Napjaink, 1975 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-01 / 1. szám
FEKETE GYULA: EGY KORTY TENGER Adalék az öröm természetrajzához 1974. december December más hónap, mint a többi. Annyi az arca, annyi a színe, annyi a hangulata, számba venni sem könnyű. A beköszöntő tél, a búcsúzó esztendő, az év végi hajrá, a mindenféle tervek beteljesülésének — vagy már kétségtelen be nem teljesülésének — hónapja; legszaporább költekezéseink és pultok előtti legnagyobb tolongásaink hónapja. De mindennél inkább: az örömök legpazarlóbb vetésének és leggazdagabb betakarításának a hónapja. Arra például bizonyosan a legalkalmasabb idő, hogy élőben tanulmányozzuk a magunk, a mások — ismerősök, ismeretlenek — viselkedésén: az öröm természetrajzát. Éltetőnk az öröm, megéri a tanulmányozást. Némelyek szerint éppenséggel az élet értelme az öröm, s akik ezt a véleményt nem osztják, azok is az élet legfontosabb dolgai között tartják számon. Még a legelszántabb aszkéták sem tagadhatják, hogy nélküle az emberi élet nem teljesedhet ki. (Úgy bizony, nélküle az aszkézisben sem teljesedhet ki!) Ehhez képest, hogy ilyen elsőrendűen fontos életelemünk, hogy annyi időt, gondot, fáradságot áldozunk a minél nagyobb fejadag beszerzésére — ehhez képest mintha túlságosan is keveset foglalkoznánk a természetrajzával. Vegyük példának az ünnepek előtti szokásos tolongásokat a pultok körül. Nem hiszem, hogy létezik még egy mozgalom, amely ennyire átfogná, s így felkavarná az egész társadalmat, a mindenféle korú, foglalkozású, szemléletű állampolgárokat, mint ezek a decemberi portyázások, hogyan lehetne hozzátartozónknak, családbelinknek, jó ismerősünknek örömet szerezni. Ne bolygassuk most, hogy évről évre nehezebb vállalkozás ez a portya. Nincs okunk sajnálni azokat az időket, amikor — nem kevesebb utánajárással — egy tábla valódi csokoládé a gyereknek, egy pár valódi nájlonharisnya a nagylánynak, egy csomag valódi babkávé a mamának — kiteljesíthette az ünnepi örömöket. Ha bővül az áruválaszték, ha javul az ellátás, ha nő az életszínvonal, érezhetően úgy nőnek évről évre az örömszerzés gondjai. Hiszen ajándéknak ma is az az igazi, ami a bolti áránál valamiképp nagyobb értéket képvisel. Mondom, ne bolygassuk ezt most; nem akarok én olcsó tanácsokat osztogatni (utólag) a célszerű ajándékozásra. Maradjunk csak annál a társadalmat átfogó mozgalomnál, amely ezekben a hetekben milliókat tömörít napról napra a pultok köré. Miféle erő szervezi, táplálja ezt a vonatokat, utcákat, piacokat, áruházakat, üzleteket elöntő áradatot? Miféle szentlélek száll meg egyszeriben milliókat, hogy térdig lejárják a lábukat üzletről üzletre, hogy tapostassák magukat a tolongásokban, hogy megviselt idegzetüket ilyen hetekig tartó próbára tegyék? Jó, hát „nincsen öröm üröm nélkül” — s ezt tudva vállaljuk a viszontagságokat? Csupáncsak azért, hogy másoknak örömet szerezhessünk? De hát mitől lettünk ilyen egyszerre áldozatkész, jó emberek? Sok olvasó máris eljutott a kérdés megválaszolásáig, én csak ismételhetem itt a megfejtést: ha örömet szerezhetünk másoknak, ez mi magunknak a legtisztább öröm. És talán nem túlzás, hogy mindnyájan vágyunk erre a hótiszta örömre. Eszerint a magunk öröméért is portyázunk a tolongások közepette; ez a tiszteletreméltó önérdek, ez a legnemesebb fajta önzés tömörít bennünket jórészt a pultok közé. Jórészt, mondom, mert nem ritkán és nem keveseket a kötelességszerű viszonzás tömörít, a kényszeredettség. De vegyük itt csak a