Napjaink, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-01 / 1. szám
ETOLÓGIA Nem tudom, a mai bölcsészhallgatók hogy’ vannak az egyoldalú „szellemi táplálkozással”. Csütörtökön, az Élet és Tudomány kézbesítésének napján a pasas önnyit hozott belőle a Ménesi úti diákszállóba (1955. március 15-én kapta vissza eredeti nevét: Eötvös Kollégium). Magam ,s az előfizetők és rendszeres olvasók népes táborához tartoztam. A humán műveltséganyaggal egyoldalúan túlterhelt létek számára nemcsak felüdülést jelentett ez a kikapcsolódás, egyben tágította a szellemi látóhatárt, az embert egy teljesebb összefüggés-rendszerbe helyezte. Az ember nemcsak társadalmi produktum. Messziről jön az élet biológiai értelemben is, s a „természet koronája”, az ember nemcsak tudatában sűríti magába a végtelen múltat, hanem biológiai-fiziológiai apparátusában is. Aligha véletlen tehát, hogy én most is különös jelentőséget tulajdonítok azoknak a közleményeknek, amelyek — közvetve — az ember, alaposabb megismeréséhez segítenek hozzá. A Népszabadságnak az etológiáról szóló cikke valósággal tűzbe hozott. Egyet-mást addig is tudtam erről az aránylag fiatal tudományról, mely az állatok viselkedését sajátos szempontból vizsgálja, mégpedig az ember szempontjából. A legérdekesebb — az elméleti összegzés mellett — az a néhány példa volt, mely e tudomány tárgyát volt hivatva szemléltetni. A kis kacsa — olvashatjuk a cikkben — sajátos anyatudattal jön a világra. Amint leveti magáról a tojás burkát, szemügyre veszi közvetlen környezetét, s ha egy labdát talál maga mellett, anyjaként fogadja el, olyannyira ragaszkodik hozzá, ha elgurítják, rimánkodó hápogással szegődik nyomába. Ez a példázat emlékeket idézett bennem, olyanokat, amelyek arra engednek következtetni, hogy az etológia valójában korántsem nevezhető fiatal tudománynak, elméletileg ugyan nem, a gyakorlaiban azonban már évszázadok óta létezett. A juhászok például már régóta tudnak róla és tapasztalatilag alkalmazzák is. Van rá eset, amikor az anyajuh ikerborjat hoz világra, az egyiknek azonban menthetetlenül el kell pusztulnia, mert az anya csak egyet képes szoptatni. Nagyobb juhászainkban viszont nem ritka az elhullás, az anyajuh elveszti kicsinyét, ám rendelkezik az utódnevelés képességével, a gond „csak” az, hogy idegen borját nem enged magához. A juhászok azonban tisztában vannak azzal, hogy el lehet fogadtatni. Kimetszik a frissiben elpusztult kis bárány szívét, ami még teljesen képlékeny, és az elfogadandó fejére dörzsölik, majd odaviszik a borjavesztett anyához. A juhászok lélegzetvisszafojtva figyelik a „családias jelenetet”, néhány perc alatt eldől, sikerült-e megmenteni egy életet. Az anya szagolgatja-nyalogatja, s amikor tőgyéhez engedi, az életmentők harsány üdvrivalgással nyugtázzák az eredményt. E barbárnak tűnő ceremónia az életért van; az ember, a homo sapiens sikerrel avatkozott bele a természet rendjébe, mely az ösztönök meghatározott korlátoltsága miatt éhhalálra kárhoztatott volna egy életképes egyedet. Az etológia legfőbb tudományos alapelve kimondottan materialista: az ember az állatvilágból származik. Ha ez nem lenne így, ma aligha rendelkeznénk jobbnál jobb, valóban életmentő gyógyszerekkel, amelyeket emlősállatokon kísérleteztek ki. A biológiai azonosságok és hasonlóságok képezik alapját a gyógyszervegyészet