt mellettem, amíg észre nem vettem. — Bizonyos ko­­csistípusoknál lehetővé van téve, hogy nehezebb, terjedel­mesebb poggyászunkat az elő­térben helyezhessük el. Elő­ször idegesített a próba, de amikor elhagyott aktatáskám­mal egy olasz vendégmunkás utánam sietett, többé nem za­vart. (A sors iróniája, hogy Ugyanaz a táska Sárospatak— Sátoraljaújhely között elve­szett.) Bent senki nem alszik, nem gyűrött. Feltűnik a tisz­taság mellett a csend is. Va­lahogy megnyugtat a vasúton töltött idő. Igen, ahhoz a nyugalomhoz (de idegtépővé tud válni az is!), egyfajta biztonságtudat­hoz hozzá, kell szokni, épp­úgy, mint az udvariassághoz. Ki jár az ember méltóságának, velejárója az életnek. Hosszabb körutat tehettem. Komplikált volt a távolság ki­számítása. Még nem kezdett hozzá a pénztáros, amikor többen mögém vonatkozta­k­. Volt időm, át akartam adni helyemet. Nem értették, meg­rökönyödtek, most én követ­kezem. És álltak, nem közel egymáshoz, szenvtetenül, so­káig. Időnként jobban érez­tem volna magam, ha valaki belém könyököl vagy rámtör­­med, „érintkezik” velem . .. Egy fővonaltól félreeső fa­luban tartózkodtam eleinte. A svájci mezőgazdaság állami szubvencióra szorul ugyan, a kis gazdaságok nem rentábili­sak többé­­, de megérkezéskor ez nem világlik ki. A karban­tartott műút, illetve betonutak, a rengeteg kisgép, főként pe­dig az lep meg, hogy végered­ményben nincs alapvető kü­lönbség a falu és előváros kö­zött. Az emeletes házaktól csak a gazdasági épületeket feelllene eltakarni — első pil­lanatra nem lehetne megmon­dani, hol vagyunk ... Termé­szetes kezdeti levertségemet csak folkozta, hogy részt ve­hettem egy közgyűlésen, ahol a költségvetést vitatták meg. E­ste fél kilenckor kezdődött, és közel éjfélig tartott. Ré­szint aznap reggel borotvált, pihent arcok, túlnyomórész­ben hófehér ingek, tiszta kör­mök, részint tökéletes fegyel­mezettség, figyelem. Többen fejtették ki a véleményüket, rö­viden, tárgyszerűen, szabato­san, mindent higgadtan mér­legelve. Sem hangzavar, sem feszengés. Pedig ellentétes né­zetek állottak egymással szem­ben —, de indulatmente­sen. —■ Mindenki frissen távozott, a távolabb lakók autón. És hogy teljes legyen a ha­tás, a Nationalzeitung friss statisztikai adatokat közölt éppen. 1000 ember közül 980 otthonában elérhető telefonon, egy család , egy autó, a la­kások felében központi vagy olajfűtés stb. Hol van itt szegénység? Nem közgazdasági értelemben használta ismerősöm a fenti kifejezést (bár ebben a tekin­tetben is tanulságos megfigye­lésekre nyílik lépten-nyomon alkalom). Az emberi magatar­tás­nak, vagy életérzésnek arra a területére vonatkoztatta, ahol nekünk többé-kevésbé tudatosan képviselt, kihasz­nált előnyeink vannak, ahol mi­, min­t em­berek, gazdagab­bak vagyunk és még inkább lehetnénk. Mi a „jólét szegénysége”? Amikor az ember felocsúdik, és nem a Vierwaldstätti­­tavon való sétahajózás, vagy Montreaux csodálatos panorá­mája felől szemlél mindent, hanem alkalma nyílik a min­dennapi élet szemmeltartá­sá­­ra, lassanként két