Napjaink, 1975 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1975-06-01 / 6. szám
FEKETE GYULA: EGY KORTY TENGER Levél a falumba Kedves Tanító Úrön színvallásra szólít fel a levelében, s én nem térek ki — mint hajdani tanítványa, már csak azért sem térek ki — a válasz elől. De rögtön elöljáróban becsületesen meg kell mondanom: a színvallás ezúttal nehezemre esik. Meglehetősen eltér ugyanis a véleményünk az érintett témakörben — hogy csak levelének két hangsúlyos részét emeljem ki —, eltér a véleményünk abeat megítélésében, s a magyar nóta minősítésében is. Nem szeretném megbántani egykori tanítómat, de mert őszinte választ kér, nyílt színvallást, attól tartok, nem kerülhetem el, hogy meg ne bántódjék. Bőven fogok idézni a leveléből, annál is inkább, mert nem holmi esetleges magánvéleményt képvisel, hanem kétségkívül közvéleményt, és azt sem elhanyagolhatók Például: „Fölfelé tart valami, aminek a helye nem odafönt van. Hivalkodni kezd valami, ami inkább takargatni való volna. Diadalmaskodni, emelkedni kezd mindjobban az, aminek elsüllyedni kellene szégyenletében. A pódiumokon, az emelvényeken kezdik szabványnak tekinteni, mintának, követendő példának a torzat a művészetben is. Példává emelkednek gondozatlan mondatok éppen úgy, mint ápolatlan művek. Bizonyos fiatalok számára csaknem kizárólagos kulturális fogyasztási cikk a beat. Sokak érdeklődését szinte teljesen betölti a szexualitás, és terjed az alkoholizmus. Sok követője van ennek az érdekhármasságnak, de szerencsére nem lehet általánosítani. Hangversenytermekben, színházban, könyvtárakban, színvonalas vitákon sűrűn találkozni egész más értékrendben gondolkozó és cselekvő fiatalokkal .. Például: „ ... Amikor különböző elnevezésű, de mindig ugyanazon szakácskönyv alapján készült, azonos ízű zenei táplálék ömlik a társadalomra rogyásig, szinte szünet nélkül, reggel-délben este (Tánczenei koktél, Csak fiataloknak!, Ötórai tea Táskarádió, Melódiakoktél, Rivaldafényben”, stb., stb.) — akkor nagyon könynyű rámutatni, hogy: íme, ez a társadalmi igény. Pedig különösen most, amikor az új műveltségváltás állapotában vagyunk, döntő kérdés, hogyan és mit tálalunk az ország népe elé a magasabb zenei műveltség tekintélyének égisze alatt.” Kedves Tanító Úr! Legyünk tekintettel a sokféle hallgató sokféle érzékenységére, engedje el nekem azt, hogy hosszú — mintegy húsz sűrűn gépelt íroldalt kitevő — levelének indulatosabb részeiből is szóról szóra idézzek. Azokra a részekre gondolok, amikor a minden fórumot betöltő ízlésterrorról, a balatonboglári temetődomb körüli botrányokról, a beat címkéjével terjesztett vásári giccsáradatról, a pódiumon gyakorolt „arénázásokról’’, a dobhártyarepesztő gépi hangorkánról, az öngerjesztő művi extázisokról ejt — az a benyomásom — keresetlen szavakat. Vagy amikor hosszan idézi a valóban blőd, és minden irodalminak nevezhető színvonalat messzemenően nélkülöző dalszövegeket, amelyek egyike-másika — elismerem — az általános iskolai fogalmazás követelményeit sem elégíti ki. (Tehát — ezt én teszem hozzá — nem jobbak a szórakoztató műfajok szokványos ipari dalszövegeinél, beleértve a magyar nóta gyengébb termését is.) Érveinek Kodály-idézettel ad nyomatékot: „Mi a zenélésnek nem ezt a műfaját akarjuk terjeszteni. Ellenkezőleg! Minden erőfeszítéssel azon vagyunk, hogy ellenmérget oltsunk a fiatalokba, és megmentsük őket ettől a beteges mámortól, amely elmarná bennük a jó zene szeretetét.” Ez tehát az egyik oldal. De vált a levél hangja, átmelegszenek a sorok, átsüt rajtuk a levélíró rokonszenve, amikor a magyar nótára, a népies műdalra fordítja a szót. Arra, hogy