Napjaink, 1968 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1968-01-01 / 1. szám
Mai regény — mai vaióság I. MiiiimimuHttuuiiiHiiiiuiiiiiiiiiinmiiinuimiiiiiinimiiiiiimiiniiiHimiHiiimiiimiHiimiii Mesterházi Lajos: Férfikor Ez a regény nem kizárólag az író számára magánügy. Százezrek, sőt milliók érezhetik annak. Köztük a kritikus is. Miért? Jól emlékszem, micsoda ernyedetlen izgalommal olvastam Simone de Beauvoir nagyszabású remekét, a Mandarinokat. Korunk társadalmi és erkölcsi gondolkozásának eleven, gazdag, lényegig hatoló körképét adta. Pompásan ábrázolta a politikai szenvedélyt, cselekvést, erkölcsiséget, értékrendet , ami ennél is több: cáfolhatatlanul és őszintén, mivel kívülről és csupán a valóságtól vezérelve bizonyította, hogy ezekben az évtizedekben a társadalmi gondolkodás és a politikai cselekvés legteljesebben a marxizmusban és a kommunista mozgalomban testesül meg. Innen, ennek a meggyőződésnek a jegyében bírált, ironizált, kételkedett, aggódott. Becsületesen, komolyan, emberien, költőien, felkészülten. Hiszen itt minden kérdés valahogyan a mi kérdésünk is — gondoltam akkor. — De elkelne a magyar rokon mű! De hasznos lenne így mérlegre venni az ügyeinket, a tetteinket, az eszméinket, a szavainkat, a helyzetünket, a kapcsolatainkat! Most pedig itt van a Férfikor. Nem jelentéktelenebb témával, nem szűkebb anyaggal, nem kevesebb közvetlenséggel, ötven évet fog át. Ötven sűrű, mozgással,változással teli évünket: a magyar és az európai történelmet kíséri nyomon, az első világháborútól napjainkig. Lapjai sok helyütt csak úgy izzanak. Horthyék vérbosszút állnak a Tanácsköztársaságért; a Nemzetközi Brigád fölesküszik Madrid védelmére; a bujkáló kommunisták a Gestapo gyűrűjében szervezik az ellenállást; harc, munka, törtetés, marakodás az új hatalom birtoklásáért; Rákosi dönt, Révai vitázik, Nagy Imre meditál; itt vádolnak, ott védekeznek, emitt vállvetve küzdenek, amott gyáván bújnak, s tehetetlenül elfordulnak ... Saját múltunk és jelenünk néz ránk. Saját múltunkkal és jelenünkkel nézünk szembe. Értve és értetlenül. Büszkén és szégyenkezve. Haraggal és örömmel. Bizony, magánügyeinket hozza nyilvánosságra ez a könyv, így is olvassuk. Naplóként, krónikaként De vajon jól olvassuk-e így? Minden bizonnyal helyesen tesszük, ha így olvassuk. Regénynek meglehetősen következetlen, egyenetlen ugyanis. Krónikának, vallomásnak, esszének azonban kitűnő! Műfaji egyenetlensége, szerkezeti aránytalansága elsősorban az alaphelyzetből fakad. Pontosabban: annak az elkerülhetetlen következménye, hogy az alaphelyzet és a többi elem kapcsolata esetleges, olykor ellentmondásos. A keretet két összefonódó dilemma képezi. Ki él teljesebb, terem több életet: a politikus vagy a művész? Ez az egyik. Miképp lehet a mai fiatal nemzedéknek bebizonyítani, hogy apáik s nagyapáik érdemesek a becsülésre? Ez a másik. Csak kuszábbá teszi a dolgot, hogy a kommunista politikus életét épp egy kommunista művész tartja „elpolitizáltnak.” Már a kérdés maga nem eléggé mély, nem eléggé széles. Talán nem mentes a mesterkéltségtől sem. „Az életemet kell igazolni” — mondja a politikus. De nem értjük, mi miatt, mi végett, ki előtt. Ez az oktalan kisebbrendűségi érzés, ez a fölösleges önvád zavarhoz, homályossághoz vezet. Megtöri és gyöngíti a kompozíciót. Annál inkább, mivel utána — időben előtte — a kommunista politika és mozgalom ereje, igaza bizonyíttatik, bőségesen és szenvedélyesen. Másrészt: a politika és a művészet egybevetése megmarad, megreked a kijelentések és a részletek szintjén. Ábrázolásukból hiányzik a közös mértékegységgel mérhető elem. Béla, a szobrász, csupán néhány véleményével ellenlábasa Sándornak, a politikusnak. Sándor belső konfliktusaiban a szobrászság iránti nosztalgia szerepe nem több, mint a politika iránti