Napjaink, 1967 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1967-08-01 / 8. szám
Zafír a hülye úgy helyezkedett a temető szélén a kőkeresztre, hogy belássa az egész terepet, ahol e pillanatban az alakulat szerelvényt igazított, a fiúk meghúzgálták a nadrágszíjakat, és a kapcát, szükség szerint, a lábhoz idomították újólag. Befészkelte magát a talapzaton a fakult papírvirágok és a műbabérok fészkébe, mint egy elrajzolt suta madár, és várta az attrakciót, mikor az alakulat lejátssza a műháborút, műellenséggel és vaktölténnyel. A műellenség fehér máslit hurkolt a sisakra és jobbra állt a parancsnoktól egy őrmester köré, balra a saját csapatok egy másik őrmesterhez, és megbeszélték a feladatokat, majd a műellenség eltűnt egy vízmosásban. Zafír, a hülye is megvizsgálta a fegyverét, egy e célból őrzött fadarabot és úgy viselkedett, mint egy orvlövész a sünállásban, halkan, álcázva magát halottak napjáról itt ragadt krizantémcsokrokkal és fejébe tette az edényt, mely csak színében és hivatalában különbözött a valóságos sisaktól. Aggályos szemmel figyelte a felvonulást, időnként tompán felröhögött, a harcosokon, akik háttal álltak, majd szétszéledtek rajokba és legyőzőkké terültek a völgyben, ahol napok óta a tavasz, ez az iromba nagy hadvezér vezényelt kökörcsinnek és gólyahírnek káprázatos felvonulást. Távol, ahol fagyalbokrok és szomorúfüzek egy vízeret kísértek, lövés csattant, az ék elérte a másik éket, a játék izgalmassá vált. Zafir, ahülye megszorította a fegyvert és izgalmában a körmét rágta, mert nem látott semmiig e színjátékból, s fel kellett e Maginot-vonalból állnia, hogy a tavaszi panoráma kulisszái mögül előbukó harcosokat megpillanthassa egy szemvillanásra, mikor szökellnek vagy fáradtan kilépnek a harcászati szabályzat kézikönyvéből, sárosan és bosszankodva. Zafir, a hülye a kereszt mögé húzódott, a pléhlábak mögül célba vette a katonákat, a célgömbre ráültette a sisakos harcosok fejét, ahogy tanulta itt évek során, és felfújt arcából tompa böffenéseket lövellt előre, ezek voltak a lövések. Ám, Zafir, a hülye, hiába támogatta a fehérmáslis ellenséges csapatokat, azok egy sajátos, sivatagi és alacsonyabb taktika értelmében körülzárásra ítéltettek egy hordos fenekén, hol kíméletlen műharc során megadták magukat egy hadnagy sípjelére. — Jó kis csetepaté volt — morogta maga elé Zafir, és lemászott a fészkébe, hogy kivárja a feladat megoldását bíráló hadnagy beszédét, miután cigarettaszünet következik, melyben részt szeretne venni, és hadnagya válogatja, hogy enged-e kevés tréfálkozást a fiúknak vele, egy harcos, igazi katonacigaretta fejében. Krisztus koszorújával fején, mosolyt gyakorolt, amivel majd megvesztegeti a parancsnokot, akik néha szívesen látják, néha messze űzik e Morgue kapuján túlra, zordonon és szívtelenül. Harci nóta következett, hogy egybeölelje ismét a harcosok lelkét, kik, esetleg, a gólyahír és a váratlan vízmosások látványán, elandalodtak volna — a lövészteknők és műtöltények ellenére — a feltételezett hadművelettől. Zafir, a hülye, taktusérzékkel dobolt lábaival a kőkereszt peremén, arcán boldog mosoly szántott árkot. Szeretteezt a dalt, gyakran kísérte a katonabanda után menetelő alakulatokat büszkén e nóta ütemére, bár a szövege folyton kisiklott valahogy értelme