Napjaink, 1968 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1968-01-01 / 1. szám

VII. ÉVFOLYAM I. SZÁM IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP A reform esztendeje A A­z új esztendő várása s foga­dása mindig kitárja erős vá­gyaink, szép reményeink és megfontolt terveink kapu­ját. A végeláthatatlanul hömpölygő időben újabb nagy távra nyitja rá szemünket, és a hazánkban immár társadalmilag is tudatosan alkotó ember cselekvőkészségét felfrissíti, megújítja. Az új esztendő várása valaha cso­dák várása volt népünk számára. (Milyen érzékletesen szólt erről Ady Endre a Fölszállott a páva című versében „Itt szelek nyögetik az ős­magyar fákat, / Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.”) Az elke­seredettség, a megalázottság, vész­terhes napokban a reményvesztés az illúzióknak és a csodáknak tört utat, ezért is olyannyira fontos a nép életében a tiszta szó, a világos be­széd őrzése, a szándékok és a való­ság becsületes feltárása, hogy rá­ébredhessen önnön erejére, forradal­mi lehetőségeire, és tegye mindazt, ami az Ady fogalmazta csodák meg­érkezéséhez szükséges. A valóság „titkait” nyitó szót sza­baddá vált és rendezett életünkben immár megszoktuk. A párt szavát a történelmileg változó, új jelensége­ket hordozó helyzet pontos elemzé­se, az állandó önvizsgálat, a tettek bátor megmérése és a soron kö­vetkező feladatok tudományos meg­állapítása hitelesíti. Korunk paran­csa s a­­szocializmus építéséért ér­zett felelősség alapján ez elől nem lehet, nem szabad kitérni, mert gondolatokban és alkotásokban meg­izmosodott dolgozó népünk többé nem csodákat vár, hanem újabb és újabb előrelépést, hogy gondtala­nabbal, kényelmesebben, szebbe­n, gazdagabban élhessen. Ehhez, az utolsó évtized két nagy feladatának: a hatalomért folytatott harcnak és a mezőgazdaság szocialista átszer­vezésének sikeres befejezése után, most a reform kövezi az utat. Min­denki tudja, hogy a gazdasági me­chanizmus, a gazdasági struktúra, a gazdaságirányítás reformjáról van szó, melyhez óhatatlanul kapcsolód­nak az idei BUÉK-kívánságok, hi­szen az átállás, amelynek teljes ki­bontakozása természetszerűen éveket vesz igénybe, éppen 1968. január 1.-én kezdődik. Előkészítése három évig tartó, rendkívül sokrétű, gon­­­­dos munkába került, melyben — persze más-más fokon és méretek­ben — tíz- és százezrek vettek részt. Érdemes emlékeztetni a különböző fórumokon szervezett vitákra, a szé­les körű eszmecserékre, amelyekből a főbb elvek, törekvések, majd az intézkedések kibontakoztak. z intézkedések, rendelkezések tömkelegében, amelyek az elmúlt hónapokban napvilá­got láttak,­ sokan még nem tudnak eligazodni. A kételyek és ag­gályok egy része ezzel függ össze. Az alapelveket azonban, melyeket gazdasági fejlődésünk elért színvo­nala, a szocialista országok közti nemzetközi munkamegosztás, s a ka­pitalizmussal folytatott verseny kényszerítő erővel alakított ki­s dolgozó népünk többsége érti és he­lyesli. Ezeket tömören így fogal­mazhatjuk meg: nyereséges terme­lés, nyereséges értékesítés és elosz­tás, az irányítás decentralizálása, nagyobb mérvű helyi és vállalati önállóság. A töprengések akörül forognak, vajon a helyes elvek realizálása nem jár-e megrázkódtatással, bonyo­dalmakkal, visszaéléssel. A higgadt mérlegelés, a fokozatosság és a re­form sokoldalú szabályozása megóv a társadalmi hatású meglepetésektől. A nehézségek, a gondok, bizonyos ellentmondások viszont mindenfajta reform, mindenfajta változtatás ve­lejárói. Az újjal együtt jelentkező problémákat is vállalni kell, de az előnyök, az emelkedést előmozdító tényezők, a friss vérkeringést bizto­sító motívumok lesznek az uralko­dók. Annál inkább, minél inkább érvényesíteni tudjuk