a „nótacsokrok” a legnépszerűbb műsorszámok közé tartoznak ma is (mit elkövet pedig a tv egyik másik operatőre, hogy előnytelenül fényképezze a dalénekest). Arra, hogy az idősebb korosztályok tekintélyes részének, sőt a fiatal fizikai dolgozók zömének „ma is ez az elemi zenei igénye”. Hogy a sajtó nyilván azért tünteti fel zenei igénytelenségnek, sőt zenei műveletlenségnek a magyar nóta kultuszát, mert nem ismeri a külföldi hasonló, népszerű, megbecsült könnyűzenei műfajait. De a magyar zenekultúrát sem ismeri, aki így ír, nem vádolná meg különben zenei műveletlenséggel a népies műdal olyan kiváló előadóművészeit, mint Székely Mihály, Palló Imre, Svéd Sándor, Gyurkovics Mária — és a többi mindmáig, úgyszólván minden élvonalbeli énekművészünk. A mérlegnek ebbe a serpenyőjébe is jut egy Kodály-idézet: „Különösen magyar a 19. század dalirodalma. Már általános elterjedése is bizonyítja: magára ismert benne a nemzet.” Nos hát a kép, úgy gondolom, tiszta. Emberi vonás ez: a levélíró szereti a nótát, és nagyon nem szereti a beatet. Voltaképp ugyanilyen emberi vonásnak vélem azt is, ha másvalakinek az ízlése fordított színképet ad: a bentesített műdalt szereti, a nótásítottat ki sem állhatja. Talán itt az alkalmas pillanat arra, hogy a magam emberi vonását is belopjam a pástra: én egyik szóban levő műfajt sem igen kedvelem. És ráadásul meg sem lehet győzni arról, hogy kedveljem; az érvek, úgy látszik, kevéssé hatnak érzelmi világunknak ebben a zónájában. A rokonszenv, az ellenszenv — nem az értelem felségterülete. Épp ezért látnék meddőnek minden olyan vitát, amely a beat szerelmeseit, a nóta szerelmeseit — netán az operett, a dzsessz, a klasszikus tánczene szerelmeseit — egyazon pástra kényszeríti: döntsék el észérvekkel, melyiküknek van igaza. Persze, hogy látszat-viták az effélék. Előre eldöntött ál-viták, hiszen „a szerkesztő is ember”. Gyengéivel és elfogultságaival együtt, azzal együtt, hogy érdemben csak az egyik félnek adja meg a szót. Ön azt írja: „... ízetlen és gúnyos hangú cikkeket és glosszákat lehet olvasni, elfogult véleményeket hallani, amelyek igaztalan, méltatlan, minden logikát, érvet nélkülöző kirohanásokat intéznek a magyar nóta ellen. Ezek a magukat csalhatatlannak, tévedhetetlennek tartó, ízlésformáló szabászok cinikus gúnnyal becsmérlik a népies műdalt, amelyet szerintük eddig is csak a zenei tudatlanság éltetett ... Ám, ha szabad a magyar nótát bírálni, becsmérelni, az igazság azt kívánná, hogy lenne szabad és lenne alkalom megvédeni is, mégpedig ugyanott, ugyanazokon a fórumokon, ahol támadják. Nos, ebben teljességgel egyetértünk. Ez annyira a demokrácia ábécéje volna, hogy idézni sem idézem ennek az elemi sajtójognak az alátámasztására azokat a felelős megnyilatkozásokat, amelyeket Tanító úr idéz. De még egyszer mondom: ezen a terepen nem bíznám a megoldást a vitára. A sajtó, a rádió, a tévé így is, úgy is mindenki fóruma kell legyen; talán az egyetlen lehetséges megoldás: ha elnézzük egymás szeretem-nemszeretem gyengeségeit. És azzal sem igen kell igyekeznünk, hogy még ma — de rögtön, de nagyon sürgősen! — döntsük el, mi marad érték száz év múlva a szórakoztató zenei műfajok naponta és tömegesen piacra dobott termékeiből. Hogy tudniillik azt részesítsük előnyben az említett fórumokon. Mert először is: a valódi értéknek nincs szüksége efféle protekcióra. (Kiváltképpen nincs szüksége műfaji kezdeményezésre, minthogy a művészi érték nem műfaji kategória.) Másodszor: így megint a meddő vitára lyukadnánk ki. A Tanító úr szerint nyilván a népies magyar műdal, a vita elől kitérő vitapartnerei szerint viszont