egyetemle­ges társadalmi betegségtünet körvonalazódik ki előtte: a ma­gány és a félelem. A tartózkodó modor lehet nemzeti adottság, a kíváncsis­­kodást kellő mederbe szorít­hatja a kulturált magatartás, aminthogy ott ezek az elemek kétségtelenül kimutathatóak. A magány, sőt részint indíté­kaként, részint velej­árájaként, a közöny, a­ másik ember és általában „az emberi” irányá­ban érzékelhető „felül­emel­­kedettséig” azonban nem rá­juk vezetendők vissza. Belő­lük elsősorban az individua­lizmust és az elidegenedést olvashatjuk ki. Itt kezdődik a jólét szegénysége. A munka, a termelés nem közös gond, aminthogy a kö­zösség sem tartja különöseb­ben számon tagjait. Ki-ki a maga szerencséjének kovácsa, magának dolgozik, magát biz­tosítja, magára támaszkodik. Igaz, nincs is a másikra utal­va, vagy szorulva —, de a kö­vetkezmény árnyoldala: egye­­tlekre bomlik a társadalom. Azonos végzettségű, beosz­tású, korú emberek dolgoznak egy helyiségben: természetesen magázódne­k és tájékozatlanok a munkatárs életkörülményei felől, érdektelenek.­­ Fiatal elárusítólány beszélte, hogy másfél évig 25 km-ről járt be munkahelyére vonaton. Amint a „m­unkásvonat­­okon” lenni szökött, kialakult kocsijának zömmel állandó utazóközönsé­ge. Ennyi idő allatt azonban csak egyszer szólt hozzá vala­ki — az is külföldi volt. A Sítáborban baleset történt. A menetosztag hamarosan a helyszínen termett, speciális , szánkón lehúzták a nem­­tudom-kit, mert nemhogy cső-­­­dület nem támadt, de az ér­­­­deklődés, vagy részvét jeleit­­ sem mutatták. Vajon pusztán fegyelmezettségből? — Meg lehet érteni azt az idős fran­­­­cia hölgyet, aki a műsortól­­ függetlenül mindig megvárja­­ a televízió adásának végét,­­ mert akkor a bemondónő mo­­­­solyogva, kedvesen kíván jó­­ éjszakát — neki is. A magány a szegénységnek valóban nehezen elviselhető formája. Aránylag magas is , az öngyilkosok száma, nő az­­ alkoholizmus. Nálunk kevesebb a magá­nyos élet, közelebb áll hoz­zánk, hogy mások társaivá váljunk, felvegyük gondjaikat, s osztozzunk örömeikben- fáj-­­ dalmiai­kba­n. Egy vendégjárás­­ felborítja talán programunkat , és költségvetésünket, sőt egy ■ „nem hozzánk tartozó” kollé­ga, kollegina névnapi felkö­szöntése, esküvői ajándéka adott esetben pillanatnyi túl­­erőltetéshez is vezethet, de ép­­­­pen ez a mentalitás, amelyik a másik kedvéért akár olyan komoly áldozatvállalásra is­­ kész, hogy szükség esetén­­ minden megtakarított fillérét elkölti, vagy egyenesen adós­sá­gf­elvételre ösztönöz , kint , merőben elképzelhetetlen — tesz bennünket gazdagabbá, mélyebbé, emberibbé. Szívé­lyesség, nyitottság, közvetlen­ség, áldozatkész szeretet — hiányuk mekkora űrt idézhet elő! Jólesett ha­zagondolni. Nem­csak rokonaimra, barátaimra — ott más csengésük van e fogalmaknak, min­t hálunk — de csak ismerősökre is, akik­hez előzetes bejelentkezés nél­kül bármikor benézhetek, akik allflairmas­ alkalmaitlani időben szintén rámnyitják az ajtót; egymás számára mindenesetre kéznél vagyunk, egymásért is vagyunk. Az embert