Napjaink, 1975 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1975-01-01 / 1. szám

FEKETE GYULA: EGY KORTY TENGER Adalék az öröm természetrajzához 1974. december December más hónap, mint a többi. Annyi az arca, annyi a színe, annyi a hangulata, számba venni sem könnyű. A beköszöntő tél, a búcsúzó esztendő, az év végi hajrá, a mindenféle tervek beteljesülésének — vagy már kétségte­len be nem teljesülésének — hónapja; legszaporább költekezéseink és pultok előtti legnagyobb tolongásaink hónapja. De mindennél inkább: az örömök leg­­pazarlóbb vetésének és leggazdagabb betakarításának a hónapja. Arra például bizonyosan a legalkal­masabb idő, hogy élőben tanulmányoz­zuk a magunk, a mások — ismerősök, ismeretlenek — viselkedésén: az öröm természetrajzát. Éltetőnk az öröm, megéri a tanulmá­nyozást. Némelyek szerint éppenséggel az élet értelme az öröm, s akik ezt a véle­ményt nem osztják, azok is az élet leg­fontosabb dolgai között tartják számon. Még a legelszántabb aszkéták sem ta­gadhatják, hogy nélküle az emberi élet nem teljesedhet ki. (Úgy bizony, nél­küle az aszkézisben sem teljesedhet ki!) Ehhez képest, hogy ilyen elsőrendűen fontos életelemünk, hogy annyi időt, gondot, fáradságot áldozunk a minél nagyobb fejadag beszerzésére — ehhez képest mintha túlságosan is keveset foglalkoznánk a természetrajzával. Vegyük példának az ünnepek előtti szokásos tolongásokat a pultok körül. Nem hiszem, hogy létezik még egy mozgalom, amely ennyire átfogná, s így felkavarná az egész társadalmat, a mindenféle korú, foglalkozású, szemlé­letű állampolgárokat, mint ezek a de­cemberi portyázások, hogyan lehetne hozzátartozónknak, családbelinknek, jó ismerősünknek­­ örömet szerezni. Ne bolygassuk most, hogy évről évre nehezebb vállalkozás ez a portya. Nincs okunk sajnálni azokat az időket, ami­kor — nem kevesebb utánajárással — egy tábla valódi csokoládé a gyereknek, egy pár valódi nájlonharisnya a nagy­lánynak, egy csomag valódi babkávé a mamának — kiteljesíthette az ünnepi örömöket. Ha bővül az áruválaszték, ha javul az ellátás, ha nő az életszínvonal, érez­hetően úgy nőnek évről évre az öröm­szerzés gondjai. Hiszen ajándéknak ma is az az igazi, ami a bolti áránál vala­miképp nagyobb értéket képvisel. Mondom, ne bolygassuk ezt most; nem akarok én olcsó tanácsokat oszto­gatni (utólag) a célszerű ajándékozásra. Maradjunk csak annál a társadalmat átfogó mozgalomnál, amely ezekben a hetekben milliókat tömörít napról nap­ra a pultok köré. Miféle erő szervezi, táplálja ezt a vonatokat, utcákat, piacokat, áruháza­kat, üzleteket elöntő áradatot? Miféle szentlélek száll meg egyszeri­ben milliókat, hogy térdig lejárják a lábukat üzletről üzletre, hogy tapostas­­sák magukat a tolongásokban, hogy megviselt idegzetüket ilyen hetekig tar­tó próbára tegyék? Jó, hát „nincsen öröm üröm nélkül” — s ezt tudva vállaljuk a viszontagsá­gokat? Csupáncsak azért, hogy mások­nak örömet szerezhessünk? De hát mitől lettünk ilyen egyszerre­­ áldozatkész, jó emberek? Sok olvasó máris eljutott a kérdés megválaszolásáig, én csak ismételhetem itt a megfejtést: ha örömet szerezhe­tünk másoknak, ez mi magunknak a legtisztább öröm. És talán nem túlzás, hogy mindnyájan vágyunk erre a hó­tiszta örömre. Eszerint a magunk öröméért is por­­tyázunk a tolongások közepette; ez a tiszteletreméltó önérdek, ez a legneme­sebb fajta önzés tömörít bennünket jó­részt a pultok közé. Jórészt, mondom, mert nem ritkán és nem keveseket a kötelességszerű vi­szonzás tömörít, a kényszeredettség. De vegyük