Napjaink, 1970 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1970-07-01 / 7. szám
. Jó érzés úgy hallgatni a kultúrpolitika első felelősét, hogy egyetértek úgyszólván minden szavával. Ha mégis felszólalok, csupán azért teszem, mert jórészt ugyanazokat a kérdéseket más aspektusból igyekszem megközelíteni, a közbaka-író szemszögéből. Például: az egység. Valljuk be magunk közt: nehéz társaság vagyunk mi. Nehéz itt érdemleges eredményre jutni, túl formális fegyverszünetekben és deklarációkon. Hiszen nemcsak mint szak- és elvtársak ülünk itt együtt, hanem mint rivalizáló személyek és csoportosulások is; voltaképp mindnyájan — valamilyen viszonylatban — ilyen minőségben is többszörösen jelen vagyunk. Ha van szellemi tőke, hát van szellemi tőkés is, s akkor ez a gyülekezet afféle szellemi GYOSZ-nak tekinthető, nem volna nehéz végigvinnem e profán hasonlatot a szellemi nagytőkét csoportosító trösztökig, kartellekig, sőt a tőzsdéig, ahol a papírokat változó árfolyamon jegyzik, esetleg a titkolt vagy nyilvánvaló kapcsolatokig, melyek a tőzsdei árfolyam alakulásába ezzel-azzal belesegítenek. Ám, ha valakit netán sért a hasonlat, amolyan miniatűr ENSZ-kögyűlésnek is becézhetnénk magunkat; persze mi annyival bonyolultabb képződmény vagyunk, hogy itt minden jelenlevő nagyhatalmat képvisel. Aspirációdban legalábbis. Látszólagos bizony a mi egységünk, senki sem állhat ide, a pulpitusra úgy, hogy fel ne szisszenjen valaki más. Jó, hogy ma már nem akarjuk minden áron azt demonstrálni, aminek az ellenkezőjéről mindnyájan meg vagyunk győződve; realizáljuk ott az egységet inkább, ahol egyáltalán realizálható. Végtére van egy szervezetünk — nem értek egyet Sipos Gyulával, hogy az Írószövetséget meg kellene szüntetni —, jó az, ha van ilyen szervezetünk, amelyben szabadon és emelt fővel oda-vissza lenézhetjük egymást. Retúr. Már ez is haladás, hiszen tudvalevő, hogy nem mindig volt retúr. A szokásos ellenvetést ismerem: azon alapul a mi szövetségünk, hogy mindnyájan egyek vagyunk a szocializmus igenlésében. Nem bolygatom ezt, fogadjuk el ténynek, de gondoljuk tovább: minél inkább egyek vagyunk az igenlésben, annál inkább különbözhetünk — szükségképpen különböznünk kell — az igenlés hogyanjaiban. Szövetségünknek már jó ideje nem adhat értelmet maga az egység, csakis a belőle fakadó különbségek kibontakoztatása és termékeny szintézise. Vannak itt összetartó szálak, ebben a heterogén társaságban is. Ilyen volna az érdekképviselet, ha komolyabban vennénk. Például, hogy komolyabban vetessük. Nem pusztán a honoráriumokra s az írói munka egyéb feltételeinek a biztosítására-javítására gondolok, hanem az irodalom egészének a képviseletére, a szocialista kultúra vezérképviseletére is. Az a gyanakvás és bizalmatlanság, amely hosszú ideig beárnyékolta — hellyel-közzel még ma isbeárnyékolja — a szocializmus hatalmi szerveinek és a szocializmus irodalmának a viszonyát, az ma anakronizmus, sőt a mai közéleti, szellemi, kulturális és sajtóviszonyok között csak a legenyhébben szólva anakronizmus, hiszen veszedelmes — a szocializmusra veszedelmes — szövődmények góca. Tudjuk, a mi szövetségünk a baráti szocialista országok bármelyikével összehasonlítva a legmostohább körülmények között dolgozik: sem lapjai, sem kiadója, sem klubja — következésképpen — sem tekintélye. Mióta írásos kultúra létezik az országban, soha ilyen távolra, és