fejlődésének. Sok-sok olyan írás került kezembe, mely óva inti a kisgyermekes anyákat attól, hogy csecsemőjüket csókolgassák, mondván, megfertőzik. Az anyák azonban rá se hederítenek az efféle intelmekre, mondhatnék úgy is: tudatukat alárendelik ösztöneiknek, s jól teszik. Kísérletek sokaságával bizonyították ugyanis, hogy az anya és csecsemője közötti kapcsolat, bensőséges viszony alapja nem a tudatos egymásraismerés, hanem a közvetlen biológiai kapcsolat megszakadása után is megmaradó szervi egymásrautaltság. Talán egyedül az emberutódra jellemző az úgynevezett közérzetzavar. A makkegészséges, kitűnően ellátott csecsemőt is elfogja ez a — jobb kifejezés híján — „pszichikai betegség”, látszólag minden ok nélkül sírni kezd. Az apa hiába próbálja elcsendesíteni, a testvérek, rokonok, kedves ismerősök fáradozása is csődöt mond, ám amikor édesanyja föléje hajlik, ajkával érinti, a csecsemő menten megnyugszik és alszik tovább. Találékony japán tudósok technikai eszközt hoztak létre ennek a jelenségnek az alapján. Egy, magnetofonra emlékeztető készülékre felveszik az anya szívhangját, amit élmelegítőként kapcsolnak a csecsemő karjára , s az anya nyugodt lélekkel ugorhat le a boltba, a szoptatási idő megérkeztéig akár a fodrászhoz is beülhet. Ez a szigorúan meghatározott kapcsolat észrevétlenül lendíthet át minket a költészetbe, tudományos megalapozottsággal mondhatjuk: az anyaszív tovább dobog ivadékaiban, egészen az idők végezetéig... Amikor kormányzatunk bevezette a gyermekgondozási segélyt, valójában tudományosan is megalapozott döntést hozott. Arról van tehát szó, hogy az édesanya pótolhatatlan csecsemője számára, a legtökéletesebb bölcsőde sem képes feloldani a kisgyermek anyátlan magányát, hiszen ők ketten a legteljesebb biológiai és pszichikai harmónia áramkörében élnek, melyben a legkisebb zavar, „rövidzárlat” is súlyos következményekkel járhat. A modern pedagógia és lélektan kutatásai szerint is helyes volt a hároméves korhatárig való segélyezés. Nemrégiben olvastam arról, hogy felfedezték a „csökkenő nevelhetőség” elvét. Mit értsünk alatta? Kísérletek sokasága bizonyította: az ember számára élete első három esztendeje a legdöntőbb. Mert: 3 éves korig kialakul a gyermek intelligenciájának 50, azaz ötven százaléka, a következő 30 százalék 7—8 éves koráig rakódik rá, s a maradék 20 százalékon „dolgozik” az általános és középiskola a teljes érettség koráig. (A cikkíró némi éllel jegyezte meg: e nagy szenzációként tálalt modern felfedezést már réges-régen nemcsis tudja, de a gyakorlatban is alkalmazza minden nép, így a magyar is. Bizonyság rá a közismert szállóige: „Amit Pityunak nem mondtál meg, Pistának már hiába mondod!” Azt kell tehát hinnünk, hogy nincs új a nap alatt...) Ám van egy bökkenő. Az első három esztendő gondozási, nevelési stb. teendőit — eddigi ismereteink szerint — nem lehet intézményesíteni. Csakis az édesanya nyújtotta szeretet, „fészekmeleg” teremtheti meg azt a légkört, melyben a csecsemő ideálisan fejlődhet. Bízhatunk benne, hogy társadalmunk — fokozódó gazdasági erőnléte szerint — az anyai hivatásra vállalkozó dolgozó nőket teljes fizetéssel küldheti „gyermekgondozási szabadságra”. Az óvodáskor kezdete ugyanis egybeesik egyfajta, életkorilag szükségszerű igényváltozással: a hároméves gyermek közösség után vágyik. S mert arra se holnap, se azután