elől, de úgy érezte, hogy szívverése egy e dallal, e honfiúi ritmusokkal. A nóta után azonban nem lett szünet és az új hadnagy elvezényelte az alakulatot a város felé. — Lépj hármat és halj meg — kívánta Zafir a hadnagynak. — Lépj újra hármat és halj meg — suttogta a pléh lábak alól, de a hadnagy ragyogó sárga lábszárvédőjében szálegyenesen ment a csapat előtt. Még utánalőtt, bosszús, felfújt arcával, többször is, és lelőtte a kürtöst is, aki ezüst kürtjén cifrázta a marsok Majd egy atomrobbanást csinált, felfújt arcából kicsattantva a levegőt. — Bumm, mindenki — mondta mérgesen, és elfordult az alakulattól, kezdett lekászálódni a kőkereszt zsámolyáról. Akkor jött a tizedes hülye, megmerevedett. Krisztus koszorúját jól a fejébe vonta, s egy lila gyertyavirágos koszorút maga elé emelt. Nem szerette ezt a katonakutyát, s a tizedest sem szerette, aki azt mondta, hogy a kutya őrnagy, ez az öles, szuka farkaskutya egy őrnagy és ha megkísértette Zafírt egy cigarettával, előbb tisztelegnie kellett az őrnagynak. Az őrnagy ilyenkor vicsorgott, tüzes szemmel figyelte Zafírt, s látszott rajta, hogy csupán a szája elé kötött drótkalitka miatt nem fal belé. Zafír, a hülye, nem szerette az állatokat, csupán az embereket szerette nagyon, akik cigarettát adtak a szájába és gyufát is. A tizedes dúdolt, divatos dalt, de a kutya a hurkot, mely csuklójához kötözte, a kőkereszt felé vonta. Zafir, a hülye, mozdulatlanná merevedett, behunyta a szemét, megpróbált a létezése következményei elől menekedni, e pillanatban lila gyertyavirág mögé, de a kutya, ami átvett valamit a hadsereg fölényéből, már a talapzat széléről csaholt arcába. Zafir nem mozdult és szemét csukottan tartotta, makacsam A tizedes megszánta, csukott szeme miatt szánta meg, csendre parancsolta az „őrnagyot”. Az őrnagy lábai elé feküdt. — Zafir, jöjjön le! — mondta a tizedes,aki örült most Zafírnak,mert erősen unta a szu- aka farkas őrnagyot, a foglalkozást az őrnagygyal, s még Zafírt is szívesebben vette, mint ezt a dögöt, amely sohasem fárad el, és folyton, ösztönétől hajtva, aktív katona és lelkes, mint egy janicsár. — Zafír, jöjjön le, az őrnagy lefeküdt, nyugodt lehet — hívta. Zafir kinyitotta a szemét kissé, hogy baj esetén visszazárja gyorsan, de az őrnagy valóban feküdt, szabályosan, barna szemein kaján gúny fénylett. Zafír lemászott. A műhasábot, a sisakot visszarakta rejtekébe, e kedvenc játékszereket, s a lila gyertyavirágokat is visszarakta ideiglenesen a tulajdonosok fejfájára. Várta, hogy a tizedes megszólítsa, de jobb oldalára állt, az őrnagy miatt. — Hogy van, Zafir? — kérdezte a tizedes tőle, félhivatalosan, és belekotort zubbonya zsebébe. — Akar egy cigarettát? Zafir akart, e napon még nem volt szájában bódító, édes füst, s összeverte sarkait, hogy a köteles tisztelgéssel kiérdemelje e mámort, de a tizedes leintette. — Nem kell az őrnagynak tisztelegnie, Zafir, elég, ha ma csak engem köszönt. Az őrnagy egy rongy dög szuka és e tavasz elvette a józan eszét. Az őrnagy ímmel-ámmal apportíroz, a nyomokat szándékkal elvéti, korcskanok után koslatna, mint olcsó némberek. A tizedes lábával megtaszította az őrnagyot, és a szíj végével farára húzott, mikor fel akart tápászkodni, s Zafír szívében öröm párázott a tizedes miatt, aki szanálja az őrnagyot ő