pillanatnyi kételyek, húzódozások megjelenési formája; a szobrászati alkotás lélektanának, valamely irányzaténak tartalmát, valóságát sem kapjuk. Ismét egy rés a kompozíción: miért kellett éppen a szobrászságot választani a regény egyik alapmotívumául? Ehhez a magában is ingatag alapozáshoz és kérdezéshez viszonyítva, a regény első része elnyújtott, elkanyarodó (igaz, ez a kidolgozottabb, az epikusabb), a második rész pedig érveiben, válaszaiban alaposan megszegi az azonosság elvét. Nem a kérdésekre felel. Másra felel. Végül a sokrétű, hatalmas anyag, mintegy öntörvényeinek engedelmeskedve, megtalálja a medrét. Az életrajzi események burkát széjjelfeszíti a történelem. A személyes önvizsgálatba fogó elbeszélő egyszer csak a nemzet, s a mozgalom önvizsgálatának megszólaltatója lesz. Kibontakozik az igazi kérdés is: a kommunista eszmék, s a mozgalom miképp változtatta meg Európa, benne Magyarország történelmét, illetve Európa, benne Magyarország történelme miképp változtatta meg a kommunista mozgalmat és eszmét. (így a Férfikor szervesen illeszkedik Október ötvenedik évfordulójának világméretű szellemi ünnepléséhez.) Természetesen, az összegezés részletekből áll. ,,A folyamatban rejlik a magyarázat, másképp nem is igen magyarázható.” Ezeket a szavakat az elbeszélő mondja, Sándor, aki többnyire óvakodik az analógiáktól, az általánosításoktól, aki a tárgyias, világos, differenciált érvelés embere. Emlékezés, mérlegelés, ítélkezés közben igyekszik következetesen ragaszkodni a hitelesség, az elvszerűség, az erkölcsi igényesség, az emberi belátás négyes egységéhez. Mondhatni: ez a módszere. A regény módszere tehát. Újat is elsősorban a szemléletével, a módszerével hozott. Majd ez vezette el a legfontosabb felismerésekhez is. Mi itt a legfontosabb? Nem könynyű a választás. Oly sok félreértés, félremagyarázás után azonban jó, helyénvaló megmutatni, hogy milyen forrásokból táplálkozik a kommunisták meggyőződése, elszántsága, ereje. A Férfikor vallomása így hangzik: „Akartam a jót, a tisztességet, az emberhez méltó életet.” Minden más ebből következik, erre épül. S az olvasó érzi, tudja, hogy ez igaz. Hogy csak ez lehet igaz. Másfajta magyarázatot akár el sem hinne. Épp ilyen természetes a folytatás is. „A mi korunkban... a politika volt a legérdekesebb, amiről az ember, ha életéről számot kell adnia, beszélni tud.” Cél, út, eszköz szükségszerűen találkozik. Mint a könyv bizonyítja: nem kivételesen, hanem tömegesen. Az országból országba, városból faluba, gyárból éjszakai lokálba, börtönből műterembe vándorló, bujdosó, kerülő alakok mindenütt a politika közegében élnek. Már-már hajlandók vagyunk azt állítani, hogy századunk nem annyira az atomenergia kora, mint inkább a politikai energiáé. Férfikor. Ilyen összefüggésekben nem zsurnalisztikai fogás a világtörténelmi döntő fordulatok felsorakoztatása. Évszámok, események, konferenciák, egyezmények: megannyi közvetlen, gyors, többé-kevésbé gyökeres fordulat az egyén sorsában. A pesti kőművesre hatott a madridi vasmunkás sztrájkja, éppúgy, mint Visinszkij hamis moszkvai vádbeszéde a párizsi újságíróra, a bukaresti tisztviselőre. A hatásoknak, a kölcsönhatásoknak ezt a példátlanul kiterjedt és gyors mechanizmusát a modern élet, a modern ember első számú meghatározójának tekinti sok szociológus. Okkal, joggal. Itt, a regényben, mindez a politikára vonatkoztatva jelentkezik. Bizonyos következtetésekkel egyetemben: a kommunista mozgalom, amely éppen erre a mind teljesebb kölcsönhatásra épít, ennek a befolyásolására, irányítására törekszik, kétségkívül a kor legmodernebb politikai mozgalma. Céljaiban, szerkezetében, jellegében egyaránt. Sándor belülről mutatja meg a mozgalmat, az életre-halálra vállalt hűség pátoszával. Ez a hűség, ez a pátosz azonban nemcsak áldozatot