Napjaink, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1971-02-01 / 2. szám

VÉGH ANTALTIRPÁKOK S­zép fa az akác. Ha jó földbe kerül, sugár­egyenes törzset növeszt, koronája formás sátor az ég alatt. Az akác nem szeret egyedül élni, nem magának való fa. Akkor a legszebb, ha bokorból nőnek ki a törzsek, egymás mellé simulnak a gallyak fent a magasban, mintha egy ko­ronája lenne hét-nyolc fának. Ha valahol megveti magát, nincs rá többet gond, szapo­rodik, kipusztíthatatlan. Amikor kivágják a hosszú akácfa­sorokat, a törzseket, gyökerekkel együtt, nem kell helyükbe másikat ültetni, új hajtások törnek fel a földből, metszeni, ritkítani se kell, a sűrű akácbozótból másik évre már ujjnyi vastagságú, szép sima törzsű fák lesznek, pár év múlva éppen olyan fasor a kivágott öreg akácok helyén, mint a régiek voltak fiatal korukban. Szép a magányos akác, szép az is, ha egy bokorban nő fel néhány sugár fa, de legszebbek az akácfasorok. Az akácfasorokat a természet jókedvében teremti. Játszik velük, megfuttatja őket homokdombok hajlataiban, neki az emelkedőknek, kikerülve a tanyák fehér házikóit, elcsepeg­tetve a fasorból néhányat itt-ott, ól mögött, a pajtabejárat sarkánál, kútágashoz nem messze, ilyenkor aztán édes­ keser­nyés lesz a víz, mert a gyökerek lemennek a mélybe, beleáz­nak a kút vizébe. Akácfát vágni jó. Erős, mély gyökere van, de mégis olyan szépen kiborulnak a rönkök, ha kapacsákánnyal megbontják körül a földet. Nemcsak a törzsök tart télen jó tüzet, de a gyökerek is, amelyeket arasznyira vagdosva kell kiszedni a földből, akkor aztán máris mehet a tűzre. Akácfavágáskor a föld szaga összekeveredik a gyökerek édes-kesernyés illatával. Már messziről érezni, hogy valahol akácfákat vágnak ki. A gyerekek egy-egy szép fehér gyökeret letisztítanak, megrágják, finom szaharinízű a nedve, elnyá­­laznak r­ajta. Az akáctövis hiába hegyes, hiába van sok belőle, szelídebb, mint más fa tüskéje. Aki ismeri az akácfát, azt nem is szúr­ja meg. Úgy kell kézbe venni a gallyat, hogy oda essen a fo­gás, ahol nincs tüske. De ha bemegy a bőr alá, nincs nagy baj, könnyen kijön egy-két nap múlva magától is. Az akác mindig szép, még télen is, amikor vastag hóbun­da terül a gallyaira, vagy zúzmara csipkézi alvó rügyeit. És egész nyáron át, amikor hűvöst ad a földvégeken. De jó egy­­egy hosszú kukoricasor végigkapálása után aláhúzódni! Tö­vében a vizesedényt jó hidegen tartja, száraz tört gallyainál sül legfinomabbra a szalonna. Mégis, mindentől szebb az akác, ha virágzik. A virágfürtök néha belepik az egész fát, olyan az akác ilyenkor, mint egy szép, tiszta menyasszony. A szél hozza-viszi az akácfavirá­gok illatát. Eláraszt vele mindent, éjszaka — az ablakon át — betölti az egész szobát! A virágokból nemcsak a méhek, de a gyerekek is ki tudják szívni a jóízű virágport. Nem is kell a szirmokat összerágni, csak jól megszippantgatni a fürtöket. Az akácban van valami szentség. Talán, mert ott is kitart az ember mellett, ahol más fa meg se próbálja? Hűséges fa. Úgy körülöleli a tanyákat, mint ahogy anya félti a gyermekét. A legszebb akácfákat Nyíregyháza mellett a tirpák-tanyá­kon láttam. Azt mondják, ez a föld pusztaság volt, futóhomok, meg mocsár. Az emberrel szépen elszegődött ide az akác, kiszá­rította a mocsarat, zablát rakott a fékeveszett homokdom­bokra, mindig és mindenütt azt csinálta, amit kellett. A mai napig kitartott itt az emberrel... Vajon melyik a tirpák-tanyák