Napjaink, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1973-01-01 / 1. szám

ETOLÓGIA N­em tudom, a mai bölcsészhallgatók hogy’ vannak az egyoldalú „szellemi táplálkozással”. Csütörtökön, az Élet és Tudomány kézbesítésének napján a pas­as önnyit hozott belőle a Ménesi úti diák­szállóba (1955. március 15-én kapta vissza eredeti nevét: Eötvös Kollégium). Magam ,s az előfizetők és rendszeres olvasók né­pes táborához tartoztam. A humán mű­­veltséganyaggal egyoldalúan túlterhelt lé­tek számára nemcsak felüdülést jelentett ez a kikapcsolódás, egyben tágította a szel­lemi látóhatárt, az embert egy teljesebb összefüggés-rendszerbe helyezte. Az ember nemcsak társadalmi produktum. Messziről jön az élet biológiai értelemben is, s a „természet koronája”, az ember nemcsak tudatában sűríti magába a végtelen múltat, h­anem biológiai-fiziológiai apparátusában is. Aligha véletlen tehát, hogy én most is különös jelentőséget tulajdonítok azoknak a közleményeknek, amelyek — közvetve — az ember, alaposabb megismeréséhez segí­tenek hozzá. A Népszabadságnak az etoló­giáról szóló cikke valósággal tűzbe hozott. Egyet-mást addig is tudtam erről az arány­lag fiatal tudományról, mely az állatok vi­selkedését sajátos szempontból vizsgálja, mégpedig az ember szempontjából. A leg­érdekesebb — az elméleti összegzés mel­lett — az a néhány példa volt, mely e tudomány tárgyát volt hivatva szemléltet­ni. A kis kacsa — olvashatjuk a cikkben — sajátos anyatudattal jön a világra. Amint leveti magáról a tojás burkát, szemügyre veszi közvetlen környezetét, s ha egy labdát talál maga mellett, anyjaként fo­gadja el, olyannyira ragaszkodik hozzá, ha elgurítják, rimánkodó hápogással szegő­dik nyomába. Ez a példázat emlékeket idézett bennem, olyanokat, amelyek arra engednek követ­keztetni, hogy az etológia valójában ko­rántsem nevezhető fiatal tudománynak, el­méletileg ugyan nem, a gyakorlaiban azon­ban már évszázadok óta létezett. A juhá­szok például már régóta tudnak róla és tapasztalatilag alkalmazzák is. Van rá eset, amikor az anyajuh ikerborjat hoz világra, az egyiknek azonban menthetet­lenül el kell pusztulnia, mert az anya csak egyet képes szoptatni. Nagyobb juhászaink­ban viszont nem ritka az elhullás, az anya­juh elveszti kicsinyét, ám rendelkezik az utódnevelés képességével, a gond „csak” az, hogy idegen borját nem enged magá­hoz. A juhászok azonban tisztában vannak azzal, hogy el lehet fogadtatni. Kimetszik a frissiben elpusztult kis bárány szívét, ami még teljesen képlékeny, és az elfoga­dandó fejére dörzsölik, majd odaviszik a borjavesztett anyához. A juhászok lélegzet­visszafojtva figyelik a „családias jelene­tet”, néhány perc alatt eldől, sikerült-e megmenteni egy életet. Az anya szagol­­gatja-nyalogatja, s amikor tőgyéhez enge­di, az életmentők harsány üdvrivalgással nyugtázzák az eredményt. E barbárnak tűnő ceremónia az életért van; az ember, a homo sapiens sikerrel avatkozott bele a természet rendjébe, mely az ösztönök meghatározott korlátoltsága miatt éhhalálra kárhoztatott volna egy életképes egyedet. Az etológia legfőbb tudományos alapel­ve kimondottan materialista: az ember az állatvilágból származik. Ha ez nem lenne így, ma­ aligha rendelkeznénk jobbnál jobb, valóban életmentő gyógyszerekkel, amelyeket emlősállatokon kísérleteztek ki. A biológiai azonosságok és hasonlóságok képezik alapját a gyógyszervegyészet