pedig a pozitív emberi közösség gaz­dagítja leginkább­ a sensus individuális és a sensus so­­cialis dialektikus szintézise. Más szempontból fogalmazva: amenn­yire kiskorúság ismér­ve, ha valaki nem tud mit kezdeni magában, magával, annyi, az öregkor tünete a magánynál kénysze­rültség és a bele valló törődés. Társadalmi síkra vetítve is így igaz ez. Az egyik előtt áll a jövő — ha gyermekbetegségek n­em ártanak neki — a másik elve­szítette azt. A bevezetés után paradoxonnak tűnhet, de hely­zeti előnyeink, lehetőségeink — világosan le kell szögez­nünk — nagyobbak, minél in­kább nő perspektívánk és fe­­lelős­ségérzetünk, annál bizto­sabban, gyorsabban mienk a holnap.* A félelemre — mielőtt ex­­pressis verbis megfogalmazták volna nekem — egy váratlan epizód hívta fel a figyelmet. Megérkezés utáni pihenésemet heves géppisztolysorozatok za­varták meg: a faluban kato­naság gyakorlatozott. Svájc­ban 1848 óta, az alkotmány 11. cikkelye értelmében általános a hadkötelezettség. Az alapki­képzés után mindenki haza­viszi 25 éles tölténnyel fegy­verét — visszaélésekre soha­sem kerül sor! — és évente bemutatja felszerelését. Né­hányszor még rövidebb gya­korlatra is be kell vonulni. A szó szoros értelmében: az egész ország fegyverben áll, egymilliónál valamivel több katona korszerű fegyverben! É­s mindenki tudja: riadó ese­tén hová kell külön behívó nélkül sietnie. Nem mintha Svájc bárkit is megtámadna valaha —­ éppen semlegessé­gének, szabadságának biztosí­tékát látja ütőképes hadsere­gében —, vagy maga külön tá­madási célpont lenne. Mint átvonulási terület jöhet szá­mításba. Azt mondják, Hitler franciaországi határai miatt többször tervezte Svájc lero­­hanását, de felkészültsége visszatartotta. Az élmény mégis szokatla­nul hat. Félnek a háborútól? Ez így nem találó kérdés, mert túl konkrét. Ott az em­berek nem politikailag gon­dolkoznak — és ez Nyugat egészére jellemző —, hanem sokkal inkább gazdasági kate­góriákban. A gazdasági érdek­nek van aláivejtve a politikai érdek is, mégpedig az indivi­duálisan felfogott gazdasági érdekeknek. Itt rejlik legfőbb ereje, ugyanakkor gyengesége megértésének kulcsa. Kettős ok miatt éppen ez a magatar­tás nem engedi meg viszont jelenleg, hogy számottevő tö­megbázis épülhessen ki a köz­véleményben a harmadik vi­lágháború ellen. Az egyik: a sok, egymástól elszigetelt, vagy egymással ellentétes­­ellenséges gazdasági érdek eleve lehetetlenné tesz vala­milyen tartós­, megbízható ak­­­cióegységet. Miivel hiányzik az egy azonos közösségi érdek, leküzdhetetlenek az egységet bomlasztó erők. A másik: a status quo-hoz való ragaszko­dás. Bizonytalan, hogy bármi­lyen politikai változás Euró­pában milyen kihatással jár­na. Maradjon tehát az, ami most adva van. A közvéle­mény politikai defenzivitásra sarkall. Svájcban nem probléma a háború, senki sem akarja. Mégis, félelmének árnyéka ki­­könvonalazódik. Bár inkább indirekt értelemben,­ bizony­tal­anágérzet általában a jö­vővel szemben. Az 1958 körül megindult gazdasági konjunktúra kétség­telenül