itt csak a legjobb esetet: szeretnénk tehát mindnyájan azt az örömet megszerezni magunknak, hogy hozzátartozóinknak, kedveseinknek, ba­rátainknak örömet szerezhessünk... Ez idáig közhely. De ha valóban így igaz, egy és más dolog következik be­lőle. Először is az, hogy minden effajta öröm duplán számít: annál is számít, aki szerzi, annál is, akinek szerezték. Vagyis a címletéhez — a névleges értékéhez — képest legalábbis kétsze­res az árfolyama s a leltári értéke a társadalomban. Ezek szerint a társadalmi értékekre nem érvényesek a természeti törvé­nyek. Lám, az energia-egyenérték szi­gorú törvénye sem érvényes az emberi világban. Példa rá: az öröm. Minél többet hasznosítunk, annál több lesz belőle. Úgyszólván a semmiből teremthető, s úgyszólván korlátlanul szaporítható. És­ minél több ember az élvezője, annál nagyobb tartalékok gyűlnek fel a társadalmi leltárban. Gyanúsan szép nekem ez a meny­asszony. Mert, ha ennyire egyszerű, hogy azt az értéket, amely az életünkben a leg­nagyobb — vagy legalábbis a legna­gyobbak közül való — ilyen kimeríthe­tetlen forrásokból táplálják az emberi közösségek, ha ennyire egyszerű, hogy az örömök tiszta forrásait sohasem önmagunkban, de mindig másokban — hozzátartozó­inkban, társadalmi környezetünkben — kell keresni, ha ennyire egyszerű, hogy az öröm az emberek között úgyszólván korlátla­nul sokszorozható — akkor mi lehet annak az oka, hogy végigtekintve a történelmen, oly kevéssé hasznosította az emberiség eze­ket a nyilvánvaló felismeréseket? Tegyük fel — csupán a példa kedvé­ért —: minden felnőtt ember fele kere­setét, fele idejét, energiáját arra szánja, hogy valakiknek örömet szerezzen, kö­vetkezésképp ezáltal magamagának is; továbbá, mert mások is ugyanígy cse­lekednének, végtére mindenki vissza­kapná, amit másoknak adott — ugye, milyen egyszerű, mégsem létezett soha ilyen társadalom. Nos, hát gondoljunk el most egy minden tekintetben ellenkező előjelű világot, olyat, ahol csupa zsebtolvaj él. Természetesen — lévén a zsebtolvaj is ember — ők sem bírnának meglenni az öröm élményei nélkül. Csakhogy ez merőben másfajta öröm volna: a má­sok rovására, kárára, a mások bosszú­sága árán szerezhető. Tegyük fel, hogy ebben a zsebtolvaj társadalomban mindenki arra töreked­nék, hogy a mások zsebéből a saját jö­vedelmét megduplázza. Az a furcsa, hogy az eredmény ugyanaz lenne itt is, mint amit az előbbi képlet adott: társadalmi átlag­ban ugyanaz lenne. Hiszen amit kiki mástól elcsikar, tőle is elcsikarnák azt mások; bármennyire is vigyázna a zse­bére, előbb-utóbb elcsikarnák. Ráadásul: kiki amennyi bosszúságot másnak okozott, azt megsokszorozva kapná vissza ő is (minthogy a bosszú­ság is „úgyszólván a semmiből teremt­hető s úgyszólván korlátlanul szaporít­ható”, és minél több ember a szenve­dője, „annál nagyobb tartalékok gyűl­nek fel a társadalmi leltárban”) — de nyugodjunk meg, ilyen társadalom sincs. Soha nem is volt­ zsiványkodni csak ott kifizetődő, ahol becsületes a többség. Egyik képlet sem érvényesült tisztán soha a történelemben, és igen valószí­nű, hogy soha nem is fog — tisztán — érvényesülni; a csupa jó emberek vilá­ga épp olyan illúzió, mint a csupa rossz embereké. S ezen az állapoton, úgy tetszik, a fejlődő értelem sem sokat változtathat. Ugyan ki ne látná be már ma is ésszel­ értelemmel, mennyivel jobb vol­na élni az olyan közösségben, ahol kiki társainak — nem különösebb ajándé­kot, nem áldozatot — csak jó szót, fi­gyelmet, jóindulatot ad, ahol tehát jó szót, figyelmet, jóindulatot kap ő