fejlő­désének. Sok-sok olyan írás került kezembe, mely óva inti a kisgyermekes anyákat attól, hogy csecsemőjüket csókolgassák, mond­ván, megfertőzik. Az anyák azonban rá se hederítenek az efféle intelmekre, mond­hatnék úgy is: tudatukat alárendelik ösz­töneiknek, s jól teszik. Kísérletek sokasá­gával bizonyították ugyanis, hogy az anya és csec­semője közötti kapcsolat, bensőséges viszony alapja nem a tudatos egymásra­­ismerés, hanem a közvetlen biológiai kap­csolat megszakadása után is megmaradó szervi egymásrautaltság. Talán egyedül az emberutódra jellemző az úgynevezett kö­zérzetzavar. A makkegészséges, kitűnően ellátott csecsemőt is elfogja ez a — jobb kifejezés híján — „pszichikai betegség”, látszólag minden ok nélkül sírni kezd. Az apa hiába próbálja elcsendesíteni, a test­vérek, rokonok, kedves ismerősök fárado­zása is csődöt mond, ám amikor édes­anyja föléje hajlik, ajkával érinti, a cse­csemő menten megnyugszik és alszik to­vább. Találékony japán tudósok technikai esz­közt hoztak létre ennek a jelenségnek az alapján. Egy, magnetofonra emlékeztető készülékre felveszik az anya szívhangját, amit élmelegítőként kapcsolnak a csecsemő karjára , s az anya nyugodt lélekkel ugorhat le a boltba, a szoptatási idő meg­érkeztéig akár a fodrászhoz is beülhet. Ez a szigorúan meghatározott kapcsolat észrevétlenül lendíthet át minket a költé­szetbe, tudományos megalapozottsággal mondhatjuk: az anyaszív tovább dobog ivadékaiban, egészen az idők végezetéig... Amikor kormányzatunk bevezette a gyermekgondozási segélyt, valójában tudo­mányosan is megalapozott döntést hozott. Arról van tehát szó, hogy az édesanya pó­tolhatatlan csecsemője számára, a legtöké­letesebb bölcsőde sem képes feloldani a kisgyermek anyátlan magányát, hiszen ők ketten a legteljesebb biológiai és pszichi­kai harmónia áramkörében élnek, melyben a legkisebb zavar, „rövidzárlat” is súlyos következményekkel járhat. A modern pedagógia és lélektan kutatá­sai szerint is helyes volt a hároméves korhatárig való segélyezés. Nemrégiben olvastam arról, hogy felfedezték a „csök­kenő nevelhetőség” elvét. Mit értsünk alatta? Kísérletek sokasága bizonyította: az ember számára élete első három eszten­deje a legdöntőbb. Mert: 3 éves korig ki­alakul a gyermek intelligenciájának 50, azaz ötven százaléka, a következő 30 szá­zalék 7—8 éves koráig rakódik rá, s a ma­radék 20 százalékon „dolgozik” az általá­nos és középiskola a teljes érettség korá­ig. (A cikkíró némi éllel jegyezte meg: e nagy szenzációként tálalt modern felfe­dezést már réges-régen nemcs­is tudja, de a gyakorlatban is alkalmazza minden nép, így a magyar is. Bizonyság rá a közis­mert szállóige: „Amit Pityunak nem mondtál meg, Pistának már hiába mon­dod!” Azt kell tehát hinnünk, hogy nincs új a nap alatt...) Ám van egy bökkenő. Az első három esztendő gondozási, nevelési stb. teendőit — eddigi ismereteink szerint — nem le­het intézményesíteni. Csakis az édesanya nyújtotta szeretet, „fészekmeleg” teremt­heti meg azt a légkört, melyben a csecse­mő ideálisan fejlődhet. Bízhatunk benne, hogy társadalmunk — fokozódó gazdasá­gi erőnléte szerint — az anyai hivatásra vállalkozó dolgozó nőket teljes fizetéssel küldheti „gyermekgondozási szabadságra”. Az óvodáskor kezdete ugyanis egybeesik egyfajta, életkorilag szükségszerű igény­­változással: a hároméves gyermek közös­­­­ség után vágyik. S mert arra se holnap, se azután