Napjaink, 1967 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1967-08-01 / 8. szám

Zafír a hülye úgy helyezkedett a temető­­­­ szélén a kőkeresztre, hogy belássa az egész terepet, ahol e pillanatban az ala­kulat szerelvényt igazított, a fiúk meghúzgál­­ták a nadrágszíjakat, és a kapcát, szükség sze­rint, a lábhoz idomították újólag. Befészkelte magát a talapzaton a fakult papírvirágok és a műbabérok fészkébe, mint egy elrajzolt suta madár, és várta az attrakciót, mikor az alaku­lat lejátssza a műháborút, műellenséggel és vaktölténnyel. A műellenség fehér máslit hur­kolt a sisakra és jobbra állt a parancsnoktól egy őrmester köré, balra a saját csapatok egy másik őrmesterhez, és megbeszélték a felada­tokat, majd a műellenség eltűnt egy vízmo­sásban. Zafír, a hülye is megvizsgálta a fegyverét, egy e célból őrzött fadarabot és úgy viselke­dett, mint egy orvlövész a sünállásban, hal­kan, álcázva magát halottak napjáról itt ra­gadt krizantémcsokrokkal és fejébe tette az edényt, mely csak színében és hivatalában különbözött a valóságos sisaktól. Aggályos szemmel figyelte a felvonulást, időnként tom­pán felröhögött, a harcosokon, akik háttal álltak, majd szétszéledtek rajokba és legyő­zőkké terültek a völgyben, ahol napok óta a tavasz, ez az iromba nagy hadvezér vezényelt kökörcsinnek és gólyahírnek káprázatos fel­vonulást. Távol, ahol fagyalbokrok és szomo­rúfüzek egy vízeret kísértek, lövés csattant, az ék elérte a másik éket, a játék izgalmassá vált. Zafir, a­­hülye megszorította a fegyvert és izgalmában a körmét rágta, mert nem lá­tott semmiig e színjátékból, s fel kellett e Maginot-vonalból állnia, hogy a tavaszi pa­noráma kulisszái mögül előbukó harcosokat megpillanthassa egy szemvillanásra, mikor szökellnek vagy fáradtan kilépnek a harcá­szati szabályzat kézikönyvéből, sárosan és bosszankodva. Zafir, a hülye a kereszt mögé húzódott, a pléh­lábak mögül célba vette a katonákat, a célgömbre ráültette a sisakos harcosok fejét, ahogy tanulta itt évek során, és felfújt arcá­ból tompa böffenéseket lövellt előre, ezek voltak a lövések. Ám, Zafir, a hülye, hiába támogatta a fehérmáslis ellenséges csapato­kat, azok egy sajátos, sivatagi és alacsonyabb taktika értelmében körülzárásra ítéltettek egy hordos fenekén, hol kíméletlen műharc során megadták magukat egy hadnagy sípjelére. — Jó kis csetepaté volt — morogta maga elé Zafir, és lemászott a fészkébe, hogy kivár­ja a feladat megoldását bíráló hadnagy be­szédét, miután cigarettaszünet következik, melyben részt szeretne venni, és hadnagya vá­logatja, hogy enged-e kevés tréfálkozást a fi­úknak vele, egy harcos, igazi katonacigaretta fejében. Krisztus koszorújával fején, mosolyt gyakorolt, amivel majd megvesztegeti a pa­rancsnokot, akik néha szívesen látják, néha messze űzik e Morgue kapuján túlra, zordo­­non és szívtelenül. Harci nóta következett, hogy egybeölelje is­mét a harcosok lelkét, kik, esetleg, a gólyahír és a váratlan vízmosások látványán, elanda­­lodtak volna — a lövészteknők és műtölté­nyek ellenére — a feltételezett hadművelet­től. Zafir, a hülye, taktusérzékkel dobolt lá­baival a kőkereszt peremén, arcán boldog mosoly szántott árkot. Szerette­­ezt a dalt, gyakran kísérte a katonabanda után menetelő alakulatokat büszkén e nóta ütemére, bár a szövege folyton kisiklott valahogy