legöregebb akáca? Hány év­vel azután ültették, hogy letelepedtek ide a tirpákok, a mesz­­sze Tótkomlós, Békéscsaba, Szarvas vidékéről? V­an az egyik tanya sarkán két fa. Emlékeket őriznek; amúgy éppen olyan fák, mint a többi. Nem maguktól teremtek ide, kivágott öreg fák gyökeréből; ezeket ül­tették — gonddal, később korlátot csináltak a törzsük köré, nehogy kóbor jószág vagy útról letért szekér kárt tehessen bennük. Amikor én láttam, már több mint tízévesek voltak. Nem gyors növésű, inkább megfontolt, jól megalapozott, biztos gyö­kerű mind a kettő. Előző este — ez akkor történt, amikor másnap elültették a két suhángot — ünnepre készült a tanyavilág. A tirpákok idetelepedésének kétszázadik évfordulójára. Vendégeket vártak Békésből, Szlovákiából, a Kárpátok vi­dékéről, a messze szakadt rokonoktól. Nyíregyháza hallgatott. Le­köszöntő­ embereket nem küldött a város a vezetői közül, se újságcikket nem írattak az évfor­dulóra, pedig Nyíregyháza ezeknek a tirpák tanyabokroknak köszönheti, hogy van. (Édes szülők mostoha gyermeke.) A tanyákon a gazdák családostól készültek. A férfiak fel­­gereblyélték a tanyaudvarokat, rendet csináltak az istállók­ban, megigazították a kidőlt kapufélfákat, a kerítések oszlo­pait, az asszonyok szép fehérre meszelték a házakat, napra tették déltájt az ágyneműt, hogy szellőzőn, húst sütöttek és kelt tésztát, dióst, mákost, lekvárost. Másnapra várták a vendégeket. Nem is tudta senki, ki szervezte így ezt a vendégséget. Az ideszakadt tirpákok meg az ottmaradt tót családok között atyafiság van, az biztos. De száz évek messzeségéből ki tart rokonságot? És mégis vár­ták a vendégeket. — Maguk szlávok? — kérdeztem az egyik tanyasi gazdát. — Nem, kérem — mondta a gazda — mi nem szlávok va­gyunk, mi magyarok vagyunk, az őseink voltak szláv em­berek ... A­hogy Szmollárszky Mihály délben megebédelt, kiment a tanyaudvar kapujába, végignézett az akácfasor mentén a városba vezető úton. Ott fognak jönni a vendégek. Megbeszélték, szekerekkel mennek eléjük az állomásra. Ő is befog holnap reggel, aztán kétszer is, háromszor is fordul, ha kell. Délután segített az asszonynak. Befűtött a kemencébe, ott sütik ki a kelt tésztát, a kalácsot is, nagy ünnepekre... A konyhában, a tűzhely sütőjében szaporátlan lenne. Így egy­szerre kisül az összes. Akácfagallyal tüzelt, jó száraz akácfagallyak volt a szín házánál. Onnan hozott egy köteget, csak úgy összeakasztotta a gallyakat egy kötéllel, utána villahegyre szúrta, behozta a sütőházba. Szapora tüzelő, három-négy tűz, és kifűlik tőle a kemence. Szmollárszky Mihály ismeri ősei történetét. Nemcsak úgy tartja, de úgy is van, az üknagyapja járt ezen a földön elő­ször a tirpákok közül.­­S jött tárgyalni a földesúrral az ide­­telepedésük dolgairól. Micsoda vidék lehetett ez akkor! El­hagyott, bitang hely! És most milyen? Amikor végzett a kemencefűtéssel, ásót vett, kiásta a fa­sorból azt a két csemetét, amelyet holnap fognak elültetni az egybegyűlt vendégsereggel közösen. Kétszáz év, két fa ... Óvatosan ásta a csemetéket, aztán metszőollóval visszamet­szette a gyökerüket, levágta a hosszabb hajtásokat a koroná­ról. Odatette mind a két kis fát a kút tövéhez egy nedves gödörbe. Milyen teendője van még­­ a vendégvárás előtt? Végigjárta az udvart, az épületeket, a kapu előtti füves kis teret. Itt szállnak majd le a vendégek a szekérről. Itt egy kis pihenő lesz, itt isznak meg egy pohár pálinkát, mielőtt be­lépnének