Napjaink, 1975 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-01 / 1. szám
XIV. ÉVFOLYAM I. SZÁM IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1975. JANUÁR A tartalomból „Miről is szól a Szénaboglya? Egy esztendő, kerek egy esztendő élete nyolcvan esztendejéből. A történelem döbbenetesen rohanó eseményei, barátok és ellenségek magatartása, teste nyugtalanító romlása, a kis szabó sorsa a szomszédban, felejthetetlen Bandi kutyánk vigaszt adó hűsége, az irodalom, a képzőművészet jelenségei, Írók a viharban, ismert költő, s nem anekdoták előadása, hanem lírai töltésű reflexiók. Szánalom és szeretet, megvetés és felháborodás szövi át a naplót, és gyakran kétségbeesés a történelmi események miatt, amelyek ki tudja, milyen fordulatot vesznek.” (Kassák Lajosné jegyzete Kassák Lajos Naplórészleteihez a 6. oldalon.) D. SZABÓ LAJOS, E. KOVÁCS KÁLMÁN, ÓSZABÓ ISTVÁN, GYÜRE LAJOS, OZSVALD ÁRPÁD, PÉNTEK IMRE, SERFŐZŐ SIMON, VARGA ERZSÉBET VERSEI BERECZ JÓZSEF, B. JUHÁSZ ERZSÉBET, GYARMATI BÉLA, PÁSZTOR EMIL, SÁNDOR LÁSZLÓ, TOLVAJ BERTALAN ÍRÁSAI KÖNYVKRITIKÁK MUTATÓ AZ 1974. ÉVI, Xill. ÉVFOLYAMHOZ ARE 2 FORINT Papp Lajos EGYÜTT A házat, ahol lakom, légvonalban alig 400 méter választja el a diósgyőri kohászattól, a felvidéki nehézipar zúgóziháló, s meg nem álló, meg nem állítható szívétől. Késő este, amikor a családom már alszik, s fenn maradok írni, olvasni, vagy épp az álom kerül el valamiért és nyitott szemmel forgolódom hiába, alvástalan, különösen jól hallom e szív, e szakadatlanul működő pontos szerv minden moccanását. Zajai eltöltenek, elvegyülök érzékelhető ritmusában, mely azt sugallja: ott minden dobbanás az egészért van, minden rezdülésnek kimért, meghatározott helye van a teljes mozgásban. S az elvont zajok és a szoba falára vetülő fények vibrálásai emberi arcot ugyan nem öltenek, mégis mindez a munkát idézi; az éjszakai műszakban dolgozó ezrek munkáját, az emberi munkát. Életemhez úgy hozzánőtt, hozzá tartozik már ez a fényvibrálás, ez a szakadatlan zaj, hogy nyomaszt a csend, az éjszaka természetes sötétje, ha idegenben alszom, s míg más „áldott csönd” után áhítozik, nekem napokba kerül megszoknom olyankor a csöndet, a gyár közelségének hiányát. Nem azt akarom én ezzel mondani, hogy valamilyen vonzalom fűzne zajhoz s fényekhez; olcsó pátosszal ilyesmiről áradozni badarság lenne. De tudom, hogy van. Megszoktam, hogy a környezetemhez tartozik éppúgy, mint a ház alatt tovafutó patak, szennyezett vizével, a város egyetlen főutcája, agyonterhelten dübörgő-akadozó forgalmával, s maguk a lakótelep házai, szerkesztett-összeszerelt célszerűségükkel, nyomasztó egyformaságukkal. S mégis, van ebben a közelségben, ebben az együttlétben hány olyan mozzanat is, amely feljogosíthat pátoszra, lelkesedésre, büszkeségre! Nemcsak engem s mindazokat, akik itt élünk, a gyár árnyékában, kétévszázados hagyományú egymásrautaltságban, hanem az országban mindeneket, akik közvetve, a megtermelt javak elosztásának különféle csatornáin át haszonélvezői ennek a munkának. Lassacskán megismertem a zajokat; hallom, amint a daru az üres vagonokba emelgeti az ócskavasat, amiket érces kürtszóval vontat a kis gyári Diesel-mozdony a martinacélműhöz. Idáig hallatszik a megrakott kohókból a gáz s majd az örvénylő, folyékony, fehér acél zúgása, a hűtőtornyok vizének sustorgása, a felcsapó gőz harsogása, s megismerni a csapolások hatalmasabb szívdobbanásait is. És mily félelmesen szép, amikor kinyílnak, s a fél égboltot bevilágítják a salaköntés vörös tűzrózsái!... Megismerem már az embereket is, a villamoson, autóbuszon jövőket-menőket. Hallgatagok, beosztott erejüket fölös beszéddel nem pazarolják. Kezük erősinas, repedezett körmű, kérges munkáskéz, szemhéjuk gyulladt, duzzadt-vöröses a hőségtől, az acél fényétől, arcbőrük cserzett, arcuk szikár. Otthonról a gyárba, a gyárból haza ... Évek, évtizedek óta járják naponta oda-viszsza ezt az utat. S a távolság két pontja, a két állomás, a gyár és