értelme elől, de úgy érezte, hogy szívverése egy e dal­lal, e honfiúi ritmusokkal. A nóta után azon­ban nem lett szünet és az új hadnagy elve­zényelte az alakulatot a város felé. — Lépj hármat és halj meg — kívánta Za­fir a hadnagynak. — Lépj újra hármat és halj meg — suttogta a pléh lábak alól, de a hadnagy ragyogó sárga lábszárvédőjében szál­­egyenesen ment a csapat előtt. Még utánalőtt, bosszús, felfújt arcával, többször is, és lelőtte a kürtöst is, aki ezüst kürtjén cifrázta a mar­sok Majd egy atomrobbanást csinált, felfújt arcából kicsattantva a levegőt. — Bumm, mindenki — mondta mérgesen, és elfordult az alakulattól, kezdett lekászá­lódni a kőkereszt zsámolyáról. Akkor jött a tizedes hü­lye, megmerevedett. Krisztus koszorúját jól a fejébe vonta, s egy lila gyertyavirágos koszo­rút maga elé emelt. Nem szerette ezt a ka­tonakutyát, s a tizedest sem szerette, aki azt mondta, hogy a kutya őrnagy, ez az öles, szuka farkaskutya egy őrnagy és ha megkí­sértette Zafírt egy cigarettával, előbb tiszte­legnie kellett az őrnagynak. Az őrnagy ilyen­kor vicsorgott, tüzes szemmel figyelte Zafírt, s látszott rajta, hogy csupán a szája elé kö­tött drótkalitka miatt nem fal belé. Zafír, a hülye, nem szerette az állatokat, csupán az embereket szerette nagyon, akik cigarettát adtak a szájába és gyufát is. A tizedes dúdolt, divatos dalt, de a kutya a hurkot, mely csuklójához kötözte, a kőke­reszt felé vonta. Zafir, a hülye, mozdulatlan­ná merevedett, behunyta a szemét, megpró­bált a létezése következményei elől meneked­­ni, e pillanatban lila gyertyavirág mögé, de a kutya, ami átvett valamit a hadsereg­ fölé­nyéből, már a talapzat széléről csaholt arcá­ba. Zafir nem mozdult és szemét csukottan tartotta, makacsam A tizedes megszánta, csukott szeme miatt szánta meg, csendre parancsolta az „őrna­gyot”. Az őrnagy lábai elé feküdt. — Zafir, jöjjön le! — mondta a tizedes,aki örült most Zafírnak,­­mert erősen unta a szu- a­ka farkas őrnagyot, a foglalkozást az őrnagy­­gyal, s még Zafírt is szívesebben vette, mint ezt a dögöt, amely sohasem fárad el, és foly­ton, ösztönétől hajtva, aktív katona és lel­kes, mint egy janicsár. — Zafír, jöjjön le, az őrnagy lefeküdt, nyu­godt lehet — hívta. Zafir kinyitotta a szemét kissé, hogy baj esetén visszazárja gyorsan, de az őrnagy va­lóban feküdt, szabályosan, barna szemein ka­ján gúny fénylett. Zafír lemászott. A műhasábot, a sisakot visszarakta rejtekébe, e kedvenc játékszere­ket, s a lila gyertyavirágokat is visszarakta ideiglenesen a tulajdonosok fejfájára. Várta, hogy a tizedes megszólítsa, de jobb oldalára állt, az őrnagy miatt. — Hogy van, Zafir? — kérdezte a tizedes tőle, félhivatalosan, és belekotort zubbonya zsebébe. — Akar egy cigarettát? Zafir akart, e napon még nem volt szájá­ban bódító, édes füst, s összeverte sarkait, hogy a köteles tisztelgéssel kiérdemelje e má­mort, de a tizedes leintette. — Nem kell az őrnagynak tisztelegnie, Za­fir, elég, ha ma csak engem köszönt. Az őr­nagy egy rongy dög szuka és e tavasz elvette a józan eszét. Az őrnagy ímmel-ámmal ap­­portíroz, a nyomokat szándékkal elvéti, korcs­kanok után koslatna, mint olcsó némberek. A tizedes lábával megtaszította az őrnagyot, és a szíj végével farára húzott, mikor fel akart tápászkodni, s Zafír szívében öröm pá­rázott a tizedes miatt, aki szanálja