a beat — tehát a másfajta, de szintén népies műdal — marad fenn jobb arányban az idők rostáján. Szerintem pedig ebből is, abból is legfeljebb ezreléknyi marad klasszikussá érlelődő mű, amely romlatlan értékként beépül majd az általános zenekultúrába. (Ahogyan a népdalkincs javát is ezeranynyiból rostálta ki az idő.) De addig is, míg kiderül, hogy nem minden érzelmes nóta érzelgős, nem minden beat-szám ipari extázis, továbbá, hogy a napi szükségletet kielégítő ipari szórakoztatás ömlesztett tömegáruiba műremek is kerül — viseljük el egymást addig is békességgel. Lehetőleg odavissza sértegetések, egyeduralomra törő agressziók és ízlésterror nélkül — akkor még a sokoldalú, higgadt, tisztázó vitának is lehet értelme, nevelő hatása. Nem volna kerek ez a színvallásom ha nem záradékolnám azzal a tisztelettel, amely részemről külön is megilleti egykori tanítómat. Aki első versemet — kilencéves koromban — kirajszögezte az osztályterem falára, s akinek a gyermekkórusában tanultam meg a „Cserebogár, sárga cserebogár”-t. És záradékolom azzal a tisztelettel is, amely nemcsak részemről illeti meg a levél íróját, hiszen 38 évig díjazás nélkül — ma így mondanák: „társadalmi munkában” — szervezte, nevelte, vezényelte az ország egyik legrégebbi parasztkórusát. Nehéz, négyszólamú darabokat tanított be, operakórusokat is, elemi iskolát végzett parasztembereknek-fiataloknak. És nem akárhogyan. Egykori tanítványait, az újjáalakult mezőkeresztesi kórust, a Röpülj, páva országos döntőjében láthattuk viszont. KEDVES OLVASÓINK! Az utóbbi hónapokban többször is kaptunk egyéni előfizetőinktől olyan levelet, amelyben arról panaszkodnak, hogy több hetes késéssel kapják meg a számokat, vagy egyáltalán nem kapják meg a lapot. Szeretnénk lépéseket tenni annak érdekében, hogy a lapjaink és az olvasók kapcsolatát a lapterjesztés ilyen bizonytalanságai ne zavarják. Ezért kérjük Önöket, hogy amennyiben a fent elmondottakhoz hasonló tapasztalatuk volt vagy van, írják meg minden esetben szerkesztőségünknek, ígérjük, intézkedünk. Napjaink Szerkesztősége NAPJAINK A szlovákiai magyar irodalom tehetséges munkája volt Látogatás Lányi Menyhért miskolci otthonában Egy levelemet kellett megbízható pontossággal német nyelvre fordítani. Barátnőm a korábban ismeretlen I. ker. Kont utca 8. szám alatt lakó Lányi Menyhértet, illetve feleségét ajánlotta. Annyit mondott róluk, hogy nagyon szerény körülmények között élő, magas műveltségű emberek, s Lányi neves író és újságíró volt a két háború között. Amikor beléptem hozzájuk, megdöbbentett otthonuk látványa. Barátnőm kifejezése, a „nagyon szerény körülmények között” megszépítette a látottakat. Az első szomorú benyomásokat a 82 éves — még ma is délceg tartású — Lányi színes egyénisége, feleségének kedvessége szinte azonnal feledtette. Percek alatt belefeledkeztünk a kellemes beszélgetésbe. Lassan föltárult Lányi Menyhért sorsa, amelyet — bár 1948 óta Miskolcon él —, egy-két volt munkatársán, felesége ismerősein kívül alig ismert valakit a városban. 1893-ban született Sárospatakon. 14 éves korában Budapestre kerül. Kereskedelmi iskolába jár. Rövid idő múlva kapcsolatba kerül a mozgalommal, majd tagja lesz a szociáldemokrata pártnak, ahol Balázs Béla, Somogyi Béla, Fáber Oszkár voltak tanítói. Fiatalsága teljes lelkesedésével, s a humanista gondolkodásával szívja magába egy életre a szocializmus eszméit. Az Irodalmi Lexikon adatai szerint: 1914-ben bevonul katonának, hadirokkantként tér haza. 1919-ben szülővárosában az egyesült munkáspárt hetilapjának a Népakaratnak szerkesztője. Amikor Sárospatakot megszállják a fehérek, Pestre