soha ilyen hosszú ideig nem sodródtak félre a kultúra, a sajtó, a közvélemény formálásának irányító, funkcionális, felelős posztjairól az élő irodalom legnagyobb egyéniségei. S ha nem sütött rájuk a nap, hát árnyékot sem adhattak az utánuk következők felnövéséhez; megszakadt a szellemi élvonal felelősségének ez a történelmi láncsora is, az örökösöket nem ők orientálták, nem ők szelektálták, nem ők nevelték — vagy csak igen rossz hatásfokú áttételekkel írhattak, természetesen, írásaikat szívesen fogadták, már csak színezéknek is, ilyenolyan lapok fővonalának a hitelesítésére. Amely fővonal lehetett volna jogosult is, érdemleges is, de igazában csak akkor lehetett volna az, ha vele szövetségben vagy vele harcban megalkothatták volna valahol a maguk fővonalát — vagy fővonalait — szellemi életünk élő klasszikusai is. Jórészt ilyen és hasonló hiányokban látom én azoknak a hiánybetegségeknek az okait, amelyekről a közgyűlésen sok szó esett már. Az egész ország szocialista öntudatán, eszmélkedésén, nevelésügyén, kulturális igényein, közérzetén mérhetők ma ezek a hiányok, s annál inkább szembetűnik, mennyire nem szükségszerűek, ha az országos politika más területen elért eredményeit vesszük hasonlítási alapnak. Ez az a pillanat egy társadalom élő szervezetében, amikor az újabb kalóriafelvételt már legátolja a vitaminhiány. A bizalmatlanság természetesen bizalmatlanságot indukál. Az, aki nem tudott kételkedni Illyés Gyula, Veres Péter, Lengyel József, Szabó Pál, Németh László, Benjámin László és a többiek szocialista meggyőződésében és állampolgári józanságában, az előbbutóbb a megrögzött kételkedőkben kezdett kételkedni. Aki viszont tudott kételkedni bennük, s öt, tíz vagy húsz év múlva — körülnézve a mezőnyben, kiket illet viszont a bizalom — úgy találta, hogy nem volt rá oka, az netán már egyebekben is kételkedni kezdett. Különös írói érzékenység ez. A mi szakmánkban az életmű nem épülhet azokra a betájolási pontokra, melyeket a napi politika kínál fel, messziről látható háromszögelési pontokat keresünk. S ha volt olyan időszak, amikor egy-egy Petőfi-vers nacionalista, anarchista, egy-egy József Attila-vers revizionista kicsengést kapott, s ha elkövetkezett olyan időszak, amikor talán ugyanabba a versbe szektás felhangot éreztet bele egy új akusztika, mi elég biztosak vagyunk afelől, hogy nem az említett költők nyergeltek át időközben, hanem feltehetően a közvélemény némely papjai szivárogtak át az egyik szélső árokból a másik szélső árokba. Kompenzációként. Mi itt mindnyájan tagok vagyunk, s ebben a minőségben egyenrangúak. A művészi rangsorolás meg a sarzsik osztogatása nem szövetségi belügy. Ma, a mai kommunikációs viszonyok közt, amikor, mondjuk, a Rádió egyetlen zenei szerkesztőjének, aki a naponta a leghallgatottabb műsoridőkben a világ zenei bóvlijával önti a hallgatót nyakon, esetleg nagyobb befolyása van a közízlésre, mint az összes jelenlevőknek együttvéve — igenis ma van közös érdekük és feladatuk az íróknak. Kis és nagy példányszámosoknak, díjasoknak és nyeretleneknek közös. Ez a közösség persze a gyakorlatban a különböző — sőt egymással harcban álló — irányzatok, csoportosulások szimbiózisa. Pár évvel ezelőtt — a legutóbbi közgyűlés táján is — még tagadták néhányan az irányzatok jogosultságát, mondván: az irányzatok harca nemkívánatos politikai polarizálódáshoz vezet. Ezt az