a portára. — Hallod, Ilona! — mondta Szmollárszky Mihály a felesé­gének —, én úgy gondolom, kihozom a kisebbik üszőt, a Vi­rágot a kúthoz ... lemosom az oldalát... mindig ráragad a trágya. Belefekszik... pedig már korlátot is csináltam a falhoz, hogy ne tudjon oda húzódni. Holnap ne mondják a vendégek, hogy milyen csúnya, trá­­gyás ez a kis üsző, pedig amúgy szép jószág ... Gyere, Ilona, segíts! Akkorára az asszony kiszedte a kemencéből a nagy tepsi­kelt tésztákat, a tetejét bekente zsíros tojássárgájával, úgy forrón, aztán felrakta a kemence tetejére, tiszta vászonken­dőt terített rá. A gazda kivezette az üszőt. Jól megrángatta a jószág, mire a kúthoz értek. Az asszony egyik kézzel fogta a borjú köte­lét, másikkal tartotta a moslékos vedret, abból mosta Szmol­lárszky Mihály az üszőt. Megdörzsölte egy ócska kefével, új­ra vizet öntött rá ... — Na, így egész más ez a borjú! így, tisztán! — Nézd csak, Mihály — mondta az asszony — nézz csak oda, az úton jön valaki ... ide a mi tanyánkra ... A borjút bevezették az istállóba, a gazda tett még alá egy villa száraz szalmát, ha lefekszik, hadd száradjon meg az ol­dala. Aztán kiment az udvarra, megnézni, csakugyan ide tart-e az a két biciklis? Hátha a városból jönnek a holnapi nap miatt, de aligha, mert ha valaki ilyen ügyben jár, az egész biztos nem biciklizik ide, a tanyára, a homokos úton. Két rendőr. Bekanyarodnak a nyitott kapun a házig, a tornáchoz tá­masztják a biciklijüket. Két fiatal rendőr. Nem jártak még itt, a gazda nem ismeri őket. Nem baj, Szmollárszky Mihály mindenkit szívesen fo­gad, aki ide vetődik a tanyára. Az előző is jó barátságban volt mindig, soha nem ment ki a tanyájáról úgy egy se, hogy meg ne kínálta volna valamivel. B­ehívta a két rendőrt a verandára, hogy üljenek le. Mos­tanában már nem az első eset, hogy idegen rendőrök járnak itt, egy idő óta mindig cserélgetik őket A két rendőr nem ment be a verendára. Azt mondták szétnéznék a tanyán. — Hát csak nézzenek — biztatta őket a gazda —, ha arra van kedvük. Nem dugdosok én semmit, nézzenek csak szét nyugodtan. Barátságtalan két ember volt. Az asszony behordta a tepsi tésztákat a sütőházból a felső szobába. Mi lesz itt? Talán lakodalom? — kérdezte az egyik rendőr. A gazda válaszolt. — Nem lakodalom lesz, hanem Vendégség. Holnapra sok vendéget várunk — és elmondta azt is, hogy miért. — Van maguknak erre engedélyük? — Arra engedély kell, hogy az ember vendégül lássa az atyafiait? Jó lesz vigyázni az ilyenféle gyülekezésekkel... A gazda megnyugtatta őket, hogy nem lesz semmilyen ren­­, , ,en,seg- 9 an'a gondolt, hogy nem eszik senki többet a kel­leténél, szóváltás se lehet itt, nemhogy valami más A rendőr nem erre gondolt. Megindultak végig az udvaron, az épületekben, fürkésztek. Felhang­tak mindent, és belekötöttek mindenbe, amibe csak tudtak, hogy a kút miért nincs messzebb a disznóóltól? — Alighanem kétszáz éve van ez itt. A kút is, a disznóól is, de még eddig nem szólt senki, hogy nincs jó helyen... — Na, akkor mi most szólunk! — Attól aligha fog arrébb menni akár a kút, akár a disz­nóól — próbált a gazda kedélyes lenni. Ne feleseljen! — így az egyik rendőr. — Szemtelen egy ember maga — mondta a másik. A gazda nem szólt semmit, ilyet neki nem szoktak mon­dani. Nem baj, ezek ezt mondták — nem kezd ki velük de nem kínálja meg egyiket se egy korty itallal se, harapnivaló­­val se, az biztos! Elmúlt a délután, hosszú árnyékot vetettek az