követel. Ez értékes juss is. Célt, nyugalmat, bizonyosságot ad. Alapot egy ritka, irigylésre méltó magatartáshoz, melyben találkozik a hit és az értelem. Olyan időkben, mikor a hitnek is, az értelemnek is kemény próbákat kellett kiállnia. Sándor nem kerüli el ezeket a próbákat. Szembenéz az utóbbi évtizedek minden veszélyével, buktatójával, magyarázatot váró dolgával. Áll elébe a kockázatnak, kihívja a kockázatot, amit az őszinte kérdések rejtenek magukban. Sok és megérdemelt sikerének vagyunk együttérző és meggyőzött tanúi. Néhány ponton azonban nem oszlatja el kételyeinket. Maliciával szólva: a hite mindig végtelen, ám az érvei végesek olykor. Az igazságkeresés nyíltságával boncolgatja az önkény éveinek hazai eseményeit, összefüggéseit. De, miközben leírja a konfliktusokat, megfogalmazza a kérdéseket, gyakran megelégszik a részleges válaszszal, a könnyű győzelemmel. Például: jelzi, hogy 56 lázas és miazmás nyarát a megoldatlan nemzeti problémák, a leszorított hazafias érzelmek is fűtötték s feszítették’. Furcsa módon azonban, itt a kérdések sem egyértelműek. Elhangzik ugyan egy sor indulatos vád, gúnyos-keserűpanasz. De oly nyilvánvaló túlzással, annyi salakos dühvel, ráadásul egy részegségbe fúló, hányással végződő orgia közepette , hogy a magukban komoly kérdések elvesztik a hitelességüket. Nem kényszerítik ki a rangos választ. Elintézhetők néhány mondattal. Sajnáljuk! Mert szükségünk van, még mindig szükségünk van épp itt a világos, komoly szavakra Véletlen-e, hogy a Férfikor megírása után, megjelenése előtt indult országos vita a nemzeti kérdésről, a hazafiasságról; véletlen-e, hogy ezt ragadtuk ki a lezáratlan gondolatok közül? Sokkal inkább a könyv és a mai általános érdeklődés kapcsolatának jelét kell látnunk ebben. Bizonyítékát, hogy ez a regény valóban nem kizárólag az író számára magánügy. SZÉKELYHÍDI ÁGOSTON 4 Gulyás Mihály A jól táplált, pirospozsgás hentes lecsapta magát a fonott nádszékre, s unottan hordozta körül tekintetét a sörkerten. A kevésbé jól táplált és kevésbé pirospozsgás nő, aki vele tartott, ujját végighúzta a vaslemez-asztalon. Fintorgott. A férfi megértette, mire céloz, s máris feltápászkodott, mondván: — Azonnal intézkedjek. A pincérek éppen a söntésben lehettek. A hentesnek nem állt módjában intézkedni. Várt, asztal fölé magasodva, orra alatt vadonatúj slágert döngicsélt. Átellenben, négy-öt asztal, tucatnyi sörivó vendég messziségében az üzletvezető tűnt fel, feketében és sietősen. — Hé! — hallatta hangját a hentes, nem túl erősen, csak annyira, hogy az üzletvezetőt megtorpantsa. — Gyere csak ide! — Intett is a hentes, begörbedt karral, akkurátusan, de mégis könnyedén. Mozdulatában volt valami a nagyurak filmekről ismert, előkelő lagymatagságából, és rátartiságából is, természetesen. Olyan ember benyomását keltette, mint aki teljesen biztos a dolgában, hogy visszautasítással eleve nem kell számolnia. És ekkor történt az, mely e sorok íróját felébresztette az elbágyasztó sör álmatag hangulatából. A hentes és a vendéglátóipari főnök között levő asztaloknál mozgás támadt, három férfi pattant fel, hirtelen, szolgálatkészen, s mindhárom megindult a hentes felé. — Parancsolj, Dezsőkéri! — mondta már messziről ugyanazt, ugyanúgy a három különböző férfi, hangjukban, derekuk tartásában meglepő hasonlóság mutatkozott — az alárendeltség gravitációjában alázkodik meg így az ember. A hentes keze elhárítóan lendült, és majdhogynem dühösen szólt rájuk: — Nem nektek intettem! A három férfi visszanyerte másoktól elkülönítő arcát, melyen az édes megkönnyebbülés mosolya cikkant át — és belesüllyedtek a regiment vendég névtelenségébe. A félpercnyi jelenet egyetlen másodperc alatt ellobogott, a kánikula forróságában. Ennyi maradt belőle. A három férfi, státuszát tekintve, semmiképpen