Napjaink, 1968 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1968-01-01 / 1. szám

Mai regény — mai vaióság I. MiiiimimuHttuuiiiHiiiiuiiiiiiiiiinmiiinuimiiiiiinimiiiiiimiiniiiHimiHiiimiiimiHiimiii Mesterházi Lajos: Férfikor Ez a regény nem kizárólag az író számára magánügy. Százezrek, sőt milliók érezhetik annak. Köztük a kritikus is. Miért? Jól emlékszem, micsoda ernyedet­­len izgalommal olvastam Simone de Beauvoir nagyszabású remekét, a Mandarinokat. Korunk társadalmi és erkölcsi gondolkozásának eleven, gazdag, lényegig hatoló körképét adta. Pompásan ábrázolta a politikai szenvedélyt, cselekvést, erkölcsiséget, értékrendet , ami ennél is több: cáfolhatatlanul és őszintén, mivel kívülről és csupán a valóságtól ve­zérelve bizonyította, hogy ezekben az évtizedekben a társadalmi gon­dolkodás és a politikai cselekvés legteljesebben a marxizmusban és a kommunista mozgalomban testesül meg. Innen, ennek a meggyőződés­nek a jegyében bírált, ironizált, ké­telkedett, aggódott. Becsületesen, komolyan, emberien, költőien, fel­­készülten. Hiszen itt minden kérdés valahogyan a mi kérdésünk is — gondoltam akkor. — De elkelne a magyar rokon­ mű! De hasznos lenne így mérlegre venni az ügyeinket, a tetteinket, az eszméinket, a szavain­kat, a helyzetünket, a kapcsolatain­kat! Most pedig itt van a Férfikor. Nem jelentéktelenebb témával, nem szűkebb anyaggal, nem kevesebb közvetlenséggel, ötven évet fog át. Ötven sűrű, mozgással,változással teli évünket: a magyar és az európai történelmet kíséri nyomon, az első világháborútól napjainkig. Lapjai sok helyütt csak úgy izzanak. Horthy­­ék vérbosszút állnak a Tanácsköz­társaságért; a Nemzetközi Brigád fölesküszik Madrid védelmére; a bujkáló kommunisták a Gestapo gyűrűjében szervezik az ellenállást; harc, munka, törtetés, marakodás az új hatalom birtoklásáért; Rákosi dönt, Révai vitázik, Nagy Imre me­ditál; itt vádolnak, ott védekeznek, emitt vállvetve küzdenek, amott gyáván bújnak, s tehetetlenül elfor­dulnak ... Saját múltunk és jele­nünk néz ránk. Saját múltunkkal és jelenünkkel nézünk szembe. Értve és értetlenül. Büszkén és szégyenkezve. Haraggal és örömmel. Bizony, ma­gánügyeinket hozza nyilvánosságra ez a könyv, így is olvassuk. Naplóként, króni­kaként De vajon jól olvassuk-e így? Minden bizonnyal helyesen tesszük, ha így olvassuk. Regénynek megle­hetősen következetlen, egyenetlen ugyanis. Krónikának, vallomásnak, esszének azonban kitűnő! Műfaji egyenetlensége, szerkezeti aránytalansága elsősorban az alap­helyzetből fakad. Pontosabban: an­nak az elkerülhetetlen következmé­nye, hogy az alaphelyzet és a többi elem kapcsolata esetleges, olykor el­lentmondásos. A keretet két össze­fonódó dilemma képezi. Ki él telje­sebb, terem több életet: a politikus vagy a művész? Ez az egyik. Miképp lehet a mai fiatal nemzedéknek be­bizonyítani, hogy apáik s nagyapáik érdemesek a becsülésre? Ez a má­sik. Csak kuszábbá teszi a dolgot, hogy a kommunista politikus életét épp egy kommunista művész tartja „elpolitizál­tnak.” Már a kérdés maga nem eléggé mély, nem eléggé széles. Talán nem mentes a mester­kéltségtől sem. „Az életemet kell igazolni” — mondja a politikus. De nem értjük, mi miatt, mi végett, ki előtt. Ez az oktalan kisebbrendűségi érzés, ez a fölösle­ges önvád zavarhoz, homályossághoz vezet. Megtöri és gyöngíti a kompo­zíciót. Annál inkább, mivel utána — időben előtte — a kommunista poli­tika és mozgalom ereje, igaza bizo­­nyíttatik, bőségesen és szenvedélye­sen. Másrészt: a politika és a mű­vészet egybevetése megmarad, meg­reked a kijelentések és a részletek szintjén. Ábrázolásukból hiányzik a közös mértékegységgel mérhető elem. Béla, a szobrász, csupán néhány vé­leményével ellenlábasa Sándornak, a politikusnak. Sándor belső konflik­tusaiban a szobrászság iránti nosz­talgia szerepe nem több, mint a politika