nem számíthatunk, hogy ez a gyermekközösség a családban jöjjön létre (a sokgyermekes család hiú ábránd), az óvoda szükséges jóként fogadja magába új tagját. A bölcsődeépítés igen költséges „mulatság”, fenntartása-működtetése szintén, miközben illik rá a „szükséges rossz” nem éppen hízelgő fogalma. A majdan talán bevezetésre kerülő „gyermekgondozási szabadság” révén társadalmunk óvodaépítésre koncentrálhatja energiáit. Soksok megfigyelés, felmérés igazolja, hogy az óvodaikollektívában „előképzett” gyermek könnyebben illeszkedik be az általános iskolai közösségibe, s a tanulnivalókkal is jobban boldogul. Ugyanakkor az is bizonyított tény, hogy a felnőttként amorális személyiség „önéletrajzát” a leggyötrőbb „hiánybetegség” terheli: anyja csak világra hozta, de nem adta meg neki hároméves koráig azt, amit csak szülője adhat meg gyermekének — a csecsemőkor felhőtlen örömét. Amint a társadalom minden tőle telhetőt megad az anyának, hogy zavartalanul nevelhesse gyermekét, a mainál szigorúbb erkölcsi követelményeket is támaszthat az anyákkal szemben. Hiszünk ugyan az ember nevelhetőségében, de a csökkenő nevelhetőség elve arra figyelmeztet, hogy a gyermek életkori sajátosságai szerint támasztott igényeket is komolyan vegyük. A sokadalom „termelte” törvények a sokadalomra vonatkoznak, s mert társadalmi törvények, tudatunktól függetlenül hatnak. Mihelyt azonban létükben tetten értük őket, dolgunk nem lehet más: a kívánatos irányban befolyásolni működésüket. A szocialista Magyarország jövendője a gyermek — az ép testű-lelkű gyermek, akinek ugyan jóval kevesebb lesz a dolga, mint elődeinek, pszichikailag viszont fokozódóterhelésnek vettetik alá. Apjánakanyjának — esetleg — nem sok hajszála hullott ki a tudományokért, ő azonban főleg a tudományokban való előmeneteléért jussol a termelt javakból. A tudomány bevételéhez az „ostromlétrák” hidegszóltak, s ha az Intelligenciáját ötven százalékban megalapozó első három éve nem úgy sikerül, ahogy kívánatos lenne, belerokkanhat egy magasabb rendű világ „áldásaiba”. Látom a kis kacsát, amint megindító hápogással az elgurult labda után veti magát. Fotó tűnik szemembe: égő házból egy anyamacska menti kicsinyét. Egy pulit is megidéz az emlékezet: negyven kilométerre lógott el gazdája után, aki hiába próbálkozott azzal, hogy visszakergesse. Délután lefialt, s reggelre hazahordta három porontyát, a szalmakazalban találtak rá, kimúlva — oda-vissza háromszor tette meg az utat, 240 kilométert, hogy biztonságban érezze kicsinyeit. Az ösztönök tudattalan, fajfenntartó energiája rendkívüli teljesítmények forrása az állatvilágban. Az etológia az embernél jóval alacsonyabb rendű emlősállatok viselkedését tanulmányozza azzal a bevallott céllal, hogy a homo sapiensre következtessen. Fiatal, de nagy jövőjű tudománya segít közelebb jutni magunkhoz... ( GULYÁS MIHÁLY Misi és mineki (Folytatás az 1. oldalról) én ennek köszönhetem, hogy nem a fejemre, hanem talpra estem. Talpra estem és semmi bajom sincs. Itt állok most alant a mélységben, alant és koszorúzatlanul, de állok ...” Május 27-i keltezéssel az Életképek június 11-i számában megjelent nyilatkozatából idéztük e kétségbeesett és fogcsikorgató vallomást. S ugyane napokban — a Bankos Károlyhoz május 25-i keltezéssel írt levél tanúsága szerint — határozza el magát arra, hogy igazával, meggyőződésével