a család jelenti többnyire életük teljességét. Ennyit tudok róluk? Ez a kevésnél is kevesebb. Ahhoz sem elég, hogy megszólítsam őket, hogy rájuk köszönjek. Pedig hát szólnom kell hozzájuk. Meg kell találnom azokat a szavakat, azokat a mondatokat, amelyeket elmondva megismernek s maguk közé fogadnak. S ennél mennyivel több k értük szólni, szót emelni, kiállni felelősen, meggyőződéssel, egy közös igazság tudatában. Tollforgató voltom minden bizonytalansága, minden szorongása belém sajdul. Van családom, s van komfortos-kényelmes otthonom. Van íróasztalom, névtáblás hivatalom, fizetésem, írógépem kattogva termel, fogy az üres papír, s szaporodnak éveim. Dolgoztam, dolgozok mindenért, amit elértem, megteremtettem. Dehát ebben az individuális „önmegvalósításban”, egyéni boldogságteremtésben nem válik-e céllá az eszköz, s eszközzé a cél? Nem pazarolok-e méltatlanul sok időt, energiát önnön biztonságom, kényelmem, jólétem megőrzésére, gyarapítására, s keveset, mind kevesebbet a közösség szolgálatára, amire pedig hivatkozom. A cél, a társadalom szolgálata, amire hivatkozunk, nem válik-e — a gyakori hivatkozásoktól devalválódva — egyéni céljaink elérésének eszközévé? Holott felkészültségünkkel, tehetségünkkel, tudásunkkal, egész valónkkal nekünk kell, kellene hivatott eszközként szolgálnunk a közösség, a társadalom szellemi, kulturális gyarapodásának ügyét. Statisztikák számadatai villannak fel előttem ... Számok arról, hogy nem megfelelő a munkás és paraszt szülők gyermekeinek számaránya az egyetemeken, s hogy csökkenőben van épp e rétegek körében a továbbtanulási kedv ... Hogy olvasómozgalmak, könyvakciók, író-olvasó találkozók ellenére a gyári munkásság körében a másfél évtizeddel ezelőtti állapothoz képest alig nőtt valamicskét az olvasási igény; az ízlésnormát pedig most is Jókai- és Verne-, Dumas- és Szilvási-művek fémjelzik ... Hogy lényegében változatlanul magas a 30 évnél fiatalabbak körében is a nyolc általánost nem végzettek száma, s hogy újratermelődik az analfabétizmus is ... Persze, nyugtatom magam (nyugtatjuk magunkat), a számokat, a statisztikát számtalan körülmény motiválja, s már sorolom is a munkaerő-vándorlást, a faluról jövő munkaerőutánpótlás műveltségi szintjének alacsonyabb voltát, az ingázást, ami elveszi az időt és erőt a művelődéstől, a „kétlaki” életformát, ami kiöl az emberből minden nemesebb igényt, s előbb-utóbb fizikailag is tönkresilányítja a kétfelé „gürizőket”... S persze, a gyár sem népiskola és művelődési ház, hanem munkahely, s feladata elsősorban a termelés, a termelőmunka közvetlen feltételeinek megteremtése... És azt is megtehetném, hogy nem veszek róluk tudomást, elmegyek mellettük naponta az utcán szó nélkül, köszönés nélkül, s élem a magam életét. Ahogy ezt ötven, s száz évvel ezelőtt tették tekintetesek, méltóságosék és kegyelmesek... Ha nem is úgy, gőgös-kevélyen fitogtatva az élősdiség előjogait, s címeit; ha nem is csendőrök-rendőrök ökleivel, fegyvereivel erősítve a tekintélyt, a bátorságot; ha e méltánytalanul jutó előjogokkal nyíltan visszaélve, másokon tiporva, mások erejét, munkáját kiuzsorázva híznék, gazdagodnék. Hanem csak szerényen-óvatosan, a közösség iránti lojalitás látszatára gondosan ügyelve afféle szellemi „maszekként”, ügyes vállalkozásokkal, szolid manipulációkkal, a büntetőjogi határokat soha túl nem lépő kezdeményezőkedvvel tollasodnék serényen a magam kis egyéni szocializmusában. Megtehetném? Hány ilyen „kisvállalkozóra” bukkan az ember naponta, ha csak egy kicsit jobban figyel, mit mondanak, ha jobban kinyitja a szemét! S nem a telekvásárlás, a villaépítés, a milliós OTP-betét, az egy vagy több autó a nagyobb probléma, hanem hogy az ilyen természetű ember számára ezeknek a dolgoknak a megszerzése és gyarapítása az élet egyedüli célja és értelme, minden ennek van alárendelve. Minden megnyilatkozásuk, öltöztessék azt a leghangzatosabb frázisokba, hazuggá s erkölcstelenné silányodik a közösség szemében, amely