Napjaink, 1969 (8. évfolyam, 2-12. szám)

1969-02-01 / 2. szám

FÉLKARÚ D­AIDALOSZ P­ataki Béla saját két lábán tért haza a kórházból, de csak egy kézzel. Fél karja odamaradt. A kis csomagot a felesége hozta utána. Ő csak a gond­jait és fájdalmait cipelte. A kórházból már elege volt, de hazatérni sem volt kedve. Félt a kisfiától, mint ahogy a gyerek is félt fél­karú apjától. Mikor a kórházban az asszony és a gyerek meglátogatták, már tudta, hogy baj lesz. A gyerek megállt az ágy végénél, és nem akart odamenni hozzá. Pedig ő any­­nyira szerette volna megsimogatni megma­radt fél kezével. A gyerek azonban csak állt, és mereven, riadt­ könnyes szemekkel nézte. Mintha nem is az ő gyereke lenne. Amikor elmentek, a gyerek szinte suttogva köszönt, és nem nézett vissza a kórterem ajtajából. Ettől kezdve Pataki Béla nem szólt senki­hez, nem beszélt, csak akkor, ha az orvosok nógatták. Elege volt az életből. Üres, hideg lakás fogadta őket. A gyerek iskolában volt. Az asszony gyorsan begyúj­tott a sparheltbe, aztán a szobában megve­tette az ágyat. Pataki Béla levetkőzött, egy székre dobálta ügyetlenül levetett ruháit, és bebújt a dunyha alá. A hidegtől megborzon­gott a teste. Egy darabig lehunyt szemmel feküdt, hallotta a konyhából beszűrődő zajo­kat. Tudta, ebédet főz a felesége. Az elfüg­gönyözött ablakon keresztül, lehúnyt szem­mel is érezte a két halántékán a kinti havat. Kinyitotta a szemét, és látta a fehér hóban feketéllő szilvafákat. Hangos robajjal jött meg a gyerek az is­kolából, fütyörészve rohant el a szobaajtó előtt, de ahogy belépett a konyhába, hirtelen elhallgatott. Az asszony és a gyerek suttogá­sát már nem hallotta Pataki Béla, de tudta, pontosan tudta, mi történik a konyhában. Később bejött a felesége, párolgó levest ho­zott tányérban, s nyomában megjelent a gye­rek is. A férfi félig lehunyt szemhéjai alól figyelte a gyereket, aki megállt a küszöbön és az ajtófélfának támaszkodott. Félelem és kíváncsiság csillogott a szemében. Az asz­­szony az ágyhoz vitte a levest, de a férfi in­tett, hogy nem kell. A gyerek nyomban el­tűnt az ajtóból. Az egyik nap beteglátogató érkezett. Azt mondta, a szakszervezettől jött. Barna sza­­neck­ben hozott valamit, sokat beszélt,­ kér­dezett, érdeklődött, de Pataki Béla egy szót sem ejtett ki az ajkán. Keresztülnézett rajta, mint a levegőn. Aztán hallotta, amint a be­teglátogató kint a feleségével beszél, nyikor­­dult az ajtó és ismét csend lett sokáig. Egé­szen tavaszig. Kinyílott az idő. Pataki Béla madarakat és virágzó fákat látott, ha kinézett az ablakon, de ő egyre csak arra várt, hogy kisfia szep­lős arcát láthassa egészen közelről és sokáig. Örökké. Amíg él. De a gyerek nem jött kö­zelebb, csak az asztalig, ami néhány lépésre állt az ágytól. Ha ott megállt rövid időre, zavartan nézte apja idegenül lesoványodott, megviselt arcát. S ha a férfi felnyitotta sze­mét, a gyerek, szinte lábujjhegyen, kiosont a szobából. Pataki Béla nem egyszer hallotta, amint a felesége korholja a gyereket. Ő azon­ban nem szólt. Azóta sem, hogy eljött a kór­házból. Mintha megnémult volna. Kérni nem kellett, hiszen felesége szinte a gondolatait is kitalálta. Tavasz végén álmodott először Pataki Béla. Nagyo’háborút látott álmában. Bombázták, lőtték azt a kisvasutat is, amely a bányához vitte őket. Ő valamilyen árokban húzta meg magát, és a