Napjaink, 1974 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1974-01-01 / 1. szám
/Czakó Gábor elbeszélése A csapat — A vasút mellé menjetek ott sok a fiatal akác — adta ki az útiparancsot a Szillé —, Mici azt igen szereti. — Jó — mondta Zoli. Gyuszi a kecskével foglalatoskodott. Simogatta, tapogatta a szarvát, mintha régi barátok lennének. Mici örült neki. A falu csöndes volt, de más nem jelezte, hogy vasárnap van. A tegnapi ruhájukat kapták, a Szülő megfelelőnek találta mára is. Ő már hajnalban fölkelt. Kiszedett néhány tő árvácskát, összeállított pár csokor szekfűt. A doktornő meg a papné szokott venni tőle virágot, néha a kocsmáros felesége is — egy-egy szálat minden asztalra. Neki elsősorban ez a pár forint jelentette a vasárnapot. Most is markolta őket — a kötényén keresztül — a derekára kötött kofazsebben. Nem csörögtek fennhéjázóan, mint a sokaságukban bízók, de egy hétre való kenyér árát kitették. Gyuszi nyitott tenyérrel taszogálta Mici szarvát. — Ha jön a vonat, nekieresztjük a mozdonynak és leökleli a sínről! — Akkor töröm szét rajtatok a söprűnyelet! Még csak az hiányzik, hogy elgázolja a vonat! — Micit ugyan nem! — szarvánál fogva odarángatta az állatot a nagyanyja elé. — Kocogtasd meg, itt, a homlokát! Láthatod, hogy milyen erős szarva van ennek a Micinek, Szüle! — A vonat ütközője még keményebb. Gyuszi a Szüle kezét erővel rátette a kecske homlokára. — Érzed? Érzed, hogy milyen? Mint a páncél! Ez a Mici még a házat is föl bírná öklelni! Mici egy erélyes mozdulattal kiszabadította a fejét. — A házat se bírná fölöklelni és a mozdonyt se. Zoli, te felelsz érte! — Vigyázok rá. — Ha baja esik, én nem tudom, hogy szerzek nektek tejet. Kimentek a kertajtón. Zoli fogta a kötőféket, a kicsi mögötte kosztogott. A szomszédos kerítésbe egy fiatalember kapaszkodott. Biciklin ült. Kőműves volt, ezt mindenki láthatta a vázra kötözött szintezőből. — Nem láttátok Magdust? — kérdezte a gyerekektől. A kis ház zárva volt, még a konyha külső, tömör ajtaja is betéve. — Nem — válaszolta Zoli. A kicsi hallgatott, csak amikor a következő ház elé értek, akkor szólalt meg. — Te sem hiszed el, hogy föl bírná öklelni a mozdonyt? — Úgy szétvágná, mint a taknyot. Vaskerekei vannak, nem láttad? — Neki meg páncélhomloka. A páncél keményebb a vasnál. — Akkora acélkereke, ami háromszor nagyobb Micinél. És tíz kereke van. Gyuszi töprengett egy kicsit. — És szerinted a házzal se bírna el? — Avval se. A kicsi egy szót se szólt többet. Halásznak se köszönt, amikor az utolérte őket. — Szevasztok! — Szusz — Zoli is csak morgott. Tegnap este megfeküdte a gyomrát a fiú. Halász észre se vette. — Hogy hívják a kecskéteket? — Micinek. — Mint a boszorkányt? Fölkapták a fejüket. — Itt lakik a sarkon — folytatta Halász. — A kocsmában. Az a kis púpos öregasszony, aki mindig feketében jár és senkiinek se köszön az utcán. Nem láttátok még? A temetőn és a templomkert tér és ligetén túl, de a vasúton még innen, állt egy háztömb. Annak a sarkán volt a régi vendéglő, de a háború óta nem működött. Az öregasszony férje meg a két fia odaveszett a fronton — nem maradt, aki