Napjaink, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1972-01-01 / 1. szám

XI. ÉVFOLYAM I. SZÁM IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1972. JANUÁR Beszélgetés az idővel M­egütközést kelthet a cím az olvasóban, hogy lehetne az idővel beszélgetni! Az idő nem személy, nem élőlény, mégcsak nem is tárgy. Fogalom, megnevezés valami­nek a megjelölésére, mely velünk tart születésünktől ha­lálunkig, létünknek s minden létezésnek, minden anyaginak a formája, tükre a változásnak, melyben láthatjuk felnövé­sünket, fiatalságunkat s majd öregedésünket. Tükör, mely megmutatja vágyaink teljesülését, terveink megvalósulását, s tükör, amelyben az emlékező öregség látja majd az elmúlt évek, az elmúlt ifjúság, az elmúlt csodák meséit. S így lehet az idővel beszélgetni is, hogy önmagunkkal be­szélgetünk. E tükörből ránk visszatekintő, tegnapi és holnapi önmagunkkal. Esztendőforduláskor valamiképpen illendő is az efféle el­­időzés emlékeknél és terveknél. Most pedig különösen az, most, amikor az élet gyorsuló iramában, a tempó növekvő lüktetésében erőnk, izmaink s akaratunk teljesebb megfeszí­tésére van és lesz szükség. Dolgozzunk bárhol, bármilyen­ munkaterületen, gyárban és bányában, íróasztal mellett vagy kinn a termőföldeken, a nagyobb feladatok több elszánást és tettet kívánnak tőlünk. Erről esett szó az MSZMP X. kong­resszusán, erről beszéltek most legutóbb a KISZ VIII. kong­resszusának felszólalói, ezek a kérdések felmerülnek naponta a kollektív elhatározások kisebb és nagyobb fórumain, mun­kahelyeken, társadalmi szervezetekben, s ugyanígy a művé­szetek alkotóműhelyeiben. Az új év nevezetes folyóiratunk történetében. Megjelené­sének tizedik évfordulóját ünnepli 1972-ben a Napjaink, Észak-Magyarország irodalmi folyóirata. Szerkesztőségünk hónapok óta tervezgeti ennek a nevezetes alkalomnak a méltó ünneplését, s közben óhatatlanul vissza-viszatekintünk az elmúlt évekre­­ és évfolyamokra. A kérdés, amelyet fel­tettünk magunknak s amelyre választ vár tőlünk a társa­dalom is, mást is, többet is kíván ennél az ünnepnél — szem­benézést önmagunkkal az idő tükrében, a társadalmi fejlő­déssel, változásokkal is mérhető idő tükrében. Mert mit is jelent egy irodalmi folyóirat léte abban a hatókörben, ame­lyet átfogni képes, annak szűkebb társadalmában? Azok kö­rében, akikre hatni kíván, akiktől visszhangot vár, megér­tést, azonosulást, elfogadást? Az élet, a jelenlét kérdése ez; elsősorban az alkotásoké, amelyek egész sorával bizonyítható, hogy a Napjaink szerzői gárdája, azok is, akik elszármaztak e tájról, s azok is, akik ma is itt élnek, dolgoznak, vagy épp újabban kerültek Borsodba, jelen vannak az irodalomban, munkájukat, alkotásaikat számon tartják. Az alkotások jelen­léte és az alkotók jelenléte azonban nem egy és ugyanaz a dolog. S ahogy a megszületett alkotás a szerzőjétől függetle­nül járja a­­maga útját, híveket toboroz és élményeket, esz­méket közvetít, úgy az alkotó is több, mint csak az a sze­mély, akinek tolla, ecsetje, karcolótűje alól kikerülnek a mű­vek. A jelenlét kérdése ez is; annak felismerése és tudatos vál­lalása, hogy alkotó művésznek lenni társadalmi, közéleti fel­adat is. Hogy az alkotónak dolga nemcsak az írás, a festés, rajzolás vagy a zeneszerzés, hanem mindenekelőtt a minden­kori állásfoglalás, a részvétel a társadalom közös dolgaiban, a felelős véleményalkotás. Nem a társadalmon kívülről, nem is a magasból nézve, a művészet tornyából hanem együtt a többiekkel, belülről és azonosulva. A jelenlét kérdésére ter­mészetesen nem lehet egyoldalúan­­felelni. Az igénynek és akaratnak kétoldalúnak, kölcsönösnek s egymást kölcsö­nösen kiegészítőnek, meghatározónak kell lenni. A nem­törődömség, a közönyös individualizmus, a befelé fordulás az alkotók részéről éppúgy gátja az egészséges összhang és lég­kör kialakulásának, mintha