Napjaink, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-01 / 1. szám
Gondban vagyok, mert — noha magam is szeretem a bort — illenék ezúttal vizet prédikálnom. Kihasználva e legalkalmasabb pillanatot, a szilveszter utáni országos macskajajt Olvastam nemrégiben, hogy évről évre terjed az alkoholizmus nálunk, harcot kell hirdetnünk ellene. Nos hát a nagy fogadkozások napjai ebből a szempontból is a legalkalmasabbak, émelygő gyomorral ugyan, de most még tiszta lappal vághatunk neki az új esztendőnek. „Különösen aggasztó — írta az újság —, hogy leggyorsabban a tömény italok fogyasztása nőtt. Jelenleg 71 elvonórendelés működik az országban. A hálózat tekintélyes forgalmat bonyolít le, tavaly 106 ezer páciense volt a rendeléseknek.” Még egy adat: az alkoholista betegek számát országosan 150 ezerre becsülik az orvosok. Egyszóval népbetegség nálunk az alkoholizmus, erről nem hagynak kétséget az idézett számok. Be kell látnom, hogy jogos a harc ellene. Hiszen belátom én. Csakhogy az is én vagyok, az a másik, aki hellyel-közzel nem tagadja meg magától az italt. S ez az utóbbi énem most arra gondol kajánul: no, ha meghirdetjük a harcot az alkoholizmus ellen, ez biztos jele annak, hogy lesz mit innunk, többet, mint idáig. Még előbbre rukkolhat a nemzetközi élmezőnyben a hazai szeszfejadag. Tapasztalatból mondom. Mert ha valami ellen harcot hirdetünk, az többnyire használni szokott annak a valaminek. Emlékszem én jól, nemcsak a bor ellen, a borravaló ellen is hirdettünk már mi harcot é s mi lett az eredménye? Előbbre rukkoltunk azóta a nemzetközi élmezőnyben a borravaló-fejadag mennyiségében is. Pincéreink egyre inkább hanyagolják a külföldi vendégeket, mert kétség sem férhet hozzá ma már, hogy a hazai, a magyar vendég bőkezűbb gavallér. Jó néhány szakmában a borravaló már beleszámít a bérbe, fizetésben immár morálisan kötelezővé tettük magunknak azt, ami ellen harcot hirdettünk. A korrupció elleni harc vagy a protekcionizmus elleni harc fejleményeiről nincsenek megbízható adataim. De okkal gyanítom, hogy nem sínylette meg ezt a harcot különösebben sem a korrupció, sem a protekcionizmus. De hiszen az alkoholizmus ellen sem mostanában kezdtük mi a hadakozást. ÖL, BUTIT, NYOMORBA DÖNT! — fenyegetőzött az emlékezetes hajdani plakát, ám az alkoholisták már akkor is népes tábora nem rebbent szét e fenyegetőzéstől, sőt — a statisztika rá a bizonyság — nagy iramban tovább szaporodott. És túl a beteges, idült alkoholizmuson, országszerte nőtt az alkoholfogyasztás, kivált töménységben — azóta lett nemzeti italunk a konyak. Pedig hát az „öl, butít, nyomorba dönt!” — nem holmi üres fenyegetőzés volt. Kétségkívül — öl. Nézem a hazai öngyilkossági statisztikát a szomorú világranglista élén — abban is része van. A közlekedési balesetekben, a garázdaságból elkövetett bűncselekményekben pedig a főszerepet viszi. Butít? — Tény, hogy nincs olyan megbízható mérőeszközünk, amely az értelem elmerülését az ostobaságban úgy jelezné, mint a szesztartalmat a szeszfokoló. Statisztikai bizonyíték sincs tehát — de szükséges egyáltalán? Nyomorba dönt? — Némelyeket a havi több ezer forintos italszámla sem dönt nyomorba, más háztartásokban viszont igen-igen hiányozhat az a pár száz forint is, amely már egy-két görbe estén lecsúszhat valamelyik családtag torkán. Másrészt: ha az alkoholista betegek 150 ezres létszámát beszorozzuk az átlagos