Napjaink, 1970 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-01 / 1. szám
4 Az V. miskolci grafikai biennale Tíz évvel ezelőtt még sokan bizalmatlanul fogadták az első miskolci grafikai biennále megrendezéséről szóló híreket. Merészségnek tűnt a képzőművészetnek épp ebből, a talán legelvontabb ágából a fővároson kívül országos tárlatot kezdeményezni. A Miskolci Galériában december hetedikén megnyílt kiállítás a megelőző néggyel együtt minden elméleti fejtegetésnél jobban bizonyítja, hogy e feladatra alkalmasabb, a grafikusokat ilyen fokon vonzó város nem jelentkezhetett volna. Túlzás lenne azt állítani, hogy ez a kétévenként sorra kerülő grafikai seregszemle változtatta volna meg alapvetően grafikánk arculatát, de azt mindenképpen el kell ismernünk, hogy komoly része volt és van annak modernné, európai szinten is helytállóvá tételében. Ma már természetesnek vesszük, hogy a biennálékon szinte teljes képet kapunk sokszorosított grafikánk legújabb (előírás is, hogy csak két éven belül készült alkotás szerepelhet) és legjava terméséről, az ezen belül jelentkező legfontosabb törekvésekről. Már az előző biennále és az 1968- as, Nemzeti Galéria-beli grafikai kiállítás is meggyőzött művészeink tökéletes technikai felkészültségéről. A vegyész alapossága és tudása az alkimisták szívós célratörésével párosul bennük. A különböző lemezek fizikai és kémiai megmunkálása a képfelületek hihetetlen változatosságát és szépségét eredményezte. Sok szó elhangzott a linó- és fametszetek tökéletességéről, a kő rajzok finomságáról. Ebben az irányban az idei bemutató sem tudott különösebben újat hozni. Tulajdonképpen nem várt a kritikus sem nagyobb meglepetést, sőt, örömmel nyugtázza, hogy a meghódított formanyelv mint válik mind általánosabbá, hogy grafikusaink a technikai tudás birtokában is megmaradnak a vonal,solt mestereinek — még a régebbinél fokozottabban, egyre nagyobb számmal jelentkező több színű nyomatok esetében is. — Tartalmi téren a szimbolikus ábrázolás, az általános és egyetemesen érvényes emberi igazságok kifejezésére való törekvés a jellemző. Viszonylag sok a háborús pusztítás ellen szót emelő mű. A tanácsköztársasági jubileum Nagyon szerencsésnek bizonyult az a szokás, hogy az előző biennále nagydíjasának munkáit külön teremben mutatják be. Evvel egyrészt újabb erőfeszítésekre késztetik a művészt, másrészt a bemutatott anyag összehasonlításra ad lehetőt az idei díjak odaítélésében. Csohány Kálmán, az előző nagydíjas alkotásai így mennyiségileg is kiemelkednek a mezőnyből. Kifejezésmódja és motívumkincse az elmúlt időszakban alig változott. Mindig örömmel találkozunk lírai, a vonal egyszerű szépségét hangsúlyozó, a népköltészet báját magukon hordozó munkáival. A szürrealizmushoz vonzódó művészeink népes csoportjában a leginkább érthető és társadalmilag is legpozitívabb hangot az idei nagydíjas, Pásztor Gábor ütötte meg. Montázsai, ismétlődő képelemei ritmusokkal 1919. harcos lendületét idézik („1919.’’ Fegyverbe!), máshol mint Sirató, 1919. és Adj esélyt a békének litográfiáinak monoton ismétlődő motívumai a levezetés borzalmát, illetve az erőfeszítések tömegét érzékeltetik. Alkotásai mai képzőművészetünk legkvalitásosabb darabjai közé tartoznak, s nem véletlen, hogy ez a grafika műfaját a plakát felé kiterjesztő stílusa más, nála idősebb pályatársainál is követésre talált. Szimbolikus szándék jellemzi Ábrahám Raffael, Bálványos Huba, Kass János, Kondor Lajos, Konstantin László, Lukovszky László, Pethő János, Zala Tibor munkáit is. Megrázó Kass János, játékossága ellenére is ijesztő, szürrealisztikus, kúpos fogú, tátott szájú Nagy haja amint elnyelni készül az apró, tehetetlen, meztelen embert — az ősz könnyed nőalakját felfaló Közelítő tél figurája, az Űr mutáció félreérthetetlen, rakétákkal ellátott gépszörnye. Kevésbé áttételesen fejez ki elvont fogalmakat Lukovszky és Pethő János. Az utóbbinál a vonalak tisztaságát, a nagyszerű szerkesztést említhetjük fő erényként, mely egyúttal humánus tartalommal párosul képein. Emlékezetes a háború szörnyétől egyesült erővel szabadulni kívánó emberiséget ábrázoló, Takarítás című alkotása. — Kondor Lajos Áldozatában gyakran feldolgozott témát oldott meg újszerűen. Diderot-illusztrációja gazdag színvilágával kedves darabja a tárlatnak. Tulajdonképpen előbb illett volna szólni a Képzőművészeti Alap díjával kitüntetett Kondor Béla kiállított rézkarcairól. Munkásságát, hatását már sokszor értékelték. Az említettek közül is többen kerültek filozofikus életértelmezésének hatása alá. Most ismét vonalvezetésének játékosai finomságával, a középkor jellemző figuráinak karakterképeivel és sajátos kondori jelképeivel örvendezteti meg tisztelőit. Formailag mintha egyszerűbb, zavaró részletektől tisztultabbak lennének lapjai, mint korábban. Itt szólnánk a biennálék kezdet óta egyik legrangosabb résztvevőjéről, Hincz Gyuláról is. Bár a művész az utóbbi időben egyre gyakrabban az „önmagukban szép” vonalak, foltok felé orientálódik, itt legjobban tetszettek jelképi tartalmakat hordozó lapjai, a Lionardóhoz sorozat darabjai és a Békét. A kiállításon jelentős szerep jut a népi ihletésű grafikáknak. Míg eddig a népi íz a faragványok, tükrösök figuráinak átvételét vagy csekély átstilizálását jelentette, most művészeink figyelme inkább a díszítőmotívumok, a népi kompozíciós mód, térkitöltés felé fordult. Czinke Ferenc újabb, Bartók-ihletésű munkáinál a motívumok elrendezése, ritmikája egyaránt emlékeztet a zenére és a népművészet teret kitöltő mintáira, de most egy, az eddigieknél erőteljesebb átlényegítésen keresztül, s olyan szellemes és szerkezetes mű megszületéséhez vezetett, mint például a Bartók Béla: Medvetánc című metszet. Jurida Károly és Mizser Pál a húszas évek konstruktívizmusát ötvözi a népi csipke gazdagságával. Kerti Károlynál a faragványok hatása erősödött, de ez szerencsésnek mondható a változás, hiszen a picassói befolyás csökkenését is jelenti munkáiban. — Seres János linóleum- és fametszetei egy mozgalmas, de a népköltéshez konkrétabban kötődő formanyelvet jelentenek. Ágotha Margitnál ez a népi nyelv a régi vásári kikiáltók harsányságával és az ősnyomtatványok minden felületet kitölteni akaró naiv megoldásával ötvöződik. (Közjáték misztériumjátékhoz, Commedia dell’ arte). Gross Arnold játékos, szellemes lapjai a kiállítás legjobb alkotásai közé tartoznak. Képeinek minden kis részletét jellegzetesen groteszk, bajos tárgyakkal, virágokkal, fákkal, alakokkal népesíti be. Bennük a környező világ megannyi apró szépsége tárul fel, melyet a rohanó két embere már alig venne észre ha Gross erre nem figyelmeztetné, ugyanúgy, mint Beszélgetők, Mesemondó című, gazdagon részletező rézkarcain Rékassy Csaba. Gy. Molnár István szürrealisztikusan zsúfolt Az egész világ metszetén ugyanezt példázza, de Gross intimebb világa helyett egy mammutváros relációi között. A kiállítás művészeinek egy másik