Napjaink, 1970 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1970-01-01 / 1. szám

4 Az V. miskolci grafikai biennale Tíz évvel ezelőtt még sokan bizalmatlanul fogadták az első miskolci grafikai bien­nále megrendezéséről szóló híreket. Merészségnek tűnt a képzőművészetnek épp ebből, a talán legelvontabb ágából a fővároson kívül országos tárlatot kezdeményezni. A Miskolci Galériában december hetedikén megnyílt kiállítás a megelőző néggyel együtt minden elméleti fejtegetésnél jobban bizonyítja, hogy e feladatra alkalmasabb, a gra­fikusokat ilyen fokon vonzó város nem jelentkezhetett volna. Túlzás lenne azt állí­tani, hogy ez a kétévenként sorra kerülő grafikai seregszemle változtatta volna meg alapvetően grafikánk arculatát, de azt mindenképpen el kell ismernünk, hogy komoly része volt és van annak modernné, európai szinten is helytállóvá tételében. Ma már természetesnek vesszük, hogy a biennálékon szinte teljes képet kapunk sokszorosított grafikánk legújabb (előírás is, hogy csak két éven belül készült alkotás szerepelhet) és legjava terméséről, az ezen belül jelentkező legfontosabb törekvésekről. Már az előző biennále és az 1968- as, Nemzeti Galéria-beli grafikai ki­állítás is meggyőzött művészeink tö­kéletes technikai felkészültségéről. A vegyész alapossága és tudása az alkimisták szívós célratörésével pá­rosul bennük. A különböző lemezek fizikai és kémiai megmunkálása a képfelületek hihetetlen változatos­ságát és szépségét eredményezte. Sok szó elhangzott a linó- és fa­metszetek tökéletességéről, a kő raj­zok finomságáról. Ebben az irány­ban az idei bemutató sem tudott különösebben újat hozni. Tulajdon­képpen nem várt a kritikus sem na­gyobb meglepetést, sőt, örömmel nyugtázza, hogy a meghódított for­manyelv mint válik mind általáno­sabbá, hogy grafikusaink a technikai tudás birtokában is megmaradnak a vonal,­solt mestereinek — még a régebbinél fokozottabban, egyre na­gyobb számmal jelentkező több színű nyomatok esetében is. — Tartalmi téren a szimbolikus ábrázolás, az ál­talános és egyetemesen érvényes emberi igazságok kifejezésére való törekvés a jellemző. Viszonylag sok a háborús pusztítás ellen szót emelő mű. A tanácsköztársasági jubileum Nagyon­­ szerencsésnek bizonyult az a szokás, hogy az előző biennále nagydíjasának munkáit külön te­remben mutatják be. Evvel egyrészt újabb erőfeszítésekre késztetik a művészt, másrészt a bemutatott anyag összehasonlításra ad lehető­­t az idei díjak odaítélésében. Csohány Kálmán, az előző nagydíjas alkotásai így mennyiségileg is ki­emelkednek a mezőnyből. Kifejezés­­módja és motívumkincse az elmúlt időszakban alig változott. Mindig örömmel találkozunk lírai, a vonal egyszerű szépségét hangsúlyozó, a népköltészet báját magukon hordozó munkáival. A szürrealizmushoz vonzódó mű­vészeink népes csoportjában a leg­inkább érthető és társadalmilag is legpozitívabb hangot az idei nagy­díjas, Pásztor Gábor ütötte meg. Montázsai, ismétlődő képelemei rit­musokkal 1919. harcos lendületét idézik („1919.’’ Fegyverbe!), máshol mint Sirató, 1919. és Adj esélyt a békének litográfiáinak monoton is­métlődő motívumai a levezetés bor­zalmát, illetve az erőfeszítések tö­­megét érzékeltetik. Alkotásai mai képzőművészetünk legkvalitásosabb darabjai közé tartoznak, s nem vé­letlen, hogy ez a grafika műfaját a plakát felé kiterjesztő stílusa más, nála idősebb pályatársainál is köve­tésre talált. Szimbolikus szándék jellemzi Áb­rahám Raffael, Bálványos Huba, Kass János, Kondor Lajos, Kons­tantin László, Lukovszky László, Pethő János, Zala Tibor munkáit is. Megrázó Kass János, játékossága ellenére is ijesztő, szürrealisztikus, kúpos fogú, tátott szájú Nagy haj­a amint elnyelni készül az apró, tehetetlen, meztelen embert — az ősz könnyed nőalakját felfaló Köze­lítő tél figurája, az Űr mutáció fél­reérthetetlen, rakétákkal ellátott gépszörnye. Kevésbé áttételesen fe­jez ki elvont fogalmakat Lukovszky és Pethő János. Az utóbbinál a vo­nalak tisztaságát, a nagyszerű szer­kesztést említhetjük fő erényként, mely egyúttal humánus tartalommal párosul képein. Emlékezetes a há­ború szörnyétől egyesült erővel sza­badulni kívánó emberiséget ábrázo­ló, Takarítás című alkotása. — Kon­dor Lajos Áldozat­ában gyakran feldolgozott témát oldott meg újsze­rűen. Diderot-illusztráció­ja gazdag színvilágával kedves darabja a tár­latnak. Tulajdonképpen előbb illett volna szólni a Képzőművészeti Alap díjá­val kitüntetett Kondor Béla kiállí­tott rézkarcairól. Munkásságát, ha­tását már sokszor értékelték. Az említettek közül is többen kerültek filozofikus életértelmezésének hatá­sa alá. Most ismét vonalvezetésének játékosai finomságával, a középkor jellemző figuráinak karakterképei­vel és sajátos kondori jelképeivel örvendezteti meg tisztelőit. Formai­lag mintha egyszerűbb, zavaró rész­letektől tisztultabbak lennének lap­jai, mint korábban.­­ Itt szólnánk a biennálék kezdet óta egyik leg­rangosabb résztvevőjéről, Hincz Gyuláról is. Bár a művész az utóbbi időben egyre gyakrabban az „önma­gukban szép” vonalak, foltok felé orientálódik, itt legjobban tetszettek jelképi tartalmakat hordozó lapjai, a Lionardóhoz sorozat darabjai és a Békét. A kiállításon jelentős szerep jut a népi ihletésű grafikáknak. Míg ed­dig a népi íz a faragványok, tükrö­sök figuráinak átvételét vagy cse­kély átstilizálását jelentette, most művészeink figyelme inkább a dí­szítőmotívumok, a népi kompozíciós mód, térkitöltés felé fordult. Czinke Ferenc újabb, Bartók-ihletésű mun­káinál a motívumok elrendezése, ritmikája egyaránt emlékeztet a ze­nére és a népművészet teret kitöltő mintáira, de most egy, az eddigiek­nél erőteljesebb átlényegítésen ke­resztül, s olyan szellemes és szerke­zetes mű megszületéséhez vezetett, mint például a Bartók Béla: Medve­tánc című metszet. Jurida Károly és Mizser Pál a húszas évek konstruktí­vizmusát ötvözi a népi csipke gaz­dagságával. Kerti Károlynál a fa­ragványok hatása erősödött, de ez szerencsésnek mondható a változás, hiszen a picassói befolyás csökkené­sét is jelenti munkáiban. — Seres János linóleum- és fametszetei egy mozgalmas, de a népköltéshez konk­rétabban kötődő f­ormany­elvet jelen­tenek. Ágotha Margitnál ez a népi nyelv­­ a régi­­ vásári kikiáltók har­­sányságával és az ősnyomtatványok minden felületet kitölteni akaró naiv megoldásával ötvöződik. (Köz­játék misztériumjátékhoz, Commedia dell’ arte). Gross Arnold játékos, szellemes lapjai a kiállítás legjobb alkotásai közé tartoznak. Képeinek minden kis részletét jellegzetesen groteszk, bajos tárgyakkal, virágokkal, fák­kal, alakokkal népesíti be. Bennük a környező világ megannyi apró szépsége tárul fel, melyet a rohanó két embere már alig venne észre ha Gross erre nem figyelmeztetné, ugyanúgy, mint Beszélgetők, Mese­mondó című, gazdagon részletező rézkarcain Rékassy Csaba. Gy. Mol­nár István szürrealisztikusan zsúfolt Az egész világ metszetén ugyanezt példázza, de Gross intimebb világa helyett egy mammutváros relációi között. A kiállítás művészeinek egy