legjobb esetet: szeretnénk tehát mindnyájan azt az örömet megszerezni magunknak, hogy hozzátartozóinknak, kedveseinknek, barátainknak örömet szerezhessünk... Ez idáig közhely. De ha valóban így igaz, egy és más dolog következik belőle. Először is az, hogy minden effajta öröm duplán számít: annál is számít, aki szerzi, annál is, akinek szerezték. Vagyis a címletéhez — a névleges értékéhez — képest legalábbis kétszeres az árfolyama s a leltári értéke a társadalomban. Ezek szerint a társadalmi értékekre nem érvényesek a természeti törvények. Lám, az energia-egyenérték szigorú törvénye sem érvényes az emberi világban. Példa rá: az öröm. Minél többet hasznosítunk, annál több lesz belőle. Úgyszólván a semmiből teremthető, s úgyszólván korlátlanul szaporítható. És minél több ember az élvezője, annál nagyobb tartalékok gyűlnek fel a társadalmi leltárban. Gyanúsan szép nekem ez a menyasszony. Mert, ha ennyire egyszerű, hogy azt az értéket, amely az életünkben a legnagyobb — vagy legalábbis a legnagyobbak közül való — ilyen kimeríthetetlen forrásokból táplálják az emberi közösségek, ha ennyire egyszerű, hogy az örömök tiszta forrásait sohasem önmagunkban, de mindig másokban — hozzátartozóinkban, társadalmi környezetünkben — kell keresni, ha ennyire egyszerű, hogy az öröm az emberek között úgyszólván korlátlanul sokszorozható — akkor mi lehet annak az oka, hogy végigtekintve a történelmen, oly kevéssé hasznosította az emberiség ezeket a nyilvánvaló felismeréseket? Tegyük fel — csupán a példa kedvéért —: minden felnőtt ember fele keresetét, fele idejét, energiáját arra szánja, hogy valakiknek örömet szerezzen, következésképp ezáltal magamagának is; továbbá, mert mások is ugyanígy cselekednének, végtére mindenki visszakapná, amit másoknak adott — ugye, milyen egyszerű, mégsem létezett soha ilyen társadalom. Nos, hát gondoljunk el most egy minden tekintetben ellenkező előjelű világot, olyat, ahol csupa zsebtolvaj él. Természetesen — lévén a zsebtolvaj is ember — ők sem bírnának meglenni az öröm élményei nélkül. Csakhogy ez merőben másfajta öröm volna: a mások rovására, kárára, a mások bosszúsága árán szerezhető. Tegyük fel, hogy ebben a zsebtolvaj társadalomban mindenki arra törekednék, hogy a mások zsebéből a saját jövedelmét megduplázza. Az a furcsa, hogy az eredmény ugyanaz lenne itt is, mint amit az előbbi képlet adott: társadalmi átlagban ugyanaz lenne. Hiszen amit kiki mástól elcsikar, tőle is elcsikarnák azt mások; bármennyire is vigyázna a zsebére, előbb-utóbb elcsikarnák. Ráadásul: kiki amennyi bosszúságot másnak okozott, azt megsokszorozva kapná vissza ő is (minthogy a bosszúság is „úgyszólván a semmiből teremthető s úgyszólván korlátlanul szaporítható”, és minél több ember a szenvedője, „annál nagyobb tartalékok gyűlnek fel a társadalmi leltárban”) — de nyugodjunk meg, ilyen társadalom sincs. Soha nem is volt zsiványkodni csak ott kifizetődő, ahol becsületes a többség. Egyik képlet sem érvényesült tisztán soha a történelemben, és igen valószínű, hogy soha nem is fog — tisztán — érvényesülni; a csupa jó emberek világa épp olyan illúzió, mint a csupa rossz embereké. S ezen az állapoton, úgy tetszik, a fejlődő értelem sem sokat változtathat. Ugyan ki ne látná be már ma is ésszel értelemmel, mennyivel jobb volna élni az olyan közösségben, ahol kiki társainak — nem különösebb ajándékot, nem áldozatot — csak jó szót, figyelmet, jóindulatot ad, ahol tehát jó szót, figyelmet, jóindulatot kap ő is, mindenkitől. Vagy