érvelést ugyan a vak sem nézhetné dialektikának, különösen azóta nem, hiszen ahol leginkább érvényesült, mint elv, ott fordult a legélesebben a visszájára a hangoztatott szándék. Bizony megesik, hogy ha imitt-amott nincs ma polarizálódás, csupán azért nincs, mert onnan már hiányzik éppen a kultúra szocialista pólusa. Nemcsak a gazdasági életben fából vaskarika a monopolszocializmus. Legyünk tárgyilagosak: a kulturális életben, a sajtóban sincsenek ma már szigorú monopóliumok, sőt az ipari szórakoztatás, az ösztönborzolgatás, a bulvárosítás irányába igazán messze elmentünk. Van ebben a nagyvonalúságban sok jó, és van benne sok veszedelem. De nem az benne a veszedelem, ami jó — tehát: a skála bővítése, a szabadabb, sőt szabadosabb légkör — nem hiszem, hogy okos dolog ezt hánytorgatni. Az benne a tényleges veszedelem, hogy ellensúly nélkül, kritika nélkül, egy másik — legalább olyan erőteljes — pólus kontrasztja nélkül uralja a terepet a periféria; voltaképp valami fejreállt monopol-szocialista, kedvezményezett helyzetben, vastag állami segédlettel uralja. Pártonkívüli vagyok, de nem vagyok forradalmon kívüli. Tapasztalatból tudom, hogy hihetetlenül erős ugyanakkor a közegellenállás sajtónkban — de kiadóknál, színházakban, egyszóval más írói publikációs fórumokon is — az olyan írásokkal szemben, amelyek népi, nemzeti, közösségi, szocialista sorskérdéseinket bolygatják. Hat-nyolc éves gyűjtőmunka után ma abban a helyzetben vagyok, hogy jórészt eredeti dokumentációval be tudom bizonyítani : tűrhetetlenül sok esetben éppen nem a szocializmus féltésének az aspektusából még csak nem is ürügyén — próbálják megvonni a szólásjogot. Hogy nem a színvonal okán, azt megjelent írások visszhangjával, kritikáival, új kiadásaival, fordításaival bizonyíthatnám. Hogy általában nem politikai érzékenységből, óvatosságból, tehát nem az ügy kényes volta miatt, az is könnyen bizonyítható, éspedig az indexre szánt írással egybevágó párthatározatokkal, hivatalos állásfoglalásokkal. A nyilvánvaló ok: némely szerkesztők, lektorok beteges allergiája — mármár gyógyíthatatlan allergiája — közösségi, szocialista sorskérdéseinkre. Tisztában vagyok azzal, hogy kultúrpolitikánk több felelőse — nagyobb áttekintéssel rendelkezvén — sokkal világosabban látja a kulturális életben burjánzó gondokat, szól is ellene, tesz is ellene. Én még liberálisabban fogalmaznék, mint ők — semmiképp se szűkítsünk! Ne rakjunk fel tilalomfákat oda, ahol jelenleg nincsenek — tilalomfák erdejében nem lehet jó közérzettel élni. Még csak kedvezményezést sem várunk azok részére, akik — jó néhány itt jelenlevő szerint is: íróhoz méltatlanul — a közélet gondjaival a nép, a nemzet, a szocializmus sorskérdéseivel közvetlenebbül is foglalkozni kívánnak. De azonos körülményekhez, azonos feltételekhez jogunk van. S ezt nem kéregetjük az allergiások előszobáiban — ezt ki fogjuk verekedni. (Fekete Gyula ezután határozati javaslatot terjesztett elő: az írók közgyűlése kéri az MSZMP Központi Bizottságát: tűzze napirendre s vizsgálja meg a szocialista kultúra helyzetét, már hosszabb idő óta feloldhatatlannak tetsző, elmélyült problémáit. A közgyűlés megbízta az új választmányt, hogy továbbítsa a határozati javaslatot.) Egyenlő feltételeket! Fekete Gyula felszólalása az írószövetség közgyűlésén VALÓSÁG ÉS IRODALOM ! Érettség - érettségi... (Folytatás az 1. oldalról.) — néhány