is, mindenkitől. Vagy az olyan közösség­ben élni, ahol mindenki rossz szóval, rosszindulattal illeti társait, tehát ő is azt kap környezetétől napról napra, kihagyás nélkül, csupa rossz szót, rossz­­indulatot. Ez is, az is pedig ugyanannyiba ke­rül. Ó, hát hogyne értené meg ezt a mai szellemi szintjén az ember! Oka van annak, nyilván, ha mégsem így cselekszik, oka van annak, ha egy hangyabolyban hamarább érvényre jutnak az értelem normái, mint a sok­féle ember sokféle közösségében. De az öröm azért akkor is nagyszerű emberi ajándék, ha nem jól gazdálko­dunk vele. Ha többnyire csak a magánélet kis­kertjeiben nyílik, ahol nyílik; ha de­cembertől decemberig netán nem kap­ja meg közéletünkben, közgondjaink sorában a megillető rangot; ha közügy mivoltának ilyenkor, ünnepek táján is, a fellendülő áruforgalom a legmeggyő­zőbb kifejezője. Ha túl sokszor áldoz­zuk is fel a pillanatnyi örömért a ki­várásra érdemest, a mai napért a hol­napot. Kétségkívül ez a legalkalmasabb év­ad arra, hogy az öröm természetrajzát élőben tanulmányozzuk. Nem mintha e tanulmányok alapján valaha is megvalósíthatnánk a csupa jó emberek társadalmát. S nem mintha a mások kárára, bosszúságára szerzett örömöket kiirthatnánk az emberi kö­zösségekből. De azért az arány sem közömbös. S a decemberi népmozgalom valami­ről mégiscsak vall. És ha értelmünkkel nem, hát felfogjuk az érzelmeinkkel, mlyen erők működnek itt, és mifélék azok a hótiszta örömök, amelyek nélkül nem volna érdemes élni. Noha velük sem tudunk igazában élni. MUSZAIOSZ-ILLUSZTRÁCIÓ FELEDY GYULA LITOGRÁFIÁJA ÓSZABÓ ISTVÁN Állok szülőföldemen Nézem a tájat, a nyár sustorgó zabtengerét. Óriás százlábú mászik a távvezeték. Túl, vadác kis tanyának verhenylik háta, hull a puszta lángoló virága. Kacsa táncol a vadvízen. Állok szülőföldemen, gyász­szalagos kilométerkőnél, némán. Fólia verdes, lobog a szénán. Halotti beszédre nyitva csőre, kuvik ült a háztetőnkre. Tollal, ceruzával Kazinczy Lajos­­ tábornok volt! A­z Élet és Irodalom 1974. november 2-i számában Ne­­deczky Ferenc az aradi vértanúkról írva többek közt a következőket állítja: „Kazinczy Lajos ezredes, a köl­tő fia ... nem tábornok volt, a törvényesség látszatáért meg­tartott osztrák hadbírósági tárgyaláson csak azért minősí­tették tábornoknak, hogy jogalapot találjanak a halálos íté­lethozatalra. A költő Kazinczy Ferenc emlékére akartak »szégyenfoltot« mázolni.” Az idézett mondatok néhány meg­jegyzést kívánnak. Furcsálljuk, hogy a szerző „költő”-ként emlegeti Kazinczy Ferencet. Igaz, írt ő verseket is, de első­sorban prózaíró volt. A Pályám emlékezete, a Fogságom naplója, levelezésének huszonhárom vaskos kötete mind íróként idézi fel Kazinczy alakját. Fia, Kazinczy Lajos pedig tábornok volt. Honnan lehet ezt tudni? Tőle magától. A szabadságharc mozgó csapatai­nak vezérei közül ő folytatta legtovább az ellenállást. Er­délyben, Zsibónál tette le a fegyvert 1849. augusztus 25-én — tizenkét nappal Görgey világosi fegyverletétele után, így őt később­ szállították Aradra, mint a többi tábornokot. Itte­ni fogságában ■— titkon — az egész életét részletesen leírta, (s benne szabadságharcos tevékenységét is) egy emlékirat­ban, melyet a kivégzése után egy ott szolgáló katona jutta­tott el Kazinczy tábornok nővéréhez, Iphigéniához (Becske Lajosnéhoz). Leírja itt Kazinczy Lajos, hogy már a tavaszi hadjárat idején, a nagysarlói csata (1849. április 19.) után többen tábornoknak javasolták őt, de Görgey a kinevezését még hónapokig késleltette: „A nagysarlói csatában tanúsított