a reform egész­séges szellemét és tendenciáit. Ezek között fontos helyet foglal el az egyéni, az alkotó­közösségi és az országos érdekek összhangja. A reform társadalmi vonatkozásait és következményeit vizsgáló viták zöme e körül a kérdés körül vett hullá­mokat. Akadtak, akik megkondítot­­ták a vészharangot: „Zöld utat nyi­tunk a nyerészkedésnek, a haszon­lesésnek, a harácsolásnak, a kispol­gári önzésnek, a beszűkült provinci­alizmusnak. Meglazulnak társadal­munk kollektivizmusának eresztékei, áruba bocsátjuk a közösségi érzést és gondolkodást, szocialista rend­szerünk oszlopait.” Az érdekegyesí­tést, amelyet politikai vonatkozásban mér a reformkor zászlajára tűzött, teljes érvénnyel csakis a szocializ­mus gazdasági alapjain lehet meg­valósítani. Ezek az alapok pedig változatlanul szilárdak, s kikezdhe­­tetlenek, így hát túlzó aggodalomból, doktrinerségből, vagy rossz közérzet­ből fakadnak a kapitalista tenden­ciák kísértetével ijesztgető hangok. Az viszont igaz, hogy az érdekek összeütközésével számolni kell. Feloldásukban változatlanul sze­repe lesz a szocialista erkölcsi ér­tékrendnek, a morális ráhatásnak, a tudat alakításának — nem kismér­tékben a művészi ábrázolások ere­jének, az ellentmondásokat és konf­liktusokat bátran megragadó és be­mutató irodalmi alkotásoknak, — de újszerűen fontos ebből a szempont­ból, hogy a felső szervek mindenütt érvényt szerezzenek azoknak a ha­tározatoknak és döntéseknek, ame­lyek az egész népközösség­ előnyeit munkálják, tehát szükségszerűen magukba foglalják —­ még ha ez olykor áttételesen jelentkezik is — a termelő-alkotó közösségek s az egyének érdekeit is e­zeket az összefüggéseket pon­tosan, szépen meg kell vilá­gítani, és meg kell magya­rázni. A mi társadalmunk­ban semmiféle formában sem ural­­kodhatik el a „struggle for life”, mégha egyesek meg is próbálkoznak majd a farkas törvények szerint él­ni. Dehát eddig is akadtak ilyen próbálkozások, reform nélkül is. A munkásosztály, a dolgozó tömegek közgondolkodása egészséges, és te­kintélyes erő rejlik benne, hogy senki se vethesse oda prédának szo­cialista vívmányainkat, társadalmunk politikai és cselekvésbeli egységei. A gazdasági reform éppen a ré­szesedés szocialista elvének követke­zetesebb érvényesítésével nagyobb teret enged, kibontja az egyéni te­hetséget, szorgalmat és munkainten­zitást, lényegesen differenciáltabbá teszi a személyi felelősséget. A gaz­dasági mechanizmus reformja az eddiginél hatékonyabban emeli ki ezt a felelősséget; közelebbről és konkrétabban: 20 300 000 vezető sú­lyát és befolyását. Nekik valóban jó tervezőknek, jó közgazdászoknak, jó munkaszervezőknek, és hát igen, jó kereskedőknek kell lenniük. Ér­demes idéznünk erről Kádár János megjegyzéseit, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának legutóbbi ülésén: „A gazdasági irá­nyításnak olyan a természete,... hogy a dolgozó milliók közvetlen befolyást nem fognak tudni érvé­nyesíteni rá. S ez nem rajtuk múlik. Mondhatjuk mi és kell is monda­nunk azt: figyeljék a dolgozók üze­mükben, hogy a reform szellemében ez és ez történjék, szóljanak hozzá, és lépjenek fel az ellenkező törekvé­sekkel szemben, és így tovább. De a reform tényleges realizálásába, vég­rehajtásába, az ügyvitelbe ,­ hiába, ebbe a gépnél dolgozó munkások, vagy a földön dolgozó parasztok, vagy az egyszerű beosztásban levő értelmiségiek tömege — helyzeténél fogva — nem tud operatíven befoly­ni... Hiszen a reformnak nem min­den rész­elemét tudják az embe­rek megismerni, elfogadni és követ­ni — bizonyos elemeit ismerik, a többit pedig a bizalom alapján el­fogadják.” Bátran kimondhatjuk: mondva­csináltak az olyan eszmefuttatások, amelyek az új helyzetben a vezetők