Napjaink, 1969 (8. évfolyam, 2-12. szám)
1969-02-01 / 2. szám
FÉLKARÚ DAIDALOSZ Pataki Béla saját két lábán tért haza a kórházból, de csak egy kézzel. Fél karja odamaradt. A kis csomagot a felesége hozta utána. Ő csak a gondjait és fájdalmait cipelte. A kórházból már elege volt, de hazatérni sem volt kedve. Félt a kisfiától, mint ahogy a gyerek is félt félkarú apjától. Mikor a kórházban az asszony és a gyerek meglátogatták, már tudta, hogy baj lesz. A gyerek megállt az ágy végénél, és nem akart odamenni hozzá. Pedig ő anynyira szerette volna megsimogatni megmaradt fél kezével. A gyerek azonban csak állt, és mereven, riadt könnyes szemekkel nézte. Mintha nem is az ő gyereke lenne. Amikor elmentek, a gyerek szinte suttogva köszönt, és nem nézett vissza a kórterem ajtajából. Ettől kezdve Pataki Béla nem szólt senkihez, nem beszélt, csak akkor, ha az orvosok nógatták. Elege volt az életből. Üres, hideg lakás fogadta őket. A gyerek iskolában volt. Az asszony gyorsan begyújtott a sparheltbe, aztán a szobában megvetette az ágyat. Pataki Béla levetkőzött, egy székre dobálta ügyetlenül levetett ruháit, és bebújt a dunyha alá. A hidegtől megborzongott a teste. Egy darabig lehunyt szemmel feküdt, hallotta a konyhából beszűrődő zajokat. Tudta, ebédet főz a felesége. Az elfüggönyözött ablakon keresztül, lehúnyt szemmel is érezte a két halántékán a kinti havat. Kinyitotta a szemét, és látta a fehér hóban feketéllő szilvafákat. Hangos robajjal jött meg a gyerek az iskolából, fütyörészve rohant el a szobaajtó előtt, de ahogy belépett a konyhába, hirtelen elhallgatott. Az asszony és a gyerek suttogását már nem hallotta Pataki Béla, de tudta, pontosan tudta, mi történik a konyhában. Később bejött a felesége, párolgó levest hozott tányérban, s nyomában megjelent a gyerek is. A férfi félig lehunyt szemhéjai alól figyelte a gyereket, aki megállt a küszöbön és az ajtófélfának támaszkodott. Félelem és kíváncsiság csillogott a szemében. Az aszszony az ágyhoz vitte a levest, de a férfi intett, hogy nem kell. A gyerek nyomban eltűnt az ajtóból. Az egyik nap beteglátogató érkezett. Azt mondta, a szakszervezettől jött. Barna szaneckben hozott valamit, sokat beszélt, kérdezett, érdeklődött, de Pataki Béla egy szót sem ejtett ki az ajkán. Keresztülnézett rajta, mint a levegőn. Aztán hallotta, amint a beteglátogató kint a feleségével beszél, nyikordult az ajtó és ismét csend lett sokáig. Egészen tavaszig. Kinyílott az idő. Pataki Béla madarakat és virágzó fákat látott, ha kinézett az ablakon, de ő egyre csak arra várt, hogy kisfia szeplős arcát láthassa egészen közelről és sokáig. Örökké. Amíg él. De a gyerek nem jött közelebb, csak az asztalig, ami néhány lépésre állt az ágytól. Ha ott megállt rövid időre, zavartan nézte apja idegenül lesoványodott, megviselt arcát. S ha a férfi felnyitotta szemét, a gyerek, szinte lábujjhegyen, kiosont a szobából. Pataki Béla nem egyszer hallotta, amint a felesége korholja a gyereket. Ő azonban nem szólt. Azóta sem, hogy eljött a kórházból. Mintha megnémult volna. Kérni nem kellett, hiszen felesége szinte a gondolatait is kitalálta. Tavasz végén álmodott először Pataki Béla. Nagyo’háborút látott álmában. Bombázták, lőtték azt a kisvasutat is, amely a bányához vitte őket. Ő valamilyen árokban húzta meg magát, és a testével