csoportja más irányból közelíti meg a valóságot. Konstruktivitás, a geometrikus formák alkalmazása jellemzi Barczi Pál kevésbé elvont munkáit. Öregasszonyai, beszélgető alakjainak súlyos formái a földhöz kötődnek. Ha jóval szögletesebb, kubisztikusan tagolt formákkal is, de ugyancsak a konstrukció szigorúságát hangsúlyozzák Tóth Imre 1919- es lapjai és Tanyája, valamint oldottabb körvonalaival Kocsis Imre Cigányok című vörös-kék-fekete, drámai sűrítettségű rézkarca. A reális látás kapcsolja e csoporthoz az expresszíven egyéni karakterű Kajári Gyula fekete-fehér kopasz fák. Tél II. mélyen emberi tartalmú linóleummetszeteit, Kodályportréját. Kunt Ernő egyre biztosabban kezeli a fametszés technikáját. Színes nyomatait hatalmas belső erők feszítik. Tematikailag ő is gyakran merít a népművészetből, sőt időnként a népi motívumkincsből is (Mályinkai szekrény, Kecskepásztor), de robusztus formái, egyre izgatottabban villódzó kontúrjai egy sajátosan értelmezett expresszív felfogásról vallanak. A tárlatról alkotott kép hiányos lenne a szépen megmunkált, absztrakt felületekkel jelentkező, elvont gondolatokat kifejező Bálint Endre, Lóránt László, Rozanits Tibor, Tassy Klára munkáinak említése nélkül. Érdeklődéssel néztük Lakner László és Wágner János kiállított műveit. Szereplésük a magyar grafika kifejezési formáinak sokféleségét igazolja. — E csoporttal mutatnak most rokonságot a biennálék állandó részvevőjének, egyik szervezőjének, a rendkívül tehetséges Feledy Gyulának itt szereplő képei. Feledynek komoly része van modern grafikánk mai színvonalának kialakulásában. Csak az Énekek éneke óta is, nem egy kifejezési módot „örököltek át” tőle pályatársai. Most talán éppen ő lepte meg legjobban a szakembereket, kollégákat és egyszerű tárlatlátogatókat egyaránt. Három darab, teljesen elvont kollázzsal állt a közönség elé. A fekete, raszteresen nyomott alapra fekete papírokat applikált, erre apró lila folt és a felületből kissé kiemelkedő arany papír került. (Nocturne III.). Rendkívül artisztikus — minden különösebb mondanivaló nélkül. De nem cél nélkül. Feledy grafikánkat az uniformizálódástól, az „új akadémizmustól” félti. Szeretne kiállított munkáival felszabadítani, valami új erjedést elindítani. Befejezésül néhány szót a rendezésről. Elmondhatjuk, hogy a zsűrinek összehasonlíthatatlanul könynyebb dolga volt a hétszáz kép válogatásával járó minden munka és kényelmetlenség ellenére, mint az így kiszűrt anyag rendezőinek. Nem kívánom kétségbe vonni hozzáértésüket és jószándékukat, mert hiszen az adott körülmények között minden tőlük telhetőt megtettek. Nem az ő hibájuk, hogy a többinél sem- mivel sem rosszabb művek az előcsarnokba, szűk átjárófolyosóba, vagy éppen egy ajtó fölé(!) kerültek. Ebből az anyagból nehéz és hálátlan dolog lett volna valamit is kihagyni. Valljuk be azonban, hogy ez az országos méretű és jelentőségű vállalkozás, mely most már meggyökeresedett, hagyománnyá vált, újabb terheket ró a város és központi kulturális szerveink vállára, a már régebben tervbe vett, a korszerű követelményeknek megfelelő új galéria mielőbbi létrehozását. BORBÉLY LÁSZLÓ SZÍNHÁZ, KÉPZŐMŰVÉSZET Művészettörténet -mindenkinek Tudományos igényű művészettörténeti összefoglalókban nincs hiány, de régóta érezzük egy olyan kiadványnak a hiányát, mely a nagyközönség számára ad áttekintést hazai művészetünk múltjáról. Ilyen, valóban mindenkihez szóló feldolgozás Kampis Antal művészettörténete, mely a Minerva-zsebkönyvek olcsó és nagy példányszámú sorozatában látott napvilágot két kötetben.