iránti pillanatnyi kételyek, húzódozások megjelenési formája; a szobrászati alkotás lélektanának, va­lamely irányzaténak tartalmát, va­lóságát sem kapjuk. Ismét egy rés a kompozíción: miért kellett éppen a szobrászságot választani a regény egyik alapmotívumául? Ehhez a ma­gában is ingatag alapozáshoz és kér­dezéshez viszonyítva, a regény első része elnyújtott, elkanyarodó (igaz, ez a kidolgozottabb, az epikusabb), a második rész pedig érveiben, vá­laszaiban alaposan megszegi az azo­nosság elvét. Nem a kérdésekre felel. Másra felel. Végül a sokrétű, hatalmas anyag, mintegy öntörvényeinek engedelmes­­kedve, megtalálja a medrét. Az élet­rajzi események burkát széjjelfeszíti a történelem. A személyes önvizs­gálatba fogó elbeszélő egyszer csak a nemzet, s a mozgalom önvizsgálatá­nak megszólaltatója lesz. Kibontako­zik az igazi kérdés is: a kommu­nista eszmék, s a mozgalom miképp változtatta meg Európa, benne Magyarország történelmét, illetve Európa, benne Magyarország törté­nelme miképp változtatta meg a kommunista mozgalmat és eszmét. (így a Férfikor szervesen illeszkedik Október ötvenedik évfordulójának világméretű szellemi ünnepléséhez.) Természetesen, az összegezés rész­letekből áll. ,,A folyamatban rejlik a magyarázat, másképp nem is igen magyarázható.” Ezeket a szavakat az elbeszélő mondja, Sándor, aki többnyire óvakodik az analógiáktól, az általánosításoktól, aki a tárgyias, világos, differenciált érvelés embere. Emlékezés, mérlegelés, ítélkezés közben igyekszik következetesen ra­gaszkodni a hitelesség, az elvszerű­ség, az erkölcsi igényesség, az em­beri belátás négyes egységéhez. Mondhatni: ez a módszere. A re­gény módszere tehát. Újat is első­sorban a szemléletével, a módszeré­vel hozott. Majd ez vezette el a leg­fontosabb felismerésekhez is. Mi itt a legfontosabb? Nem köny­­nyű a választás. Oly sok félreértés, félremagyarázás után azonban jó, helyénvaló meg­mutatni, hogy milyen forrásokból táplálkozik a kommunisták meggyő­ződése, elszántsága, ereje. A Férfi­kor vallomása így hangzik: „Akar­tam a jót, a tisztességet, az ember­hez méltó életet.” Minden más eb­ből következik, erre épül. S az olvasó érzi, tudja, hogy ez igaz. Hogy csak ez lehet igaz. Más­fajta magyarázatot akár el sem hinne. Épp ilyen természetes a foly­tatás is. „A mi korunkban... a po­litika volt a legérdekesebb, amiről az ember, ha életéről számot kell adnia, beszélni tud.” Cél, út, eszköz szükségszerűen találkozik. Mint a könyv bizonyítja: nem kivételesen, hanem tömegesen. Az országból or­szágba, városból faluba, gyárból éj­szakai lokálba, börtönből műterem­be vándorló, bujdosó, kerülő alakok mindenütt a politika közegében él­nek. Már-már hajlandók vagyunk azt állítani, hogy századunk nem annyira az atomenergia kora, mint inkább a politikai energiáé. Férfi­kor. Ilyen összefüggésekben nem zsur­nalisztikai fogás a világtörténelmi döntő fordulatok felsorakoztatása. Évszámok, események, konferen­ciák, egyezmények: megannyi köz­vetlen, gyors, többé-kevésbé gyöke­res fordulat az egyén sorsában. A pesti kőművesre hatott a madridi vasmunkás sztrájkja, éppúgy, mint Visinszkij hamis moszkvai vádbe­széde a párizsi újságíróra, a buka­resti tisztviselőre. A hatásoknak, a kölcsönhatásoknak ezt a példátla­nul kiterjedt és gyors mechanizmu­sát a modern élet, a modern ember első számú meghatározójának te­kinti sok szociológus. Okkal, joggal. Itt, a regényben, mindez a politi­kára vonatkoztatva jelentkezik. Bi­zonyos következtetésekkel egyetem­ben: a kommunista mozgalom, amely éppen erre a mind teljesebb kölcsönhatásra épít, ennek a befo­lyásolására, irányítására törekszik, kétségkívül a kor legmodernebb politikai mozgalma. Céljaiban, szer­kezetében, jellegében egyaránt. Sándor belülről mutatja meg a mozgalmat, az életre-halálra vállalt hűség pátoszával. Ez a hűség, ez a pátosz azonban