basáskodásától, önkényétől tartanak. Előfordulhat ilyesmi. Vezetője válo­gatja. De eddig is előfordultak. A reform bevezetése nélkül is. Meg­óv tőle az üzemi demokrácia, s a kölcsönös bizalom, amely a dolgozó­kat és a soraikból kikerült vezető­idet erős szálakkal fűzi egymáshoz. Ez az erkölcsi-politikai tőke is hat,­­ Bozsik István rajza. Kiss GyulaÉv végi számvetés S­­zabó Lőrinc a harmincas években mintegy húszezer­re tette azoknak a számát, akik Magyarországon vers­írással foglalkoztak. Hogy ma mennyien írhatnak ver­set és prózát (az utóbbin szinte kizá­rólagosan elbeszélés és novella érten­dő) az országhatáron belül s túl, ar­ra csak feltételezések alapján követ­keztethetünk. E sorok írója sűrű rös­­tellkedések közepette véletlenül ott volt egy folyóirat szerkesztőségében, midőn az aznap beérkezett s asztalra öntött postát mérlegen, súly szerint kívánták számba venni a vidám ked­vű szerkesztők: hány kilót nyom a vers, s mennyit a próza? A Napjaink­hoz, ahogy hallom, havonta átlagosan mintegy százötven levél érkezik, kéz­irattal bélelve természetesen. A vers­­dömping itt is árulkodik a rövid so­rokat kedvelők szép számáról: a kül­demények több száz verset rejteget­nek. Bizonyára nem lenne tanulság nélküli a két fővárosi, a többi három vidéki irodalmi folyóirat, a heti- s a budapesti és megyei napilapok ilye­tén vallatása, s nem a kiadók lek­torátusai sem. Végzetesen téved, aki e sorokból azt a következtetést vonja le: íme, az arcátlanság netovábbja; a tréfa kedvéért gúnyt űzni a még oly szent folyamatról, mint ihlet és alkotás a nyomtatott betű biztos fedezetének védelme mögül. Én is ismerem, amit minden idők egyik legkitűnőbb ma­gyar szerkesztőjéről, Osváth Ernő­ről jegyeztek föl: a kabátzsebből ki­kandikáló kéziratpapír láttán nyom­ban fölkelt székéről, igen, tisztelete jeléül a­ betűk iránt, jóllehet isme­retlen ifjú kezdővel, vagy tehetség­telen gyakorlóval állt szemközt. Végülis a befutott „nagyok” is vala­mikor kezdők voltak és soha nem tudható, ki hordja iszákjában a marsallbotot — esetleg korábbi ered­ménytelen kísérletezések ellenére is. Az irodalom „személyi állommánya” épp oly hatalmas, mint a hadseregé­s a közlegény csak úgy hajthat vég­re hőstettet, mint a tiszt, nem is m­inket és serkent majd a reform megvalósításáért és sikeréért. A reform előkészítése az egész gazdasági front áttekintését követelte. Hihetetlen meny­­nyiségű tapasztalati anyag gyűlt egybe, a szocialista gazdaság alakulásáról, arányairól, belső ösz­­szefüggéseiről. Enélkül az áttekin­tés s beható elemzés nélkül egyetlen döntés se született. A Központi Bi­zottság említett ülésén utalás történt rá, hogy bizonyos idő múlva ese­dékes lenne, a gazdasági munkához szólva arról, hogy az úgynevezett „utánpótlás”. ..feltöltés” rendszere­sen s szüntelenül folyik a közlegé­nyek soraiból. S mily kiszámíthatatlan a sors ke­gye! Literátusi berkekben csak a né­mileg tájékozott is kapásból mond­hat két-három nevet, mely nyolc­tíz éve még szépen csillogott — ma szinte ismeretlen­ hervadtként zörög. Helyü­kre a tegnap­ még névtelenek álltak... Persze, a „közkatonák” zöme re­ménytelen kezdő marad haláláig, vagy amíg meg nem unja a kísér­­letözönt — s ez a dolgok természe­tes rendje. Nemcsak remekmű szü­letik évtizedenként egy-kettő, de be­csületes-értékes munkát „kivágni”, (mely méltó a mű elnevezésére), jó­val ritkább ajándék, mint ahányról el kívánják hitetni az irodalom hi­vatásos terjesztői. A vitathatatlanul gyenge írások esetében a baj ott van, hogy szerzőik tájékozatlanság s kritikai érzék hiá­nyában túlontúl bizonyosak munká­juk kiváló voltában. Eme alapvető tévedésből kiindulva a különben egységes tábor a kudarc magyaráza­tánál ketté oszlik. Nem