* A kis terjedelmű, tömören megfogalmazott füzetek igen szerencsésen ötvözik a szaktudomány s az ismeretterjesztés szempontjait: belőlük a magyar művészet tizenegy századának úgyszólván teljes képét kapjuk olyan vázlatban, mely nem részletez, de semmi lényegeset ki nem felejt, át nem ugrik. Az első kötetben a XIX. századig tárgyalja Kampis művészetünk fejlődését, s jelöli ki a magyar építészet, szobrászat és festészet főbb állomásait. Nem száraz adatokat nyújt, hanem a művészi célkitűzések, törekvések izgalmas alakulását tárja elénk. Mindenütt rámutat a társadalmi változások szerepére, jól érzékelteti az egymást váltó korok szemlélete és művészete közötti összefüggéseket. A bevezető fejezet a honfoglalás korának emlékeit regisztrálja. Ebben a szerző a legjelentősebb, művészetileg is értékelhető leletek alapján körvonalazza azt a motívum-anyagot, melyből kikristályosodott a magyarság főként a fémművesség területén megnyilatkozó sajátos formakincse, majd arról a római, avar és szláv, ill. ókeresztény kulturális hagyatékról szól, melyet őseink a Kárpát-medencében találván, beépítettek nomád lovasműveltségükbe. A továbbiakban a középkori román, majd gótikus stílusú emlékanyag kerül elemzésre. Ez nálunk közel hat évszázadra széthúzódó időszak művészi termésének összefoglalását, melyre a helyi adottságok mellett, intenzív hatást gyakorolt a német, olasz, a bizánci s a francia kultúra is. Kampis olyképpen oldotta meg, hogy az anyagot a középkori magyar művészet legjelentősebbnek ítélt produkciói közé rendezte, melyeket azután — kimutatandó a hazai román és gótika általános vonásait — tüzetes vizsgálat alá von. A XI—XIII. századból a pécsi székesegyház, az esztergomi bazilika és palota, valamint a zsámbéki és jáki nemzetségi monostortemplomok kapnak igényes műelemzést, a XIV—XVI. századból főként a szobrászati és festészeti alkotásokról, a Kolozsvári testvérek, Kolozsvári Tamás és M. *A magyar művészet a XIX. századig. — A magyar művészet a XIX. és a XX. században. S. mester munkáiról olvashatunk esztétikai észrevételekben gazdag sorokat. Igen frappáns az a mód, ahogyan Kampis a művészeti emlékeken keresztül a polgárság, s ezzel együtt a városok kialakulásának folyamatát bemutatja; könyvéből világosan kitetszik: nem véletlen, hogy a magyar gótika legszebb emlékei éppen a földesúri hatalom alól felszabadult Felső-Magyarországról, a szabad királyi városokból származnak. A középkori fejezetek bizonyos elnagyoltsága után, meglepően gondos a reneszánsz s a barokk századait taglaló két fejezet. Ebben része van annak is, hogy ezeknek a koroknak az emlékanyaga kevésbé függvénye a régészeti kutatásoknak, s publikációs szempontból is kimunkáltabbak, mint a román vagy a gótika. Kampis érdemének tudjuk be, hogy az ekkoriban szép számmal Magyarországon tevékenykedő külföldi művészek mellett, rendre felsorakoztatja a hazai mestereket is, s hogy figyelme az adott keretek között meggyőző alapossággal — az iparművészetek felé is kiterjed. A második kötet a XIX. század kezdetétől napjainkig jut el. Múlt századi művészetünk bemutatását igen szerencsésen az építészettel kezdi meg a szerző, amely a felvilágosodás polgári tendenciáinak megfelelően, ekkortájt kezdi levetkőzni barokkos vonásait. Ez alapvetően feudális stílusirányzat hanyatlása döntő módon átformálta az egész művészeti közéletet, míg