takarta el kisfiát a háború elől. Aztán amikor elhalkult a lövöldözés, olyan kihalt lett a táj, mintha soha senki sem élt volna itt. Rozsdás volt a kisvasút sínszalagja, magas gaz nőtte be mindkét partját. A fákat mintha kemény jégeső borotválta volna le, vizes törzsük meredt csak a szürke ég felé. De érdekes, a füvek zöldültek. És a sínpár két oldalán nagy bombatölcsérek ásítoztak, s szállt belőlük a pára. Egy kisgyerek jött a kihalt tájon, talpfáról talpfára lépegetett. Hóna alatt kis növendékfákat, csemetéket, husángokat hozott. Aztán minden bombatölcsérnél megállt. Belenézett, és lebotorkált az aljába, egészen odáig, amíg a gödörben összegyűlt víz engedte. Aztán sorban, minden bombatölcsérben elültetett egy kis fát, csemetét. Ő szólni akart a gye- Oravec János elbeszélése Bozsik István illusztrációi reknek, hogy gödör kell ugyan a faültetéshez, de nem bombatölcsér, de alkor a gyerek ránézett, s neki elállt a szava, lélegzete. Az ő kisfia volt, az ő szeplős kisfia... Némán telt el a nyár is, de nem bénán. A gyerek az iskolával elment üdülőtáborba. Pataki Béla úgy érezte, mintha valamit engedett volna a szívét markoló vaskéz szorítása. Nagyon hiányzott a gyerek még arra a napi egy-két percre is, mint eddig, mégis valahogyan könnyebb lett. A nap nagy részét kint töltötte az udvaron egy durva lópokrócon a diófa árnyékában. Először csak nézelődött, aztán figyelni kezdett. Figyelte a világot, az ő világát. Ült naphosszat, ráfigyelt a szíve dobbanására, korgó gyomrára, észrevette a cigaretta kesernyés ízét, a gyufa láthatatlan lángját a napfényben. Figyelte az udvar szinte semmi életét, a kert neszeit, a verebeket, fecskéket, galambokat, lepkéket, bogarakat. Figyelte, hogyan lesz árnyéka a fának, kerítésnek, háznak, a kéményből kisurranó könnyű füstnek. Olyan dolgokat, életeket, küzdelmeket látott meg maga körül, amilyeneket eddig még soha. Sokáig elnézte, hogyan mos a felesége az udvari lócára fektetett teknőben, szinte a fogai között érezte a mosószappan szúrós szagát. Figyelni kezdett a szomszéd nyitott ajtaján kitóduló, a rádióból odatolakodó nagyvilág zavaros életére, hangjaira, az utcán elmenők beszélgetésére. Megmaradt fél keze és a nyelve még béna volt, de a gondolatai már nem vetéltek el, a szeme ismét látott, és jobb volt, ha nyitva tartotta, mintha ráhajtotta volna szemhéjait. Sajátos életfilozófiája alakult ki. Tudta, hogy az ő számára most két dolog fontos. Először is le kell szoknia arról, hogy két keze van, másodszor pedig hozzá kell szoknia ahhoz, hogy csak egy keze van. Sokat gondolkozott azon, hogy lehet-e ezt egyszerre, vagy külön-külön kell megszokni ezeket. Mert azt már ekkorra igen jól tudta, hogy egy munkásember számára a kettő nem ugyanaz. Sajátos életfilozófiája mellett, vagy éppen ennek egyik alapjaként sajátos súlyrendszere is kialakult. Tudta, érezte, hogy ami a világ számára egy kiló, az az ő számára nem annyi. Több mint egy kiló. Szinte szó szerint eszébe jutott, amit a vájártanfolyamon tanult: „A bányászcsákány a vájár egyik legfontosabb kéziszerszáma ma is. Vannak egy- és kétnyelű csákányok. A csákány súlya 1 és 2,5 kg között váltakozik. Legfontosabb csákánymunka a réselés és a munkahely egyengetése...” Az egyik napos délelőtt, amikor a felesége elment a boltba, Pataki Béla fél kezére