nemcsak áldozatot követel. Ez értékes juss is. Célt, nyugalmat, bizonyosságot ad. Ala­pot egy ritka, irigylésre méltó ma­gatartáshoz, melyben találkozik a hit és az értelem. Olyan időkben, mikor a hitnek is, az értelemnek is kemény próbákat kellett kiállnia. Sándor nem kerüli el ezeket a pró­bákat. Szembenéz az utóbbi évtize­dek minden veszélyével, buktatójá­val, magyarázatot váró dolgával. Áll elébe a kockázatnak, kihívja a kockázatot, amit az őszinte kérdé­sek rejtenek magukban. Sok és megérdemelt sikerének vagyunk együttérző és meggyőzött tanúi. Né­hány ponton azonban nem oszlatja el kételyeinket. Maliciával szólva: a hite mindig végtelen, ám az érvei végesek olykor. Az igazságkeresés nyíltságával boncolgatja az önkény éveinek ha­zai eseményeit, összefüggéseit. De, miközben leírja a konfliktusokat, megfogalmazza a kérdéseket, gyak­ran megelégszik a részleges válasz­­szal, a könnyű győzelemmel. Pél­dául: jelzi, hogy 56 lázas és miaz­­más nyarát a megoldatlan nemzeti problémák, a leszorított hazafias ér­zelmek is fűtötték s feszítették’. Furcsa módon azonban, itt a kér­dések sem egyértelműek. Elhangzik ugyan egy sor indulatos vád, gú­­nyos-keserű­­panasz. De oly nyil­vánvaló túlzással, annyi salakos dühvel, ráadásul egy részegségbe fúló, hányással végződő orgia köze­pette , hogy a magukban komoly kérdések elvesztik a hitelességüket. Nem kényszerítik ki a rangos vá­laszt. Elint­ézhetők néhány mondat­tal. Sajnáljuk! Mert szükségünk van, még mindig szükségünk van épp itt a világos, komoly szavakra Véletlen-e, hogy a Férfikor meg­írása után, megjelenése előtt indult országos vita a nemzeti kérdésről, a hazafiasságról; véletlen-e, hogy ezt ragadtuk ki a lezáratlan gondolatok közül? Sokkal inkább a könyv és a mai általános érdeklődés kapcsola­tának jelét kell látnunk ebben. Bi­zonyítékát, hogy ez a regény való­ban nem kizárólag az író számára magánügy. SZÉKELYHÍDI ÁGOSTON 4 Gulyás Mihály A jól táplált, pirospozsgás hentes lecsapta ma­gát a fonott nádszékre, s unottan hordozta körül tekintetét a sörkerten. A kevésbé jól táplált és kevésbé pirospozsgás nő, aki vele tartott, ujját végighúzta a vaslemez-aszta­lon. Fintorgott. A férfi megértette, mire céloz, s már­is feltápászkodott, mondván: — Azonnal intézkedjek. A pincérek éppen a söntésben lehettek. A hentes­nek nem állt módjában intézkedni. Várt, asztal fölé magasodva, orra alatt vadonatúj slágert döngicsélt. Át­­ellenben, négy-öt asztal, tucatnyi sörivó vendég messzi­­ségében az üzletvezető tűnt fel, feketében és sietősen. — Hé! — hallatta hangját a hentes, nem túl erősen, csak annyira, hogy az üzletvezetőt megtorpantsa. — Gyere csak ide! — Intett is a hentes, begörbedt kar­ral, akkurátusan, de mégis könnyedén. Mozdulatában volt valami a nagyurak filmekről ismert, előkelő lagy­matagságából, és rátartiságából is, természetesen. Olyan ember benyomását keltette, mint aki teljesen biztos a dolgában, hogy visszautasítással eleve nem kell szá­molnia. És ekkor történt az, mely e sorok íróját felébresztet­te az elbágyasztó sör álmatag hangulatából. A hentes és a vendéglátóipari főnök között levő asztaloknál mozgás támadt, három férfi pattant fel, hirtelen, szol­gálatkészen, s mindhárom megindult a hentes felé. — Parancsolj, Dezsőkéri! — mondta már messziről ugyanazt, ugyanúgy a három különböző férfi, hangjuk­ban, derekuk tartásában meglepő hasonlóság mutatko­zott — az alárendeltség gravitációjában alázkodik meg így az ember. A hentes keze elhárítóan lendült, és majdhogynem dühösen szólt rájuk: — Nem nektek intettem! A három férfi visszanyerte másoktól elkülönítő ar­cát, melyen az édes megkönnyebbülés mosolya cikkant át — és belesüllyedtek a regiment vendég névtelen­ségébe. A félpercnyi jelenet egyetlen másodperc alatt ellobogott, a kánikula forróságában. Ennyi maradt belőle. A három férfi, státuszát