tart, az életszínvonal nemcsak magas, de még emel­kedik. (Különösen azoknál a családoknál, ahol a feleség is munkát vállal. Az idősebbek rosszallása ellenére egyre nő a dolgozó nők száma.) Kérdés azonban: meddig? Mehet-e így egyáltalán sokáig? És mi lesz azután? Hová lehet lépni a csúcsról? Krízis? Katasztrófa? Távol feszítő erők — egy tipi­kus kozmopolita véleménye szerint Európának legjobb ki­látása, ha „kulturális rezervá­tum” maradhat. Érthetően, az elvesztés fé­lelme dominál. Mert a sváj­ciak megszégyenítően becsüle­tesen, nagyon sokat dolgoznak — a bankbetétek nemzedék­ről nemzedékire nőhettek. Sem­mi lazaság, könnyelműség, luxus, semmi ellaprózás. Ma­gyar szemmel nézve: sokkal gazda­gabba­k, mint amilyen szinten élnek. Megismertem az egyik fővá­rosi kisvendéglő tulajdonosát. Reggel bevásárol, 9-kor ki­nyit, este 11-ko­r zár. Megta­karítja a szakácsot, maga főz, sőt mosogat, beteges nővére keveset segít neki. (A későbbi órákra jár csak be egy fel­szolgálónő , akit 10%-os fel­árral maguk a vendégek fizet­nek meg.) A munkának él, eredménnyel, de gyümölcsét nem éli fel, vagy ki. Nem szórványos jelenség. Az sem, hogy a gyárigazgató Volks­wagenje mellett elhúz a por­tás nagy amerikai kocsija, különösen, ha az utóbbinak egyebe sincs. E­bben a felelősségteljes pénzbeosztásiban sok az érté­kes tulajdonság, csak éppen­ kitermelődik a vagyonhoz­ kö­­töttségnek, a vagyonfokozás szenvedélyének egy olyan ve­lejárója­, ami a magányosság mellett gyanakvóvá, aggódóvá tesz, és nehezíti, hogy örül­jünk, felszabadultan, optimis­tán — a holnapnak is, hogy többet várjunk tőle, mint a mától. Félelem a jövőtől: a jólét szegénysége. * A képlet természetesen nem az, hogy Svájcban van jólét, magány, félelem, nálunk sze­génység, közösség, optimiz­mus, hogy ott eleve elveszí­tették a jövőt, mi eleve meg­nyertük, hogy az ottani egy­értelműen atomizálódó társa­dalommal szemben egyértel­műen magasabbrendű közös­ségi életünket állíthatjuk szem­be. A húsz­­etes szülési sza­badságtól az egyetemi ösztön­díjrendszeren át a nyugdíjkor­határig szociális vívmányaink­nak máris olyan széles skálá­járól beszélhetünk, ahol mesz­­sze előbbre vagyunk, mint ahogy amolyan „magyaros svájciakkal” is lehet találkoz­ni stb. Az összehasonlítás ma már nem ilyen primitív szem­pontból probléma. Általában a nyugati társa­dalom és életformája főként Spengler óta annyit emlege­tett válságának sokkal inkább elszántságra, éberségre, elvhű­­ségre kell indítaniuk, önként merül fel ugyanis a kérdés: a felemelkedésnek, a jólétnek vannak-e azonos törvénysze­rűségei, egyetemlegesen nega­tív emberi reakciói, vagy be­szélhetünk-e alapvető különb­ségről — az emberi tudatra és magatartásra való kihatásai­ban is — a kapitalizmus és szocializmus nyújtotta jólét között? A válasz elvileg nem­­két­séges, az élet azonban mégis hoz gyakorlatilag etikai buk­tatókat — mint pl. Galgóczi Erzsébet „Kegyetlen sugarak”­­lában, Salamon Pál „Magadra kiálts” c. drámájában stb. —, melyeknek optimista közösségi felszámolása érleli