nem számíthatunk, hogy ez a gyermekközösség a családban jöjjön létre (a sokgyermekes család hiú ábránd), az óvoda szükséges jóként fogadja magába új tagját. A bölcsődeépítés igen költséges „mulatság”, fenntartása-működtetése szin­tén, miközben illik rá a „szükséges rossz” nem éppen hízelgő fogalma. A majdan talán bevezetésre kerülő „gyermekgondo­zási szabadság” révén társadalmunk óvo­daépítésre koncentrálhatja energiáit. Sok­sok megfigyelés, felmérés igazolja, hogy az óvodai­­kollektívában „előképzett” gyermek könnyebben illeszkedik be az általános is­kolai közösségibe, s a tanulnivalókkal is jobban boldogul. Ugyanakkor az is bizo­nyított tény, hogy a felnőttként amorális személyiség „önéletrajzát” a leggyötrőbb „hiánybetegség” terheli: anyja csak világra hozta, de nem adta meg neki hároméves koráig azt, amit csak szülője adhat meg gyermekének — a csecsemőkor felhőtlen örömét. Amint a társadalom minden tőle telhe­tőt megad az anyának, hogy zavartalanul nevelhesse gyermekét, a mainál szigorúbb erkölcsi követelményeket is támaszthat az anyákkal szemben. Hiszünk ugyan az em­ber nevelhetőségében, de a csökkenő ne­velhetőség elve arra figyelmeztet, hogy a gyermek életkori sajátosságai szerint tá­masztott igényeket is komolyan vegyük. A sokadalom „termelte” törvények a soka­­dalomra vonatkoznak, s mert társadalmi törvények, tudatunktól függetlenül hat­nak. Mihelyt azonban létükben tetten­ ér­tük őket, dolgunk nem lehet más: a kí­vánatos irányban befolyásolni működésü­ket. A szocialista Magyarország jövendője a gyermek — az ép testű-lelkű gyermek, akinek ugyan jóval kevesebb lesz a dolga, mint elődeinek, pszichikailag viszont fo­kozódó­­terhelésnek vettetik alá. Apjának­­anyjának — esetleg — nem sok hajszála hullott ki a tudományokért, ő azonban fő­leg a tudományokban való előmenetelé­ért jussol a termelt javakból. A tudomány bevételéhez az „ostromlétrák” h­idegszó­ltak, s ha az Intelligenciáját ötven száza­lékban megalapozó első három éve nem úgy sikerül, ahogy kívánatos lenne, bele­rokkanhat egy magasabb rendű világ „ál­dásaiba”. Látom a kis kacsát, amint megindító hápogással az elgurult labda után veti magát. Fotó tűnik szemembe: égő házból egy anyamacska menti kicsinyét. Egy pulit is megidéz az emlékezet: negyven kilo­méterre lógott el gazdája után, aki hiába próbálkozott azzal, hogy visszakergesse. Délután lefialt, s reggelre hazahordta há­rom porontyát, a szalmakazalban találtak rá, kimúlva — oda-vissza háromszor tet­te meg az utat, 240 kilométert, hogy biz­tonságban érezze kicsinyeit. Az ösztönök tudattalan, fajfenntartó energiája rendkí­vüli teljesítmények forrása az állatvilág­ban. Az etológia az embernél jóval alacso­nyabb rendű emlősállatok viselkedését ta­nulmányozza azzal a bevallott céllal, hogy a homo sapiensre következtessen. Fiatal, de nagy jövőjű tudomány­a segít köze­lebb jutni magunkhoz... ( GULYÁS MIHÁLY Misi és min­eki (Folytatás az 1. oldalról) én ennek köszönhetem, hogy nem a fejem­re, hanem talpra estem. Talpra estem és semmi bajom sincs. Itt állok most alant a mélységben, alant és koszorúzatlanul, de állok ...” Május 27-i keltezéssel az Életké­pek június 11-i számában megjelent nyi­latkozatából idéztük e kétségbeesett és fogcsikorgató vallomást. S ugyane napok­ban — a Bankos Károlyhoz május 25-i keltezéssel írt levél tanúsága szerint — határozza el magát arra, hogy igazával, meggyőződésével