má­sik csoportja más irányból közelíti meg a valóságot. Konstruktivitás, a geometrikus formák alkalmazása jellemzi Barczi Pál kevésbé elvont munkáit. Öregasszonyai, beszélgető alakjainak súlyos formái a földhöz kötődnek. Ha jóval szögletesebb, ku­­bisztikusan tagolt formákkal is, de ugyancsak a konstrukció szigorúsá­gát hangsúlyozzák Tóth Imre 1919- es lapjai és Tanyá­ja, valamint ol­dottabb körvonalaival Kocsis Imre Cigányok című vörös-kék-fekete, drámai sűrítettségű rézkarca. A reális látás kapcsolja e csoport­hoz az expresszíven­ egyéni karak­terű Kajári Gyula fekete-fehér kopasz fák. Tél II. mélyen emberi tartalmú linóleummetszeteit, Kodály­­p­ortréját. Kunt Ernő egyre biztosabban ke­zeli a fametszés technikáját. Színes nyomatait hatalmas belső erők fe­szítik. Tematikailag ő is gyakran merít a népművészetből, sőt időn­ként a népi motívumkincsből is (Mályinkai szekrény, Kecskepásztor), de robusztus formái, egyre izgatot­­tabban villódzó kontúrjai egy sajá­tosan értelmezett expresszív felfo­gásról vallanak. A tárlatról alkotott kép hiányos lenne a szépen megmunkált, abszt­rakt felületekkel jelentkező, elvont gondolatokat kifejező Bálint Endre, Lóránt László, Rozanits Tibor, Tassy Klára munkáinak említése nélkül. Érdeklődéssel néztük Lakner László és Wágner János kiállított műveit. Szereplésük a magyar grafika kife­jezési formáinak sokféleségét iga­zolja. — E csoporttal mutatnak most rokonságot a biennálék állandó részvevőjének, egyik szervezőjének, a rendkívül tehetséges Feledy Gyu­lának itt szereplő képei. Feledynek komoly része van modern grafikánk mai színvonalának kialakulásában. Csak az Énekek­ éneke óta is, nem egy kifejezési módot „örököltek át” tőle pályatársai. Most talán éppen ő lepte meg legjobban a szakembe­reket, kollégákat és egyszerű tárlat­­látogatókat egyaránt. Három darab, teljesen elvont kollázzsal állt a kö­zönség elé. A fekete, raszteresen nyomott alapra fekete papírokat applikált, erre apró lila folt és a fe­lületből kissé kiemelkedő arany pa­pír került. (Nocturne III.). Rendkí­vül artisztikus — minden különö­sebb mondanivaló nélkül. De nem cél nélkül. Feledy grafikánkat az uniformizálódástól, az „új akadé­­mizmustól” félti. Szeretne kiállított munkáival felszabadítani, valami új erjedést elindítani. Befejezésül néhány szót a rende­zésről. Elmondhatjuk, hogy a zsűri­nek összehasonlíthatatlanul köny­­nyebb dolga volt a hétszáz kép vá­logatásával járó minden munka és kényelmetlenség ellenére, mint az így kiszűrt anyag rendezőinek. Nem kívánom kétségbe vonni hozzáértésü­ket és jószándékukat, mert hiszen az adott körülmények között min­den tőlük telhetőt megtettek. Nem az ő hibájuk, hogy a többinél sem-­ mivel sem rosszabb művek az elő­csarnokba, szűk átjárófolyosóba, vagy éppen egy ajtó fölé(!) kerül­tek. Ebből az anyagból nehéz és há­látlan dolog lett volna valamit is kihagyni. Valljuk be azonban, hogy ez az országos méretű és jelentőségű vállalkozás, mely most már meg­gyökeresedett, hagyománnyá vált, újabb terheket ró a város és köz­ponti kulturális szerveink vállára, a már régebben tervbe vett, a kor­szerű követelményeknek megfelelő új galéria mielőbbi létrehozását. BORBÉLY LÁSZLÓ SZÍNHÁZ, KÉPZŐMŰVÉSZET Művészettörténet -mindenkinek T­udományos igényű művészet­­történeti összefoglalókban nincs hiány, de régóta érez­zük egy olyan kiadványnak a hiá­nyát, mely a nagyközönség számá­ra ad áttekintést hazai művésze­tünk múltjáról. Ilyen, valóban min­denkihez szóló feldolgozás Kampis Antal művészettörténete, mely a Minerva-zsebkönyvek olcsó és nagy példányszámú sorozatában látott napvilágot két kötetben.