a néphez apellál a hatalom ellenében, mely őt kizárni törekszik magából. Országgyűlési követté kívánja jelöltetni magát eszmei szülőföldjén, a Kiskunságon. Elhatározása okáról ezt írja: „...Isten látja telkemet, nem dicsvágyból vagy önérdekből óhajtom a követséget, hanem egyedül azért, hogy a hazának szolgálhassak, amennyire tőlem telik. Nem kétlem, elég okos ember lesz az országgyűlésen, de lesznek-e lelkesedettek és lelkesíteni tudók is, az kérdés, pedig most leginkább ilyenek kellenek .. Mint tudjuk, 1848. június 15-én a szabadszállási választópolgárok nem őt, hanem ellenlábasát, Nagy Károlyt, a szabadszállási református esperes fiát választották meg országgyűlési követüknek. Petőfinek ez a kudarc még jobban fájt, mint a hivatalos körök mellőzése vagy a királyellenes versei és a minisztériumot ostorozó bírálatai miatti alattomos vagy nyílt támadások. A Petőfi-tanulmányok írói általában nagy tapintattal, s óvatosan foglalkoznak a szabadszállási kudarccal. "Egy részük be is éri a tények egyszerű ismertetésével, mások elmerülnek annak mérlegelésében, hogy a költő nem éppen politikusra valló proklamációjának hangneme s ,a kézzel fogható ígéretek hiánya, vagy a választási előkészületek, a választók módszeres „megdolgozásának” elmaradása volt-e a kudarc oka. Való igaz, hogy míg a másik jelölt kortesei felhasználták a követválasztások összes hagyományos és hagyományosan szabálytalan, alantas trükkjét az ellenfélre szórt legképtelenebb rágalmaktól kezdve, a szavazóik etetéséig-itatásáig. Petőfi lealacsonyítónak érezte magára nézve a korteskedést, s nem élt vele, csupán a legminimálisabb mértékben. Igaz, proklamációjában is jobbára személyének és személyes szándékainak bemutatására szorítkozik, s konkrét ígéretek helyett egy elvontabb és általánosabb társadalmi szabadság és boldogulás képét villantja fel, ami szép és felemelő ugyan, de a kun szavazópolgáraik röghöz, fogható valósághoz tapadó képzeletét eléggé át nem hevíthette. Mind e tények azonban a kudarc körülményeit segítenek csupán tisztázni, valóságos és lényeges okát nem. Az sokkal inkább a forradalom akkori felemás állapotából eredezett, semmint a szabadszállási kunok parlagi elmaradottságából vagy a költő politikusi-diplomáciai érzékének hiányából. Egy félúton megállított forradalom roszszabb lehet, mint egy meg sem kezdett forradalom. S a Kossuth vezette liberális nemesség megállította, lefegyverezte, s a maga céljainak szekerébe fogta 1848-ban a forradalmat. Innen való, hogy a forradalom egyetlen célkitűzését sem tudta következetesen teljesíteni, hogy a népfelszabadítás radikális programjából kármentesítéssel, pénzbeli megváltással egybekapcsolt, formális „jogszabadság”, közjogi reform lesz csupán, s földet nem kap a földtúró szegénység, de még ezt az igen korlátozott reformot sem sikerül következetesen végrehajtani; hogy ebből eredően a márciusi forradalomnak nincsenek, s nem is lehetnek valóságos tömegei, azok csak már tragikusan későn, az élethalálharc megindulásakor sorakoznak a 48-as zászlók alá; ebből ered az is, hogy a forradalmat vezető szűk értelmiségi és polgári réteg oly hamar liberalizálódik és különféle érdekcsoportokra szakadozik; a nemesi liberalizmus korlátozottsága, feudális nacionalizmusa volt oka, hogy Bécs oly sikeresen tudta a magyar forradalom ellen uszítani a nemzetiségeket, s