hét alatt — hogyan pótolhatná mindazt, amit eddig elmulasztott? Ebben egyetértünk. Reform? Az igazgatónak van egy ideája. nCIUI III . — Az igazság az, hogya gyerekek jó részét feleslegesen kínozzuk az érettségivel. A közepes vagy ennél gyengébb tanulók — már akiknek van kritikájuk — bejelentik, hogy nemakarnak továbbtanulni. Az érettségitől most is visszaléphetnének ugyan, de hát így szokás, hogy aki már négy évet végiggürcölt, az érettségire is jelentkezik. Két lépcsőben kellene az érettségit lebonyolítani. Akik nem akarnak továbbtanulni, azok minden tárgyból vizsgát tennének a négy év befejeztével. Ez a vizsga nem szolgálna mást, mint az anyag rendszerezését, felfrissítését. De lenne egy úgynevezett képesítő érettségi vizsga is. Erre a továbbtanulók jelentkeznének. A képesítő bizottságok tagjai sorábanegy-egy városban legfeljebb két kijelölt iskolában lehetne képesítőzni), már ott ülnének az egyetemek, főiskolák tanárai is. Ezzel a rendszerrel csökkenteni lehetne az egyetemek felesleges megterhelését. A felvételi vizsgákon már inkább a speciális pályaalkalmassági vizsgálódásokra kerülhetne sor, nem a tárgyi tudás bizonyíttatására. 120 végzős, 217 állás paraszt gyerekek problematikáját persze nem oldhatja meg ez a módszer. A hátrányos helyzet... — Mindig csak a hátrányos helyzetről beszélünk — vág szavamba egy tapasztalt pedagógus. A munkásgyerekeknek (családi körülmények, lakás, fizetés, szellemi légkör stb., jól ismerjük ezeket a dolgokat, sok esetben tényleg nem könnyű. Senki ne higgye azonban azt, hogy elmaradt, gyenge kvalitású fiatalemberekről van itt szó, akik egyszerűen nem bírják az iramot. Egy konvenció ellen kellene harcolni. Felvilágosítással, stipendiummal stb. Nézd meg, kik mennek a szakközépiskolákba. A legtehetségesebb munkásgyerekek! És miért? Mert minél hamarabb keresethez akarnak jutni. Nyolc-kilenc év taníttatási költségeit nem szívesen vállalja a család. Mondom, azért kellene a legjobbaknak magas ösztöndíj. De nézzük csak tovább. Tavaly a közgazdasági szakközépiskola 120 végzőse 217 állásajánlatot kapott. Nem beszélve a postaforgalmi tagozatról, közülük ugyancsak senki sem marad állás nélkül. Mindenki tudja, hogy akik szakközépiskolából tovább mennek, azok nagyon jól megállják a helyüket. De sokszor a legkiválóbbak is inkább a munkát és a biztos keresetet választják. Tulajdonképpen nagyon praktikusan gondolkoznak. „Pénzt keresek 18 —19 évesen, aztán egy-két év múlva beiratkozom levelező hallgatónak”. Egyszóval az elszomorító statisztikai adatokhoz ezt is hozzá kell számítanunk... Felndított? Levelezők, levelezők. Az rtsilllullClVI egyetemeken, persze, nincs mese, vagy bírja valaki, vagy nem. Senki után nem dobálják a diplomát. (Nagyon sokan le is morzsolódnak, tehát mint magas fokon képzett szakemberek mégiscsak elvesznek az osztály számára.) A középfokú oktatási intézményekben azonban más az esti, meg a levelező hallgatók helyzete. — Az első években kiváló képességű emberek iratkoztak be hozzánk — emlékezik az egyik igazgató. — Nem egyszer jobb előmenetelt tanúsítottak, többet tudtak, mint a nappali tagozat tanulói. Tudásszomj, önállóság, vitakészség, korszerű világnézet. Ezt hozták magukkal az üzemekből, munkahelyekről, ahol sok tapasztalatot igénylő munkakörökben dolgoztak. Csupán szakmai ismereteiket kellett bővíteni. Nem egy közülükaz egyetemet is elvégezte. Többségük