támaszkodva feltápászkodott a pokrócról, és befűzetlen bakancsában odaszédelgett a kertkapuhoz. Óvatosan kinyitotta, és bement a körtefához. Darazsak rebbentek szét, s ahogy felnyúlt az ágak közé, ahogy hozzáért a gyümölcshöz, az máris a tenyerébe csusszant. Nem kellett leszakítani. Csak odatartani a kezét. Érezte a körte súlyát, napmelegét, nézte meleg színeit, aztán beleharapott. Élvezte az ízét, illatát. Aztán meglátta a hintát. A kis gyerekhintát. Mozdulatlanul és árván függött a négv vékony kötélen. Sokáig nézte, s közben elfelejtkezett a körtéről is. Egyszer csak mintha megmozdult volna a hinta. Mintha a napsugarak lódították volna meg. Vagy talán ő szédült meg egy pillanatra? Szinte nem is gondolkozott, csak ment a hinta felé, mert az hívta, húzta magához, kínálta magát. Éppen hogy csak belefért. Beleszorította a testét, aztán fél kezével megfogta az egyik kötelet, közelebb húzta magához a térdeit, és meglódította a hintát. Vele ingott az egész fa, nemcsak az az ág, amelyik a hintát tartotta. Érezte, hogy elálmosodik, tudta, hogy itt fog elaludni, ha azonnal nem megy el innen. De maradt. És a hinta leheletnyit mozgott vele előre-hátra, mintha a szíve hajtotta volna. Lehúnyta a szemét... Így talált rá a felesége. Ült a hintában, befűzetlen bakancsba dugott lába a földön nyugodott, kezével erősen markolta a hinta kötelét. Sütött a nap, sugarai a fa levelei között is megtalálták az arcát, fakó haját, szőrös, nyugodt arcát. Az asszony sokáig nézte a szundikáló embert, aztán a szájához kapta a kezét, hirtelen elfordult, és könnyeivel küszködve kiment a kertből. Ez a nyár szinte téglává égette Pataki Bélát. Az embercserép azonban nem törik olyan könnyen. A vénasszonyok nyara olyan lassan úszott el a bányatelep fölött, mint az ökörnyál. Meg-megakadt még egy ideig a hegykoszorú csúcsán, és fülledt, álmos meleget bocsátott a házak piros cserepeire. A hegy déli oldalán cukorrá érett a szőlő, az erdőben piroslott a csipkebogyó, és az egyik kertben második virágját bontotta az orgonabokor. Pataki Béla az udvar sarkában, a diófa alatti szőlőlugasban ült a kis sámlin. Kinyújtott lábai kilógtak a lugas árnyékából, meztelen talpával a ferdén bezuhanó napfénynek támaszkodott. A két otromba fapapucs gazdátlanul hevert mellette. A férfi tenyerével végigtörölte izzadó arcát, aztán derékig kigombolta az inget. Egy kézzel ügyetlenül cigarettát kotort elő a szinte lemezzé merevült munkásnadrág zsebéből, a dobozt két térde közé szorítva meggyújtotta rajta a gyufát, aztán tüzet vett a cigarettára is. Ahogy kifújta a füstöt, kínjában megcsikorgatta a fogát. Szívta a cigarettát és várt. A kapu nyikorgására Pataki Béla felkapta a fejét. A kerten keresztül futott a gyerek, lóbálta az iskolatáskát. Amikor az udvarra ért, és meglátta az apját, megtorpant. Lecsendesedett. Megállt egy pillanatra, kifújta magát. A szeplős, vézna gyereket pirosra pirította a napfény. Haja baglyos volt, csak a homloka sarkán kényszerült egymás mellé néhány vékony hajszál, egy fürt, mely felcsavarodott a feje tetejére, mint forgószélben a hosszú szálú gyenge füvek. A gyerek nézte az apját, aki nem mozdult, és aki arra gondolt, hogy a kisfia fél a félkarú apjától. A gyerek lassan mozdulva, koppanó léptekkel bement a téglajárdán a konyhába. A férfi eldobta a cigarettavéget, és