tekintve, semmiképpen sem tartozik a hentesek rendjébe, más kategóriák: ügyvéd, magas beosztású közhivatalnok, vállalati főmérnök. Honnan tehát a jól táplált, pirospozsgás férfi presztízse, mondhatnám így is: közéleti súlya? És a húsbolt jutott eszembe, melyet e derék férfiú vezet, s mert jellemét nem tarthattam egészen szimpa­tikusnak, gondolatban hadat üzentem érdemtelenül fel­szorzott presztízsének, azaz piaci fogalmakkal csaptam le rá, keresletet meghaladó kínálattal. Mert a hiány­cikk-presztízs ellen hiábavaló a morál sáncaiból hada­kozni. Egyébként az a három férfi is megéri a pénzét... Hiánycikk és presztízs F. L. emlékére. Csobány Kálmán rézkarca. A 4. miskolci országos grafikai biennále anyagából. Sólymos Ida Neve és arca is lefagy Megvolt az arc valamikor A széken ült, itt a szobában s nekem szárnyam, föléje szálltam Te még nem hiszed én tudom úgy hívjuk majd: valamikor Neve és arca is lefagy Helyére másik arc bukik föl Ő nem érkezik semmikor s nem énekel az ünnepekről Pogány litániáiból egy dossziényit itt hagyott Mint a hatodnapos halott , kifakultak e szózatok Csak én emlékszem rája mostig Kiáltozása még bebotlik telefonomat csörgeti Zúg mint egy tébolyult rovar Maga se tudja mit akar Mezei András Metamorfózis Kiment a ház az ablakon, csodálkozhatsz a falakon, minden téglája idegen, a külvilág él idebenn. Szállnak a régi bútorok, azok az égi vitrinek, mint űrbéli korall-sziget száz csigalépcső imbolyog. A meztelen vízvezeték mint egy ábra, ha föllebeg, a megnyíló csaptelepek ontják a múltak jóízét. Parketták állnak fényesen, táncosok fejjel lefele, fülükben megfordult zene, süket csend, végérvényesen. Egy-egy könyv kettős lapjai, leolthatatlan lámpafény nyugtat a sorok felszínén, mélyükből üvölt valaki. És összetolva két fotel, melyben a kisgyermek aludt, hogy lássa isten a tanút, mint ama jászlat Betlehem. S míg átdereng a porcelán, asztalok, ezüst kanalak úsznak haránt a hold alatt, hol anyak­ént dísztárgya áll. S magányosan egy rézkilincs a nyithatatlan semmiben, mint múzeumában pihen, a magára kattant bilincs. A gyűszű, olló egyedül az ujjak emlékeivel, s mint meghitt, régi égi jel: vörösréz vasaló repül. Ahogy kifordult az a ház önmagából az ablakon, vak űrben száguldó plafon eltűnt, mint mozi­varázs. És újra kigyúlt a sötét, a biblikus, nagy csillag-ég, mint egy kozmikus kövület, visszaszállott az épület. Csanády János Téli rímek A szürkeség fölött a lassú rímek úgy feketédnek, mint a télmadár, ágról ágra fázva mendegélnek, mint akinek fáradt szárnya már. Elbújnának élő rengetegben, mint a forró, eleven vadak, de mint száműzöttek vad hidegban, ők, a fagytól üldözött szavak. Fehér hó száll a fekete tollra, szél veri a zengő ágakat. Lassan bujdokolnak sorról sorra, álmodva lángoló álmokat. Hajnalra mind nyíllal átlőtt sassá változik, de nem fél már soha, hogy megremeg szédítő magasság kék hegyein szárnya sátora. Palasovszky Ödön Visszaadom a kékhajú reggelt Visszaadom nektek a föld örökét, A zúzmarákat, Az égi eget S a reggelekben égő reggelt. A tiétek már minden ösvény, A rétek bársony lábnyoma, Az ormok hívó tekintete, A suhanások városai, lajtorjái holnapi gondolatoknak És forró medre Minden bujtó asszonyt ölnek. Ez mind a tiétek, visszaadom A kalandozást a kék mezőkön, A beláthatatlan tengereket, Szíveteknek a meredekséget S lépteiteknek a fényt. Visszaadom nektek a szomjúságot. Visszaadom nektek a régi jogon A célt, a mindig változót S a célok irdatlan erdejében Az ágbogak céltalan ágbogait. Eloldom a tűz lovait, Égi madarak röptét kitárom, Visszaadom nektek a reggelt, A kékhajút. Visszaadom nektek az útvesztőket S a szabad választást a keresztutakon. Nem adhatok mást, visszaadom A zúzmarákat, Az égi eget S nyers kitakart ölét a szenvedélynek. És visszaadom, Mert visszaadom A gyötrelmes, gyönyörű bolyongást.

Next