a jólét gaz­dagságát. BARCZA JÓZSEF Tánc: Ficzere László rézkarca 4 A (Folytatás a 3. oldalról.) — így — mondta Enyves örömmel. — Hol lesz az? — Nem mesze, a nagy csemegében. — Tökéletes — mondta a Mérnök. — Szük­ségünk van pezsgőre, vörös borra, vajra, szardíniára és egy kis téliszalámira. Kenyér van otthon. Enyves már szedelőzködött is Jumbóval. — Csajokat­­hozhatunk? — Ha akartok — mondta a Mérnök. Mikor már kint voltak az utcán mindany­nyian, Pék odahúzódott Miasszonyunkhoz, és azt mondta neki: — Menj haza. Miasszonyunk meg sem hallotta. Ott akart maradni a Mérnök mellett, és csak vele akart beszélni. S a Mérnök jóindulatú volt hozzá, igazán, belekarolt, és belenézett a szemébe. Taxiba ültek, úgy indultak ki, a lóversenytér felé a­lacsony téglaházak voltak itt, beljebb meg nagy szénakazlak. A téglaházak­ távol estek egymástól. A Mérnök itt lakott, az egyikben, szemben az új teleppel. Itt­­lakott az anyja is. Az apja hajtó volt valamikor, de a Mérnök nem nagyon emlékezett rá. Két szobára oszlott a téglaház, meg egy­­konyhára. Mikor a Mér­nök még az egyetemre járt, s nagyon odavolt egy lányért, az anyja azt mondta neki, vedd el, s hozd ide. De aztán nem vette el, nem volt rá szükség, mikor meg ötvenhat után kitették a szűrét, már nem is érdekelte az egész. A belső szobában falbaépített villanyégők voltak. — Istenem — mondta Miasszonyunk. — Tetszik? —­­kérdezte a Mérnök. — Igen — mondta a lány. Rádiójuk is volt, és lemezjátszójuk. Miasz­­szonyunk nem tudott betelni a készülékkel. — No, csak forgasd — mondta neki a Mér­nök. Visszament a fiúkhoz. — Szóval nem vártatok — mondta nekik. — Még nem — mondta Pék. Józan volt egészen. — Jellemző — mondta a Mérnök. — Néz­tem a szénakazalban a pisztolyomat, meg sem pucoltátok. Egyszer sem. A csöve be is rozs­dásodott. Doktor, ki fogod pucolni, igen? — Igen. Barna ruhába volt csavarva a pisztolya, kivette a zsebéből, kiszedte belőle a tárat, s odanyújtotta a fegyvert a Doktornak. Azután Pékre nézett. — Valami munkát fel kell majd hajtani a részemre — mondta. — Maszeknál. A sitten gazdasági ügyből kifolyólag voltam, érthető? Persze, valamiből élni addig is csak kell. Mire Doktor megpucolta a pisztolyt, meg­érkezett Enyves és Jumbó, a cuccot két nő segített nekik hozni. A Mérnök csak az egyi­ket ismerte, kenyeres­ lány volt a Tintahal­ban, s­őt hevesen üdvözölte. Aztán felnyitot­ták a palackokat, a lányok rendezkedtek, szendvicseket készítettek, s ettek mindany­­nyian, és ittak. Kihívták a konyhába Miasz­­szonyunkat is. — Odabent van egy harmonika — mondta Miasszon­yunk. — Mért ne lenne? —, mondta a Mérnök. — Tudsz játszani? A Mérnök elhúzta a száját. Kihozatta a harmonikát, s játszott egy keveset. — Istenem — mondta Misasszonyunk. — Szeretnék én is megtanulni. — Majd megt­anítlak — mondta a Mérnök. — Itt tanálatok — mondta a lány — min­den olyan igazi. — Az csak természetes. — Minden — mondta Miasszonyunk. — És én? —­­kérdezte a Mérnök. — Te is — mondta Miasszonyunk. A Mérnök mosolygott: — Azért! Muzsikált még, s