ismerik föl munkájuk értékét a szerkesztők és a lektorok — így az egyik véle­mény. A másik: fölismerik ugyan az imént említett bírák az értéket, sőt mi több, nagyon is fölismerik s éppen ezért zárják le a sorompót az érvényesülés előtt, klikk-okokból. Ha ismerik esetleg a Németh László-i elmélettel vigasztalódnak, a remek­műveket, ha valóban azok a föld, a­mir sem nyeli el örökre, előbb­­utóbb kiveti magából, önszuggeszció kérdése, mennyit sikerül mindebből, elhitetnie önmagával a mindhiába kísérletezőnek. Et audiatur altera pars. Való igaz, nem minden publikált kézirat ér­demli meg a nyomdafestéket. S itt jön a konfliktus. Méltán toporzékol tehetetlen dühében, aki „nem közöl­hető” megjegyzéssel kapja vissza­­­á­hasonlóan, áttekinteni a kulturális életet is. Részletekig hatoló felmé­réssel, kritikai elemzéssel, magas szintű összegezéssel. Bevonjuk a kérdés vizsgálatába, a tennivalók kidolgozásába az érdekelteket, kon­zultálunk az emberekkel, és egy és fél-két esztendő múlva ezt a kér­dést is napirendre tűzzük. Végső fo­kon a tudományos és kulturális élet tényezői a gazdasági munkára is visszahatnak. Íme: a meggyőző, frappáns válasz szellemi életünk aggályoskodóinak, akik a reform, kétségtelenül széles sót s a lap legközelebbi számában az övénél is gyöngébbet olvas. A düh csak fokozódik, ha arra gondol, nem tehet ellene semmit. Bírósági, államigazgatási, munkajogi gyakor­latban az első fokú döntés ellen min­den esetben van fellebbezési lehető­ség s ekkor az igazság kiderülhet. (Nem biztos, hogy kiderül, van úgy, hogy csak újra, felvétel során, jóval később derül ki.) Az irodalomban azonban nincs fellebbezési lehető­ség. A szerkesztő kedvezőtlen dönté­se ellen csak másik lap szerkesztő­jéhez fordulhat a boldogtalan szerző, de ez a szerkesztő is „első fok”. Meddig bolyonghat e labirintus­ban, aki belé került? A valóban op­timisták halálukig seré, hagynak föl próbálkozásaikkal. Titokban s szívó­san dolgoznak a majdani „nagy nap” reményében s csak a posta­ lehetne — ha érdekelné — a megmondható­ja, hány küldeményüket továbbítja szerkesztőségek, kiadók, színházak címére. Akik belefáradnak a hasztalan kí­­sérletsorozatokba s föladják a „gya­korló” író-költő szerepet, nem a k­öny­­nyű tehertől szabadulnak meg. To­vábbi sorsuk? Talán ez a legizgal­masabb kérdés s az ő kedvükért szü­lettek meg e sorok is. A jobbik­ eset­ben szorgalmas olvasókká, becsüle­tes műértőkké és élvezőkké válnak. A rosszabbikban — sajnos, ez a több­ség — majdhogy a nyomtatott betű, az irodalom ellenségeivé, ennen kirekesztettségük miatt. Nem kell bizonygatni, mennyire nincs iga­zuk, tettükkel önkéntelenül is beis­merve, sohasem lehetett igazán sze­relmes nászuk az irodalommal. Pető­fi „őstehetségéhez” egy rövid élet alatt mérhetetlenül sokat hozzáta­nult — olvasott. Forgassuk a köny­veket, barátaim, minél több érde­mes művet s minél gyakrabban, hát­ha ez a cselekedetünk túl a várható lelki örömökön a vágyott állomásra is elvisz, egy valóban jó vers, elbe­szélés megírásához. Egyébként valamennyi szerencsés és kevésbé szerencsés tollforgató­­nak boldog új esztendőt! S boldog új esztendőt az olvasónak, aki nél­kül író és költő nem több, mint ár­nyék a falon, este, lámpagyújtás után. Kora és itt-ott talán már túlzsúfolt tárgyalása során attól tartottak, hogy valamiféle ökonomizmus bo­rítja el egész társadalmi életünket, és a szellem művelése, a kultúra kérdései huszadrangú ügyekké zsu­gorodnak össze. A párt vezető tes­tületében elhangzott bejelentés meg­nyugtat, jó érzéssel tölt el bennün­ket. A szellemi erők gyarapodását és a művelődési intenzitás fokozá­sát vonja maga után. Készülnünk kell a szép számadás­ra. SÁRKÖZI ANDOR ÁRA 2 FORINT JANUÁR 1.

Next