közéleti ambíció, társadalmi tett­vállalás nem kap figyelmet és megértést a társadalom ré­széről. A társadalom anyagi erői végesek. Nem minden anyagiak kérdése azonban, s különösen nem a tetteinket, akaratunkat megalapozó s irányító meggyőződés, nem lehet anyagi kérdés, hogy hiszünk e céljainkban, lelkesedünk-e azok valóra vál­tásáért. Nem véletlen, hogy a párt X. kongresszusa oly hatá­rozottan figyelmeztetett a szemlélet forradalmára, melyet a szocializmus teljes felépítésének ügye nem nélkülözhet. E szemléleti forradalom segítői, e belső átalakulás katalizá­torai lehetnek az alkotó művészek alkotói és közéleti tetteik­ben, megnyilvánulásaikban is. A Napjaink sokszor, sokféle módon igyekezett betölteni e hivatását az elmúlt évtized folyamán. A tizedik évfordulóra elkészülő repertórium bibliográfusi pontossággal feldolgozza és rendszerezi a megjelent 120 szám anyagát: szépirodalmat, kritikákat s közírói munkákat, cikkeket, kultúrpolitikai ta­nulmányokat, szociográfiai-szociológiai írásokat, riportokat e táj oly gazdag, oly sokrétű életéről, embereiről. S a címek és számok mögül bizonnyal kirajzolódik a lap jelenlétét, fenn­tartó közegével való azonosulását igazoló tartalmi összkép is. A jövő feladatait, a holnapi terveket és gondokat pedig — amelyek alighanem hasonlók minden vidéki irodalmi és mű­vészeti centrumban, minden folyóiratunknál az Alföldtől a Jelenkoron át a Tiszatájig —, a jelenlét jövendő közös fel­adatait pedig akár közösen, együtt is megvitathatnánk. Borsod irodalmi és művészeti élete pezsdülőben van. Em­lékezetes színházi bemutatókkal, kitűnő tárlatokkal, megje­lenő új alkotásokkal éppúgy mérhető ez a pezsgés, mint azzal a fokozódó figyelemmel, érdeklődéssel, amely a művé­szetek iránt megnyilvánul napjainkban. Az idővel beszélgetni most, az új év kezdetén tehát külö­nösen időszerű. S mert az idővel beszélgetni annyi, mint önmagunkkal beszélgetni, mérleget vonni eredmények és tervek, sikerek és kudarcok, örömök és gondok között, s látni tegnapi és holnapi önmagunkat, ezekben az új esztendőt kö­szöntő sorokban így kaptak helyet a magunk dolgai, nem di­csekvően s nem is panaszkodva, inkább önmagunk erősí­tésére. TARTALOMRA I.: Bari Károly, Kalász László, Major János, Utassy József versei ■ A Macbeth Miskolcon ■ Az irodalmi emlékhelyekről ■ Bödöcs Pál, Gulyás Mihály, Oravec János elbeszélése ZALA TIBOR: BARTÓK: VIRÁGZÁS (LITOGRÁFIA) Városok - uniformisban? * A­z országot járó ember elszunya­nyad a gépkocsivezető mellett. Ötven vagy száz kilométerrel odébb feleszmél, körülnéz és csodál­kozva kérdi: még mindig X város­ban vagyunk? Pedig ez a város már nem X, sőt nem­ is Y, hanem Z. De aki nem olvassa el a település nevét a határt jelző táblán, azt könnyen megtéveszti a hasonlóság. Mert kí­nosan kezdenek hasonlítani egymás­hoz a magyar városok. Ugyanazok­ból a panelekből ugyanúgy épül mind. Mi lesz itt egy-két évtized múlva? — így fogalmazta meg egy­ újságíró sokak aggodalmát a Magyar Urbanisztikai Társaság nemrégiben lezajlott sajtókonferenciáján. *Egyre gyakrabban vetődik fel ez a kérdés, szorosan felzárkózva az el­ső és legnagyobb mellé: mikorra si­kerül alapvető javulást elérni a la­káshelyzetben? S ha így egymás mel­lett fogalmazzuk meg a kettőt, ak­kor eljutunk a jelenkori építészetet feszítő, talán legnagyobb problémá­hoz: a szükség sarkantyújának en­gedelmeskedő, gyors ütemű lakásépí­tés többé-kevésbé uniformizálja a városokat. Szándékosan nem magyar építé­szetet említettem, hiszen az előre­gyártott elemek alkalmazása, a futó­szalagon való házgyártás nemcsak­ a mi építőiparunkat jellemzi. Maradjunk azonban szűkebb pát­riánkban. A miskolci házgyár termé­keiből eddig csaknem kilencezer la­kás épült fel Észak-Magyarország négy városában: Miskolcon, Ózdon, Leninvárosban és Kazincbarcikán. A negyedik ötéves terv időszakában 20 ezerrel növekszik ez a szám. Eb­ből csak Miskolcon 11—12 ezer ház­gyári technológiával készült otthont hoznak tető alá. Hogyan vélekednek a városépítés­nek erről a módszeréről azok, akik­nek a tervezőasztalán a jövő Mis-ÁRA 2 FORINT kok­a születik? Beszélgető partne­reim: Horváth István, az ÉSZAK­TERV főmérnöke, Nagy Zoltán fő­építész, Dávidházi Péter tervező, ugyanettől a vállalattól és Szabó Jó­zsef, a Borsod megyei Tervező Vál­lalat építésze.