mire a vezető gondolkodó főkben a helyes felismerések megértek, már tragikusan késő volt, a forradalomnak el kellett buknia. Ez a magát ily felemásan teljesítő forradalom és új rend bukott meg a szabadszállási követválasztáskor, nem Petőfi, s nem is a nép, amelyről azóta is oly sokszor elmondták, hogy „képtelen és éretlen demokratikus jogai gyakorlására”. Az a rend, amely a teljes jogegyenlőség és közvetlen népi képviselet programját gyakorlatában úgy torzította el, hogy a nemesi származásúaknak kivétel nélkül megadja a választójogot, de a vagyontalan polgári, s paraszti származásúaknak nem, Petőfit nem tehette, nem akarhatta országgyűlése képviselőjének. A költő legindulatosabb pillanataiban is világosan látott, és helyesen, pontosan ítélte meg a történteket. Haragját, s gyűlöletét azok ellen fordította, akik vele szemben tisztességtelenek voltak, egy pillanatra sem terjedt ki ez a megvetés sem a szabadszállási választókra, sem általában a népre, melyért kiállni itt is, a tragikus csalódás pillanatában is kötelességének érezte. ,(T)icsértessék a nép neve most és mind örökké...” S valóban hite és bizodalma népében ekkor se és később, az utolsó pillanatig se rendül meg. A csalódás csak megacélozza forradalmán akaratát, s republikánus meggyőződését. Július 1-én Arany Jánosnak írja: „...három esztendő leforgása múlva vagy előtt is egészen másszerű követek fogják képviselni a nemzetet... az lesz az igazi nemzetgyűlés. Ne félj öcsém, mi is ott leszünk. Most azt mondták: »ez republikánus, nem kell«, azon az új követválasztáson azt fogják mondani: »ez nem republikánus, tehát nem kell« vagy »ez republikánus, tehát kell követnek«. Milyen szép lesz az a jövendő, barátom, milyen szép!..Mennyi visszafojtott szenvedély és keserűség van a látszólag hányeveti könnyedséggel odavetett sorokban. S a költő itt, e levélben is a jelennel szembe — amelyben most és máskor is oly mélyen csalódott — a jövőt állítja, megvalósult eszméi jövőjét. Ekkortájt kezdhette írni költészetének legkomorabb és legmagányosabb sziklaszirtjét, Az apostolt, amelynek XIII. részében, kissé átformálva, megörökíti a szabadszállási követválasztást is, hogy aztán a históriát ugyanúgy summázza, mint a követválasztásról írt, s fentebb idézett beszámolóját, a népben való töretlen hitének hirdetésével: „ . . . De semmi, semmi, ezredév után Majd nem lesz ilyen, még most gyermek ő, kitől lehet könnyen bolondítani, Majd meg fog érni, férfi lesz belőle, S éppen mert gyermek, gyámolítni kell. Nincs mit csodálni, ősidőktül óta Azon valának papok és királyok, E földi istenek, Hogy vakságban tartsák a népet, Mert ők uralkodni akarnak, S uralkodni csak vakokon lehet. Szegény, szegény nép, mint sajnálom őt, S ha eddig küzdtem érte, ezután kettős erővel fogok küzdeni.” Szinte szóról szóra ugyanezt a célt fogalmazza meg abban a levélben, amit július 16-án Bacsó Jánosnak írt: „...Igaz, hogy olyan a nép, amilyennek te rajzolod, de csalatkozol abban, ha azt hiszed, hogy én valami ideális testületnek képzelem, nem, barátom, én egy szikrával sem képzelem különbnek, mint amilyennek lenni te állítod, de életem fő törekvése az, hogy olyan ne maradjon, amilyen jelenleg. Sokan a nép nemesítését, művelését sysiphusi munkának tartják; én nem, s éppen azért van erőm csüggedetlenül küzdeni az ő érdekében, s ha én nem érném meg a boldogabb, szebb