akácfasorok, ént a domb mögötti hajlatban óvatos brekegésbe kezdtek a békák. A két rendőr nem tágított, hol leültek, hol felálltak, jöttek­­mentek,a­ki­be, a gazda már alig bírta türtőztetni magát. Ott hagyta őket a tornácon, hozzáfogott az esti etetéshez, kiment az ólba. Egy kis idő múlva jött az asszony,­ hogy Mihály menjen be, hívatják a rendőrök. — Mutassa a beszolgáltatási könyvet! Kinyitotta a szekrényajtót, ahol mindenféle iratait tartotta Megmutatta a könyvet. — Maga kulák? — Annak nyilvánítottak ... — Ezt még nem is mondta nekünk... Úgy kell rájönni. — Nem kérdezték... de nem titok. — De maga szerette volna eltitkolni előlünk, mi? — Nem én! — Ne hazudjon! Maga mindig hazudik! Belelapoztak a beszolgáltatási könyvbe. A gazda még egy ideig ott állt az asztal mellett, aztán km­­ment megint az ólba. Ahogy az udvaron végiglépkedett, várta, hogy a rendőrök utána szólnak. Úgy ment, mint akit a fal mellé küldenek, és nem szóltak. Bement az istállóba, zabot adott a lovaknak, és hozzáfogott, hogy leolajozza a lószerszámot, két lószer­számja van, holnap az újabbikba fog be, ha megy a vendégek elé az állomásra. — A fene ezt a kulákságot — gondolta magában —, olyan ez, mint az emberen a ragya. Ettől valahogy meg kellene szabadulni. Meg, de hogy? Van neki bent a Földművesszö­vetkezetnél egy barátja, Barta Péter, az megmondta, hogy le­hetne. Ha bemenne a pártbizottságra a papírjával... Biztos egyből levennék a listáról. Mert Szmollárszky Mihálynak olyan papírja van, amelyiket Szmirdholovszki altábornagy írta alá .. . 1944 novemberében, itt a tanyán tizenkét szovjet katona életét mentette meg ... sebesültek voltak. Visszafoglalták a németek ezt a város alatti részt — három napig rejtegette a tizenkét embert a színbe, a szénába csinált nekik üreget. Nem kérte ő az al­tábornagytól azt a papírt, de eltette mégis a többi emlék közé. Ezzel a papírral ő nem mehet sehova. Ezzel hivalkod­jon? — Inkább maradjak kulák, amíg élek... ilyet nem azért tesz az ember, hogy érdemeket szerezzen vele ... Visszaakasztotta a lószerszámot a szegre, mit kellene még csinálni, be nem megy, amíg az a két rendőr ott lesz! Még a jászlót megszegelhetné. Letört a jászol deszkája. Akácfából van, az akácfát nehéz szegelni. Előbb fúróval me­netet fúr a szegnek... Be kellene menni a konyhába a fú­róért ... Ahogy kilépett az ólajtón, ott állt vele szemben az egyik rendőr. — Magának nincs rendben a beszolgáltatása... — Dehogy nincs! — Már megint hazudik! Ha egyszer azt mondom... hogy nincs rendben ...! A gazda arca elvörösödött, soha nem érzett még ilyet, szé­dült, de úgy megfeszültek az izmai, olyan erő támadt a kar­jaiba, vállábta, hogy ki bírta volna dönteni az ól vastag vá­­lyogfalát. Ő állt az ajtón belül, a rendőr kívül. Egymás arcába néztek. A rendőr fordult el előbb. Bentről — ahol a másik rendőr volt, meg az asszony — hangos beszéd hallatszott, aztán az asszony sikoltása. S­zmollárszky Mihály ki akart lépni az ólból, a rendőr szétvetett lábakkal állt elé. Úgy lökte arrébb, hogy be­­hemperedett a szénatartóba. A gazda elindult, a rendőr utána ordított, hogy álljon meg, mert lőni fog. Szmollárszky Mihálynak a holnapi vendégség járt az eszé­be, és az, hogy ma nem szabad semmi olyan dolognak tör­ténnie, amiből baj lehet, ami megzavarhatja a vendégséget. Bent a szobában az asszony az asztalnál állt, mellette a rendőr. Az asszony arca véres volt, kendőt szorított rá, a vásznon is átszivárgott