családlétszámmal, kiviláglik, hogy félmilliónyi embernek-gyereknek a legszűkebb családi körben mindennapos gondja-izgalma-aggodalma eza betegség. Ha továbbá számolunk a tágabb családi körrel is, és csak a legszűkebb lakóhelyi-munkahelyi környezettel, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy milliók életének, közérzetének mindennapos keserítője az alkohol. Pedig a 150 ezer csupán az orvosi szempontból nyilvánvaló betegek száma. Feltehetően ennél jóval szélesebb körben még csak lappang — pontosabban: már lappang — a betegség. Mindent összevetve, annak a valamikori plakátnak a fenyegetése — „öl, butít, nyomorba dönt!” — semmiképp sem volt oktalan. Mi lehet vajon a magyarázata, hogy mégis ennyire hatástalanra sikerült? Mert bizony abból a harcból — a mai adatok birtokában ezt tárgyilagosan megállapíthatjuk — az ellenség került ki győztesen: az alkohol. Nemcsak a bázisait szilárdította meg, hanem azokon jóval túl is, mondhatnám: ellenőrzi a terepet. Azaz: nemcsak az alkoholizmus mint betegség terjedt tovább, hanem — egy orvosi-szociológiai diagnózis szerint: „ . .. rossz irányba fordultak nálunk az ivási szokások. Sokfelé mindennapossá váltak a munkahelyi poharazgatások, alaposan megnőtt a derűre-borúra egyaránt ivó kompániák száma, és — mint... a közvéleménykutatás tanúsítja — jócskán kitágultak a társadalmi fogyasztási normák határai is. E felmérés szerint, ha valaki egy ültő helyében egy-két két DOLÓ FEKETE GYULA: EGY KORTY TENGER MNCSKRiai liter bort, néhány korsó „sört vagy pár féldecit felhajt, tulajdonképpen nem lépte túl a határokat.” Hozzátehetem: nemcsak a mindennapossá vált munkahelyi poharazgatás, hanem a megnőtt szabadidő üres, céltalan, tartalmatlan órái is kedveznek e népbetegség terjedésének. És nemcsak a haveri társaság, hanem a százezreket nyomasztó magány is. No, de hogyan kezdhetek e látványos harci vereség tárgyában oknyomozást én, aki magam sem vagyok mentes az ellenség befolyásától? Vagy netán éppen ezért, s annál több joggal? Hiszen kétségkívül mi vagyunk többségben, akik megisszuk a szeszes italt is, ha jólesik. Folytatván történelmi hagyományainkat, mértékletesebben persze, hiszen Árpád vitézei a krónikás szerint, amikor „nagy áldomást ivának”, „naponta megrészegszenek”. (Bár ők is már csak folytatói voltak a helyi hagyományoknak ezen a tájon, ahol a szőlő — a Vitis Tokayensis — egy erdőbényei lelet tanúsága szerint néhány millió évvel régebbi őshonos, mint maga az ember ...) Vagy ne igen bolygassuk az okokat éppen mi, akik viszonylag könnyen elviselik, ha az alkoholizmus elleni újabb hadjárat nyomán még több lesz az innivaló s még több alkalom kínálkozik majd az ivásra? Mert erre a harci menetrendre bízvást építhetünk, nálunk be szokott válni. * Nagyobb baj az, hogy a szeszes italt sem mindig kívánja az ember. S issza, nem issza — nem kap mást. Vajon nem lehetne a magyar gyümölcslé, a szörp, a hideg tej, a szódavíz ellen is harcot indítani? Hátha beválnék az a harci menetrend visszájára is. Sokszor megfordultam a nyáron a Déli pályaudvaron. A frissen főtt debreceni standjánál hétről hétre elfogott a bosszúság: pár lépésnyire onnan két gyümölcsszörp-automata, egyik sem működött. Közvetlenül a kolbászárus mellett egy másik stand: kaphattam volna többféle röviditalt kimérve, és bort is, palackban, melyet egy álltó helyemben fenékig ihatnék. Nem sokkal messzebb, a büfében sörhabért tolongtak