vezesse. — Ott van ii! — mutatott előre Halász —, ott szalad! Mici néni egy tyúkot hajkurászva kiszaladt az udvarából az útra. Ronda természete tyúk lehetett, mert visszament ugyan a nyitott kiskapuig, ám ott, mintha egy falba ütközött volna, hátrahőkölt, aztán eltért jobbra vagy balra, ahhoz képest éppen fordítva, hogy Mici néni melyik oldalon lengette a kötényét. S kezdődött az egész elölről. Időközben a többi baromfi is odaóvakodott a nyitott ajtóhoz, de egyelőre csak kifelé tekintgettek, nyújtogatták rugóra járó hosszú nyakukat. Az űzött tyúk néha kárált egyet, Mici néni viszont egy árva szót se szólt, csak a tüdeje zihálását lehetett hallani már meszszíiről. — Honnan tudod, hogy boszorkány? — kérdezte a kicsi. — Mindenki tudja! — nézett le rá Halász. — Meg is van patkólva. — Mint a lovak? — Biztos. Azért tud ilyen gyorsan szaladni, pedig borzasztó öreg. A hátat kovács patkolta. A kicsi elgondolta, hogy a Szüle már egyáltalán nem tud futni. — És nem fájt neki a patkolás? Halász erre is tudta a választ. — Boszorkányoknak semmi se fáj. — Hülyeség — szólalt meg Zoli. — Mindenkinek fáj, ha szögeket vernek a talpába. — A sarkába! — javította ki Halász. — Mindegy. Még menni se tudna. — A boszorkányok röpülnek is, ha kedvük szottyan rá. — Francot röpülnek. — A Vezértábornagy látta. Ernő, a mi vezérünk. Szombaton éjjel szokott elröpülni. Egyszer rá is akart lőni a légpuskájával, de a bánya megbabonázta a golyót és az beragadt a csőbe. A tyúk ismét az ajtó elé került. Két bámészkodó társa visszarebbent, ő pedig a fiúk felé kanyarodott. A kicsi előrerágtatott, visszakergette, aztán Mici nénivel együtt bekerítették, mire keservesen rikácsolva kénytelen volt bevágtatni az ajtón. — Az a Vezértábornagyotok, akit tegnap levadásztak csúzlival? — kérdezte Zoli. — Te csak ne gúnyolódj rajta, mert könnyen úgy járhatsz, mint a Tikosok! — Megvertétek őket tegnap a templom mögött? — Hú, de még mennyire! Csak aztán jött Kiss bácsi, a bakter, és el kellett engedni őket. — Legyintett. — De hát azt kapjuk el közülük, amelyiket akarjuk, és akkor, amikor éppen kedvünk kerekedik egy kis szórakozásra. — Miért? — Ellenségek. Ők a Tikos ikrek. Ha hagynánk, az egész falu gyerekeit terrorizálnák. — Az utolsó szót elég nehezen ejtette ki. — Min vesztetek össze? Halász csodálkozott. — Nem vesztünk össze. Min vesztünk volna össze velük? — Akkor miért verekedtek? — Mert hülyék! Mert szemetek! Hátulról támadnak és kémkednek, és megszegik a hadijogot, érted? Terrorizánsok! — gőgösen lebiggyesztette az ajkát. — Ők sose győznek le benneteket? — Ők? Minket? Ahhoz kétszer kellene megszületniük. Mi már minden csapatot szétvertünk a faluban, de már ők is az utolsókat rúgják. Az Arany Kör legyőzhetetlen! — Hirtelen behúztta a nyakát és az ajkára illesztette az ujját. — Pszt, a nevünk titok! Ne pofázzatok róla senkinek, mert ha a Vezér fülébe jut, lekapat benneteket a tíz körmötökről! — Láttam a zászlótokat. — Az nem érdekes. — Te katona vagy? — kérdezte a kicsi. — Tizedes! — büszkélkedett Halász. — Én meg huszados — mondta a kicsi. — Nem vernek meg benneteket a Tikosok, amikor egyedül