az olyan közösségben élni, ahol mindenki rossz szóval, rosszindulattal illeti társait, tehát ő is azt kap környezetétől napról napra, kihagyás nélkül, csupa rossz szót, rosszindulatot. Ez is, az is pedig ugyanannyiba kerül. Ó, hát hogyne értené meg ezt a mai szellemi szintjén az ember! Oka van annak, nyilván, ha mégsem így cselekszik, oka van annak, ha egy hangyabolyban hamarább érvényre jutnak az értelem normái, mint a sokféle ember sokféle közösségében. De az öröm azért akkor is nagyszerű emberi ajándék, ha nem jól gazdálkodunk vele. Ha többnyire csak a magánélet kiskertjeiben nyílik, ahol nyílik; ha decembertől decemberig netán nem kapja meg közéletünkben, közgondjaink sorában a megillető rangot; ha közügy mivoltának ilyenkor, ünnepek táján is, a fellendülő áruforgalom a legmeggyőzőbb kifejezője. Ha túl sokszor áldozzuk is fel a pillanatnyi örömért a kivárásra érdemest, a mai napért a holnapot. Kétségkívül ez a legalkalmasabb évad arra, hogy az öröm természetrajzát élőben tanulmányozzuk. Nem mintha e tanulmányok alapján valaha is megvalósíthatnánk a csupa jó emberek társadalmát. S nem mintha a mások kárára, bosszúságára szerzett örömöket kiirthatnánk az emberi közösségekből. De azért az arány sem közömbös. S a decemberi népmozgalom valamiről mégiscsak vall. És ha értelmünkkel nem, hát felfogjuk az érzelmeinkkel, mlyen erők működnek itt, és mifélék azok a hótiszta örömök, amelyek nélkül nem volna érdemes élni. Noha velük sem tudunk igazában élni. MUSZAIOSZ-ILLUSZTRÁCIÓ FELEDY GYULA LITOGRÁFIÁJA ÓSZABÓ ISTVÁN Állok szülőföldemen Nézem a tájat, a nyár sustorgó zabtengerét. Óriás százlábú mászik a távvezeték. Túl, vadác kis tanyának verhenylik háta, hull a puszta lángoló virága. Kacsa táncol a vadvízen. Állok szülőföldemen, gyászszalagos kilométerkőnél, némán. Fólia verdes, lobog a szénán. Halotti beszédre nyitva csőre, kuvik ült a háztetőnkre. Tollal, ceruzával Kazinczy Lajos tábornok volt! Az Élet és Irodalom 1974. november 2-i számában Nedeczky Ferenc az aradi vértanúkról írva többek közt a következőket állítja: „Kazinczy Lajos ezredes, a költő fia ... nem tábornok volt, a törvényesség látszatáért megtartott osztrák hadbírósági tárgyaláson csak azért minősítették tábornoknak, hogy jogalapot találjanak a halálos ítélethozatalra. A költő Kazinczy Ferenc emlékére akartak »szégyenfoltot« mázolni.” Az idézett mondatok néhány megjegyzést kívánnak. Furcsálljuk, hogy a szerző „költő”-ként emlegeti Kazinczy Ferencet. Igaz, írt ő verseket is, de elsősorban prózaíró volt. A Pályám emlékezete, a Fogságom naplója, levelezésének huszonhárom vaskos kötete mind íróként idézi fel Kazinczy alakját. Fia, Kazinczy Lajos pedig tábornok volt. Honnan lehet ezt tudni? Tőle magától. A szabadságharc mozgó csapatainak vezérei közül ő folytatta legtovább az ellenállást. Erdélyben, Zsibónál tette le a fegyvert 1849. augusztus 25-én — tizenkét nappal Görgey világosi fegyverletétele után, így őt később szállították Aradra, mint a többi tábornokot. Itteni fogságában ■— titkon — az egész életét részletesen leírta, (s benne szabadságharcos tevékenységét is) egy emlékiratban, melyet a kivégzése után egy ott szolgáló katona juttatott el Kazinczy tábornok nővéréhez, Iphigéniához (Becske Lajosnéhoz). Leírja itt Kazinczy Lajos, hogy már a tavaszi hadjárat idején, a nagysarlói csata (1849. április 19.) után többen tábornoknak javasolták őt, de Görgey a kinevezését még hónapokig késleltette: „A nagysarlói csatában tanúsított