a pultnál; ráfanyalodtam volna olykor én is, ha nincs akkora tülekedés, vagy nem sürget úgy a vonat indulása. Így maradtam hétről hétre szomjan az alkohol hadszínterén. Ám akiben egy szikrányi virtus parázslik, az lépten-nyomon felveheti nálunk „az érintkezést az ellenséggel” — erről folyamatosan történik gondoskodás. Már bocsánat, ennyire azért nem vagyok az ellenség embere, hogy akkor is szeszes italt igyok, amikor nem azt kívánom. Tudom, milyen merészség kell ennek a bevallásához nálunk, ahol a nemzeti itallá avanzsált konyakot lúdbőrösen, undorodva kortyolja talán a többség, mert megköveteli a sikk, és málnaszörpöt inni egy vidám társaságban egyenlő szinte a kiközösítéssel. Hacsak nincs kéznél alibinek a slusszkulcs, így vagyunk szoktatva, mindnyájunkat betört a vendéglátóipar. (Noha — nem vitatom — lelkes részvevője az alkoholizmus elleni harcnak a vendéglátóipar is, hiszen pl. a szesz árának minden újabb emelésével ugrásszerűen nő a forgalma — és a borravaló.) Gyanítom: talán szükségünk sem lenne az újabb alkoholizmus elleni harcra, ha bizonyos személyi, szakmai és szakmán túli érdekeltségek nem kényszerítenék arra a szomjazó állampolgárt, hogy ha gyümölcslét, szörpöt, tejet, szódavizet, ásványvizet — netán egy pohár hideg vizet — kíván, akkor is szeszes italt igyon, sőt minél rövidebbet, töményebbet, többet. Megértően elnézik neki azt is, ha beszámíthatatlan már, amikor a fizetésre kerül a sor. Egy lelkes harcunkkal kevesebb lenne így, az igaz. De kevesebb lenne egy biztosnak ígérkező vereségünkkel is. ■ ' HP UTASSY JÓZSEF Cetlik a Hungária kávéházból FOLK-BEAT VILÁGVÁROSI ÉJ Kimegyek a....................... A nagyfeszültségű neonlugasokban befekszem egy......................... magányos dísztökök bibircsókolóznak. Kukucskások, kukucska, hul-la, hul-la, hu-hul-la! MAGYAR NÓTA , SZÉLJEGYZET Kimegyek a timi-temetőbe, befekszem egy kipi-koporsóba. Amiről beszélnek a szombatesték, nem tűri el a nyomdafesték. Városokas uniformisban? (Folytatás az 1. oldalról) HORVÁTH ISTVÁN: A csúnya épületek is a szívéhez nőnek a lokálpatriótának. Sokan elítélnek majd, mégis nyíltan meg kell mondanom, hogy Miskolc belvárosában kevés olyan épület van, amit sajnálnunk kellene. Szép az avasi templom és környéke. Az is szép, ahogy a Széchenyi utca vonala lágy ívben követi a Szinva folyását. És van néhány megőrzésre méltó épület is. De kevés. Ha lesz türelmünk kivárni, hogy akkor építsük újjá a belvárost, amikor erre elegendő pénzünk lesz, akkor az új Miskolc esztétikailag is értékesebb lesz, mint a régi volt. — E beszélgetés is megerősítette bennem azt a véleményt, hogy kissé készületlenül érte a várost a házgyár üzembe helyezése. Nem lehetett volna már jó előre megfontolni, milyen következményekkel jár a szalagszerű lakástermelés? Úgy, ahogy azt például Debrecenben tették. NAGY ZOLTÁN: Debrecen valóban hirdetett pályázatot már jóval a házgyár üzembe helyezése előtt, olyan javaslatokat kért, melyek az adott technológia mellett is változatosabb, szebb városképet ígérnek. A két első díj közül az egyiket a mi kollektívánk nyerte. De úgy hallom, Debrecenben is az eredeti megoldás mellett maradnak egyelőre. Ismeretes, hogy az építőanyagárak emelkednek, a népgazdaság ereje véges, a lakástervet pedig teljesíteni akarjuk. Új lakótelepeink nemcsak azért sivárak, mert házgyári technológiával készült kockaépületekből állnak, hanem azért