vagytok? — kérdezősködött tovább Zoli. — Nem vagyunk egyedül. Azért van a csapat, hogy megvédjük egymást mindenkitől. — De ha mégis. Mondjuk, ha tegnap este elkaptak volna? — Hát... előfordult már... de bosszút állunk! Minden pofonért hármat adunk vissza! — Téged is megvertek már? — Hát... nem nagyon... ők viszont most megkapták a beosztásukat, éppen énmiattam mert engem ütöttek meg tegnapelőtt a mozinál. — Az ikrek bántottak? — Nem, a Nagy Jani meg a Stenk, de a pereputtyákhoz tartoznak. A sarokra értek. Mici néni még mindig az ajtóval bütykölt, hogy véglegesen megakadályozza a baromfiak szökését. Gyuszi lemaradt, és a lécek közül leste. — Néni, néni! — szólongatta, de az öregasszony nem válaszolt. A faretesszel bajlódott, amelyből már kirágta magát a szög, és nem fogott semmit, minduntalan leesett. — Néni, néni! Te tényleg boszorkány vagy? Az öregasszony kezei megálltak. — Mondd meg, becsszóra: tényleg boszorkány vagy? Az öregasszony föltépte az ajtót és a faretesszel a markában kiugrott az utcára. — Csirkefogó! Csirkefogó! A kicsi odarohant a bátyjához, kirántotta a kezéből a kecske kötőfékjét, és Mici néni felé tuszkolta az állatot. — Ökleld föl, Mici, ökleld föl! Bánt! A kecske a kisfiú taszításától előreszökkent. Mici néni visszaugrott előle a kerítés mögé és hagyva az ajtószárnyat leffegni, bemenekült a házba. Mici utánalépett az udvarba, a baromfiak riadtan csipogni, hápogni, kárálni kezdtek. Zoli utánament és kivonszolta. Behúzta az ajtót, s tartotta egy darabig, nehogy a lendület kitárja újból. — Hülye vagy öcsi. Ilyent nem szabad kérdezni. — Miért nem? — Mert nincsenek boszorkányok. Sosem voltak. — És a mesében? — Az más. De mesék csak könyvekben léteznek, meg beszédben. — Na, én megyek — mondta Halász. — Gyűlésre. De ez titok! Szemközt, a másik sarkon, a tanítóék udvarában már állt néhány gyerek. Várták, hogy kijöjjön a háziból a Vezér. — Szevasz. — Skevasztok. Zoli és Halász kezet fogtak, aztán a kicsi is megrázta Halász kezét. — Az udvarba ne gyertek be, mert a Vezér elkobozza a kecskéteket. Lehet, hogy meg is veret benneteket. — Miért veretne meg? — kérdezte a kicsi. — Mert az udvar egész területe a csapaté. Idegennek oda tilos a bemenet! — Ki is van írva? — Nincs, de ezt az összes gyerek tudja. — Halász észbe kapott, hogy Gyuszi még nem jár iskolába. — Nem is tudsz olvasni, te béka! — De tudok. — Ne hazudj már folyton — mondta a bátyja. — Nem hazudok! — Tizedes, hozzám! — hallatszott a kertből. Halász arca elkomorult. Vigyázzba vágta magát. — Igenis! — rohanni kezdett a sövény felé. — Gyorsabban! — Igenis! — gyorsítani próbált. — Gyorsabban, gyorsabban! Pattogj, mint a kecskedrazsé a deszkán! Halász már eszeveszetten vágtatott. Fejjel nekivetette magát a sövénynek és átfurakodott rajta. — Ez a fiú, akivel jöttünk, hülye fiú? — kérdezte Gyuszi. A töltés mellett hevertek. A kicsi hanyatt, egy valahonnan idetermett diófacsemete árnyékában, a nagy hason fekve útifű-buzogányokat lövöldözött, hátha elszáll valamelyik a sínekig. — Dehogy. — Akkor katona? — Olyanféle. A kecske boldog volt, de nem mutatta. Végre dúskálhatott a zsenge akáchajtások