előtte. Ezért keményen tisztelgett a tizedes felé, aki elővonta a cigarettát a zubbonyzsebből, s ha kívánja, egy díszmenetet is produkál előtte, kürtjellel, mint a gárdaezredek. A tizedes azonban nem kívánta, szájába dugott cigarettáját meggyújtotta, úgy, hogy a lány ma szemöldjeit is elkerülte, mit máskor meg kellett engedni, a tréfa és jóbarátság kedvéért. — Zafir, mondjon valamit — kérte a tizedes, de Zafir, a hülye, csak vigyorgott. Valami szépet érdemelt volna ma e tizedes, de semmi sem jutott eszébe, hát csak kedvesen mosolygott rá. — Zafir, tudja maga, hogy tavasz van? — firtatta a tizedes, s melléből öblöset sóhajtott hozzá, a tavaszhoz. Zafír tudta, és egy kökörcsint vitt oda a tizedeshez, a temetőárokból. — Ez is tavasz, persze, Zafir, de bent mi van — csapott a katona a zubbonyra, — mondja Zafir, őszintén, néha nem érez maga is belül a szívében, egy ilyen tavaszi napon, szerelmet? Nem kíván valakit istenigazában magához ölelni? Zafír először magába vizsgált, majd, hogy átlátta, ez egy afféle beugrató kérdés, vigyora mögé bújt. Nem szeretett érzelmi életéről tárulkozni, inkább mosolygott együttérzőn a tizedesre. — Zafir, maga egy boldog ember, ha magát elkerüli tavaszonként a hormonok offenzívája. Ha így megy soká, az lesz a végén, hogy megnősülök, Zafir, majd meglátja. Nyáron leszerelek és megnősülök — mondta a tizedes. Zafír bólintott, tudta, miről van szó. — Zafir, van itt egy szőke, a folyó mellett a kertészetben, az jó lenne, addig is. Csak ez a rohadt dög ne lógna folyton a nyakamon. Zafir ránézett a kutyára, félénk fölénnyel. __Ijfaat? — kérdezte a tizedest. ° ’ — Nem, de képezni kell. Ez katonakutya, tudja, — magyarázta a tizedes, — mindennap képezni kell. Már unom. Pedig okos kutya ez, Zafir, csak én unom. Tudja, milyen orra van ennek? Maga, Zafir, nem is hiszi. Ha maga innét elmenne, bárhová, érti, bárhová bújhat. Zafir, ez a dög kikeresi magát, erre mérget vehet. Elhiszi? Zafir nem hitte. Egy kutya, ha őrnagy is, mint a tizedes állítja a szukáról, hogy tudhatná őt kikeresni a sokadalomban, vagy a pincében, ahol lakik? Zafír tudta, hogy viccel a tizedes, de hadd vicceljen azért a cigarettáért, amit adott, meg azokért még, amit adni fog. Mosolygott. — Szóval nem hiszi? Figyeljen ide, Zafir. Adja ide a sapkáját nekem, az őrnagy megszagolja, maga elinal innét, és én vele megkeresem magát. Zafir azonban féltette a sapkát. — De visszaadom, az istenit magának, Zafir! Ez lesz az alapja a nyomkeresésnek. Na, rendben van? — s hogy Zafir még vonakodott, két cigarettát tolt a tenyerére. — Kap még többet is, Zafir, egy egész dobozzal, ma urat csinálok magából, Zafir. Zafir, a hülye, alig hitte, volt benne valami félelem. — Az őrnagy futni fog és megfog — motyogta. — Az őrnagy lépésben fog haladni, velem együtt és különben is, fél óra előnyt adok magának, Zafír. Meg vagyok értve? Zafir értette. A doboz cigaretta, és a játék szenvedélye élénken csillogott szemén, mikor elindult. A Morgue kapujától még visszakiáltott: — Gyufát is ad? — Persze, — mondta a tizedes — mondtam magának, hogy urat csinálok magából, Zafir. /Vép ilyet ~ g°ndolta Zafir, a hü‘ ,ves iyalt iye, — még ilyet, hogy az őrnagy megtaláljon engem, ha össze-vissza járok? Még ilyet, ilyen hülyeséget beszél a tizedes, aki bolond a virágok