sokáig nézte, hogyan ég, parázslik a földön, és szinte kiszikkasztja forróságával maga körül a földet. Később a gyerek kijött a konyhából, és távolabb, a múlt évben kivágott almafa törzsére ült. Lekváros kenyeret evett. Néha egyegy falatot odadobott a köréje gyűlt csirkéknek. Aztán elfogyott a kenyér, de a csirkék ottmaradtak, és úgy ültek le sorban a fatörzsre, mintha közel lenne az este. Később oldalra fordították a fejüket, és a magasba néztek. Egy csapat galamb körözött a háztetők fölött. A gyerek is utánuk kapta a fejét, de aztán már nem a galambokat, hanem a színes papírsárkányt nézte, amelyet a Török-hegy felett lebegtetett a szellő. Pataki Béla leeresztett szemhéja alól is jól látta a gyerek minden mozdulatát. És amikor kinyitotta a szemét, látta a kopár hegygerincen szaladgáló gyerekeket is, amint megpróbálják a magasba lendíteni a színes papírból készült repülőtesteket. Hirtelen szeretett volna felállni, de érezte, hogy a szőlőkocs beleakaszkodott a hajába, és visszahúzza a tehetetlenségbe. Csak egy pillanatig tétovázott, aztán egy kézmozdulattal félresöpörte a szőlőindákat. Felállt. Érezte, hogy szédül, de aztán határozott léptekkel bement a konyhába. Öltözni kezdett ügyetlenül, egy kézzel. Az asszony csak nézte, aztán pityeregve segített neki. Nem kérdezte, hová készül, a férfi meg nem mondta. Mikor fekete ünneplő ruhában végigment az udvaron, a gyerek lecsusszant a kidöntött fatörzsről, és csodálkozva nézett az apja után. Pataki Béla pedig csak ment a téglajárdán, egyenesre feszített derékkal, és az sem zavarta, hogy a zakó egyik ujja üresen lógott a teste mellett. A boltban mindent bevásárolt, ami sárkányépítéshez kell. Színes papírt, ragasztót és három nagy gombolyag zsineget. Azzal sem törődött, hogy a háta mögött két öregaszszony összesúg: „Elszítta az eszét a bánya...” Olyan csend volt a boltban, amikor fizetett, hogy minden pénzdarab koppanását külön lehetett hallani. Utat engedtek neki, és ő elfogadta. Az új bérház építésénél annyi nádat kapott, hogy akár hat sárkány építéséhez is elegendő lett volna. Szívdobogva ment hazafelé. Azon spekulált, hogyan is kell a sárkányt megépíteni. Régen volt már gyerek, úgy érezte, nem emlékszik rá. De aztán eszébe jutott sorra minden. Nem. A sárkányépítést nem lehet elfelejteni, amíg él az ember. Sohasem. A lugas előtt kiterítette a pokrócot. Mind a négy sarkához odaballagott, és egyenként kisimította. Aztán a közepére lerakta a zörgő papírt, a zsineget, a nádat, ollót, kést, borotvapengét, ragasztót, colstokot. Nagyot sóhajtott, két térdre ereszkedett, és nekilátott a munkának. Egy kézzel. Hamarosan leült pihenni. Látta a feleségét, aki először a konyhaajtóból nézte, de aztán közelebb jött. A gyerek még mindig a fatörzsnél ácsorgott, és érdeklődve nézte az apját. Pataki Béla óvatosan a térdei közé szorított két nádszálat, a pengével összefaragta őket, aztán csak annyi ragasztót tett közéjük, hogy ne engedjék el egymást. Vékony zsineggel körültekerte az illesztés helyét, és fogával fogta meg a zsineg egyik végét, hogy megköthesse. És ekkor hirtelen eltört, elszakadt, szétesett minden. A férfi dühében majdnem felordított, de aztán csak nyelt egyet, és újból kezdte. Maga sem tudta, miért, magában egészen halkan motyogta is, de inkább csak gondolta, amit csinált. „Megfaragom