* A kis ter­jedelmű, tömören megfogalmazott füzetek igen szerencsésen ötvözik a szaktudomány s az ismeretterjesz­­tés szempontjait: belőlük a magyar művészet tizenegy századának úgy­szólván teljes képét kapjuk olyan vázlatban, mely nem részletez, de semmi lényegeset ki nem felejt, át nem ugrik. Az első kötetben a XIX. századig tárgyalja Kampis művészetünk fej­lődését, s jelöli ki a magyar épí­tészet, szobrászat és festészet főbb állomásait. Nem száraz adatokat nyújt, hanem a művészi célkitűzé­sek, törekvések izgalmas alakulását tárja elénk. Mindenütt rámutat a társadalmi változások szerepére, jól érzékelteti az egymást váltó ko­rok szemlélete és művészete kö­zötti összefüggéseket. A bevezető fejezet a honfoglalás korának emlékeit regisztrálja. Eb­ben a szerző a legjelentősebb, mű­­vészetileg is értékelhető leletek alapján körvonalazza azt a motí­vum-anyagot, melyből kikristályo­sodott a magyarság főként a fém­művesség területén megnyilatkozó sajátos formakincse, majd arról a római, avar és szláv, ill. ókeresztény kulturális hagyatékról szól, melyet őseink a Kárpát-medencében talál­ván, beépítettek nomád lovasmű­veltségükbe. A továbbiakban a középkori ro­mán, majd gótikus stílusú emlék­anyag kerül elemzésre. Ez nálunk közel hat évszázadra széthúzódó időszak művészi termésének össze­foglalását, melyre a helyi adottsá­gok mellett, intenzív hatást gyako­rolt a német, olasz, a bizánci s a francia kultúra is. Kampis oly­képpen oldotta meg, hogy az anya­got a középkori magyar művészet legjelentősebbnek ítélt produkciói közé rendezte, melyeket azután — kimutatandó a hazai román és gó­tika általános vonásait — tüzetes vizsgálat alá von. A XI—XIII. szá­zadból a pécsi székesegyház, az esztergomi bazilika és palota, va­lamint a zsámbéki és jáki nemzet­ségi monostortemplomok kapnak igényes műelemzést, a XIV—XVI. századból főként a szobrászati és festészeti alkotásokról, a Kolozsvári testvérek, Kolozsvári Tamás és M. *A magyar művészet a XIX. századig. — A magyar művészet a XIX. és a XX. században. S. mester munkáiról olvashatunk esztétikai észrevételekben gazdag sorokat. Igen frappáns az a mód, ahogyan Kampis a művészeti emlé­keken keresztül a polgárság, s ez­zel együtt a városok kialakulásának folyamatát bemutatja; könyvéből világosan kitetszik: nem véletlen, hogy a magyar gótika legszebb em­lékei éppen a földesúri hatalom alól felszabadult Felső-Magyarországról, a szabad királyi városokból szár­maznak. A középkori fejezetek bizonyos elnagyoltsága után, meglepően gon­dos a reneszánsz s a barokk szá­zadait taglaló két fejezet. Ebben része van annak is, hogy ezeknek a koroknak az emlékanyaga kevésbé függvénye a régészeti kutatások­nak, s publikációs szempontból is kimunkáltabbak, mint a román vagy a gótika. Kampis érdemének tudjuk be, hogy az ekkoriban szép számmal Magyarországon te­vékenykedő külföldi művészek mel­lett, rendre felsorakoztatja a hazai mestereket is, s hogy figyelme az adott keretek között meggyőző alapossággal — az iparművészetek felé is kiterjed. A második kötet a XIX. század kezdetétől napjainkig jut el. Múlt századi művészetünk bemutatását igen szerencsésen az építészettel kezdi meg a szerző, amely a felvi­lágosodás polgári tendenciáinak megfelelően, ekkortájt kezdi levet­kőzni barokkos vonásait. Ez alapve­tően feudális stílusirányzat hanyat­lása döntő módon átformálta az egész művészeti