a vér. — Azt mondta, adjunk ezer forintot, és akkor... nincs baj a beszolgáltatással! — Nem igaz! Nem igaz! Hazudik! Rágalmaz! Hatósági kö­zeget rágalmaz! Ő ajánlotta fel a pénzt! A rendőr kezében egy szíj volt, az ajtófélfa mellől vette le. A Szmollárszky Mihályé az a szíj, jó erős csat van a vé­gén, azzal kötik le a disznó állkapcsát, ha karikát tesznek az orrába. — Fel fogom jelenteni hatóság elleni... — Tegye le azt a szíjat — mondta Szmollárszky Mihály. Akkorra beért a másik rendőr is. — Rám támadt! — mondta a rendőr. — Képzelje, őrmes­ter elvtárs, ezzel a szíjjal támadt rám. Kivettem a kezéből... — Ha nem lenne holnap a vendégség — gondolta a gazda — akkor most itt másképp esne minden. De a holnapi ünne­pet nem szabad megzavarni. Ez az ő feleségét megütötte ... a disznókarikázó szíjjal. Nem lehet tenni semmit... holnap kétszáz éve ... — Nem kell azért olyan idegesnek lenni — mondta az a rendőr, amelyik kint volt a gazdával az istállóban. — Persze, hogy nem — így a gazda. Szólt a feleségének, hogy menjen át a másik szobába. Mégis csak jobb lesz, ha megkínálja ezeket. Koccintott is velük. Ahogy megitták a pohár pálinkát, amilyen gyorsan csak tudtak, kikarikáztak a tanyáról. Koromsötét este volt már, a hosszú akácfasor mutatta az utat kifelé a tanyáról. Szmollárszky Mihályék későn feküdtek le, sok volt még a dolog, előkészíteni való a holnapi vendégségre. És lefekvés után nem aludtak el. Úgy virradt rájuk a haj­nal, hogy le se hunyták a szemüket. Azt is megbeszélték, hogy nem lenne-e jobb, ha Ilona hol­nap nem maradna itthon. Elmegy Nyírtelekre a nénjéhez. Mert mit fognak mondani, mi lett az arcával? Szeretne részt venni az ünnepségen. Nagyon szeretne. Majd azt mondja, hogy a tehén odacsapott a szarvával fejés közben. Nagyon szeles ez az egyik tehén, gondoltas? is már r­a, el kellene adni. Bekötheti a fejét kendővel, és akkor csak egy ütés látszik az arcán elől. . . Másnap, amikor ebéd után a vendégsereg a környező ta­nyákról összegyülekezett a Szmollárszky Mihály tanyáján, egy idevalósi gazda, meg valaki a vendégek közül beszédet mondott. Aztán közösen megásták a két fának a gödröt, elültették a csemetéket. Amikor a földet lapátolták a fák tövére, Szmol­lárszky Mihályné odaállt a férje mellé, és elkezdett sírni. Ne sírj, Ilonka, ne sírj, mire ezek a fák már nagyok lesznek ... A vendégek azt hitték, az asszony az ünnepélyességtől ha­tódott meg, és ők is sírtak. Egy idegen — egy vendég — nagyon régi dalba kezdett, az idevalósiak közül az idősebbek vele énekeltek, a fiatalok hallgatták. Mire vége volt a dalnak, akkorra már nem sírt senki. A vendégség után néhány év múlva, amikor Szmollár­szky Mihály belépett a szövetkezetbe, és felszólították, hogy jelölje ki, melyik darab földet akarja visszatar­tani a maga használatára — ezt a táblát választotta; itt a ta­nya sarkánál, ahova a két kis facsemetét ültették azon a na­pon. Pedig ettől a földtől van jobb is — olyan, amelyik két­száz év óta minden esztendőben szép termést hoz, de a gazda mégis ezt a darabot tartotta meg magának. Ott álltunk valamelyik délután Szmollárszky Mihállyal a tanya sarkánál. Beszélgettünk, a hosszú akácfasoron ránk jött az este. Kiszólt értünk az asszony, hogy menjünk be, kész a vacsora. Az arcát néztem, már nem látszott rajta a szíj ütésének helye. Begyógyult, nemcsak az a seb, más is ... Pedig az a két fa még nem nőtt fel, igazi faóriás még csak ezután lesz belőlük.

Next