testével takarta el kisfiát a há­ború elől. Aztán amikor elhalkult a lövöldö­zés, olyan kihalt lett a táj, mintha soha sen­ki sem élt volna itt. Rozsdás volt a kisvasút sínszalagja, magas gaz nőtte be mindkét partját. A fákat mintha kemény jégeső bo­rotválta volna le, vizes törzsük meredt csak a szürke ég felé. De érdekes, a füvek zöl­dültek. És a sínpár két oldalán nagy bomba­tölcsérek ásítoztak, s szállt belőlük a pára. Egy kisgyerek jött a kihalt tájon, talpfáról talpfára lépegetett. Hóna alatt kis növendék­fákat, csemetéket, husángokat hozott. Aztán minden bombatölcsérnél megállt. Belenézett, és lebotorkált az aljába, egészen odáig, amíg a gödörben összegyűlt víz engedte. Aztán sorban, minden bombatölcsérben elültetett egy kis fát, csemetét. Ő szólni akart a gye- Oravec János elbeszélése Bozsik István illusztrációi­­ reknek, hogy gödör kell ugyan a faültetés­hez, de nem bombatölcsér, de al­kor a gye­rek ránézett, s neki elállt a szava, lélegzete. Az ő kisfia volt, az ő szeplős kisfia... Némán telt el a nyár is, de nem bénán. A gyerek az iskolával elment üdülőtáborba. Pa­taki Béla úgy érezte, mintha valamit enge­dett volna a szívét markoló vaskéz szorítása. Nagyon hiányzott a gyerek még arra a napi egy-két percre is, mint eddig, mégis vala­hogyan könnyebb lett. A nap nagy részét kint töltötte az udvaron egy durva lópokrócon a diófa árnyékában. Először csak nézelődött, aztán figyelni kezdett. Figyelte a világot, az ő világát. Ült naphosszat, ráfigyelt a szíve dobbanására, korgó gyomrára, észrevette a cigaretta kesernyés ízét, a gyufa láthatatlan lángját a napfényben. Figyelte az udvar szinte semmi­ életét, a kert neszeit, a vere­beket, fecskéket, galambokat, lepkéket, boga­rakat. Figyelte, hogyan lesz árnyéka a fának, kerítésnek, háznak, a kéményből kisurranó könnyű füstnek. Olyan dolgokat, életeket, küzdelmeket látott meg maga körül, amilye­neket eddig még soha. Sokáig elnézte, ho­gyan mos a felesége az udvari lócára fekte­tett teknőben, szinte a fogai között érezte a mosószappan szúrós szagát. Figyelni kezdett a szomszéd nyitott ajtaján kitóduló, a rádió­ból odatolakodó nagyvilág zavaros életére, hangjaira, az utcán elmenők beszélgetésére. Megmaradt fél keze és a nyelve még béna volt, de a gondolatai már nem vetéltek el, a szeme ismét látott, és jobb volt, ha nyitva tartotta, mintha ráhajtotta volna szemhéjait. Sajátos életfilozófiája alakult ki. Tudta, hogy az ő számára most két dolog fontos. Először is le kell szoknia arról, hogy két keze van, másodszor pedig hozzá kell szok­nia ahhoz, hogy csak egy keze van. Sokat gondolkozott azon, hogy lehet-e ezt egyszer­re, vagy külön-külön kell megszokni ezeket. Mert azt már ekkorra igen jól tudta, hogy egy munkásember számára a kettő nem ugyanaz. Sajátos életfilozófiája mellett, vagy éppen ennek egyik alapjaként sajátos súly­rendszere is kialakult. Tudta, érezte, hogy ami a világ számára egy kiló, az az ő szá­mára nem annyi. Több mint egy kiló. Szinte szó szerint eszébe jutott, amit a vájártanfo­lyamon tanult: „A bányászcsákány a vájár egyik legfontosabb kéziszerszáma ma is. Van­nak egy- és kétnyelű csákányok. A csákány súlya 1 és 2,5 kg között váltakozik. Legfon­tosabb csákánymunka a réselés és a munka­hely egyengetése...” Az egyik napos délelőtt, amikor a felesége elment a boltba, Pataki Béla fél kezére tá­maszkodva