közéletet, míg a barokk művészet csupán a megren­delők szándékai, illetve az elhe­lyezés földrajzi adottságai révén számíthatott magyarnak, addig a XIX. századtól kezdődően, a mű­vészek nemzetisége, szándékai és távolabbi célkitűzései szerint is nemzetivé vált. Három művész, há­rom mester fellépése és munkás­sága jelzi ezt a változást: az épí­tész Pollack Mihályé, a festő Markó Károly é­s a szobrász Ferenczy Istváné; ők honosítják meg ideha­za a klasszicizmust, amely a továb­biakban minden más polgári szem­léletű áramlat, így a romantika, a szecesszió, majd a realista törek­vések szellemi szálláscsinálója lesz. Az építészet után a szobrászat, majd a festészet területén tekinti át Kampis a korszak legjelentéke­nyebb egyéniségeit és műveit. Az európai rangú alkotók, Székely, Munkácsy, Paál és Szinyei Merse mellett sort kerít a másik vonal, a kismesterek: a szobrász Bezerédi Gyula, Holló Barnabás, Róna Jó­zsef, a festő Pesthy József, Maras­­toni Jakab, Brocky, Libay és má­sok munkásságának ismertetésére is, hisz ők voltak lelkiismeretes gon­dosságú műveikkel a polgári irány­zatok legönzetlenebb propagátorai. Deák—Ebner két illusztrációs, a szöveggel együtt közel egyoldalas traktálása bosszantó félreértés; em­lékezetes viszont a Székely-­s a Madarász-portré, elmélyült az aka­­démisták, Than, Lotz és Benczúr bemutatása. Örülünk, hogy rendre meg vannak nevezve az említett képek és szobrok múzeumi lelőhe­lyei. Alapjaiban megbízhatónak ítéljük a modern magyar művészet bemu­tatását is, noha a disztinkciók ezút­tal kevésbé élesek, mint a megelő­ző században. Túlságosan tágan vannak értelmezve pl. a nagybá­nyaiak, túl szűken a szecessziósok, s sommás a két világháború közötti időszak korszakolása is. Találó a Nyolcak, az alföldiek és Derkovits egyenlő hangsúlyú kiemelése, kár, hogy az utóbbi Mattyasovszkyval és Perlmutterrel van összepárosít­va. Markáns újabb kori szobrásza­­tunk taglalása is, főalakjait Beck ö. Fülöp, Medgyessy és Ferenczy Bé­ni személyében jelöli ki Kampis. Elmondhatjuk, hogy a kötetben a modern magyar művészet nemcsak helyet kap az egyetemes fejlődés­ben, hanem világosan megfogalma­zódnak azok a sajátosságok is, melyek meghatározzák speciális értékeit és alakulását. Kampis művészettörténete ilye­tén rangos, haszonnal forgatható munka. Mind értékítéleteiben, mind képanyagában elfogadható mércét ad a jelenben való eligazodáshoz. Sajnáljuk viszont, hogy nem defi­niálta tételszerűen az egyes művé­szettörténeti korszakok ismérveit — könyvének végigolvasói sok min­dent megtudnak az érintett stílu­sokról, csak azt nem, hogy ezek végül is a formaelemek bizonyos rendszerére mennek vissza. Egy ismeretterjesztő célzatú művészet­­történetnek vállalnia kell a fogal­mak effajta tisztázását is. TASNÁDI ATTILA Színház — a tenyerünkön Sokan vagyunk és gyakran nyugtalanítjuk egymást. Tülekedünk a villamoson, türelmetlenül kapjuk ki egy­más kezéből az elárusító pultokra halmozott árukat. Felszökik a vérnyomásunk az orvosi előszobákban, mert sor áll előttünk. Ügyes-bajos, apró dolgainkra fél napot kell áldozni, mert mások már megelőztek bennünket, s várni kell, amíg a hivatal fogad. Az üzemi ebédlőben nincs tálca, ha pedig van, foglalt minden asztal. A cse­megében nem jut kosár, s ha felszabadul egy, elfogyott a virsli, a friss kenyérre is várni kell. Naponként megismétlődő bosszúságok ezek, s teljesen érthető, hogy az izgalmak alól a részbeni feloldást az otthon hozza meg. Kihatárol az ember egy parányi te­rületet