látja, tudja kettős életüket. S példájuk, boldogulásuk ugyanakkor rombol is. Rombol, mert azt sugallja: ez a társadalom, ez a közerkölcs megtűri, megengedi az ilyesfajta kettős életet. S vagy a példa követésére serkent, vagy kiábrándultságot, közönyt vált ki a közös érdekek, a közös célok iránt. Példákat mondjak? Z. mérnök, harmincon innen, aki nyíltan hangoztatja, hogy ő azért tanult, hogy a tudását, végzettségét eladja, s jól adja el. Mindegy, hol, kinek, az a fontos minél többet adjanak érte. D. orvoskutató, aki — talán csak félig komolyan — elmondta, hogy elfogadott egy kétéves angol ösztöndíjat, hogy kocsit vehessen odakint. T. közgazdászt, aki kalóriaérték szerint kiméri otthon a napi kosztot, s többet semmiből egy falatot sem enged enni gyerekeinek sem, mert csak így tudja két éven belül felépíteni a tapolcai telken a hétvégi házat. Soroljam azokat mind-mind, akiknek a munkahely anyagraktár, ahonnan „fusizásaik” anyagszükséglete származik. Hányféle módja, lehetősége kínálkozik az ügyeskedéseknek, anyagi előnyök szerzésének, apróbb-nagyobb visszaéléseknek, s hány „tolvajt” szülnek ezek az alkalmak a jövőben is, ha a társadalom nem figyel oda eléggé, nem nyitja ki jobban a szemét. Öt óra van... Munkába hív, az indulásra figyelmeztet a gyár hajnali kürtszava. Az autóbuszok a távolabbi községekből már elindultak a bejárókkal. A vonaton jövőkre a pályaudvar előtt felsorakozott buszok várakoznak. S a városban, a gyár környékén lakók is fölébredtek, fölkeltek már. Indulnak, mert késni nem lehet. Ez a diósgyőri kohászat. Ez a fegyelem, ez a munka, amely meg nem zökkenhet, el nem akadhat. Velük kezdtem, s azzal, hogy gondolataimért s tetteimért, azért amit írok, nekik is felelősséggel tartozom. Kiállnom értük ma már nem bátorság, mint József Attiláé, hanem öncélú póz, önmutogatás; bújnom sem kell, hisz nem üldözöttek, elnyomottak, kizsákmányoltak ők itt, hanem tulajdonosok e gyárban, s azok az egész hazában, az eszme és a rend letéteményesei. Ők a fejlődés hajtóereje. Nemcsak anyagi értelemben, termelési eredményeikkel, nemcsak úgy, hogy általuk vált anyagi erővé, új társadalmat építő cselekvéssé a forradalmi elmélet. De ők lesznek, ők lehetnek egy új etikai rend, a szocialista közerkölcs térhódításának, egy új életeszmény kiteljesítésének a legfőbb ereje is. Nélkülük, anélkül, hogy velük szót tudna érteni, ma író, s művész a társadalom dolgaiban eligazodni képes nem lehet. Ezért ha író vagyok, ismernem kell őket, tudnom kell értük, nekik szólni, s ha kell, a nevükben, helyettük is. Ez az énfelelősségem. Nem anyagi-gazdasági, mint a gyárvezetőké, nem is politikaiideológiai, mint a pártszervezeteké, vagy érdekvédelmi, mint a szakszervezeti bizottságoké. Lelkiismereti felelősség: az alkotói elkötelezettség meggyőződéses vállalásán alapuló részvétel a közös tulajdonban, annak építésében, nemesítésében. De hogyan töltse be író, művész ezt a felelősséget? Azt hiszem, nem úgy, hogy alkotói elvei, igényessége, s meggyőződése, világnézete egymás ellen forduljon, egymást gyengítve hasson, működjön a gyakorlatban; hogy akár egy föltételezett tömegigényre „hallgatva” önmaga elért szintje alatt alkosson közérthetően, akár pedig, hogy elfordulva a „zavaros, alantas” jelentős, egy, a saját szájíze szerint elképzelt igényes jövőnek formálja műveit. Mindkét magatartás voltaképp kitérés a valódi felelősségvállalás, a korral, néppel s hazával való azonosság vállalása elől. Annak felismerése és teljesítése elől, hogy műben és alkotójában nem létezik egy szuverén, „külön világ”, hogy a közösség, a társadalom nemcsak igényeivel, mint az alkotás mindenkori megrendelője s a művet befogadó műélvezőként „szól bele” a művészi tevékenységbe, hanem jelen van az alkotó személyiségében s az alkotás folyamatában, s jelenléte formálja a műalkotásban kifejezett alkotói állásfoglalás tartalmát, formálja, alakítja a művészt magát is. (Folytatás a 2. oldalon) VÁCI MIHÁLY EMLÉKÉRE RASZLER KÁROLY LITOGRÁFIÁJA