a néphez apellál a hata­lom ellenében, mely őt kizárni törekszik magából. Országgyűlési követté kívánja jelöltetni magát eszmei­ szülőföldjén, a Kiskunságon. Elhatározása okáról ezt ír­ja: „...Isten látja telkemet, nem dicsvágy­ból vagy önérdekből óhajtom a követsé­get, hanem egyedül azért, hogy a hazának szolgálhassak, amennyire tőlem telik. Nem kétlem, elég okos ember lesz az ország­­gyűlésen, de lesznek-e lelkesedettek és lel­kesíteni tudók is, az kérdés, pedig most leginkább ilyenek kellenek .. Mint tudjuk, 1848. június 15-én a szabad­szállási választópolgárok nem őt, hanem ellenlábasát, Nagy Károlyt, a szabadszál­lási református esperes fiát választották meg országgyűlési követüknek. Petőfinek ez a kudarc még jobban fájt, mint a hi­vatalos körök mellőzése vagy a királyelle­nes versei és a minisztériumot ostorozó bírálatai miatti alattomos vagy nyílt táma­dások. A Petőfi-tanulmányok írói általá­ban nagy tapintattal, s óvatosan foglal­­­koz­nak a szabadszállási kudarccal. "Egy ré­szük be is éri a tények egyszerű ismerteté­sével, mások elmerülnek annak mérlege­lésében, hogy a költő nem éppen politi­kusra valló proklamációjának hangneme s ,a kézzel fogható ígéretek hiánya, vagy a választási előkészületek, a választók mód­szeres „megdolgozásának” elmaradása volt-e a kudarc oka. Való igaz, hogy míg a másik jelölt kortesei felhasználták a kö­vetválasztások összes hagyományos és ha­gyományosan szabálytalan, alantas trükk­jét az ellenfélre szórt legképtelenebb rá­galmaktól kezdve, a szavazóik etetéséig-ita­­tásáig. Petőfi lealacsonyítónak érezte ma­gára nézve a korteskedést, s nem élt vele, csupán a legminimálisabb mértékben. Igaz, proklamációjában is jobbára személyének és személyes szándékainak bemutatására szorítkozik, s konkrét ígéretek helyett egy elvontabb és általánosabb társadalmi sza­badság és boldogulás képét villantja fel, ami szép és felemelő ugyan, de a kun szavazópolgáraik röghöz, fogható valóság­hoz tapadó képzeletét eléggé át nem hevít­hette. Mind e tények azonban a kudarc körülményeit segítenek csupán tisztázni, valóságos és lényeges okát nem. Az sokkal inkább a forradalom akkori felemás álla­potából eredezett, semmint a szabadszál­lási kunok parlagi elmaradottságából vagy a költő politikusi-diplomáciai érzékének hiányából. Egy félúton megállított forradalom rosz­­szabb lehet, mint egy meg sem kezdett forradalom. S a Kossuth vezette liberális nemesség megállította, lefegyverezte, s a maga céljainak szekerébe fogta 1848-ban a forradalmat. Innen való, hogy a forra­dalom egyetlen célkitűzését sem tudta következetesen teljesíteni, hogy a népfel­szabadítás radikális programjából kármen­tesítéssel, pénzbeli megváltással egybe­kapcsolt, formális „jogszabadság”, közjogi reform lesz csupán, s földet nem kap a földtúró szegénység, de még ezt az igen korlátozott reformot sem sikerül követke­zetesen végrehajtani; hogy ebből eredő­en a márciusi forradalomnak nincsenek, s nem is lehetnek valóságos tömegei, azok csak már tragikusan későn, az élethalál­harc megindulásakor sorakoznak a 48-as zászlók alá; ebből ered az is, hogy a for­radalmat vezető szűk értelmiségi és polgá­ri réteg oly hamar liberalizálódik és kü­lönféle érdekcsoportokra szakadozik; a nemesi liberalizmus korlátozottsága, feu­dális nacionalizmusa volt oka, hogy Bécs oly sikeresen tudta a magyar forradalom ellen uszítani a