utazik, ahol a Vörös Hadseregbe jelentkezik, a VI. gyári munkásezred kötelékében harcol a Tanácsköztársaság bukásáig, utána bújkálnia kellett. A pataki törkölyfőzőüzem vezetője jelentette a fehér terroristáknak Lányi rejtekhelyét, börtönbe zárják. Súlyos szenvedésekkel teli hónapok után 4 fogolytársával együtt, kalandos körülmények között 1920 tavaszán sikerült megszöknük és átjutniuk Csehszlovákiába, ahol Lányi Menyhért Kassán új otthonra talált. Menekülttársaihoz hasonlóan, nem volt könnyű Lányi Menyhértnek sem egyhamar beilleszkedni új környezetébe; egy ideig mint könyvelő kereste kenyerét, majd a némafilmek német nyelvű feliratait fordította magyarra. A hangosfilm elterjedése megszüntette ezt a munkalehetőségét is, így Lányi elveszítette rendszeres jövedelmét és a második világháborúig csak írói honoráriumokból élt. A csehszlovákiai években a Kassai Napló, a Pozsonyi Magyar Újság, a Tátra című irodalmi lap, illetve folyóirat és a bécsi Tűz munkatársa volt. Ekkor bontakozik ki sokrétű írói tevékenysége. 1923-ban jelenik meg az első novelláskötete Keleti hajós címmel. Számos elbeszélése jelenik meg a szlovákiai magyar lapokban, elsősorban a Kassai Naplóban és Kassai Újságban. Művirág című regénye következett, amely Vozári Dezső kritikája szerint — ha nem volnának benne némi stiláris hanyagságok —, olyan regény lenne, amelyet azokban az években kevesen írtak. Lírai alkotásai is figyelemre méltóak. Kováts Miklós — róla később még lesz szó — véleménye szerint versei súlyos, nemes indulatokat tartalmaznak, a költő azonban nem fordít megfelelő gondot a forma megválasztására. Legkedvesebb műfaja a dráma volt. 1923-ban lép a közönség elé első színművével, A herceg szerelmes és a Firenzei haláltánc címűekkel, amelyeket Kassán és Munkácson mutatnak be, Beregi Oszkárral a főszerepben. A kritikusok elhalmozzák dicséreteikkel. Ignotus feltétlen nagy tehetségnek tartja. Áldor Károly a Tűzben nagyon tehetséges és mély költőnek nevezi. A Prágai Magyar Hírlap kritikusa „melegszívű, lélektani elmélyedésre hajló, nagy színpadi érzékkel bíró, finom ízlésű stilisztának, szépjövőjű poétának” tartja. Nagy esemény volt, hogy egy szlovenszkói magyar író végre szóhoz juthatott színpadon is. Az 1926-ban született Nyári zivatar című drámájának befejező részét egyes kritikusok nem találták helyesnek, abban azonban valamennyien egyetértettek, hogy nyelvezete művészi és színes. A kassai színház mutatta be 1928-ban sikerrel. Magaslati levegő című drámája már a felszabadulás után készült, cselekménye azonban Szlovákiában játszódik 1944-ben. Témája: partizánok harcai Kováts Miklós véleménye szerint „szépen kimunkált mű, Lányi erősségét igazolja”. Jelentősek, érdekesek voltak Lányi rádió-hangjátékai, melyek a kassai és pozsonyi rádiók magyar adásaiban szerepeltek. Az Acélsziget című rádiójátékával a Rádiójournal magyar hangjáték-pályázatának második díját nyerte, (az első díjat nem adták ki), és értesítést kapott Juhász Árpádtól, a Pen Club szlovákiai igazgatójától, hogy irodalmi munkássága, főleg rádió-hangjátékai elismeréseképpen — Lányi felvételi kérelme nélkül — tagjaik közé fogadták. Kassa Magyarországhoz történt visszacsatolása után , a horthysta hatóságok elnémították Lányi Menyhértet, később deportálták a bácsszentiváni munkatáborba. 1944 nyarán kerül vissza Kassára, egy rabtársával együtt a kassai könyvtár vezetőnője bújtatja élete kockáztatásával. A felszabadulás kifejezhetetlen nagy öröméből, élményéből való felocsúdás után ismét súlyos törés állott be Lányi életében. Vágyott ugyan haza Magyarországra, de a Kassán eltöltött 25 év, a jóbarátok, akik maguk közé fogadták, a már megbecsült, elismert irodalmi múlt erős köteléket jelentett. Ennek ellenére menekülőként kellett távoznia. Így érkezett vissza szülővárosába, Sárospatakra 1945-ben. Itt ismét újságot kezdett szerkeszteni, a Felsőmagyarországot. 