vitézségemért engemet tábornokká akartak a többiek előléptetni, de Görgey azt mindenáron igyekezett megakadályozni. Mint ahogy meg is akadályozta, mert azt én csak akkor bírtam megkapni, mikor a fegyvert ő már letette. És nem az ő aláírásával ellátva, de mint hadügyminiszter által csak láttamozva, és az újonnan kinevezett Mészáros által aláírva kaptam kezemhez. Ez a kinevezés augusztus 10-ről szólott, és én csak augusztus 16-án kaptam meg, amikor ő a fegyvert két nappal előbb tette le az oroszok előtt.” Ez a kinevezés az általános felbomlás miatt már nem jelenhetett meg a hivatalos közlönyben. Természetes, hogy aradi kihallgatása során Kazinczy nem dicsekedett az osztrák hadbíróságnak a tábornoki címmel. Sőt, a tizenhárom tábornok október 6-i kivégzése után a bírósághoz beadványt intézett, amelyben, főleg annak a tisztázását kérte, hogy ő nem volt tábornok, sem hadtestparancsnok, tudta ugyanis, hogy ezért, valószínűleg, felakasztanák. Minthogy a kérelmére kihallgatott fogoly honvédtisztek nem vallottak ellene, az osztrák hadbíróság a továbbiakban nem tábornokként, hanem „lázadó ezredeseként foglalkozott Kazinczy személyével, és így október 13-án csak „por és golyó általi halál”-ra ítélték — „minden bárhol található ingó és ingatlan vagyonának elkobzása mellett”. Miután ezt az ítéletet Haynau táborszernagy megerősítettte, Kazinczyt október 25-én reggel 7 órakor agyonlőtték az aradi vár sáncai között. Nem fogadható el Nedeczky Ferencnek az az állítása, hogy az osztrákok a halálos ítélettel Kazinczy Ferenc emlékére akartak szégyenfoltot mázolni. Haynau és az aradi osztrák hadbíróság tagjai nem voltak annyira művelt emberek, hogy ismerték volna Kazinczy Ferenc irodalmi munkásságát, s így ennek bemocskolása sem lehetett a céljuk. A per anyagában nem említik a nagy írót, sőt fiának nevét is helytelenül, Kazinszky formában írják a hosszú, huszonkilenc oldal terjedelmű, német nyelvű jegyzőkönyvben. Maga Kazinczy Lajos a szabadságharc idején éppen eléggé kitüntette magát ahhoz, hogy Haynau és vérbírósága ne kegyelmezzen az életének. Halálos ítéletében többet között kimondják: az 1848. október 3-án kelt legfelsőbb manifesztum dacára a Magyarországon a királyi tekintély ellen kitört lázadáshoz csatlakozott, a lázadó kormánytól őrnagyi, alezredesi és ezredesi kinevezést, valamint a 3. osztályú érdemrendet elfogadta, és nemcsak hogy részt vett ellenünk több csatában, hanem az utászcsapatok szervezése, valamint Észak-Magyarországon egy hadtest felállítása által igen veszedelmes tevékenységet fejtett ki, sőt Magyarországnak a monarchiától leendő elszakadását kimondó határozat után is a lázadók oldalán maradt, és ezáltal bűnössé vált a felségsértés bűntettében ... (Életéről 1. Pásztor Emil: Kazinczy Lajos, a tizennegyedik aradi vértanú. Napjaink, 1972. október.) Hogy Kazinczy Lajos a szabadságharc utolsó napjaiban csakugyan megkapta a tábornoki előléptetést, az Kőváry László „Erdély története 1848—49-ben” című könyvéből is kiderül. Kőváry — mint az erdélyi maradék sereg történetírója — a fegyverletétel előtt együtt volt Kazinczyval, s 1861. évi kiadású könyvében „Kazinczy tábornok” megjelöléssel említi őt. Kazinczy Lajos fegyverletételét így kommentálja Kőváry: „Hol a Rákóczi-forradalom is egy nagy ütközetet vesztett; hol a forradalomnak első szikrái fogamzanak a kastély ura, Wesselényi Miklós keblében: ott kelle nemcsak az erdélyi, hanem az összes magyar seregek utolsó táborának fegyverét letenni.” PÁSZTOR EMIL