nemzetiségeket, s mire a vezető gondolkodó főkben a helyes felis­merések megértek, már tragikusan késő volt, a forradalomnak el kellett buknia. Ez a magát ily felemásan teljesítő for­radalom és új rend bukott meg a szabad­­szállási követválasztáskor, nem Petőfi, s nem is a nép, amelyről azóta is oly sok­szor elmondták, hogy „képtelen és éretlen demokratikus jogai gyakorlására”. Az a rend, amely a teljes jogegyenlőség és köz­vetlen népi képviselet programját gyakor­latában úgy torzította el, hogy a nemesi származásúaknak kivétel nélkül megadja a választójogot, de a vagyontalan polgári, s paraszti származásúaknak nem, Petőfit nem tehette, nem akarhatta országgyűlése képviselőjének. A költő legindulatosabb pillanataiban is világosan látott, és helye­sen, pontosan ítélte meg a történteket. Ha­ragját, s gyűlöletét azo­k ellen fordította, akik vele szemben tisztességtelenek vol­tak, egy pillanatra sem terjedt ki ez a megvetés sem a szabadszállási választók­ra, sem általában a népre, melyért kiállni itt is, a tragikus csalódás pillanatában is kötelességének érezte. ,(T)icsértessék a nép neve most és mind örökké...” S valóban hite és bizodalma népében ekkor se és később, az utolsó pil­lanatig se rendül meg. A csalódás csak megacélozza forradalmán akaratát, s re­publikánus meggyőződését. Július 1-én Arany Jánosnak írja: „...három esztendő leforgása múlva vagy előtt is egészen másszerű követek fogják képviselni a nemzetet... az lesz az igazi nemzet­­gyűlés. Ne félj öcsém, mi is ott leszünk. Most azt mondták: »ez republikánus, nem kell«, azon az új követválasztáson azt fog­ják mondani: »ez nem republikánus, te­hát nem kell« vagy »ez republikánus, te­hát kell követnek«. Milyen szép lesz az a jövendő, barátom, milyen szép!..Mennyi visszafojtott szenvedély és keserűség van a látszólag hánye­veti könnyedséggel oda­vetett sorokban. S a költő itt, e levélben is a jelennel szembe — amelyben most és máskor is oly mélyen csalódott — a jövőt állítja, megvalósult eszméi jövőjét. Ekkor­tájt kezdhette írni költészetének legkomo­­rabb és legmagányosabb sziklaszirtjét, Az apostolt, amelynek XIII. részében, kissé átformálva, megörökíti a szabadszállási követválasztást is, hogy aztán a históriát ugyanúgy summázza, mint a követválasz­tásról írt, s fentebb idézett beszámolóját, a népben való töretlen hitének hirdetésé­vel: „ . . . De semmi, semmi, ezredév után Majd nem lesz ilyen, még most gyermek ő, kit­ől lehet könnyen bolondítani, Majd meg fog érni, férfi lesz belőle, S éppen mert gyermek, gyámolítni kell. Nincs mit csodálni, ősidőktül óta Azon valának papok és királyok, E földi istenek, Hogy vakságban tartsák a népet, Mert ők uralkodni akarnak, S uralkodni csak vakokon lehet. Szegény, szegény nép, mint sajnálom őt, S ha eddig küzdtem érte, ezután kettős erővel fogok küzdeni.” Szinte szóról szóra ugyanezt a célt fo­galmazza meg abban a levélben, amit jú­lius 16-án Bacsó Jánosnak írt: „...Igaz, hogy olyan a nép, amilyennek te rajzolod, de csalatkozol abban, ha azt hiszed, hogy én valami ideális testületnek képzelem, nem, barátom, én egy szikrával sem kép­zelem különbnek, mint amilyennek lenni te állítod, de életem fő törekvése az, hogy olyan ne maradjon, amilyen jelenleg. Sokan a nép nemesítését, művelését sysi­­phusi munkának tartják; én nem, s éppen azért van erőm csüggedetlenül küzdeni az ő érdekében, s ha én nem érném meg a boldogabb, szebb