közt. Hosszúkás ajkát előrenyújtva gyengéden szoppintotta le a leveleket a szárukról. Mögülük, a kertből szüntelen hallatszott a kiképzés zaja. Vezényszavak: sorakozó! oszolj! vigyázz! kettes sorokba fejlődj! roham! Fürgébben, tetvek! Falándzsák csattogása, néha jajkiáltás, utána szidalmak, gyáva nyúl, puhány, anyámasszony katonája! sózz rá még egyet, hadd szokja! Mit gondolsz, az ellenség kímélni fog? Hallgattak. Az égen szürke hasú, fehértornyos felhőtornyok küzdöttek. Üldözték, utolérték egymást, összerontottak, egybeolvadtak, szétváltak, némelyik kétszer akkorára hízott a zsákmányolt párától, a másik cafatokra szakadva menekült, hogy bevegye magát az ég peremén bámészkodó bárányfelhők közé. Észre se vették, hogy a kertben elhallgatott a csatazaj, s a banda körülvette őket. A Vezér hangjára riadták föl. Te akartál verekedni a tizedessel.? Fölültek. Félkörben álltak körülöttük, középen a Vezér. Ő egy jó fejjel volt magasabb ,majdnem mindegyiküknél. Legalább tizenöt-tizenhat éves lehetett. — Talpra, ha a Vezértábornagy úr szól hozzátok! — Szétálló fülű, sovány fiú ugrott melléjük. Az Őrmester. Fenéken akarta billenteni a kicsit, de ő idejében a kecske mellé vetődött. — Ökleld föl, Mici, ökleld! Rajta! A kecske — imént még boldog — szemeit elfátyolozta a bánat. Az Őrmesterre meredt, aztán biztos, ami biztos, lenyelte a szájából kilógó leveleket. Zoli is föltápászkodott. — Téged kérdeztelek! — a Vezér hangja megállította az Őrmestert. A kicsi hálásan megveregette az állat farát. — Engem? — kérdezett vissza Zoli. — Nem is a kecskédet. — A közönség röhögött. — Most verekedj, tanúk előtt, ha annyira érted a bunyót. — Nem szeretek verekedni — mondta Zoli. Eltúrta a homlokába lógó haját, s egyúttal megtörölte a tenyerét, amely izzadni kezdett. — Tizedes! — Parancs! — Halász előlépett egy nagy, kövér fiú mögül. Vigyázzba vágta magát. — Ez a srác akart verekedni veled? Halász Zolira pislantott egy laposat, majd lehajtotta a fejét. — Szemembe nézz, ha kérdezlek! — Igenis! — Fölemelte a fejét. — Hallottad?— fordult a Vezér Zolihoz. — Hallottam. De sose akartam verekedni vele. — Mit szól ehhez, tizedes? Hazudott a följebbvalójának ? — Igenis! Nem! — Halász kibillent a vigyázzból, hadonászni kezdett a kezével. A Vezér csippentett a szemével a szeplősnek. Az rögtön rárikoltott Halászra. — Tizedes! Vigyázz! Halász ismét összerántotta magát és fölvágta a fejét a semmibe. — Nos? Csönd. — Nem válaszolsz, ha kérdezlek? Halász tekintete röpdösött Zoli és a Vezér között. — Miről tárgyaltatok Mici néni kocsmája előtt? — A Vezér minden indulat nélkül kérdezett Nem nézett a vallatott szemébe, hanem a homlokára, vagy el, a feje fölött az akácosba talán. Halász megint lazított a vigyázzon. Az úgy volt, jelentem becsszavamra, hogy nem egészen verekedni akart velem. — Hanem csak félig? — szólt közbe csöndesen a Vezér. — Egy-egy fél pofonit akartak adni egymásnak! — vihogott egy szemüveges. Csöndes derültség kísérte a megjegyzést, olyan, amelyet bármikor el lehet folytatn — ha nem tetszene a Vezérnek. (Folytatás a 4. oldalon) ■ KIJÁRÁSI TILALOM (LENKEY ZOLTÁN RÉZKARCA) 3