a barokk művészet csupán a megrendelők szándékai, illetve az elhelyezés földrajzi adottságai révén számíthatott magyarnak, addig a XIX. századtól kezdődően, a művészek nemzetisége, szándékai és távolabbi célkitűzései szerint is nemzetivé vált. Három művész, három mester fellépése és munkássága jelzi ezt a változást: az építész Pollack Mihályé, a festő Markó Károly és a szobrász Ferenczy Istváné; ők honosítják meg idehaza a klasszicizmust, amely a továbbiakban minden más polgári szemléletű áramlat, így a romantika, a szecesszió, majd a realista törekvések szellemi szálláscsinálója lesz. Az építészet után a szobrászat, majd a festészet területén tekinti át Kampis a korszak legjelentékenyebb egyéniségeit és műveit. Az európai rangú alkotók, Székely, Munkácsy, Paál és Szinyei Merse mellett sort kerít a másik vonal, a kismesterek: a szobrász Bezerédi Gyula, Holló Barnabás, Róna József, a festő Pesthy József, Marastoni Jakab, Brocky, Libay és mások munkásságának ismertetésére is, hisz ők voltak lelkiismeretes gondosságú műveikkel a polgári irányzatok legönzetlenebb propagátorai. Deák—Ebner két illusztrációs, a szöveggel együtt közel egyoldalas traktálása bosszantó félreértés; emlékezetes viszont a Székely-s a Madarász-portré, elmélyült az akadémisták, Than, Lotz és Benczúr bemutatása. Örülünk, hogy rendre meg vannak nevezve az említett képek és szobrok múzeumi lelőhelyei. Alapjaiban megbízhatónak ítéljük a modern magyar művészet bemutatását is, noha a disztinkciók ezúttal kevésbé élesek, mint a megelőző században. Túlságosan tágan vannak értelmezve pl. a nagybányaiak, túl szűken a szecessziósok, s sommás a két világháború közötti időszak korszakolása is. Találó a Nyolcak, az alföldiek és Derkovits egyenlő hangsúlyú kiemelése, kár, hogy az utóbbi Mattyasovszkyval és Perlmutterrel van összepárosítva. Markáns újabb kori szobrászatunk taglalása is, főalakjait Beck ö. Fülöp, Medgyessy és Ferenczy Béni személyében jelöli ki Kampis. Elmondhatjuk, hogy a kötetben a modern magyar művészet nemcsak helyet kap az egyetemes fejlődésben, hanem világosan megfogalmazódnak azok a sajátosságok is, melyek meghatározzák speciális értékeit és alakulását. Kampis művészettörténete ilyetén rangos, haszonnal forgatható munka. Mind értékítéleteiben, mind képanyagában elfogadható mércét ad a jelenben való eligazodáshoz. Sajnáljuk viszont, hogy nem definiálta tételszerűen az egyes művészettörténeti korszakok ismérveit — könyvének végigolvasói sok mindent megtudnak az érintett stílusokról, csak azt nem, hogy ezek végül is a formaelemek bizonyos rendszerére mennek vissza. Egy ismeretterjesztő célzatú művészettörténetnek vállalnia kell a fogalmak effajta tisztázását is. TASNÁDI ATTILA Színház — a tenyerünkön Sokan vagyunk és gyakran nyugtalanítjuk egymást. Tülekedünk a villamoson, türelmetlenül kapjuk ki egymás kezéből az elárusító pultokra halmozott árukat. Felszökik a vérnyomásunk az orvosi előszobákban, mert sor áll előttünk. Ügyes-bajos, apró dolgainkra fél napot kell áldozni, mert mások már megelőztek bennünket, s várni kell, amíg a hivatal fogad. Az üzemi ebédlőben nincs tálca, ha pedig van, foglalt minden asztal. A csemegében nem jut kosár, s ha felszabadul egy, elfogyott a virsli, a friss kenyérre is várni kell. Naponként megismétlődő bosszúságok ezek, s teljesen érthető, hogy az izgalmak alól a részbeni feloldást az otthon hozza meg. Kihatárol az ember egy parányi területet az otthonából, tévé