időt, megéri más, s enyésszék el bár az óriási munkában az én fáradozásim nyomdoka, ne említsék bár az én nevemet a népregenerátorok nevei között, azért én boldogan halok meg azon öntudattal, hogy telkemből is cseppent egy harmat azon szenteltvízbe, mely az emberiséget újonnan meg fogja keresztel­ni. .Aligha létezik még a magyar iro­dalomban ennél emberileg-erkölcsileg, s író-művész rangján ennél szebb, tisztább, s egyszersmind elkötelezettebb hitvallás a nép ügye-sorsa, s az érte való fáradás mellett. Valóban, Petőfi életében fontos fordulópont volt a szabadszállási kudarc; rádöbbentette arra, hogy ez a félúton meg­­rekesztett forradalom már nem az ő for­radalma. S ezentúl minden tettét, minden megnyilvánulását a Vörösmartyval, Jókai­val való afférjaitól a hírhedt „nyakravaló­­ügyekig l­áthatja ez a különállás. Nem kö­telezi el magát egy pillanatig sem a hiva­talos köröknek, a hatalomnak. Újabb for­radalmi verseit, harcra lelkesítő szózatait, dalait immár egyedül és kizárólag a nép­nek szánja, annak írja, a jövendő telje­sebb és teljesedő forradalma reményében. Így, ebben az önkéntesen vállalt száműze­tésben, e keserű kívülállásában érthető, miért érez oly elemi erejű vonzalmat Bem tábornok iránt, s mi táplálja, őrzi meg ha­láláig kettejük barátságát, sajátos véd- és dacszövetségét. E halál pillanata rohamléptekkel köze­ledik. A költő életének tempója, ide-oda cikázó sodródásának üteme ha lehet, még gyorsabbá lesz, mint az 1848. március idu­sa előtti s utáni hetekben-hónapokban volt; aztán a végső összeomlás kezdetén egy lélegzetvételnyi megállás Mezőberény­­ben, hogy Erdélybe indulása után néhány nappal élete rövid könyvére rácsukódjék az utolsó lap: Segesvár. Mezőberény... Németh László írja egy rövid jegyzetében: „...a mi Petőfi Sándo­runk. Ő igazán pályája kezdetén halt meg; a művet, amelyre képes lett volna, mint mi is, érezhette már, de jóformán csak a nyitányát írta meg. Prózája tán még so­kat sejtetőbb bizonyság rá, hogy mi süly­­lyedt el benne, mint egy évszázadot bűvö­letében tartó költészete. S mégis, amikor a menekülés — nem az élet, hanem a mű mentése — s a csatamező közt kellett vá­lasztania, ő arra rohant, amerre az eszmé­nek s a halálnak adott váltó — az erkölcs — vitte... S ha én arra a — mondhatnám — arcátlanságra vállalkoztam, hogy a fiatal, ereje bőségével küzdő Petőfit beszéltes­sem, annak csak egyetlen oka lehet: fi­gyelmeztetni ezt a sok irányban tehetsé­ges, sokszor igen emberiesen viselkedő nemzetet, hogy mik azok a gyengéi, ame­lyek miatt épp legtehetségesebb és legjel­­lemesebb fiainak lehetőségeik javával kell a sírba takarodniok.” (Jegyzetek a Petőfi Mezőberényben című egyfelvonásoshoz.) A figyelmeztetés — most és mindörökké — helyénvaló. Most, amikor születésének másfél évszázados évfordulójára készü­lünk, valóban így is, lelkiismeretünkre hallgatva its meg kell vonni költő és népe találkozásának, azonosulásának mérlegét, hogy ez az évforduló ne csak díszkivilágí­tás és fáklyászene legyen. Hogy mint ő írta naplójában: ne csak „borzasztó vasár­napi nép” legyünk, akiknek mindig ünnep kell... Mert az ő legszebb, s legmaradandóbb értékű ünnepe az lesz, ha a cél, mit maga elé tett, a nép felemeltetése, nemesítése és művelése, ez a valóban sziszifuszi munka, beteljesedik. S ez egyben a mi megállít­hatatlan forradalmunk szent hivatása, fő törekvése, első kötelessége.

Next