miatt, hogy ha jól megcsavarom az irányomat, a kutyája, mert mégis csak egy kutya, megtalál a nyomomban szaglászva? Mi marad egy emberből, nemcsak belőlem, akárkiből is, ha eltávozott egy helyről, mi marad utána egy forgalmas város terein, miket új és új bajlódók lepnek el azonnyomban? Azért óvatos volt. Sietős lépteit cikkcakkban szedegette, olykor nagyot ugrott, néha parkok ágyúsait járta körbe sietősen, sőt egy templomba is bement, árkádok oszlopait körülszaladgálta. A játék izgalma elragadta. Lépcsőházakba rohant, körbefutotta a függőfolyosók konzoljait, s a túloldalon csúszott le a korláton. Jó ismerősök mellett köszönés nélkül rohant ma el, kiket élete gyakorlatában köszönteni szokott, Bolgárnét, az újságárust, aki csikket gyűjtött számára a standon, Ocsmándi urat, a nyugalmazott tanítót, aki a tér padjain köhögött szerény nyugdíjából, s mindig átadta a cigarettát a szájából, ha jönni látta. S másokat is, kik egy vagy más okból fontosak voltak, kiknél fát vágott, udvart gereblyézett, vagy csak úgy megjelent, s akik már tudták a feladatukat. Arhant csatt°gó cipőivel az úton, haja no nőni, utána lobogott, s az emberek mosolyogva tértek ki e jól ismert Zafir elől, aki a hülye volt a városkában, közmondások, példázatok és tanítómesék megelevenedett figurája, kihez, mint szellemi nullponthoz, igazodott itt minden. Beretvás, a borbély, fehér kabátjával az üzlet előtt állongott e tavaszi napon, sápadtságát odakínálta az ibolyántúli sugaraknak, a tüdeje miatt. Beretvás megfogta egy pillanatra Zafírt, és firtatta a rohanás felől, ami már feltűnő volt a lajhármód okos lassúsággal közlekedő Zafírtól. Az elhihegte a menekülés okát, s Beretvás tanácsára levonta cipőjét, s fűzőn kötve vállán cipelte tovább. Lúdtalpai tompán puffantak az aszfalton, s Zafir iszkolt a kőrengeteg során, időnként hátralesve egy sarok mögül. Szemébe csípős izzadság vegyült, s hátáról érezte cseppenként indulni az erőfeszítés fáradtságát. De szaladni kell, rohanni, mert a szuka nyomában lehet, jaj, ha igaz, amit a tizedes állít az őrnagy képességéről, és nagyon irtózott e találkozástól. Fáradtságtól tátott száján kiviláglott a rémület piros nyelve, s cipőit egy sarkon lesodorta válláról a gyorsaság. Arrafelé igyekezett, ahol a házak leszállnak a kültelek szelídebb szintjére, s az üres telkeken rongylabdát rúgnak a srácok. De nem volt idő, hogy a csúfoskodókra kiöltse nyelvét, sietni kellett, mert lehet, hogy az őrnagy feldühödött a cseleken, amit művelt a lépcsőházazóban és köztereken, el kell bújni e dühödt szuka és a rémület elől, felemelkedni van jó egy cifra sárkány hátán, s leköpni az őrnagyot, ez kéne de csak szaladni lehet, remegő inakkal és sípoló tüdővel. Kezében a két Szimfónia csatakos tőzeggé ázott a verejtéktől, ami tenyerén a talajvíz kérlelhetetlenségével tört fel. Átvágott a vasúti töltésen, bukdácsolva az ellenséges indulatas kövek buktatóin, arcra bukott, újra rémülten feltápászkodva rohant tovább. Távolabb bulgárföldek ágyásai, öntözőgödrei akadályozták a futást, süppedékes gyomrukkal szíva lábait, de küzdött. Valahol vonat sípolt élesen, fenyegetőn, s Zafir, a hülye, finom fülével kihallotta a füttyből a szuka vonítását is, aki véres torka minden gyűlöletével vonított e mozdony lélegzetére. Csak menekülni, Si-SS