előtt, olvasólámpa mellett, vagy éppen a konyha egyik zugában. Betakarózik a csöndesség nyugalmával és lerúgja magáról az idegrángások naponként újraszövődő lepleit. Az otthon ülés manapság nemcsak a tévének elnevezett varázsdoboz vonzata, mint ahogy azt szociológusaink gyakran emlegetik. Sok összetevője van ennek a magányigénynek. A munkahelyi mikroklímától a már vázolt napi infernón át az otthon békességéig sok minden történik az emberrel. Még a színházakban és a hangversenytermekben is, mivel hát e csarnokokat is tömegesen szokták látogatni. Ruhatári incidensek, köhögő kórus, a színházi jelenet legmegrendítőbb pillanatában valaki krákog, s mindjárt odavész az áhítat. A kiállításon is odacsörtet valaki mögé, s az általad legjobbnak tartott képet kérdezés, kérés nélkül lerántja a sárga földig, s végül magad sem vagy bizonyos a választott mű erejében. E vázlatos gondolatmenetből is sejthető, hogy a manapság oly divatos (vagy természetes?) kisközösségi csoportosulás nemcsak műfaji, esztétikai, ízlésbeli okok miatt jön létre, hanem a műélvezet intimitása jogán is. A zsebszínházak, pincepódiumok, stúdiószínpadok létrejöttét e kevésbé elemzett tényező is szorgalmazta. A tévé és a rádió élménykínálatával kapcsolatban meggyőződéssel vallja az egyes ember, hogy az kizárólag neki szól. A kisközösségek befogadására született pódiumok is hirdetnek magukból valami otthoniast, illúzióját adják az „egyedi” élménynek. A népművelés-elmélet sem elemezte még körültekintően a közművelődés kis műhelyeinek, a klubszerű foglalkozásoknak egyén-központúságát, nem mondta ki, hogy a kisközösségek tudatformáló módozatai alig mások, mint a családok szokásos megbeszélései, a műveltség megszerzésének „háztáji” formái. Kell-e jobb ötlet ennek az igénynek kiéléséhez, mint hogy odalép eléd a színész — ruhájának selyme kezedet érinti, hangjának színe a te tekinteted szerint alakul —, s „csak” neked játszik. A Miskolci Nemzeti Színház zsebszínháza, a Játékszín ennek az igénynek szülötte. Sallós Gábor, a színház igazgatója, a Játékszín gondolatának megvalósítója ráérzett erre a „csend-szükségletre”. Kamaraszínházat, vagy egy másik jellegű színpadot (ahol kuriózum-darabokat, kísérleti műveket, abszurd drámákat lehet játszani) létrehozhatott volna a város akármelyik művelődési termében. Sallós Gábor a színház balett-termét választotta, ahova csendesen, tülekedés nélkül ezer használaton kívüli melléklépcsőn lehet feljutni,s a kabátját mindenki egy fogasra akaszthatja , mint otthon. A tenyérnyi színpad is a „lakásban” van; a korong alakú pódium, a 60 nézőt befogadó „terem” a színházszerető ember bármelyikének szobája lehet. Suki Antal díszlettervező ízlését, fantáziáját dicséri az „otthon-színház” minden szöglete, a szürke huzattal bevont kör alakú játéktér, a hasonló szövettel bevont félkaréjú nézőtéri „lelátó”-sor is. Akik ismerik a kis színi játszóteret, találóan hívják ékszerdoboznak a Játékszínt. • A színpad Chomski Riadó című, háromszemélyes drámájával mutatkozott be. Több mint egy hónap múlt el a premier óta, ezért elemzés helyett álljon itt krónikaként a számunkra fontos hír: a Riadó rendezője és díszlettervezője, valamint a két kitűnő főszereplő, a Férfit alakító Upor Péter és a Nőt életre hívó Balogh Zsuzsa a Művelődésügyi Minisztérium nívódíjában részesült. A nézők pedig (lám, milyen a sors) most azért állnak sorba, hogy az „otthon-színház” élményeiben részesüljenek. PÁRKÁNY LÁSZLÓ