az őrna­gyot ő előtte. Ezért keményen tisztelgett a tizedes felé, aki elővonta a cigarettát a zub­­bonyzsebből, s ha kívánja, egy díszmenetet is produkál előtte, kürtjellel, mint a gárdaezre­­dek. A tizedes azonban nem kívánta, szájába du­gott cigarettáját meggyújtotta, úgy, hogy a lány ma szemöldjeit is elkerülte, mit máskor meg kellett engedni, a tréfa és jóbarátság kedvéért. — Zafir, mondjon valamit — kérte a tize­des, de Zafir, a hülye, csak vigyorgott. Vala­mi szépet érdemelt volna ma e tizedes, de semmi sem jutott eszébe, hát csak kedvesen mosolygott rá. — Zafir, tudja maga, hogy tavasz van? — firtatta a tizedes, s melléből öblöset sóhajtott hozzá, a tavaszhoz. Zafír tudta, és egy kökör­csint vitt oda a tizedeshez, a temetőárokból. — Ez is tavasz, persze, Zafir, de bent mi van — csapott a katona a zubbonyra, — mondja Zafir, őszintén, néha nem érez maga is belül a szí­vében, egy ilyen tavaszi napon, szerelmet? Nem kíván valakit istenigazában magához ölelni? Zafír először magába vizsgált, majd, hogy átlátta, ez egy afféle beugrató kérdés, vigyo­­ra mögé bújt. Nem szeretett érzelmi életéről tárulkozni, inkább mosolygott együttérzőn a tizedesre. — Zafir, maga egy boldog ember, ha ma­gát elkerüli tavaszonként a hormonok offen­­zívája. Ha így megy soká, az lesz a végén, hogy megnősülök, Zafir, majd meglátja. Nyá­ron leszerelek és megnősülök — mondta a tizedes. Zafír bólintott, tudta, miről van szó. — Zafir, van itt egy szőke, a folyó mellett a kertészetben, az jó lenne, addig is. Csak ez a rohadt dög ne lógna folyton a nyakamon. Zafir ránézett a kutyára, félénk fölénnyel. __Ijfaat? — kérdezte a tizedest. ° ’ — Nem, de képezni kell. Ez katonakutya, tudja, — magyarázta a tizedes, — mindennap képezni kell. Már unom. Pedig okos kutya ez, Zafir, csak én unom. Tudja, milyen orra van ennek? Maga, Zafir, nem is hiszi. Ha maga innét elmenne, bárhová, érti, bárhová bújhat. Zafir, ez a dög kikeresi ma­gát, erre mérget vehet. Elhiszi? Zafir nem­ hitte. Egy kutya, ha őrnagy is, mint a tizedes állítja a szukáról, hogy tud­hatná őt kikeresni a sokadalomban, vagy a pincében, ahol lakik? Zafír tudta, hogy vic­cel a tizedes, de hadd vicceljen azért a ciga­rettáért, amit adott, meg azokért még, amit adni fog. Mosolygott. — Szóval nem hiszi? Figyeljen ide, Zafir. Adja ide a sapkáját nekem, az őrnagy meg­szagolja, maga elinal innét, és én vele meg­keresem magát. Zafir azonban féltette a sapkát. — De visszaadom, az istenit magának, Za­fir! Ez lesz az alapja a nyomkeresésnek. Na, rendben van? — s hogy Zafir még vonako­dott, két cigarettát tolt a tenyerére. — Kap még többet is, Zafir, egy egész dobozzal, ma urat csinálok magából, Zafir. Zafir, a hülye, alig hitte, volt benne vala­mi félelem. — Az őrnagy futni fog és megfog — mo­tyogta. — Az őrnagy lépésben fog haladni, velem együtt és különben is, fél óra előnyt adok magának, Zafír. Meg vagyok értve? Zafir értette. A doboz cigaretta, és a játék szenvedélye élénken csillogott szemén, mikor elindult. A Morgue kapujától még visszakiál­tott: — Gyufát is ad? — Persze, — mondta a tizedes — mondtam m­agának, hogy urat csinálok magából, Zafir. /V­ép ilyet ~ g°ndolta Zafir, a hü‘ ,v­es i­yalt iye, — még ilyet, hogy az őrnagy megtaláljon engem, ha össze-vissza járok? Még ilyet, ilyen hülyeséget beszél a tizedes, aki bolond