1948-ban szűnt meg e lap, ekkor költözött Miskolcra, ahol mint jogügyi előadó helyezkedett el az egyik kereskedelmi nagyvállalatnál, onnan vonult nyugdíjba. Feleségével megértésben, egymás megbecsülésében élik a megfáradt, magányos, idős emberek szomorú életét, melyet csak az általában sokat szidott „mai fiatalság” három kedves tagja enyhít, könnyít és visz nekik egy kis vidámságot, szeretetet. Balogh Sándor, a 101-es Szakmunkásképző Intézet második osztályának tanulója, görömbölyi lakos, villanyszerelő szakmát tanul, Derekas István, ugyanezen szakiskola 3. osztályában autószerelő, Léva Béla pedig egy másik intézetben géplakatos tanuló. Lányiék egyik szomszédasszonyának kérésére, még úttörő korukban küldte őket Deák Lajos tanár úr az idős házaspár megsegítésére. Szeretetteljes, szinte szülő-gyermek kapcsolat alakult ki közöttük, amely az őrsi megbízatáson túl is megmaradt. Felváltva vagy mindketten naponta meglátogatják Lányiékat. Fölhordják a pincéből a tüzelőt, bevásárolnak, kiváltják a gyógyszereket, befizetik a szénutalványt, olykor még az ablakokat is megtisztítják. E kedves fiúk talán nem is tudják, mit adnak, mit jelentenek e két magányos, idős embernek. Volt azért — ha kevés alkalommal is —, örömben része Lányi Menyhértnek, amióta városunk lakója. Az első, amikor 1959-ben a Tanácsköztársaság kikiáltásának 40. évfordulója alkalmából megkapta a Tanácsköztársasági Emlékérmet, a „Tanácsköztársaság ideje alatt kifejtett tevékenysége elismeréséül”. 1970-ben felkereste Kováts Miklós kassai ipariskolai magyar szakos tanár. Doktorálni készült és Turczel Lajosnak, a pozsonyi egyetem dékánjának tanácsára Lányi Menyhért irodalmi munkásságáról akarta elkészíteni disszertációját. Ebből is lemérhető, hogy Turczel Lajos mennyire értékelte Lányi írói alkotásait. Két kor mesgyéjén című könyvét is megküldi Lányinak 1971-ben dedikálva, melyben Komlós Aladár, Márai Sándor, Forbáth Imre, Mécs László mellett írt Lányi Menyhértről is. Kováts Miklós még egyszer megkeresi Lányiékat, ismét nagy örömet okozva látogatásával, s elhozza Lányinak a Pozsonyban megjelenő Irodalmi Szemle 1971/9. számát, amelyben hosszan és nagy elismeréssel méltatja Lányi Menyhért irodalmi értékét, munkásságát. Engedtessék meg, hogy cikkemet az ő soraival zárjam: „Lányi Menyhért írói munkássága — irodalmunk több korabeli képviselőjének életművével egyetemben — torzóban maradt. Két nehéz, de békés évtizedet töltött közöttünk, napi robotban forgácsolva szét írói tehetségét. Itt vészelte át a háború embert gyalázó éveit is, munkaszolgálatos táborokban, majd bújkálva, s mikor végre szabadon, teljes emberként kapcsolódhatott volna be a megújult irodalmi életünkbe, az események tragikus fordulata kiszakította az írót munkásságának éltető közegéből. Ezzel egy sokat ígérő írói pálya lényegében lezáródott. Lányi Menyhért nem tartozik az egyetemes magyar irodalom nagyjai közé, de a szlovákiai magyar irodalomnak két évtizeden át tehetséges és becsületes munkája volt. Mindenképpen megérdemli, hogy munkásságát számon tartsuk és műveit besoroljuk irodalmunk értékei közé”. F. CSILLAG OLGA A Napjaink szerkesztőségének munkatársai Főszerkesztő: Papp Lajos Főszerkesztő-helyettes: Dr. Zimonyi Zoltán Dr. Bacsók Gábor (tanulmány) Feledy Gyula (művészet) Horpácsi Sándor (próza) Dr. Kabdebó Lóránt (kritika) Serfőző Simon (líra) Mogyorósi Ferenc