feltápászkodott a pokrócról, és befűzetle­n bakancsában odaszédelgett a kert­kapuhoz. Óvatosan kinyitotta, és bement a körtefához. Darazsak rebbentek szét, s ahogy felnyúlt az ágak közé, ahogy hozzáért a gyü­mölcshöz, az máris a tenyerébe csusszant. Nem kellett leszakítani. Csak odatartani a kezét. Érezte a körte súlyát, napmelegét, nézte meleg színeit, aztán beleharapott. Él­vezte az ízét, illatát. Aztán meglátta a hin­tát. A kis gyerekhintát. Mozdulatlanul és árván függött a négv vékony kötélen. Sokáig nézte, s közben elfelejtkezett a körtéről is. Egyszer csak mintha megmozdult volna a hinta. Mintha a napsugarak lódították volna meg. Vagy talán ő szédült meg egy pilla­natra? Szinte nem is gondolkozott, csak ment a hinta felé, mert az hívta, húzta magához, kínálta magát. Éppen hogy csak belefért. Beleszorította a testét, aztán fél kezével meg­fogta az egyik kötelet, közelebb húzta ma­gához a térdeit, és meglódította a hintát. Vele ingott az egész fa, nemcsak az az ág, amelyik a hintát tartotta. Érezte, hogy elál­­mosodik, tudta, hogy itt fog elaludni, ha azonnal nem megy el innen. De maradt. És a hinta leheletnyit mozgott vele előre-hátra, mintha a szíve hajtotta volna. Lehúnyta a szemét... Így talált rá a felesége. Ült a hintában, be­­fűzetlen bakancsba dugott lába a földön nyu­godott, kezével erősen markolta a hinta kö­telét. Sütött a nap, sugarai a fa levelei kö­zött is megtalálták az arcát, fakó haját, sző­rös, nyugodt arcát. Az asszony sokáig nézte a szundikáló embert, aztán a szájához kapta a kezét, hirtelen elfordult, és könnyeivel küszködve kiment a kertből. Ez a nyár szinte téglává égette Pataki Bé­lát. Az embercserép azonban nem törik olyan könnyen. A vénasszonyok nyara olyan lassan úszott el a bányatelep fölött, mint az ökörnyál. Meg-megakadt még egy ideig a hegykoszorú csúcsán, és fülledt, álmos meleget bocsátott a házak piros cserepeire. A hegy déli olda­lán cukorrá érett a szőlő, az erdőben piros­­lott a csipkebogyó, és az egyik kertben má­sodik virágját bontotta az orgonabokor. Pataki Béla az udvar sarkában, a diófa alatti szőlőlugasban ült a kis sámlin. Ki­nyújtott lábai kilógtak a lugas árnyékából, meztelen talpával a ferdén bezuhanó nap­fénynek támaszkodott. A két otromba fapa­pucs gazdátlanul hevert mellette. A férfi te­nyerével végigtörölte izzadó arcát, aztán de­rékig kigombolta az inget. Egy kézzel ügyet­lenül cigarettát kotort elő a szinte lemezzé merevült munkásnadrág zsebéből, a dobozt két térde közé szorítva meggyújtotta rajta a gyufát, aztán tüzet vett a cigarettára is. Ahogy kifújta a füstöt, kínjában megcsikor­gatta a fogát. Szívta a cigarettát és várt. A kapu nyikorgására Pataki Béla felkapta a fejét. A kerten keresztül futott a gyerek, lóbálta az iskolatáskát. Amikor az udvarra ért, és meglátta az apját, megtorpant. Le­csendesedett. Megállt egy pillanatra, kifújta magát. A szeplős, vézna gyereket pirosra pi­rította a napfény. Haja baglyos volt, csak a homloka sarkán kényszerült egymás mellé néhány vékony hajszál, egy fürt, mely fel­csavarodott a feje tetejére, mint forgószélben a hosszú szálú gyenge füvek. A gyerek nézte az apját, aki nem mozdult, és aki arra gon­dolt, hogy a kisfia fél a félkarú apjától. A gyerek lassan mozdulva, koppanó léptekkel bement a téglajárdán a konyhába. A férfi el­dobta a cigarettavéget, és