a virágok miatt, hogy ha jól megcsavarom az irányomat, a kutyája, mert mégis csak egy kutya, megtalál a nyo­momban szaglászva? Mi marad egy ember­ből, nemcsak belőlem, akárkiből is, ha eltá­vozott egy helyről, mi marad utána egy for­galmas város terein, miket új és új bajlódók lepnek el azonnyomban? Azért óvatos volt. Sietős lépteit cikkcakk­­ban szedegette, olykor nagyot ugrott, néha parkok ágyúsait járta körbe sietősen, sőt egy templomba is bement, árkádok oszlopait kö­rülszaladgálta. A játék izgalma elragadta. Lépcsőházakba rohant, körbefutotta a függő­­folyosók konzoljait, s a túloldalon csúszott le a korláton. Jó ismerősök mellett köszönés nélkül ro­hant ma el, kiket élete gyakorlatában köszön­teni szokott, Bolgárnét, az újságárust, aki csikket gyűjtött számára a standon, Ocsmándi urat, a nyugalmazott tanítót, aki a tér pad­jain köhögött szerény nyugdíjából, s mindig átadta a cigarettát a szájából, ha jönni látta. S másokat is, kik egy vagy más okból fonto­sak voltak, kiknél fát vágott, udvart gereb­lyézett, vagy csak úgy megjelent, s akik már tudták a feladatukat. Arhant csatt°gó cipőivel az úton, haja no nőni, utána lobogott, s az emberek mosolyogva tértek ki e jól ismert Zafir elől, aki a hülye volt a városkában, közmondások, példázatok és tanítómesék megelevenedett fi­gurája, kihez, mint szellemi nullponthoz, iga­zodott itt minden. Beretvás, a borbély, fehér kabátjával az üz­let előtt állongott e tavaszi napon, sápadtsá­gát odakínálta az ibolyántúli sugaraknak, a tüdeje miatt. Beretvás megfogta egy pillanat­ra Zafírt, és firtatta a rohanás felől, ami már feltűnő volt a lajhármód okos lassúsággal köz­lekedő Zafírtól. Az elh­ihegte a menekülés okát, s Beretvás tanácsára levonta cipőjét, s fűzőn kötve vál­lán cipelte tovább. Lúdtalpai tompán puffan­tak az aszfalton, s Zafir iszkolt a kőrengeteg során, időnként hátralesve egy sarok mögül. Szemébe csípős izzadság vegyült, s hátáról érezte cseppenként indulni az erőfeszítés fá­radtságát. De szaladni kell, rohanni, mert a szuka nyomában lehet, jaj, ha igaz, amit a tizedes állít az őrnagy képességéről, és na­gyon irtózott e találkozástól. Fáradtságtól tátott száján kiviláglott a ré­mület piros nyelve, s cipőit egy sarkon leso­dorta válláról a gyorsaság. Arrafelé igyeke­zett, ahol a házak leszállnak a kültelek sze­­lídebb szintjére, s az üres telkeken rongylab­dát rúgnak a srácok. De nem volt idő, hogy a csúfoskodókra kiöltse nyelvét, sietni kel­lett, mert lehet, hogy az őrnagy feldühödött a cseleken, amit művelt a lépcsőházazóban és köztereken, el kell bújni e dühödt szuka és a rémület elől, felemelkedni van jó egy cifra sárkány hátán, s leköpni az őrnagyot, ez kéne de csak szaladni lehet, remegő inakkal és sí­poló tüdővel. Kezében a két Szimfónia csata­kos tőzeggé ázott a verejtéktől, ami tenyerén a talajvíz kérlelhetetlenségével tört fel. Átvá­gott a vasúti töltésen, bukdácsolva az ellen­séges indulatas kövek buktatóin, arcra bukott, újra rémülten feltápászkodva rohant tovább. Távolabb bulgárföldek ágyásai, öntözőgödrei akadályozták a futást, süppedékes gyomruk­kal szíva lábait, de küzdött. Valahol vonat sípolt élesen, fenyegetőn, s Zafir, a hülye, finom fülével kihallotta a füttyből a szuka vonítását is, aki véres torka minden gyűlöletével vonított e mozdony lé­legzetére. Csak