sem tartozik a hentesek rendjébe, más kategóriák: ügyvéd, magas beosztású közhivatalnok, vállalati főmérnök. Honnan tehát a jól táplált, pirospozsgás férfi presztízse, mondhatnám így is: közéleti súlya? És a húsbolt jutott eszembe, melyet e derék férfiú vezet, s mert jellemét nem tarthattam egészen szimpatikusnak, gondolatban hadat üzentem érdemtelenül felszorzott presztízsének, azaz piaci fogalmakkal csaptam le rá, keresletet meghaladó kínálattal. Mert a hiánycikk-presztízs ellen hiábavaló a morál sáncaiból hadakozni. Egyébként az a három férfi is megéri a pénzét... Hiánycikk és presztízs F. L. emlékére. Csobány Kálmán rézkarca. A 4. miskolci országos grafikai biennále anyagából. Sólymos Ida Neve és arca is lefagy Megvolt az arc valamikor A széken ült, itt a szobában s nekem szárnyam, föléje szálltam Te még nem hiszed én tudom úgy hívjuk majd: valamikor Neve és arca is lefagy Helyére másik arc bukik föl Ő nem érkezik semmikor s nem énekel az ünnepekről Pogány litániáiból egy dossziényit itt hagyott Mint a hatodnapos halott , kifakultak e szózatok Csak én emlékszem rája mostig Kiáltozása még bebotlik telefonomat csörgeti Zúg mint egy tébolyult rovar Maga se tudja mit akar Mezei András Metamorfózis Kiment a ház az ablakon, csodálkozhatsz a falakon, minden téglája idegen, a külvilág él idebenn. Szállnak a régi bútorok, azok az égi vitrinek, mint űrbéli korall-sziget száz csigalépcső imbolyog. A meztelen vízvezeték mint egy ábra, ha föllebeg, a megnyíló csaptelepek ontják a múltak jóízét. Parketták állnak fényesen, táncosok fejjel lefele, fülükben megfordult zene, süket csend, végérvényesen. Egy-egy könyv kettős lapjai, leolthatatlan lámpafény nyugtat a sorok felszínén, mélyükből üvölt valaki. És összetolva két fotel, melyben a kisgyermek aludt, hogy lássa isten a tanút, mint ama jászlat Betlehem. S míg átdereng a porcelán, asztalok, ezüst kanalak úsznak haránt a hold alatt, hol anyaként dísztárgya áll. S magányosan egy rézkilincs a nyithatatlan semmiben, mint múzeumában pihen, a magára kattant bilincs. A gyűszű, olló egyedül az ujjak emlékeivel, s mint meghitt, régi égi jel: vörösréz vasaló repül. Ahogy kifordult az a ház önmagából az ablakon, vak űrben száguldó plafon eltűnt, mint mozivarázs. És újra kigyúlt a sötét, a biblikus, nagy csillag-ég, mint egy kozmikus kövület, visszaszállott az épület. Csanády János Téli rímek A szürkeség fölött a lassú rímek úgy feketédnek, mint a télmadár, ágról ágra fázva mendegélnek, mint akinek fáradt szárnya már. Elbújnának élő rengetegben, mint a forró, eleven vadak, de mint száműzöttek vad hidegban, ők, a fagytól üldözött szavak. Fehér hó száll a fekete tollra, szél veri a zengő ágakat. Lassan bujdokolnak sorról sorra, álmodva lángoló álmokat. Hajnalra mind nyíllal átlőtt sassá változik, de nem fél már soha, hogy megremeg szédítő magasság kék hegyein szárnya sátora. Palasovszky Ödön Visszaadom a kékhajú reggelt Visszaadom nektek a föld örökét, A zúzmarákat, Az égi eget S a reggelekben égő reggelt. A tiétek már minden ösvény, A rétek bársony lábnyoma, Az ormok hívó tekintete, A suhanások városai, lajtorjái holnapi gondolatoknak És forró medre Minden bujtó asszonyt ölnek. Ez mind a tiétek, visszaadom A kalandozást a kék mezőkön, A beláthatatlan tengereket, Szíveteknek a meredekséget S lépteiteknek a fényt. Visszaadom nektek a szomjúságot. Visszaadom nektek a régi jogon A célt, a mindig változót S a célok irdatlan erdejében Az ágbogak céltalan ágbogait. Eloldom a tűz lovait, Égi madarak röptét kitárom, Visszaadom nektek a reggelt, A kékhajút. Visszaadom nektek az útvesztőket S a szabad választást a keresztutakon. Nem adhatok mást, visszaadom A zúzmarákat, Az égi eget S nyers kitakart ölét a szenvedélynek. És visszaadom, Mert visszaadom A gyötrelmes, gyönyörű bolyongást.