az otthonából, tévé előtt, olvasólámpa mellett, vagy éppen a konyha egyik zugában. Betakarózik a csöndesség nyugalmával és lerúgja magáról az idegrán­­gások naponként újraszövődő lepleit. Az otthon ülés manapság nemcsak a tévének elne­vezett varázsdoboz vonzata, mint ahogy azt szociológusa­ink gyakran emlegetik. Sok összetevője van ennek a magány­igénynek. A munkahelyi mikroklímától a már vázolt napi infernón át az otthon békességéig sok minden történik az emberrel. Még a színházakban és a hangver­senytermekben is, mivel hát e csarnokokat is tömegesen szokták látogatni. Ruhatári incidensek, köhögő kórus, a színházi jelenet legmegrendítőbb pillanatában valaki krákog, s mindjárt odavész az áhítat. A kiállításon is odacsörtet valaki mögé­, s az általad legjobbnak tartott képet kérdezés, kérés nélkül lerántja a sárga földig, s végül magad sem vagy bizonyos a választott mű erejében. E vázlatos gondolatmenetből is sejthető, hogy a ma­napság oly divatos (vagy természetes?) kisközösségi cso­portosulás nemcsak műfaji, esztétikai, ízlésbeli okok mi­att jön létre, hanem a műélvezet intimitása jogán is. A zsebszínházak, pincepódiumok, stúdiószínpadok lét­rejöttét e kevésbé elemzett tényező is szorgalmazta. A tévé és a rádió élménykínálatával kapcsolatban meggyő­ződéssel vallja az egyes ember, hogy az kizárólag neki szól. A kisközösségek befogadására született pódiumok is hirdetnek magukból valami otthoniast, illúzióját adják az „egyedi” élménynek. A népművelés-elmélet sem elemezte még körültekin­tően a közművelődés kis műhelyeinek, a klubszerű fog­lalkozásoknak egyén-központúságát, nem mondta ki, hogy a kisközösségek tudatformáló módozatai alig má­sok, mint a családok szokásos megbeszélései, a művelt­ség megszerzésének „háztáji” formái. Kell-e jobb ötlet ennek az igénynek kiéléséhez, mint hogy odalép eléd a színész — ruhájának selyme kezedet érinti, hangjának színe a te tekinteted szerint alakul —, s „csak” neked játszik. A Miskolci Nemzeti Színház zsebszínháza, a Játékszín ennek az igénynek szülötte. Sallós Gábor, a színház igaz­gatója, a Játékszín gondolatának megvalósítója ráérzett erre a „csend-szükségletre”. Kamaraszínházat, vagy egy másik jellegű színpadot (ahol kuriózum-darabokat, kí­sérleti műveket, abszurd­ drámákat lehet játszani) létre­hozhatott volna a város akármelyik művelődési termé­ben. Sallós Gábor a színház balett-termét választotta, ahova csendesen, tülekedés nélkül ezer használaton kívüli melléklépcsőn lehet feljutni,s a kabátját mindenki egy fo­gasra akaszthatja , mint otthon. A tenyérnyi színpad is a „lakásban” van; a korong alakú pódium, a 60 nézőt be­fogadó „terem” a színházszerető ember bármelyikének szobája lehet. Suki Antal díszlettervező ízlését, fantáziáját dicséri az „otthon-színház” minden szöglete, a szürke huzattal bevont kör alakú játéktér, a hasonló szövettel bevont félkaréjú nézőtéri „lelátó”-sor is. Akik ismerik a kis színi játszóteret, találóan hívják ékszerdoboznak a Játékszínt. • A színpad Chom­ski Riadó című, háromszemélyes drá­májával mutatkozott be. Több mint egy hónap múlt el a premier óta, ezért elemzés helyett álljon itt krónika­ként a számunkra fontos hír: a Riadó rendezője és díszlettervezője, valamint a két kitűnő főszereplő, a Férfit alakító Upor Péter és a Nőt életre hívó Balogh Zsuzsa a Művelődésügyi Minisztérium nívódíjában ré­szesült. A nézők pedig (lám, milyen a sors) most azért állnak sorba, hogy az „otthon-színház” élményeiben részesül­jenek. PÁRKÁNY LÁSZLÓ

Next