felelősségteljes munkakörben dolgozik. Annak idején — ismert körülmények miatt — nem tanulhattak, pótolták. De mi a helyzet ma? Többségükben azok jönnek hozzánk (persze, mindig kerül azért tehetséges ember is), akik a középiskolából kimaradtak, lemorzsolódtak, nem bírták ott az iramot. Vagy egyszerűen lusták voltak annak idején, s most úgy gondolják, mégiscsak jó lenne az a képesítő. — A mostani osztály negyvenes létszámmal kezdte. Maradtak 21-en. Nézd meg, nálunk minden esztendőben megismétlődő „csoda” ez: öltözködésükben, modorukban, egész emberi habitusukban mennyit változtak ezek az emberek. A szorgalmuk tiszteletreméltó. Hogy mit kínlódnak a rajzokkal! Egyáltalán az írásbeliség — akár műszaki gondolatok közléséről (rajzról), akár irodalmi dolgozatokról van szó — nagyon nehezen megy. Magyarból meg történelemből hallgatok feleleteket. (Kár lenne pusztán a dolgozatokból ítélni, melyek hemzsegnek a helyesírási hibáktól, s nem egy ilyen kitétel található a szövegben: megalakítottuk a szocializmust.) A szóbeli tétel: Petőfi harca a nemesi kiváltságok ellen. A munkahelyén bizonyára logikusan gondolkodó felnőtt most szólamokat mond, a népről, a világszabadságról. A tanár verseket juttat eszébe: Még kér a nép, most adjatok neki... Őseimnek véres kardja ... A sorok ismeretlennek tűnnek. De hát mik azok a nemesi kiváltságok? (Bizony, az általános iskola hetedik osztályában sokszor jobban mennek ezek a dolgok.) A „B” tételnél, mikor a jelölt nem tudja, hogy mi a különbség a rag, meg a képző között, a tanár nem faggatja tovább ... De hát történelmünk legújabb időszakára csak emlékeznek ezek a felnőttek? Mikor a második proletárdiktatúráról beszél a felelő, az elnök közbekérdez: Melyik két párt egyesüléséből jött létre az MDP? Felelet: a kommunista, meg a kisgazdapárt egyesült. A jelölt — jóllehet — gyermekként — de mégiscsak megélte a 45-től 48-ig terjedő időszakát a magyar történelemnek. Legalább egy felvonulási tabló szövegére emlékezne ... Persze, ha a műszaki tárgyakban erős (szakközépiskolában vagyunk), miért ne kaphatna oklevelet? De vajon mennyit ér egy esti, vagy levelező tagozaton szerzett gimnáziumi érettségi? Uinnpl Az egész évi munkától, s most Tilibuli az érettségiztetéstől fáradt tanárok ia szünetben vicceket mesélnek egymásnak. Régi vicc: Valamelyik tehetségmentő kollégium felfigyel egy értelmes bojtárgyerekre. Taníttatják, pár évtized múlva ő lesz az egyházmegye püspöke. Az újdonsült főpap meglátogatja a nyáj mellett öreg apját. Az végigméri úrrá lett fiát, sápadt arcától lakkcipőjéig és megjegyzi: látod, ha nem tör a nyavalya evvel a püspökséggel, már számadó lehetnél... | Új vicc: Az ötéves találkozón a tanár megkérdi volt növendékét: — Na, fiam, mire vitted? — Kondás vagyok az egyik termelőszövetkezetben. — Mennyi a fizetésed? — Négyezer! — Mi a szösz, az enyém csak két és fél — csodálkozik a tanár. — De hát énrám nagyon nagy érték van ám bízva, tanár úr... Érettség — érettségi. A múltkor egyik kollégám megjegyezte: az én békebeli érettségim többet ér, mint a te főiskolád. Egy bizonyos: a fogalom tartalmi értéke devalválódik. Reform kellene, vagy csak szorgalmasabb munka? A rangját azért mégis meg kellene őrizni ennek a verejtékkel szerzett „értékpapírnak”. És ne a kiállítás helye jelezze ezt a rangot, hanem a reá rótt „névérték”. GYARMATI BÉLA Dombok Altorjai István rajza