sál, — ordított torkában a rémület, melynek kutyaarca volt és piros nyelve lángolva égett. Már nem a csomag cigarettáért futott és nem a skatulya gyufáért futott, a félelemért futott, mely a fülében ült és a széllel ordította be a rémület igéit a belsőségek felé. Csak találni egy enyhét e hajsza során, egy odút, vagy védőn táruló tüskés bozótot, mely féltőn magához ölelje, mint az anyaöl. Zafir, a hülye, fújtatva iszkolt e sáros tekén, mögötte senki, csak lúdtalpai komikus rajzai az iszapban vagy a dughagymák ágyúsain. Mögötte senki, csak a csend és a méla táj békéje, festő rügyek és a rémület árnyéka. Mikor egy forduló meglepte a beton ciszternával, melyben ázülékállatok tenyésztek, tudta, mit kell tennie. Bebújt a vízbe, melynek hűse simította testében a gyulladt izmok lázát és a tüdőt, az orrot, miből utálatos váladék folyt szájára. A fülnek is megnyugtató volt. Érezte, hogy a hullámverés, mit egy pillanatra teste a meglepett vízben vert, hajával játszik, mint szellő, vagy a cirógatás. Elnyújtózott, s lassan már nem érzett semmit. Tóth Lajos Zafir, a hülye Z juhász József Testőr-kísértet Ha közelebben izzít a vétkes vágy, vagy sorvaszt a messzeség odva. Az éhes emésztések bomlasztásában mindig kísérlek, mint örök szolgálatos, testőrző kísértet. — Tudom, mikor vet árnyékot fűszál alakod a sárga boltajtóra, ahol kifli törmelékek ülnek a sarokban; mikor nyöszörög fel kávédarálód és tapogatja konyhakésed a szeletelt sajtok lapockáját. Hogy a porszívót mikor ringatod, és ha villamoslépcsőn villan a bokád, tudom, merről jöttél s merre ülsz arccal. Hogy kinek köszönsz, ha mosolyod ciklámen-ívelése árnyaz szemeden S kit taszítasz sötét pólusoddal, ha pillád fellegei a kisülni készülő szikrákat fogják. — Mindig tudom, mikor illansz, mint az őszi boglyák nyirkos illata, vagy mikor nehezülsz el, mint az ártatlanság, melybe belemártott mikroszkóp-szívem. Rögzítés Derűsen, gond nélkül a másé s ha megkínozlak, enyém vagy a fájdalomban. — Talán keresztre szögezlek, és már nem lehetsz senkié kevésbé, se jobban — a halálon túl — csak velem maradsz meg feledésben. Rácz- Zmr Zoltán Falusi szél Simogatja az új makadámot por-tenyerével. Kócosan rohangál, hajából szalma hullik, kezében száraz körteág. Lefocizza az almafáról az éretlen gyümölcsöt s boldogan felfordítja a szikkadt csorda félig mert, langyos vályúját. Nem tiszteli a kalapot sem s a pipában kuporgó tüzet, ezt lopja, amazt elsorvasztja, leteremti a madarat, megszégyeníti és hírbe hozza a szoknyáját szorító szüzet, ablakot tör, függönyt hasít s vihog rajta ha leszakad, boglyas szekeret árokba taszít, hátba vágja a traktorost, puffadt vakolat alá bújik, megmelleszti a tűzfalat, félreveri a harang szívét, rézüstbe bömböl, partra mos csigakunyhót, szikár hínárt, mielőtt meghal, sír és kiált; egyet az elárvult makadámnak, kettőt a betört ablakoknak, szalmahaját is elsiratja, pipa tüzét is elsiratja, elsiratja a körteágat, vályút, kalapot, tüzet, a szüzet s a megkopasztott házat, aztán a Hold felé üget. Megugatják a komondorok, lompos falusi ebek, nyomában ekelánc csörömpöl, locsog s utána fordulnak a hegyek, pajták, kútágas, roskadt góré, emléke vén álmodozóké. Utána bámul a permet, kisöpört krumplis vermek, fal mentén horpadt meszesgödör — másnap már más szél söpör.