is, mert nem oldják a nagy betonfelületeket szobrok és más képzőművészeti alkotások. Miskolcon feltűnően kevés szobor van. HORVÁTH ISTVÁN: Mi is hibásak vagyunk ebben. Nem szorgalmazzuk eléggé terveinkben a szobrok, térelválasztó elemek elhelyezését, dísztelenek a falfelületek, kevés a szökőkút stb. De az is igaz, hogy Miskolcon kevés a szobrász, az olyan művész, aki az építészethez kapcsolódva alkotna. Egy jellemző példa: amikor a miskolci sportcsarnokot terveztük, felkértem kiváló grafikusunkat, hogy készítsen nagyméretű felületi plasztikát a homlokzatra. Őszintén bevallotta, hogy nem „érzi” ezt a feladatot. Ha olyan művészeket hívnának és telepítenének Miskolcra, akik a hasonló megbízatásoknak szívesen eleget tennének, akkor javulna a helyzet. Persze, ez is anyagi kérdés. — Bárhonnan indulunk, a gazdasági problémákba torkollik beszélgetésünk. Úgy tűnhet, hogy mivel kevesebb a pénz, mint kellene, az alkotóknak teljesen meg van kötve a kezük, így van ez? DÁVIDHÁZI PÉTER: Már vártam ezt a kérdést: hogyan lehet álmodozni ilyen körülmények között? Mert a tervezőt sokan javíthatatlan álmodozónak hiszik, aki feledve minden realitást, fantazmagóriákat vet papírra. Mi nem álmodozunk. SZABÓ JÓZSEF: Szerintem nem tilos az álmodozás sem. De az biztos, hogy a lobogó hajú építészek ideje lejárt. Nemcsak nálunk, hanem az egész világon. A mai építészet nem különböző stílusokból, hanem a kor társadalmi szükségleteiből indul ki. HORVÁTH ISTVÁN: Mi is szeretnénk azért, ha alkotásaink — azon túl, hogy megfelelnek funkciójuknak — maradandók lennének. Néha tudjuk követni pénzzel ezt az óhajt, néha nem. A miskolci sportcsarnok tervezésénél, tíz évvel ezelőtt 13 millió forintról indultunk, végül azonban 60 millió forintba került a létesítmény. — Milyen az építészek közérzete ma, Miskolcon? HORVÁTH ISTVÁN: Miskolcon egy kisebb felkészültségű építésznek is nagyobbak a lehetőségei, mint Budapesten egy tehetségesebbnek. Mert a házgyári épületeken kívül azért születik itt megyei könyvtár, Olimpia-szálló, szépnek ígérkezik az új Tanácsház tér, s a belvárosi magasház-együttes a hajdani Béke étterem helyén. Az erkölcsi elismerésre pedig hadd említsek személyes példát: a városi tanács nívódíjjal jutalmazta a sportcsarnokot alkotó kollektívánkat. Az ilyen elismerés egyre gyakoribb. SZABÓ JÓZSEF: Attól persze még messze vagyunk, hogy olyan rangja legyen nálunk az építésznek, mint például Finnországban. Igaz viszont, hogy a finn építészet többet produkál, mint a miénk. NAGY ZOLTÁN: A tervező közérzete elválaszthatatlan az építőipar közérzetétől. Egy olyan iparággal fonódik össze a munkánk, amit elég sokszor támadtak az utóbbi időben — okkal vagy ok nélkül. A kritikák — úgy érezzük — nekünk is szólnak, bár sokszor vétlenek vagyunk. HORVÁTH ISTVÁN: És még valamit. A gyári technológiával épült házak nem igényelnek különösebb tervezői munkát. De az ilyen épületekből álló lakótelepek kialakításához már kell fantázia. Sokat lehet javítani az összképen csak azzal is, hogyan rakjuk egymás mellé a házakat. Jó példa erre az új Diósgyőr. Az egymás mellé helyezett lakóházak összehajló lágy íve, a zöldterületek, a közeli várnak és környékének kompozíciós összekapcsolása az új épületekkel, azt eredményezi, hogy ez a városrész állja a jövő próbáját is. BÉKÉS DEZSŐ * RÉKASSY CSABA: PÁLINKAFŐZŐK (RÉZMETSZET) (A cikkhez szívesen veszünk hozzászólásokat. A szerk.)