sokáig nézte, ho­gyan ég, parázslik a földön, és szinte kiszik­kasztja forróságával maga körül a földet. Később a gyerek kijött a konyhából, és tá­volabb, a múlt évben kivágott almafa tör­zsére ült. Lekváros kenyeret evett. Néha egy­­egy falatot odadobott a köréje gyűlt csir­kéknek. Aztán elfogyott a kenyér, de a csir­kék ottmaradtak, és úgy ültek le sorban a fatörzsre, mintha közel lenne az este. Később oldalra fordították a fejüket, és a magasba néztek. Egy csapat galamb körözött a ház­tetők fölött. A gyerek is utánuk kapta a fe­jét, de aztán már nem a galambokat, hanem a színes papírsárkányt nézte, amelyet a Tö­rök-hegy felett lebegtetett a szellő. Pataki Béla leeresztett szemhéja alól is jól látta a gyerek minden mozdulatát. És ami­kor kinyitotta a szemét, látta a kopár hegy­gerincen szaladgáló gyerekeket is, amint megpróbálják a magasba lendíteni a színes papírból készült repülőtesteket. Hirtelen sze­retett volna felállni, de érezte, hogy a szőlő­kocs beleakaszkodott a hajába, és visszahúzza a tehetetlenségbe. Csak egy pillanatig této­vázott, aztán egy kézmozdulattal félresöpörte a szőlőindákat. Felállt. Érezte, hogy szédül, de aztán határozott léptekkel bement a kony­hába. Öltözni kezdett ügyetlenül, egy kéz­zel. Az asszony csak nézte, aztán pityeregve segített neki. Nem kérdezte, hová készül, a férfi meg nem mondta. Mikor fekete ünneplő ruhában végigment az udvaron, a gyerek lecsusszant a kidöntött fatörzsről, és csodálkozva nézett az apja után. Pataki Béla pedig csak ment a téglajárdán, egyenesre feszített derékkal, és az sem za­varta, hogy a zakó egyik ujja üresen lógott a teste mellett. A boltban mindent bevásárolt, ami sár­kányépítéshez kell. Színes papírt, ragasztót és három nagy gombolyag zsineget. Azzal sem törődött, hogy a háta mögött két öregasz­­szony összesúg: „Elszítta az eszét a bánya...” Olyan csend volt a boltban, amikor fizetett, hogy minden pénzdarab koppanását külön lehetett hallani. Utat engedtek neki, és ő el­fogadta. Az új bérház építésénél annyi nádat ka­pott, hogy akár hat sárkány építéséhez is elegendő lett volna. Szívdobogva ment haza­felé. Azon spekulált, hogyan is kell a sár­kányt megépíteni. Régen volt már gyerek, úgy érezte, nem emlékszik rá. De aztán eszé­be jutott sorra minden. Nem. A sárkányépí­tést nem lehet elfelejteni, amíg él az em­ber. Sohasem. A lugas előtt kiterítette a pokrócot. Mind a négy sarkához odaballagott, és egyenként kisimította. Aztán a közepére lerakta a zörgő papírt, a zsineget, a nádat, ollót, kést, borot­vapengét, ragasztót, colstokot. Nagyot sóhaj­tott, két térdre ereszkedett, és nekilátott a munkának. Egy kézzel. Hamarosan leült pihenni. Látta a feleségét, aki először a konyhaajtóból nézte, de aztán közelebb jött. A gyerek még mindig a fa­törzsnél ácsorgott, és érdeklődve nézte az apját. Pataki Béla óvatosan a térdei közé szorí­tott két nádszálat, a pengével összefaragta őket, aztán csak annyi ragasztót tett közé­jük, hogy ne engedjék el egymást. Vékony zsineggel körültekerte az illesztés helyét, és fogával fogta meg a zsineg egyik végét, hogy megköthesse. És ekkor hirtelen eltört, elsza­kadt, szétesett minden. A férfi dühében majdnem felordított, de aztán csak nyelt egyet, és újból kezdte. Maga sem tudta, mi­ért, magában egészen halkan motyogta is, de inkább csak gondolta, amit csinált. „Megfa­ragom