időt, megéri más, s enyésszék el bár az óriási munkában az én fáradozásim nyomdoka, ne említsék bár az én nevemet a népregenerátorok nevei között, azért én boldogan halok meg azon öntudattal, hogy telkemből is cseppent egy harmat azon szenteltvízbe, mely az emberiséget újonnan meg fogja keresztelni. .Aligha létezik még a magyar irodalomban ennél emberileg-erkölcsileg, s író-művész rangján ennél szebb, tisztább, s egyszersmind elkötelezettebb hitvallás a nép ügye-sorsa, s az érte való fáradás mellett. Valóban, Petőfi életében fontos fordulópont volt a szabadszállási kudarc; rádöbbentette arra, hogy ez a félúton megrekesztett forradalom már nem az ő forradalma. S ezentúl minden tettét, minden megnyilvánulását a Vörösmartyval, Jókaival való afférjaitól a hírhedt „nyakravalóügyekig láthatja ez a különállás. Nem kötelezi el magát egy pillanatig sem a hivatalos köröknek, a hatalomnak. Újabb forradalmi verseit, harcra lelkesítő szózatait, dalait immár egyedül és kizárólag a népnek szánja, annak írja, a jövendő teljesebb és teljesedő forradalma reményében. Így, ebben az önkéntesen vállalt száműzetésben, e keserű kívülállásában érthető, miért érez oly elemi erejű vonzalmat Bem tábornok iránt, s mi táplálja, őrzi meg haláláig kettejük barátságát, sajátos véd- és dacszövetségét. E halál pillanata rohamléptekkel közeledik. A költő életének tempója, ide-oda cikázó sodródásának üteme ha lehet, még gyorsabbá lesz, mint az 1848. március idusa előtti s utáni hetekben-hónapokban volt; aztán a végső összeomlás kezdetén egy lélegzetvételnyi megállás Mezőberényben, hogy Erdélybe indulása után néhány nappal élete rövid könyvére rácsukódjék az utolsó lap: Segesvár. Mezőberény... Németh László írja egy rövid jegyzetében: „...a mi Petőfi Sándorunk. Ő igazán pályája kezdetén halt meg; a művet, amelyre képes lett volna, mint mi is, érezhette már, de jóformán csak a nyitányát írta meg. Prózája tán még sokat sejtetőbb bizonyság rá, hogy mi sülylyedt el benne, mint egy évszázadot bűvöletében tartó költészete. S mégis, amikor a menekülés — nem az élet, hanem a mű mentése — s a csatamező közt kellett választania, ő arra rohant, amerre az eszmének s a halálnak adott váltó — az erkölcs — vitte... S ha én arra a — mondhatnám — arcátlanságra vállalkoztam, hogy a fiatal, ereje bőségével küzdő Petőfit beszéltessem, annak csak egyetlen oka lehet: figyelmeztetni ezt a sok irányban tehetséges, sokszor igen emberiesen viselkedő nemzetet, hogy mik azok a gyengéi, amelyek miatt épp legtehetségesebb és legjellemesebb fiainak lehetőségeik javával kell a sírba takarodniok.” (Jegyzetek a Petőfi Mezőberényben című egyfelvonásoshoz.) A figyelmeztetés — most és mindörökké — helyénvaló. Most, amikor születésének másfél évszázados évfordulójára készülünk, valóban így is, lelkiismeretünkre hallgatva its meg kell vonni költő és népe találkozásának, azonosulásának mérlegét, hogy ez az évforduló ne csak díszkivilágítás és fáklyászene legyen. Hogy mint ő írta naplójában: ne csak „borzasztó vasárnapi nép” legyünk, akiknek mindig ünnep kell... Mert az ő legszebb, s legmaradandóbb értékű ünnepe az lesz, ha a cél, mit maga elé tett, a nép felemeltetése, nemesítése és művelése, ez a valóban sziszifuszi munka, beteljesedik. S ez egyben a mi megállíthatatlan forradalmunk szent hivatása, fő törekvése, első kötelessége.