menekülni, Si-SS sál, — ordított torkában a rémület, melynek kutyaarca volt és piros nyelve lángolva égett. Már nem a csomag cigarettáért futott és nem a skatulya gyufáért futott, a félelemért fu­tott, mely a fülében ült és a széllel ordította be a rémület igéit a belsőségek felé. Csak ta­lálni egy enyhét e hajsza során, egy odút, vagy védőn táruló tüskés bozótot, mely féltőn magához ölelje, mint az anyaöl. Zafir, a hülye, fújtatva iszkolt e sáros te­kén, mögötte senki, csak lúdtalpai komikus rajzai az iszapban vagy a dughagymák ágyú­sain. Mögötte senki, csak a csend és a méla táj békéje, festő rügyek és a rémület árnyéka. Mikor egy forduló meglepte a beton cisz­ternával, melyben ázülékállatok tenyésztek, tudta, mit kell tennie. Bebújt a vízbe, mely­nek hűse simította testében a gyulladt izmok lázát és a tüdőt, az orrot, miből utálatos vá­ladék folyt szájára. A fülnek is megnyugtató volt. Érezte, hogy a hullámverés, mit egy pil­lanatra teste a meglepett vízben vert, hajával játszik, mint szellő, vagy a cirógatás. Elnyújtózott, s lassan már nem érzett sem­mit. Tóth Lajos Zafir, a hülye Z juhász József Testőr-kísértet Ha közelebben izzít a vétkes vágy, vagy sorvaszt a messzeség odva. Az éhes emésztések bomlasztásában mindig kísérlek, mint örök szolgálatos, testőrző kísértet. — Tudom, mikor vet árnyékot fűszál­ alakod a sárga boltajtóra, ahol kifli törmelékek ülnek a sarokban; mikor nyöszörög fel kávédarálód és tapogatja konyhakésed a szeletelt sajtok lapockáját. Hogy a porszívót mikor ringatod, és ha villamoslépcsőn villan a bokád, tudom, merről jöttél s merre ülsz arccal. Hogy kinek köszönsz, ha mosolyod ciklámen-ívelése árnyaz szemeden S kit taszítasz sötét pólusoddal, ha pillád fellegei a kisülni készülő szikrákat fogják. — Mindig tudom, mikor illansz, mint az őszi boglyák nyirkos illata, vagy mikor nehezülsz el, mint az ártatlanság, melybe belemártott mikroszkóp-szívem. Rögzítés Derűsen, gond nélkül a másé s ha megkínozlak, enyém vagy a fájdalomban. — Talán keresztre szögezlek, és már nem lehetsz senkié kevésbé, se jobban — a halálon túl — csak velem maradsz meg feledésben. Rácz­­- Z­m­r­­ Zoltán Falusi szél Simogatja az új makadámot por-tenyerével. Kócosan rohangál, hajából szalma hullik, kezében száraz körteág. Lefocizza az almafáról az éretlen gyümölcsöt s boldogan felfordítja a szikkadt csorda félig mert, langyos vályúját. Nem tiszteli a kalapot sem s a pipában kuporgó tüzet, ezt lopja, amazt elsorvasztja, leteremti a madarat, megszégyeníti és hírbe hozza a szoknyáját szorító szüzet, ablakot tör, függönyt hasít s vihog rajta ha leszakad, boglyas szekeret árokba taszít, hátba vágja a traktorost, puffadt vakolat alá bújik, megmelleszti a tűzfalat, félreveri a harang szívét, rézüstbe bömböl, partra mos csigakunyhót, szikár hínárt, mielőtt meghal, sír és kiált; egyet az elárvult makadámnak, kettőt a betört ablakoknak, szalma­haját is elsiratja, pipa tüzét is elsiratja, elsiratja a körteágat, vályút, kalapot, tüzet, a szüzet s a megkopasztott házat, aztán a Hold felé üget. Megugatják a komondorok, lompos falusi ebek, nyomában ekelánc csörömpöl, locsog s utána fordulnak a hegyek, pajták, kútágas, roskadt góré, emléke vén álmodozóké. Utána bámul a permet, kisöpört krumplis vermek, fal mentén horpadt meszesgödör — másnap már más szél söpör.

Next