az egyik nádat, így... Aztán a má­sikat. Igen ... Rendben van. Sikerült. Most egy kis ragasztót teszek rá. Nem sokat. Csak egy keveset. Csak egy cseppecskét. Ezután a két térdemmel összeszorítom. Nem erősen, csak lágyan, össze ne roppanjanak, így... Most megkötöm ...” Ekkor vetődött rá a gyerek árnyéka. Ott volt előtte. Pataki Béla ültéből felnézett a fiára. Legszívesebben eldobott volna min­dent abból az egyetlen kezéből és magához ölelte volna a gyereket. De nem tette. To­vább csinálta a sárkányt. És ekkor a gyerek szeplős kezének vékony, szeplős ujjai meg­fogták a zsineg egyik végét. A férfi ismét felnézett, mire a gyerek mellé telepedett a pokrócra, és máris kötötte a spárgát oda, ahova kellett és ahogyan kellett. A férfi a gyerek kócos haját nézte, illatát is érezte. Közben olyan cigarettaéhség fogta el, hogy alig tudott uralkodni magán. Csendben, szó nélkül, három kézzel dol­goztak ketten, harmadikként az asszony fi­gyelte őket. A férfi észrevette az asszony szemében a könnyeket, azt is látta, amikor a felesége bement a konyhába. Készült a sárkány. A Török-hegy felé menet az utcán utánuk bámultak. Sárkányt vitt a félkarú Pataki Bé­la, a fia meg mellette aprózta lépteit. Fel­kapaszkodtak a gerincre, levetették a cipő­jüket. A gyerek türelmetlenül topogott a fű­ben. A férfi kiegyenesedett. Egyetlen kezé­­bez­ magasra emelte a sárkánytestet, a gye­rek meg a zsineggel a kezében elfutott. Ki­rántotta a sárkányt apja kezéből, amibe be­lekapott a szél, és a magasba lendítette. Két szélénél, ahol meg volt kötve, meg-megrán­­gatta magát a sárkány, mint a makrancos, kényeskedő gyerek a vállait. Aztán dacosan felvetette az elejét, mellét, egész testét oda­kínálta a szélnek, nekitámaszkodott a leve­gőnek, amely egyre feljebb és feljebb haj­totta. Futott a gyerek, bukdácsolt utána az apja, a gombolyagon alig maradt a zsineg­ből. A sárkány már a völgy felett repült, egyre kisebb lett, a farka szinte egy szinten úszott, lobogott utána. Lihegve megálltak, és az ég felé fordított arccal mindketten a sárkányt nézték. A férfi leroskadt a fűbe, a gyerek leült mellé, és a sárkányról lassan az apjára fordította a te­kintetét. — Repül — mondta, és nevetett hozzá. A férfi bólintott, és ő is mosolygott. Lassan esteledett. Fent a hegyen még vi­lágos volt, a völgybe, a házak közé azonban már nem sütött be a nap. Az egyforma ház­tetők kéményeiből vacsora előtti füst szállt egyenesen felfelé. Már éppen be akarták vontatni a sárkányt, mikor a zsineg hirtelen elszakadt, mégpedig fenn, a magasban. A sárkány egy pillanatig még mozdulatlan volt, aztán táncolni kezdett, és lassan, szinte játé­kosan lehullott a kék ég faláról a völgy zöld szőnyegére. Felhúzták a cipőt, és lementek a sárkányért. Mire a férfi leért, a gyerek már a kezében tartotta. Nem történt semmi baja. Aztán elindultak hazafelé. A gyerek vitte a sárkányt, magasan a feje fölé emelte. A nap átsütött a piros papíron, és megfestette a gyerek fehér ingét, a fejét, és eltüntette a szeplőket az arcáról. A gyerek másik keze apja tenyerébe bújt. Kézenfogva mentek haza. — Apu — szólalt meg váratlanul a gye­rek, és­ felnézett az apjára. — Mondd, miért esik le a sárkány, ha elszakad a zsineg, amivel pedig a földhöz van kötve? Mondd, miért?... Pataki Béla nem szólt semmit, csak szoro­sabbra fogta egyetlen kezével a kisfiát

Next