vitézségemért engemet tábornokká akartak a többiek előléptetni, de Görgey azt mindenáron igyekezett megakadályozni. Mint ahogy meg is akadályozta, mert azt én csak akkor bírtam megkapni, mi­kor a fegyvert ő már letette. És nem az ő aláírásával ellát­va, de mint hadügyminiszter által csak láttamozva, és az újonnan kinevezett Mészáros által aláírva kaptam kezemhez. Ez a kinevezés augusztus 10-ről szólott, és én csak augusz­tus 16-án kaptam meg, amikor ő a fegyvert két nappal előbb tette le az oroszok előtt.” Ez a kinevezés az általános felbomlás miatt már nem je­lenhetett meg a hivatalos közlönyben. Természetes, hogy aradi kihallgatása során Kazinczy nem dicsekedett az osztrák hadbíróságnak a tábornoki címmel. Sőt, a tizenhárom tábornok október 6-i kivégzése után a bí­rósághoz beadványt intézett, amelyben, főleg annak a tisz­tázását kérte, hogy ő nem volt tábornok, sem hadtestpa­rancsnok, tudta ugyanis, hogy ezért, valószínűleg, felakasz­tanák. Minthogy a kérelmére kihallgatott fogoly honvédtisz­tek nem vallottak ellene, az osztrák hadbíróság a további­akban nem tábornokként, hanem „lázadó ezredeseként fog­lalkozott Kazinczy személyével, és így október 13-án csak „por és golyó általi halál”-ra ítélték — „minden bárhol ta­lálható ingó és ingatlan vagyonának elkobzása mellett”. Mi­után ezt az ítéletet Haynau táborszernagy megerősítettte, Kazinczyt október 25-én reggel 7 órakor agyonlőtték az ara­di vár sáncai között. Nem fogadható el Nedeczky Ferencnek az az állítása, hogy az osztrákok a halálos ítélettel Kazinczy Ferenc emlékére akartak szégyenfoltot mázolni. Haynau és az aradi osztrák hadbíróság tagjai nem voltak annyira művelt emberek, hogy ismerték volna Kazinczy Ferenc irodalmi munkásságát, s így ennek bemocskolása sem lehetett a céljuk. A per anyagában nem említik a nagy írót, sőt fiának nevét is helytelenül, Kazinszky formában írják a hosszú, huszonkilenc oldal ter­jedelmű, német nyelvű jegyzőkönyvben. Maga Kazinczy Lajos a szabadságharc idején éppen elég­gé kitüntette magát ahhoz, hogy Haynau és vérbírósága ne kegyelmezzen az életének. Halálos ítéletében többet között kimondják: az 1848. október 3-án kelt legfelsőbb ma­nifesztum dacára a Magyarországon a királyi tekintély el­len kitört lázadáshoz csatlakozott, a lázadó kormánytól őr­nagyi, alezredesi és ezredesi kinevezést, valamint a 3. osz­tályú érdemrendet elfogadta, és nemcsak hogy részt vett el­lenünk több csatában, hanem az utászcsapatok szervezése, valamint Észak-Magyarországon egy hadtest felállítása által igen veszedelmes tevékenységet fejtett ki, sőt Magyarország­nak a monarchiától leendő elszakadását kimondó határozat után is a lázadók oldalán maradt, és ezáltal bűnössé vált a felségsértés bűntettében ... (Életéről 1. Pásztor Emil: Kazin­czy Lajos, a tizennegyedik aradi vértanú. Napjaink, 1972. október.) Hogy Kazinczy Lajos a szabadságharc utolsó napjaiban csakugyan megkapta a tábornoki előléptetést, az Kőváry László „Erdély története 1848—49-ben” című könyvéből is kiderül. Kőváry — mint az erdélyi maradék sereg történet­írója — a fegyverletétel előtt együtt volt Kazinczyval, s 1861. évi kiadású könyvében „Kazinczy tábornok” megje­löléssel említi őt. Kazinczy Lajos fegyverletételét így kommentálja Kőváry: „Hol a Rákóczi-forradalom is­ egy nagy ütközetet vesztett; hol a forradalomnak első szikrái fogamzanak a kastély ura, Wesselényi Miklós keblében: ott kelle nemcsak az erdélyi, hanem az összes magyar seregek utolsó táborának fegyverét letenni.” PÁSZTOR EMIL

Next