a többiek táncoltak. A két nő visongott, a pezsgő felderítette a fiú­kat is, nem lógatták az orrukat, keverték a két csajt az első szobában, Pék meg idejött Miasszonyunkhoz, s meghajolt előtte. Miasszonyunk a Mérnökhöz húzódott. — Nem akarsz csörögni? — Inkább itt vagyok — mondta Miasszo­­nyunk. — Felteszünk valami lemezt — mondta a Mérnök —, akkor csöröghetünk mi is. Na? — Jó — mondta Miasszonyunk. De előbb még ittak. — Színházba is jársz, igaz? — kérdezte Mi­­asszonyunk. — Ha épp kedvem tartja. — Elviszel? — Na persze. T­áncoltak. Pecsétes kiskabátját össze­húzta magán Miasszonyunk, s me­leg tekintettel bámulta a fiút. — Szereted, ha szépeket monda­nak neked? — kérdezte a Mérnök. — Nekem még nem mondott senki, semmi szépet —• mondta Miasszonyunk. — Te tudsz? A Mérnök elhúzta a száját. — Én verset is írtam. — Verset? — Nem­ is egyet. Miasszonyunk lehunyta a szemét. — Tudnál? — kérdezte. — Nekem is? A Mérnök közel húzta magához. — Na persze. Aztán elment pezsgőt és vörösbort töltö­getni a poharakba. Miasszonyunk meg Pék­hez lépett. —■ Verset fog nekem írni. — Ki? — Mérnök. — Csak várjad — mondta Pék, és ivott. — Ma­jd rajzol neked. Leül majd és rajzol ne­ked. Miasszonyunk is ivott. Két pohárral ivott meg egymásután, s érezte, hogy köd száll a fejébe. Kacagás, zsibongás, üvegcsörömpölés, vastag hahota vette körül, de ő ebből har­móniát teremtett. Fényességet. Tisztaságot. Ami benne vágyakozott mindig, ölébe vette a harmonikát, s ujjait rásiklatta félve a bil­lentyűkre. Aztán bement a szobába, s gyúj­togatni kezdte a villanyégőket. Furcsa volt. Nem minden lámpa gyulladt fel egyszerre, csak ha háromszor kattintott a gombon, ak­kor égett mind. Játszott vele. Kacagott rajta. A Mérnök bejött hozzá, s átölelte. Itt, a hátsó szobában hűvösebb volt. Ide nem enge­dett be a Mérnök senkit. Ez a tiszta szoba volt. A Mérnök felvette őt a karjába, s le­tette az ágyra. Ismeretlen volt testének az ágy puhasága is. A fiú kibontotta a ruháját, de ő a kiskabátját összevonta megint nevet­ve, mintha fázna. Mérnök két erős karja leszorította a kezét, feltűrte a ruháját, s tulaj­donképpen csak akkor szállt Mi­asszonyunkba a félelem. Vergődött. Érezte, hogy rossz alsónadrágja széthasad. — Mérnök — mondta. — Mérnök. — Ne marháskodj már — mondta az. —• Mérnök — nyöszörgött Miasszonyunk — ugyan, hát mit csinálsz már? — Mit csinálnék? — mondta a Mérnök. — Szépet. Hát csak azt. Ez a legszebb. És nyug­hass. Mikor kivergődött alóla, látta, hogy a comb­ja is, meg a lepedő is véres. Félve, riadtan, és kétségbeesve ugrott le az ágyról. A taka­ró szárnyán, ahogy kicsúszott a Mérnök zse­béből, ott feküdt a pisztoly. Miasszonyunk felvette, és belelőtt a Mérnökbe. A dörrenésre benézett Pajesz. Közeljött a lányhoz, aztán vetett egy pillantást a Mér­nökre. — Te marha — mondta. — Agyonlőtted a Mérnököt? Akkorra már bejöttek a többiek is. Pék ott állt meg Miasszonyunk mellett. Bámult egy darabig az ágyra, aztán elhúzódott Miasszo­nyunktól. Most ő kezdett félni. — Mintha fáznék — mondta. A

Next