az egyik nádat, így... Aztán a másikat. Igen ... Rendben van. Sikerült. Most egy kis ragasztót teszek rá. Nem sokat. Csak egy keveset. Csak egy cseppecskét. Ezután a két térdemmel összeszorítom. Nem erősen, csak lágyan, össze ne roppanjanak, így... Most megkötöm ...” Ekkor vetődött rá a gyerek árnyéka. Ott volt előtte. Pataki Béla ültéből felnézett a fiára. Legszívesebben eldobott volna mindent abból az egyetlen kezéből és magához ölelte volna a gyereket. De nem tette. Tovább csinálta a sárkányt. És ekkor a gyerek szeplős kezének vékony, szeplős ujjai megfogták a zsineg egyik végét. A férfi ismét felnézett, mire a gyerek mellé telepedett a pokrócra, és máris kötötte a spárgát oda, ahova kellett és ahogyan kellett. A férfi a gyerek kócos haját nézte, illatát is érezte. Közben olyan cigarettaéhség fogta el, hogy alig tudott uralkodni magán. Csendben, szó nélkül, három kézzel dolgoztak ketten, harmadikként az asszony figyelte őket. A férfi észrevette az asszony szemében a könnyeket, azt is látta, amikor a felesége bement a konyhába. Készült a sárkány. A Török-hegy felé menet az utcán utánuk bámultak. Sárkányt vitt a félkarú Pataki Béla, a fia meg mellette aprózta lépteit. Felkapaszkodtak a gerincre, levetették a cipőjüket. A gyerek türelmetlenül topogott a fűben. A férfi kiegyenesedett. Egyetlen kezébez magasra emelte a sárkánytestet, a gyerek meg a zsineggel a kezében elfutott. Kirántotta a sárkányt apja kezéből, amibe belekapott a szél, és a magasba lendítette. Két szélénél, ahol meg volt kötve, meg-megrángatta magát a sárkány, mint a makrancos, kényeskedő gyerek a vállait. Aztán dacosan felvetette az elejét, mellét, egész testét odakínálta a szélnek, nekitámaszkodott a levegőnek, amely egyre feljebb és feljebb hajtotta. Futott a gyerek, bukdácsolt utána az apja, a gombolyagon alig maradt a zsinegből. A sárkány már a völgy felett repült, egyre kisebb lett, a farka szinte egy szinten úszott, lobogott utána. Lihegve megálltak, és az ég felé fordított arccal mindketten a sárkányt nézték. A férfi leroskadt a fűbe, a gyerek leült mellé, és a sárkányról lassan az apjára fordította a tekintetét. — Repül — mondta, és nevetett hozzá. A férfi bólintott, és ő is mosolygott. Lassan esteledett. Fent a hegyen még világos volt, a völgybe, a házak közé azonban már nem sütött be a nap. Az egyforma háztetők kéményeiből vacsora előtti füst szállt egyenesen felfelé. Már éppen be akarták vontatni a sárkányt, mikor a zsineg hirtelen elszakadt, mégpedig fenn, a magasban. A sárkány egy pillanatig még mozdulatlan volt, aztán táncolni kezdett, és lassan, szinte játékosan lehullott a kék ég faláról a völgy zöld szőnyegére. Felhúzták a cipőt, és lementek a sárkányért. Mire a férfi leért, a gyerek már a kezében tartotta. Nem történt semmi baja. Aztán elindultak hazafelé. A gyerek vitte a sárkányt, magasan a feje fölé emelte. A nap átsütött a piros papíron, és megfestette a gyerek fehér ingét, a fejét, és eltüntette a szeplőket az arcáról. A gyerek másik keze apja tenyerébe bújt. Kézenfogva mentek haza. — Apu — szólalt meg váratlanul a gyerek, és felnézett az apjára. — Mondd, miért esik le a sárkány, ha elszakad a zsineg, amivel pedig a földhöz van kötve? Mondd, miért?... Pataki Béla nem szólt semmit, csak szorosabbra fogta egyetlen kezével a kisfiát