­­ A házgyári technológia szélső­séges ellenzői sem vitatják, hogy a negyedik, ötéves terv időszakára or­szágosan előirányzott 400 ezer lakást csak ilyen nagyüzemi módszerrel le­het felépíteni. De sokan szükséges rossznak tekintik a lakások tömeg­termelését. Bevallom, hogy én is er­re az álláspontra hajlok. HORVÁTH ISTVÁN: A házgyári lakások — bár nem túl tágasak — vitathatatlanul kényelmesek, össz­komfortosak. A házgyári épületeket sem tartom riasztóan csúnyának. De az kétségtelen, hogy belváros építé­sére nem alkalmasak. Pontosabban: jelenlegi formájukban nem alkalma­sak. Mert lehetne segíteni a bajon például oly módon, hogy a magas­házak földszintjén üzleteket alakíta­nának ki. A járókelő ugyanis nem látja a tízemeletes épület egész hom­lokzatát, látószögén kívül esik már az első emelet is. — Túl egyszerűnek tűnik ez a megoldás. De ha valóban ilyen egy­szerű, akkor miért nincsenek üzle­tek a házgyári épületek földszintjén? HORVÁTH ISTVÁN: Építészetileg megoldható lenne. Csakhogy nincs rá igény. Ha az alsó szinten nem la­kásokat, hanem üzleteket alakítunk ki, akkor többe kerül az épület. Sok­kal többe. Egy trafikért nem érde­mes változtatni. A kereskedelem pe­dig nem tart igényt annyi üzletre, amennyit építeni lehetne. Ma még az új lakótelepeken is normák alap­ján tervezünk­­éttermet, ABC-áru­­házat s egyéb kereskedelmi célt szol­gáló létesítményeket. Miután elké­szült az üzletház, valamelyik vállalat megpályázza az üzemeltetését. Kevés pénze van a kereskedelemnek fej­lesztésre.­­ Más módon is tetszetősebbé le­hetne tenni a házgyári épületeket. Tudomásom szerint született is egy terv arra, hogy a Borsod megyei Állami Építőipari Vállalat és az ÉSZAKTERV szakemberei közösen új homlokzatburkolási módszereket dolgoznak ki, s a sablonok bizonyos fokú átalakításával, változatosabbá teszik az épületek alaprajzát is. Mi történt eddig a terv valóra váltásá­ért? HORVÁTH ISTVÁN: Eddig bi­zony elég kevés. Minden változtatás pénzbe kerül, s a jelenlegi helyzet­ben a gazdaságosság mindent meg­előző követelmény. De a tervezett változtatások sem hoznának alapvető javulást. Az épületek jellegén vajmi keveset módosít, ha a homlokzatot színezzük, erkélyeket helyezünk el st­b. — Ha így áll a dolog, akkor talán nem érdemes túlságosan sürgetni a miskolci belváros rekonstrukcióját. NAGY ZOLTÁN: Szerintem sem. Ahelyett, hogy a belvárost teleszór­nánk panellel, inkább újabb, még sza­bad területet kell feltárnunk. A bel­város csak olyan ütemben szülesség újjá, ahogyan az anyagiak engedik. HORVÁTH ISTVÁN: Készítettünk is egy javaslatot a városi tanácsnak, mely a repülőtér környékén, a Szir­mán és Alsózsolcán levő szabad te­rületek beépítését célozza. A lakás­építést ugyanis nem lehet lassítani. Sőt. Egyrészt a sok ezer otthonra váró érdeke, másrészt az sürgeti az üzem gyorsítását, hogy a házgyár kapacitása nincs tökéletesen kihasz­nálva. Ha pedig kevesebbet termel, mint tudna, akkor drágább az épít­kezés. — Sokat emlegetik országszerte a salgótarjáni példát. Ott egy teljesen új belvárost hoztak létre. De ez az út sem mindenütt járható, hiszen Tarjánban csak az elavult bányász­­kolóniát kellett lebontani, hogy he­lyet csináljanak az útnak. A műem­lékekben gazdag történelmi városok, például Eger vagy Sopron lakói nyil­ván tiltakoznának az ilyen rekonst­rukció ellen. Miskolc „magja” is ér­tékes? (Folytatás a 2. oldalon)

Next